Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-22 / 179. szám

Kifosztott napló A

nyám és keresztanyám mindig vezettek naplót, azaz rendszerint följegyezték életük kisebb-nagyobb rezdüléseit, l betegségeiket, az elmaradt bálokat, mélabús darvadozásaikat. tanári pályájuk írás nélkül is maradandó eseményeit. Biztosan innen, hogy mindig vonzódtam a naplóhoz, az üreS füzethez, sót az irkák és mappák friss nyomda- és ragasztószagához, bár igazi és tudatosan művelt naplóírásba sohasem fogtam. Gyerekkoromban inkább esak másoltam, megörökítvén néhány izgalmas szócikket a Kislexikonból és bejegyezvén a legfontosabb futballcsapatok föfállását. Később, amikor a versek mahagóni világát megérintették lelkem bolyhai, egyegy nagyobb füzettel kivonultam a bokrok tövébe, hogy míg egy hangya menetelését elnéztem a legszebb jambuson, kiötöljem: mit mond nekem ez az ismeretlen szerző, ki itt és most majdhogynem a testvérem. Azóta eltelt a másik fél életem, s néhány napja, ahogy kerti kaput lökhet föl a zivatar, rámtört az érzés, a friss nyomda- és ragasztószaggal, hogy írni kell. írni kell erről egy verset, arról, hogy mennyire szeretem a papírt. És írtam és írtam és írtam. S ahogy egy-egy kép nyomában jártam a vers térképén, eljutottam a folyóhoz, s olyasfélét írtam: egyedül én hallom, a mélyben hogyan görgeti az ár a súlyos hordókat. Körülnéztem, azaz kinéztem a versből, s persze hogy a Stefánián álltam, előttem az úszóház, mögöttem a szerkesztőség épülete, a vers, akár egy meztelen tör, beleszaladt egy végzetesen valóságos tokba. * N

egyedik hónapja, hogy megszokott helyünkről leköltöztünk a sajtóház klubjába, ahol egy levegótlen-ablaktalan akvárium díszhalaiként tátogtatjuk kopoltyűinkat. A lekászálódás előtt elérkezett az igazság órája, amikor ki-ki szembesült íróasztala leleplező tartalmával, esztendők hordalékával. Fogtuk a lapátot és igyekeztünk kihányni mindazt, mitől célszerű megszabadulni, de egy-két tárgyat az értékes leleteket megillető tisztelettel tisztítottunk meg a feledékenység sarától. Könyvek, kéziratok, fényképek között találtam néhány gyalázkodó levelet is, melyekről valamilyen okból nem akartam azonnal, a kézhezvételkor lemondani. Ma, amikor naponta kapok névtelen levelet, már tizedrésznyit sem emelkedik a pulzusom, nem állok föl tüstént, hogy valakivel megosszam a sérelmemet, sót szitkot sem morzsolok el számban. Csak ülök és felbontom a következő borítékot. Ezért is érdekesek a régebbi levelek. Ezektől nem tudtam megválni a költözéskor, s talán vissza is viszem a félemeletre, a régi-új, kipingált szerkesztőségbe. Mert ezek a levelek korábbi — majdnem azt mondtam: fiatalkori — sértettségemet, indulatomat hordozzák, azt a naivitást, amellyel még publicisztikában is hirdettem, hogy az újságíró szolgálata hasznos lehet embertársai számára. Itt van a kezemben egy régről őrzött darab. NévteLen szerzője azért gyaláz, mert olyan emberről értekeztem megértő módban, akit sárba taposni lett volna illó — legalábbis bírálóm szerint. Sokszor írtam már erről a lelkiségről. Arról, hogy meg kell szólaltatnunk minden szemtanút, minden résztvevőt a múltból, hogy végül pontosan tudjuk különválasztani a bűnt a bűnöstől. Nem úgy tehát, miként sok laptársunk sugallja: a bűnöst a bűntelentől. Hisz makulátlan embert nem lenne szabad keresnünk, mert a hiábavalóra vállalkoznánk. Ezért tévedés, ha nem a gondterhelt embert, vagyis a bún kockázatát mérlegelő egyént igyekszünk leírni, megszólaltatni, hanem az ítélkező, „tiszta kezű" bírót. , Most, hogy újra pakolunk, én immár így olvasom ezeket a leveleket, az engem gyalázókat is. Mert tanulni szeretnék belőlük. Legalább így legyen jelképes, emelt szintű szimbólum az, hogy visszaköltözünk. Dlusztus Imre IMAGVAR0RSZÁ6 80. évfolyam, 179. szám 1990. július 22., vasárnap ALAPÍTVA: 1910-BEN Havi előfizetési díj: 101 + 20 forint Ára: 5,30 forint Képes krónika ÚJ TESTVÉRVÁROSUNK: DARMSTADT - Szabadka, Odessza, Turku, Nizza, Párma, Cambridge — e hat testvérvárosunk volt eleddig. Most megszületett az új — immáron hivatalos — kapcsolat. A június 14-én Darmstadtban aláírt testvérvárosi szerződést tegnap, szombaton este erősítette meg aláírásával Günther Metzger Darmstadt város főpolgármestere és dr. Müller Józsefné Szeged tanácselnök-helyettese. Nyugatnémet testvérvárosunk a szerződéskötést igen értékes ajándékkal pecsételte meg. Mint arról már pénteki számunkban hírt adtunk: Darmstadt polgárai 90 ezer nyugatnémet márka értékű, vadonatúj, a világpiacon pillanatnyilag csúcstechnikának számító lézerkészüléket ajándékoztak a szegedi bőrgyógyászati klinikának. Testvérvárosunk delegációja öt napot tölt Szegeden. (A felvétel a testvérvárosi szerződés aláírásának pillanatát örökítette meg.) MEGNYÍLT A SZEGEDI KÉPZŐ- ÉS IPARMŰVÉSZEK NYÁRI TÁRLATA - Hatvannégy festó, szobrász, grafikus és iparművész 125 alkotása reprezentálja a város művészeti életét. A sok szempontból újszerű és szokatlan kiállítás az idei nyár képzőművészeti programjának legnagyobb szabású rendezvénye. A Móra Ferenc Múzeum Horváth Mihály utcai Képtárában tegnap, szombaton este dr. Trogmaycr Ottó múzeumigazgató köszöntő szavai után Fontos Sándor festőművész nyitotta meg az augusztus 20-ig látható tárlatot. Akkor tartják azt a fogadást, melyen átnyújtják a tárlat díjait. A kiállítás anyaga ezt követően Temesvárra utazik, ahol a városi múzeumban egy hónapig tekinthetik meg a romániai város polgárai. ELBÚCSÚZOTT A HUNYADI - A szombat esti második Dóm téri előadással elköszönt az idei szabadtéri játékok nyitódarabja, Erkel: Hunyadi László című operája. A két nagysikerű előadás énekesei — néhány művésszel kiegészülve — ma, vasárnap este fél 9-kor operagálán lépnek föl a Tanácsháza udvarán. Ott lesz a fellépók között a Nagy László felvételén látható Iván Ildikó és Molnár András is. Krízisben „a világ első ateista állama" Az albán népességben nagy reményeket keltett az ENSZ főtitkárának Perez de Cuellárnak ez év májusában Tiranában tett látogatása. Az albán parlament új törvényeket hozott, amelyek a polgároknak lényeges könnyítéseket biztosított: külföldi utazás, igazságszolgáltatási reform, az igazságügyi minisztériumnak újbóli felállítása, melyet a korábbi állami és pártfónök Enver Hodzsa megszüntetett és amelynek a jövőben az lesz a feladata, hogy a joggyakorlás függetlenségén őrködjék. Az engedmények közé tartozik a vallás gyakorlásának az engedélyezése: „magán alapokon". Albániában egy idén nyilvánosságra hozott ENSZ-tanulmány szerint a népesség 69%-a az iszlámhoz, 21%-a az ortodox egyházhoz és 10% -a a katolikus egyházhoz tartozik. A kommunisták hatalomátvétele előtt, a második világháború után az akkori 1,2 millió lakos közül kb. 150 ezer volt a katolikus. A rendek (elsősorban a ferencesek és a jezsuiták) 156 iskolát működtettek, valamint 7 árvaházat és 10 karitatív szervezetet. Számtalan vallási folyóirat és könyv jelent meg, amelyeket rendi kezelésben lévő nyomdában nyomtattak. Az új törvényekkel összefüggésben Tirana az óvatos nyitás politikáját kezdte meg diplomáciai és gazdasági kapcsolataiban. A bejelentett könnyítések azonban csak kirakatként szolgáltak az ENSZ fótitkárának látogatásához és az ingadozó kormány kétségbeesett kísérleteit jelentették a hatalom megtartására. A polgároknak azonban még fülében csengett Hodzsa utódjának, Ramiz Alidnak 1989 szeptemberében a kommunista párt központi bizottsága előtt tett kijelentése, ahol a kelet-európai reformokkal kapcsolatban a következőt nyilatkozta: „nem teszünk engedményt á vallási ideológiának, bármilyen formában is jelentkezzék". Az elmúlt hetekben megszaporodtak a demonstrációkról, követségre menekülésekről és az ország illegális úton történő elhagyásáról szóló híradások. A külföldi követségekre menekülőket a tiranai politikai vezetés először bűnözőknek és huligánoknak titulálta. Most azonban már kénytelenek a világ nyilvánossága előtt bevallani a polgárok elégedetlenségét. Kb. 6 ezer albán akar a külföldi követségekre menekülve országából nyugatra költözni, mert hazáját börtönnek tartja. Albánia 1955 óta tagja az ENSZ-nek és elkötelezte magát az ENSZ alapeszményeinek betartása mellett, amelyhez a vallásszabadság joga is hozzátartozik. A megvalósítástól azonban az ország igen messze van. Hodzsa Albániát 1967-ben a „világ elsó ateista államának" deklarálta, az alkotmány pedig a 37. és 55. paragrafusában megtiltja a vallásgyakorlás minden formáját. Csak Hodzsa halála után, 1985-tól kezdődött bizonyos enyhülés: 1988-ban néhány katolikus papot kiengedtek a munkatáborból, közöttük az akkor 73 éves Nikol Troshani püspököt is. Ugyanebben az évben hivatalos úton is a világ nyilvánosságára jutott az, hogy 87 éves korában egy ballasi munkatáborban elhunyt Pieter Nesh Kalla 87 éves jezsuita, akit 84 éves korában azért ítéltek kényszermunkára, mert szentmisét mondott. Ez egyébként harmadik elítélése volt, 38 évet töltött ilyen munkatáborokban. Az említett páratlan „könnyítések" közé tartozik az is, hogy 88-ban 3 albán származású lelkészt — egy muszlimot, egy ortodoxot és egy katolikust —, az USA-ból engedtek hazalátogatni. A liturgikus öltözékét azonban csak az ortodox pap mutathatta meg a nyilvánosságnak. A krízis folytatódik... (máté) ...az ember örül az ágy; nak. Örülne. De átlátszó a sötétítőfüggöny, éhes, roszszat álmodik a gyerek. Fél hat, riadó! Itt a finom papika! Mire lecsukódik szivárványos szemhéja, mire álomba ringatja, s visszafeküdne az ember, világos van, kőbányai, felsővárosi, tarjám, mindegy. Országos, fülledt lakótelepi meleg, a WC-t kétszer kell lehúzni, az orrát (az embernek) megcsapja a hetes mosatlan fanyar szaga. Szicíliai vasárnap. Mit lehet itt tenni ? P. L.