Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-21 / 178. szám

DM magazin A magyar videó Ma már hazánkban is százezrek szórakozhatnak a nagyszerű és zseniális technikai csodával, a videóval, amelyet 1932-ben Itárom magyar. Tarján Ferenc, Czakó Győző és Leidl Gyula talált fel. A triumvirátus vezéregyénisége Tarján Ferenc (1885^1956) fizikus volt, aki a híradástechnikával, a távolbalátással jegyezte el magát. Még 1924-ben feltalálta az elektromágneses hangdobozt (pick-up-ot), amely a gramafonlemez barázdáiba vésett hanghullámokat hangrezgésszámú-váltakozó árammá alakította át. Színes filmmel és a plasztikus film megoldásával is foglalkozott. Colorophon néven 1929-ben Berlinben is bemutatta. Fejlesztett változatáért 1935-ben a Magyar Kinotechnikai Társaságtól kapott elis-merést, a plasztikus film megoldásával együtt. Ez utóbbit Amerikában is "bemutatta, és plasticophonnák titulálta. Ezzel megelőzte a neves Metró fílmcég hasonló próbálkozásait. A világ első videoberendezését, az egyesített hang- és képlemezt 1935-ben, Londonban Mihály Dénes mérnök, a televízió egyik atyja segítségével bemutatták, miután találmányukat itthon bejelentették és az a 107936 számot kapta. A bejelentés címe: „Eljárása és berendezése képnek és hangnak gramafonlemezre való együttes, egyidejű leképzésére és lejátszására." Hogy semmi kétség se maradjon zseniális megoldásáról, egyik munkájában így ír róla: ,,A képrádió, vagyis a képeknek elektromágneses hullámok útján való közvetítése és széles körű bevezetése már nem késhet sokáig. A gramafonra itt is szükség lehet. Könnyen elképzelhető, hogy a hanglemezekhez hasonlóan a képeket is sikerül majd kielégítő módon lemezekre felvinni és a felvevőkészülék ernyőjén lejátszani." Ekkor érkezik el Tarján Ferenc egy másik nagy álmához, az elektromos képtovábbítás világhegemóniájához. Erról így ír: „A képközvetítés csodás művelete méltán tekinthető a huszadik század technikája csúcsteljesítményének." Remek érzékkel mérte fel a mechanikus képfelbontó készülék, Mihály Dénes, Okolicsányi Ferenc megoldásainak hátrányát a tisztán elektromossal szemben. A magyar Tihanyi Kálmán szabadalmai alapján az orosz Vlagyimir Zvorikin készítette el a Braun-féle csöves oszcillográfból a jövő képtovábbító eszközét, amit Tarján mélyen elismert. De tovább dolgozott, megszállottan, zseniális megoldásokat agyalva ki. Czakó Győző elektrotechnikussal (aki a Standard Villamossági Rt. alkalmazottja volt) együtt három szabadalmat jelentett be távolbalátó tárgykörben, sót 68 éves (!) korában egy negyediket, az ún. plasztikus távolbalátásról. Gondolom, Tarján már ekkor és ezzel a találmánnyal a '90-es évek tévéjét sejtette meg. Hova lett itthon az ilyen ember? Sehova, alig lett belőle valami, hóbortos középiskolai tanárnak tartották, aki nyugdíjba vonulásáig különböző helyeken tanította a matematikát és a fizikát. El kellett volna neki is mennie az Óperencián túlra, mert ebben a balsorsos magyar világban alig érvényesült valaki is. Itt öl a környezet S/árga I/rigység faktora és az átkozott szemlélet, hogy ha valaki ki tud vagy ki tudna emelkedni a középszer homályából, akkor mindenféle bélyeget rásütnek. Jobb esetben éreztetik vele, hogy ez a „gyüttmönt". Tarján Ferenc nem volt „gyüttmönt" Már 1929-ben robotot szerkesztett. Ekkor hirdette meg a mai modern magnetofonszalag jövőjét. Fénygramafon néven feltalálta a fényorgonát. A halálsugár laikus elképzeléseit cáfolta, de már 1935-ben leírta a rádiótávirányítású pokolgépek működési elvét. Irodalmi babérokra nem vágyott, a sci-fi sem érdekelte különösebben, de egyik művével a műszakitudományos haladás jövőjébe megy el. Az Atomrakétán a Marsba című (1936) könyvében a '70-es és a '80-as évek műszaki csodáit prognosztizálja. Hatalmas luxus sztratoszféra repülőgéppel indítja regényét. A 15 kilométer magasságban repülő, hatmotoros, mentőkatapulttal, rádiólokációs készülékkel, képtelefonnal ellátott óriásgép utasai egymásba összetolható, könnyű fémből készült hatalmas csöveken keresztüljutnak a repülőtéren a gépbe. Azt írja, hogy 1970-ben az ember leszáll a Holdra. Tarján alig egy évet tévedett (1936ban.'j. Technikaregényében úgy számol, hogy 67 órás űrutazás után a rakéta először a Phobos nevű Marsholdra száll le, majd a bolygóra. Azt is megtárgyalja, hogy amint megkezdődik a Naprendszer meghódítása, az emberiség beléphet a fegyver nélküli világba, mert ezzel megoldotta a túlnépesedés okozta gondokat és kirajzik a világba. Tarján Ferenc figyelmezteti az emberiséget a két nagy világveszélyre: a fegyverkezésre és az energiaínségre. Több szellemes cikkét megtalálhatjuk a Kincses Kalendárium korabeli köteteiben. Számos energetikai tartalmú írása jelent meg a geotermikustól az ár-apály erőművekig, de egyedül az atomenergia hasznosítását tartotta megoldható útnak. Tarján Ferencet sem kora, sem utókora nem túlságosan ismerte — ismeri e! Pedig a huszadik század egyik legnagyobb magyar feltalálója volt, aki a kandidátusi címet is csak halála után, posztumusz kapta, egy szakmai-társadalmi egyesület — az Eötvös Loránd Fizikai Társulat, az MTESZ egyik tagegyesülete — közbenjárására. Legtöbb támogatást Gyulai Zoltántól, az egykori szegedi fizikus professzortól kapta. Az emberiség a haladásra való képességét elsősorban a feltalálóknak köszönheti. A feltalálókat igyekszik nyomon követni mindenki és hozzájuk hasonlónak szeretné a szülő gyermekét nevelni. BÁTYAI JENŐ Hazi emlekmu avagy egy álöngyilkos hazafi kisportréja „Édes, jó Szüleim és Testvéreim! Amint látják, a kérvényem egy tinta vonás nélkül jött vissza, semmibe se vették. Ugyanakkor dec. 7-ére felmondtak, azt hiszem, azért, mert kérvényeztem. Ne haragudjanak, ne keressenek. Kedves Józsi bátyám a szíjért van nálam, 1,5 P (pengő — a szerző), legyen a magáé. Mindenkitől bocsánatot kérek." Ez a búcsúlevél 1935. november 22-én íródott. „Szerzője" Rigó Balázs, ki ekképp vall e neméppen mindennapi színjáték előzményeiről: — Kilencszáztizenkettőben születtem Szegeden. Apám csizmadiamester volt, de rendkívül eladósodtunk, így az Angol — Magyar Bank elárverezte a házunkat. A Klauzál Gábor Reálgimnáziumban érettségiztem, emellett napszámban kőművessegédként dolgoztam. Világéletemben vonzódtam a vasút felé, ezért elhatároztam, hogy pályamunkás leszek. Ment is minden annak rendje és módja szerint, elballagtam az irodába, jelentkeztem a titkárnál. Mindig pedánsan viseltettem a feljebbvalómmal szemben, állandóan vigyázzban álltam. Higgyék el, nagyon sokat jelent. Végül is úgy nézett ki, hogy minden rendben, de boldogságomban elkövettem egy majdnem végzetes baklövést. Elővettem és megmutattam az érettségi bizonyítványom, melyet egy zacskóban vittem — mivel hogy aktatáskája csak a tisztviselőknek volt —, mire a titkár letette a tollat, a papírt félrelökte (a tintatartót csak azért nem, mert felborult volna...), a szemüvegét is levette. Megmutatta a rendeletet, mely szerint érettségizett embert pályamunkásnak nem lehet felvenni. Gyorsan vigyázzba vágtam magam és könyörögtem, hogy bizonyítványomat ne vegye figyelembe. Megkönyörült rajtam. Megkegyelmezett. így lettem pályamunkás. Rigó úr négy évet dolgozott e beosztásban, majd kedve szotytyant a fékezői munkakörhöz. Igen ám, csak közbeszólt a katonaság. A szeptemberi leszerelés után megírta kérvényét, melyben közölte fent említett szándékát. Nem érte el a várva várt eredményt. Nagyon nem. Felmondtak neki. Shakespeare-i fordulat — Nemhogy fékezónek nem vettek fel, még el is bocsátottak! Lehetetlen helyzetbe kerültem, csak magam segíthettem magamnak, kiagyaltam tehát, hogy megjátszom az öngyilkost. Volt otthon egy 25—30 kg-os terméskő. Ezt körbefogtam egy dróttal, amit egy három méter hosszú, ilyen lovas hajtószíjjal rögzítettem. November 22-én, este hat és hét között elindultam a „nagy útra". (Az öregúr csillámló szemekkel, villámgyors kézmozdulatokkal mesél. Ősz haja bebarnul, annyira megfiatalodik. Nem bírja tovább, iszik egy pohár házibort.) — Zsebemben a kérvénnyel (ennek hátlapján a búcsúlevéllel), valamint a felmondó irattal a régi közúti hídra mentem. A követ és a télikabátomat — melyből természetesen kilógott a két okmány — letettem a járdára. ÁL másztam a korláton, a szíjat ráhelyeztem és vártam. Kerestem a helyet, hol biztosan meg tudtam állni, hisz a Tisza félelmetesen folyt alattam, így vigyáztam, hogy baj ne legyen. Belebújtam a szíjba. Higgyék el, a Páger és a Sinkovits kismiska ahhoz képest, amilyen színész én ott voltam. Vártam. Nem hiába. Úgy háromnégy perc múlva megjelent egy férfi a hídon. Télikabátját felhajtotta, úgy bandukolt a csípős havas esőben. Közeledett, erre felemeltem a terméskövet és a járdához csaptam. Felfigyelt, majd segítségért kiáltott. Csodálatos orgánuma volt, hisz a híd mindkét vége felől öt-hat ember szaladt lélekszakadva. És persze jött a rendőr is. Átemeltek a korláton, elvágta a szíjat, majd a követ e gyönyörű folyóba hajította. Még ma is ott lehet, a két kis szíjdarabbal együtt... Bilincsbe verve mentünk a kapitányságra, kihallgattak, majd hazaengedtek. Ennek örültem csak igazán, hisz otthon természetesen nem tudták, merrefelé császkálok. Másnap visszamondták a felmondást. .. Leventeség A karrier beteljesült. Következő év február havának harmadik napján (Balázs napja...) átvették fékezónek Hódmezővásárhelyre. Most már nem kellett biciklivel felmenni Budapestre... — Leventeség? 1932-ben hivatalból vagy rendeletből, leventének kellett lenni. De én erre csak meghatódva tudok visszaemlékezni. 1933 júliusában díszőrséget álltam az Országzászlónál. (A trianoni • békediktátum megkötése után a pesti Szabadság téren lévő nemzeti lobogót félárbocra engedték. Csak az első bécsi döntés által visszacsatolt területek kapcsán kúszhatott feljebb pár arasznyival.) Fekete nadrágban és fehér ingben két óra hoszszat álltunk őrséget, míg jöttek és leváltottak. Csodaszép volt. A beszélő kövek A végére hagytam jövetelem igazi célját. Aköveket. — Tudja, Halápi Ferenc (az Agrártudományi Egyesület nyugdíjascsoportjának titkára volt) szervezésében harmincnegyven fős kirándulásokat tettünk a Felvidéktől Erdélyen és a Kárpátalján át egészen a Délvidékig. Onnan hoztam ezeket a köveket, melyekből az ő emlékére elkészítettem a Nagy-Magyarország domborzati térképét betonba öntve. Megállunk e házi emlékmű előtt, és mesél és magyaráz és mutogat. Hogy Apponyinak igaza volt, hogy nem lehet a folyókat kettőbe vágni, mert komoly gondok lesznek az Alföldön: hogy az Olt kivételével minden folyó a Dunába vagy a Tiszába torkollik; hogy a Maros egy kútból ered; hogy az éjszaka szerbek aludtak nála. kik nézvén a „térképet" kifakadtak, hogy „az anyátok.szentségit, tik is raboltatok tőlünk"; hogy a románok nem románok, hanem oláhok ás így tovább. Gesztusai és hanglejtései, melyek leírva viszszaadhatatlanok, sok mindenről árulkodnak. Szívről és akaratról, hitről és reményről. így éldegél Rigó Balázs Szegeden, a Csaba utcában. CSÚRI ÁKOS