Délmagyarország, 1990. július (80. évfolyam, 158-188. szám)

1990-07-15 / 172. szám

1990. július 15., vasárnap Heti műsor 3 éstagyomfny I A napirenden lévő törvényjavaslatokhoz Három közigazgatási törvényjavaslat került az Országgyűlés elé: (1) a helyi önkormányzatokról, (2) a helyi önkormányzati képviselők és polgármesterek választásáról, valamint (3) az előbbiekkel kapcsolatos alkotmánymódosításról. Törvénnyé emelésük az előfeltétele annak, hogv a helyi önkormányzati választások szeptember 30-án megcjthctők legyenek. Folytatva nemrégi, a javaslatok februári koncepciójáról, majd a májusi tervezetekről alkotott alkotmánvtörténeti észrevételeimhez (Hitel, 1990. jün. 13.; Délvilág, 1990. jón. 26- 28.), ezúttal a kormány által hetcijesztett törvényjavaslatok néhány sarkalatos problémájára hívom föl a figyelmet, azzal a jó reménnyel, hogy — ha az utolsó pillanatban is — észrevételeim figyelmet, kelthetnek. A megye: kihagyott lehetőség Kötelező nyilvánosság 1. A javaslatok az egységes helyi (szerencsésebben: területi) önkormányzati koncepcióra, a (vár)megyei feladat- és hatáskörök lehető legkisebb körre való csökkentésére épülnek. Indokolja ezt a jelenkori európai megoldás s a megyéknek a tanácsrendszerben túlontúl megnövekedett, elsősorban központi állami akaratot kifejezésre juttató szerepe. Megyéink változó jellegű, sokévszázados önkormányzata tehát ahelyett, hogy korszerű feladat- és hatáskörben helyreállana a minimálisra: végeredményben a magasabb kommunális szintű teendők ellátására szorul vissza. Pedig 1848 óta alig volt olyan kedvező alkalom, mint ma arra, hogy a Kossuth-i értelemben vett, valódi népképviseleti alapú municipiális önkormányzat megvalósuljon. A megyét természetesen e javaslatok sem tüntetik el, csak alig kap saját önkormányzati funkciót, különösen pedig kisemmiztetik a községi és városi önkormányzatok felügyeletéből, összehangolásából. a magasabb szintű területi (municipiális) érdekek védelméből. így van ez annak ellenére, hogy az első javaslat 68. paragrafusa fennen hangoztatja: „A (vár)megyei önkormányzat képviseli és védi a (vár)megye településeinek, tájegységeinek, valamint a vármegye egészének az érdekeit." A megyei szintű hatalomgyakorlás ugyanis kimondottan a kormányt képviselőfőispánra hárul, aki — hazai közigazgatás-történetben csak autonómia nélküli időszakokban (II. József kora. Bach-korszak, Schmerling-féle provizórium) — jelentkező megyefónöki (végeredményben: prefektusi) szerepkört látna el. A települések képviselőtestületei által elektori küldöttgyűlés útján szervezett közgyűléstől s választott szerveitől (alispántól, főjegyzőtől, tanácsnokoktól, kollégiumtól — történetibben: bizottmánytól) megtagadni a megyébe tartozó települési önkormányzatok felügyeleti, összehangolási s magasabb területi szinten való tényleges képviseletnek a jogát: nem csupán a lehetséges megyei önkormányzat nagyfokú csorbítását jelentené, hanem azt is. hogy a mindennapos gyakorlatban közvetett kormányfelügyelet alá kerülnek a legkisebb települések is. A magyar közigazgatástörténet arra vall. hogy a centrális hatalmat képviselő főispán s a lokális érdekeket reprezentáló megyei autonómia — élén az alispánnal — hatásköri egyensúlya híján közülük vagy egyik, vagy másik kerül előtérbe. A javaslat hallgat arról, hogy mi lesz a jelenlegi megyei végrehajtó apparátussal, ám a tervezett főispáni hatáskört tekintve, alighanem ennek hivatalává vagy közvetlen miniszteriális alárendeltségű (dekoncentrált) szervekké alakul át. illetve vissza. A valamikori főispáni hivatal alig néhány tisztviselőből állt. A megye hivatalának kizárólag önkormányzati körben kellene maradnia. Szabad királyi városok 2. A javaslatok helyesen visszatérnek a (vár)megyei jogú városok, a valamikori tör: vényhatósági jogú. még régebben szabad királyi városok intézményéhez, amelyek a kommunális autonómián kívül mindenkor helyhatósági (municipiális) jogokat is élveztek. A fővárosnak hozzájuk képest kiemelt jogállása továbbra is fönnmarad. A nagyvárosok tehát ismét kikerülhetnek a megyékből, az a lehetőség azonban, amelyet velük együtt más nagyobb városoknak nyújtott volna a belügyminisztériumi tervezet, hogy az országgyűlés hozzájárulásával a környező települések bevonásával városközösséget, magyarán: városmegyét alkossanak — a kormány javaslatából már eltűnt. Kár érte, hiszen az Erdei — Bibó-féle városmegyék jelenthetnék megyerendszerünk korszerű alapjait a jövendő évezred küszöbén. Községi bíró? 3. A javaslatok kereteiket tekintve nem tesznek különbséget a város és a község szervezete között. Legfőbb szervük a képviselő-testület, bizottságaival, közöttük a kiemelt jelentőségű — mutatis mutandis a tanácsi vb helyét átvevő — választmányával (kollégiumával), valamint választott tisztségviselőivel (polgármester, alpolgármester, jegyző, tanácsnokok). Minthogy a javaslatok is különbséget tesznek város és község (sót a „szerzett jogok" alapján: a nagyközség) között, helyesebb s a történeti hagyományoknak megfelelőbb lenne, ha tisztségviselőik is különböznének: a város élen állna csak polgármester, a falvak (községek) vezetője pedig a községi bíró lenne. Mindkettőt a képviselő-testületnek lenne szerencsés egy-egy időszakra választani. A (fő-, vezető) jegyzőt ugyancsak a képviselő-testület választja (s nem „kinevezi"). A javaslatok a minden településre tervezett polgármester és jegyző közötti kapcsolatban az előbbit helyezik előtérbe, pedig hát az egységesen kezelt hivatal szakvezetése inkább az utóbbi hatáskörébe tartozhatnék. Szerencsésebb lenne, ha a törvény együttes vezető szerepüket szabályozná, miáltal a körjegyzők túlontúl kiemelt szerepet a (kis)községekben ellensúlyozható lenne. Hiba, hogy az említett választmányt (kollégiumét) a javaslat a bizottságok közé sorolja, hiszen csupán vissza kellene térnie a hagyományos városi tanács s a régi községi elöljáróság intézményéhez. E városi tanács oszlopos tagjai a szakbizottsági elnöki s hivatali osztályvezetői funkciót egyaránt betöltő ugyancsak választott tisztviselők: a tanácsnokok lennének, a rtgi-új falusi elöljáróság pedig többek között a szakbizottsági elnöklést is ellátó laikus esküdtekből állna. Az elnevezésbeli különbségek a város és a község közötti lényeges eltérésekre is utalnának 4. A megyei közgyűlés kétszeresen közvetett: a települési képviselő-testületek elektorai általi megválasztása szerencsés lehet, a képviselő-testületek háromféle megválasztási módja — a település nagyságától függően szabad kislistás, egyéni, valamint egyéni és listás választással — alig érthető, hiszen — ha valahol — az egyéni választásnak itt igencsak helye lehetne, s csupán a maradékszavazatokat kellene lajstromos (listás) úton helyi képviselői mandátumokká „átváltani". S ha e tarkaságon a törvényhozás jelen stádiumában már nem is lehetne egyszerűsíteni, a képviselő-testületi és közgyűlési taglétszámon annál inkább. E képviseleti intézmények tervezett létszámát legalábbis még kellene háromszorozni. Mert ugyan milyen képviselőtestület lenne egy 2000 lakosú faluban, melynek létszáma 9 lenne, tehát alig több, mint a mostani tanácsi vb-nek? Megmagyarázhatatlan a kis létszám akkor is, ha a testületnek általában havonta kellene is összeülni, s nem csupán legalább negyedévenként , mint az a javaslatban is áll. Egyébként azzal is kifejezésre kellene juttatni a testületek alapvetően közúgyi jellegét, hogy minden ülésüket kötelezően nyilvánosan kellene tartaniuk, nem engedném meg a javaslatban is tervezett „zárt ülést", vagy csak akkor, ha különben államtitok kerülne nyilvánosságra, ami egy „helyi parlament" esetében nem mindennapos... Titkos szavazást — kötelezően — személyi ügyekben kellene tartani. Városi jog 5. Az önkormányzatok és a központi állami szervek részben már érintett kapcsolatai köréből egyetlent említve, elhibázott s igencsak a néhai NET-tól megszokott jogosítványa lenne a köztársasági elnöknek a várossá minősítés joga. hiszen ez sz. kir. városok esetében már 1687/88 óta törvényhozási hatáskörbe is tartozott. Ezúttal is ki kellene mondani, hogy újabb városi jogot csak törvény adhat. A főispánt viszont — miniszterelnöki előterjesztésre — az államfőnek: a köztársasági elnöknek kellene megbíznia, s mivel e tisztség kifejezetten politikai jellegű, e megbízatás bármikor visszavonható lenne; semmiképpen nem kapcsolódhatna az országgyűlés mandátumához; sokkal inkább egy-egy kormány megbízatási idejéhez. 6. A helyi választási rendszer túl bonyolult. Miként az országgyűlési választások után is bebizonyosodott, a kétszer háromnapos „jogorvoslati" rendszer bonyolult függő helyzeteket eredményezhet. Sajnos, ebből a javaslatból is hiányzik a vitás helyhatósági ügyekben a Közigazgatási Bíróság által gyakorolt választási bíráskodás. Ha egyelőre ez a csökevényes „jogorvoslat" most már megmaradna is, e helyi választásokra is ki kellene terjeszteni — legalább 30 napos határidővel — az Alkotmánybíróság által elbírálandó választási panaszt. 7. Az első javaslat záró rendelkezései 1990. november 30áig teszik lehetővé a társközségi együttélés fölbontását vagy valamilyen lazább társulássá való átalakulását. Hallgatnak viszont arról, hogy mi történjék a városokhoz csatolt településekkel, amelyek — más szabályok szerint — persze bármikor ismét önálló községekké válhatnak. Mégis, kissé különösnek s a bürokratikus közigazgatás észjárásának felelne csak meg, ha az olyan évszázados múltú községek mint pl. az 1974 óta Szegedhez tartozó Tápé, Szóreg vagy Dorozsma nem élveznének annyi előnyt, mint egy társközség, hanem úgy kellene önállósulniuk, mint egy, a közös keretből kinőtt településrésznek. E példánál maradva, nyilvánvalóan elválásuk után is fönnmaradhat majd valamilyen társulás köztük és a város között, ám ami sajátosan az övék, a helyi önkormányzat, az mindenképpen megilleti őket. Kár, hogy a javaslatok szerint ilyen esetekben sincs mód városmegye kialakítására. Ruszoly József Kocsma-törmelék Indonéz vendéglő Az indonéz vendéglő pincérnője mereven nézte kék strandpapucsát. A tenyérnyi miniszoknyához ez bizony nem illett. Ütötte. Az indonéz vendéglő nemrég nyílt meg Gyulán, nem messze a vártól s a fürdőtől. Valószínűleg ez az egyetlen indonéz vendéglő az egész országban. Az indonézeket ugyanúgy nem ismerem, mint a melanézeket vagy az irokézeket, csak annyit tudok, hogy szigeteken élnek, miként ez a vendéglő is kis sziget a magyar vendéglátás tengerén. A teremben fonott bútorok, csinos teríték, cselesen összecsavart szalvéták. Nem tudom, az indonézek ilyesfajta karosszékeken ülnek-e, továbbá azt sem, hogy ilyen nagy ventilátorok működnek-e az indonéz házakban. Bár úgy emlékszem, ott is meleg van. Mégsem a melegtől, hanem az étlaptól alélok el. Francia, spanyol és olasz borok, indonéz ételkülönlegességek — teljesen megfizethető áron. Fölocsúdva Gado-Gado salátát kérünk, Marudai gyöngytyúklevest, nyúlcombot vörösboros mártásban és celebeszi pulykamellet... Spanyol meg francia bor sajna nincs, csak chianti, Zwack sincs („Amerikába mentem?") csak Buliv. No de sebaj, az ember valamiképp nem kezd el bosszankodni, hisz minden hűvös és csendes. Az ital gyorsan érkezik, a saláta és a leves is szorosan a nyomában. „Gado-Gado" mindenféle zöldséget jelent finom mártással megöntözve — egy félbevágott kókuszdióban föltálalva. Régóta tudom, hogy a „gyöngyös" húsa a legjobb levesalapanyag, de ilyen diszkréten elkészítve még nem ettem. Arról persze fogalmam sincs, hogy ezek az ételek mennyire indonézek, de abban bizonyos vagyok, hogy egyénien ízesítettek és jól vannak elkészítve. A pulykamellen jól érzik a kókusz, én pedig minden falatnál álmélkodom, hogy lehet egy mártás ilyen pompásan savanykás — minden bántó él nélkül, egy kicsit édes — az émelygósség árnyéka nélkül. S miközben jóllakottan szopogatom a fanyar vörösbort, azon morfondírozok, vajon mikor jutok el ismét ide? (luculius) Kép-zavar Több hasonlóság fedezhető föl a fenti képek között. Mindkettőt Aba Nóvák Vilmos festette, mindkettő a II. világháború előtt készült, s mindkettőn fölismerhető Vitéz Nagybányai Horthy Miklós, Magyarország kormányzója. Ezért mindkettőt eltüntette a háborút követő új hatalom — egyiket több réteggel lefestették, a másikat betonos vakolattal fedték el. A különbségek: a fölső freskó Székesfehérváron díszítette az Imrédy-kormány tagjainak csoportképével a városháza folyosóját, a másik a szegedi Hósök kapujának freskóin állított emléket az elsó világháború szegedi áldozatainak hatalmas háborúellenes képi eposzban; A másik elszomorító különbség, hogy a székesfehérvárit restaurálják, a szegedi sorsáról pedig hosszú évek próbálkozásai után sem mondhatunk biztatót. Az MTI adta ki a fölső fotót a kővetkező aláírással: „Székesfehérvárott a Városi Tanács első emeleti folyosóján található Aba Novak Vilmos 18 négyzetméteres freskója, mely az 1938-as Imrédy-kormányt ábrázolja. Az 1940-ben festett faliképet az elmúlt évtizedben több réteggel lefestették. Most Hernádi Gyula festő, restaurátor keze nyomán újra előtűnik a 27 személyt ábrázoló kép és rövidesen teljes szépségében mutatja be a történelmi arcképcsarnokot. A falikép közepén Horthy Miklós arcképe látható." Elgondolkodtat a rendszerváltás kétarcúsága, erkölcsi bizonytalansága, történelmi zavarodottsága, de a szellemiművészeti erjedés megindulása is. Évek óta szorgalmazzuk itt Szegeden — több más pusztuló emlékkel egyetemben — a Hósök kapujának, Aba Nóvák freskójának rekonstrukcióját. Hiába érveltünk újságban, levelekben, viták során: ez a mű elsősorban és mindenekelőtt hatalmas művészi tett, kiemelkedő kulturális érték, nagy lélegzetű háborúellenes fohász, a szegediek mementója a pokolbéli Doberdó csatamezejére kényszerített szegedi áldozatok emlékműve. A munkálatok megindulásának hosszú évekig két akadálya volt. A többet hangoztatott — hiszen kultúr-szocializmus kultúr-pártideológusai érvéltek válaszaikban — fék az anyagiak szűkössége és a tenyérnyi kibontást követően a szakmai bizonytalanság volt. Mögötte azonban a valódi ok: vallási töltetű műról van szó, mely szemben áll a marxizmus ateizmusával, s szerepel a falképen Horthy alakja, akinek nemhogy nevét, de arcmását is törölnünk kell tudatunkból — mondták. Nem érvekkel bírálták politikáját, nem a tényeket elemezték, nem történelmi dokumentumokkal tették helyére alakját és tetteit tragikusra fordult történelmünkben. Nem. Tenyérnyi arca és fehér lova miatt veszni hagytak egy (!) kultúrtörténeti és kegyeleti alkotást. S lám, a változások felgyorsulásával Székesfehérvárott közelesen Horthy magasodik az egyik legreakciósabb háború előtti kormány tagjainak csoportja fölé. Örülök ennek az MTI-anyagnak, azt sugallja számomra, hogy ez a munka elsősorban nem Horthynak és politikájának, hanem Aba Nóvák Vilmosnak, a kiemelkedő tehetségű művésznek a rehabilitációja. Szeged még ennél is továbbléphetne; a Hósök kapujának restaurálása az elsó világháborúba hajszolt ezrek emlékének megtisztítása, emberi méltóságuk visszaadása is lenne. Ebból a szempontból Horthy epizodista. S a város is törleszthetné egyik nagy adósságát. Mindjárt hozzá kell tennem, a dolog ennél bonyolultabb. Egy ilyen volumenű munka elsősorban rengeteg pénzt kíván. Mai viszonyaink között, megtervezett lépésenként, a tanács, az egyház, a műemléki felügyelőség, más társadalmi és politikai pártok, szervezetek és egyesületek, helyi és külhoni magánszemélyek összefogásával a munka az eddigieknél nagyobb eséllyel indítható el. A szakmai érvek ma már biztatóak — a freskókat páncélként borító betonvakolat eltávolítható, a megfakult, néhol eltűnt részletek ellenére á kompozíció felismerhető, újrafesthető. A munkálatokkal járó kellemetlenségeket — állványozás, a villamosközlekedés korlátozása, időbeli hosszúság stb. — elviselhető. A feladat nem könnyű, de megoldható, önmagunkat is rehabilitáljuk vele. _ .... Tandi Lajos