Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-09 / 136. szám

Sport 1990. június 9., szombat magazin DM A korábbi évtizedekben a Juhász Gyula Művelődési Központban működött a szegedi műgyűjtők klubja. Itt voltak a kiállításaik, itt volt a székhelyük. De hosszabb távra mégsem lehetett maradásuk. 1980-ban kiebrudalták őket az intézményből, mint amolyan nemkívánatos egyedeket. Akiknek a tevékenysége nemigen illett bele a szocialista művelődés kereteibe. Bizonyára hasonló oka lehetett a Lucs-gyűjtemény kiállítása körüli bonyodalomnak is. Tudniillik, a hivatalos vezetők egyike sem merte felvállalni a tárlat megnyitását. Mintha féltek volna: ezzel rossz pontot szereznek valahol. Úgyhogy az elmúlt időszakban a műgyűjtés korántsem tartozott az államilag támogatott, társadalmilag megbecsült területek közé. Pusztán egy megtűrt szféra volt. Hogy miből fakadt e felemás, kedvezőtlen megítélés? Elsősorban a tulajdon sajátságos szocialista értelmezéséből. Sokáig az járta: a társadalmi tulajdon az egyetlen életerős, demokratikus birtoklási forma. így a műgyűjtőkre kimondatlanul is úgy tekintettek, mint urakra, mint magántőkésekre. Akik ugyan az égvilágon senkit sem zsákmányoltak ki — legfeljebb önmagukat és családjukat, de mégiscsak tetemes vagyonnal rendelkeztek. Nos, éppen napjainkban ébredtünk rá: lényegében e hamis gazdasági, társadalmi szemlélet juttatta el országunkat a szakadék szélére. Egyszóval a politika árnyéka a műgyűjtők táborát sem kerülte el. Szerencsére azért legtöbben így is if t' m A látás ünnepei A SZEGEDI MŰGYŰJTŐK 6. KIÁLLÍTÁSÁRÓL Valamikor azt tanultuk: még a látásunkkal ís okosan kellene gazdálkodnunk. Vannak dolgok, művek, amiket csak egyszer érdemes megnéznünk. Mert nincs bennük különösebb szépség, tanulság és érdekesség. Egyszerűen szokványosak vagy ennél is közönségesebbek. Ha viszont ellentétes jellegű tárgyakkal, létesítményekkel találkozunk, akkor nem szabad takarékoskodnunk az időnkkel, a figyelmünkkel. Inkább többször is ajánlatos szemügyre vennünk az adott jelenségeket. Itt van például a szegedi műgyűjtők mostani tárlata a Képtár mindhárom szintjén. Immár hetek teltek el a megnyitás óta, de alig jön látogató. Pedig e bemutató különleges szépségeket és értékeket kínál úgyszólván mindenkinek. Azoknak is, akik a realizmusra esküdnek, de azoknak is, akik a modern formanyelvre. Aztán azoknak is, akik jobbára csak a szegedi festészetre kíváncsiak, ám azoknak is, akik sokkal inkább a hazai festészet alakulására. Úgyhogy van miből válogatni, van mit megnézni. Akár többször is. Mivel valósággal hemzsegnek a színvonalas, érdekes alkotások. Ennek köszönhető: valami emelkedett hangulatot érezhetünk a képek között. Mintha a látás ünnepi perceit élnénk át. E kiállítás mégsem kell a közönségnek. Ami, bizony, ugyancsak elszomorító. Igaz,- mostanában felfordult a világ körülöttünk, mindenki a politikai, anyagi kérdésekkel van elfoglalva. Emellett a szellemi, művészi eseményeknek alig-alig maradt súlya. Persze az is lehet: a kultúra képviselői nem elég ricsajosak. Nem élnek kikiáltókkal, gyakran még plakátokat sem tudnak készíttetni. Kétségtelen, a mostani tárlatnak is meglehetősen sovány a propagandája. Ráadásul a műgyűjtés fogalmához is bizonytalan képzetek tapadnak. ANNA MARGIT: ÖNARCKÉP talpon maradtak. A vezető kulturális közintézmények egynémelyike viszont jócskán megsínylette az állami irányítást. Hallom például: a Magyar Nemzeti Galéria bajba került a modern hazai képzőművészet hitelesebb felvonultatásánál. Jó néhány fontos, kardinális mű hiányzik az állományból, s ezek többsége a gyűjtők kollekcióiban van. Mert, amíg a múzeumok tetemes hányada a politika által támogatott realisztikusabb tendenciákat pártfogolta, addig a leginvenciózusabb műgyűjtők a szentendreieket, egyáltalán a legJtorszerűbb törekvések képviselőit is felkarolták. Még az úgynevezett tiltott kategóriákat is. Gondoljuk csak meg: mennyivel szegényebb lenne a modern hazai kultúra, ha e válságos időkben teljességgel magukra maradtak volna az avantgard szellemű alkotók. Vagyis, nálunk a legjobb szemű műgyűjtők különb művészettörténészeknek bizonyultak, mint a múzeumi hivatásosok. A mostani kiállításon könnyen észrevesszük: a képek elrendezését jobbára az időrend határozza meg. Ami lehetővé teszi, hogy szépen, sorban megfigyeljük a modern hazai festészet stiláris és tartalmi fejlódésrendjét. Azt a tendenciát, amely a századforduló naturalisztikus felfogásától elvezet egészen évtizedeink posztmodern szellemiségéig. Közben megannyi tanulságos kontrasztra és párhuzamra is rácsodálkozhatunk. Már csak azért is, mert a földszinten a szegedi festők művei várnak bennünket, feljebb pedig a magyar piktúra kiemelkedő mestereinek alkotásai. És itt máris adódik egy különös párhuzam. Ha a hazai művészetet majd mindig a földközelibb, józanabb és érzelmesebb felfogás jellemezte a nyugati modernekkel szemben, akkor ez a szegedi és magyar festészet viszonyrendjére is ráillik. Azt is mondhatnám: a szegedi művészet szellemisége a vásárhelyi realizmus és a korszerűbb hazai törekvések határvidékén ragadható meg. Dinnyés Ferenc megkapó tájképein például egyéni ötvözetet nyer az emocionális és racionális világlátás. Ami az egyik oldalon vérbő, expresszív kolorizmus, az a másik téffélen már a mértanias, szerkesztő komponálásban mutatkozik meg. Mint ahogy Dorogi Imre vagy Erdélyi Mihály szemlélete is elrugaszkodik a szorosabb realitásoktól. Míg az első mestert a vaskosabb előadású tájmisztika — egyben a szuggesztív lélekábrázolás jellemzi, addig Erdélyi festóisége játékossággal és grafikai eszközökkel telítődik. A kiemelkedő jelentőségű Vinkler László könynyed csendéleteiből pedig újabb adalékot nyerhetünk az alkotó nyitottságáról, sokoldalúságáról. Ezúttal úgy alkalmazza Matisse dekoratív, kalligrafikus előadását, mintha maga is a Vadak gondtalan képviselője lenne. Ahogyan Vadász Endre oldott, virtuóz tájrészlete is a franciák festői eleganciáját juttatja eszünkbe. Mednyánszky László Csavargófejével és derengő Tájrészletével azonban újra visszakanyarodunk a hazai valóság borongósabb vízióihoz. De itt már az első szinten vagyunk: a modern magyar festészet kezdeteinél. Mindenesetre érdemes megfigyelni: ez a visszafogott indulatú, szomorkás hangvétel úgyszólván végigkíséri a hazai piktúra történetét. Legalábbis az egyik vonulatát. Hiszen Rudnay Gyula előadásában még ott feszülnek a Munkácsy-féle tragikus kontrasztok, majd Kohán György, Barcsay Jenő vagy Mi-, háltz Pál művészetében is ugyanez a szellemiség folytatódik. Persze másféle megközelítésben. Mert ott van köztük a zseniális székely, a szerkesztő fegyelmű Nagy István. Nem csoda így, hogy ami Tornyainál vagy Rudnaynál még festői lendületű szenvedély, az az utóbbiaknál már csak a festékfelhordás kimódoltabb artisztikumában jelentkezik. A húszas esztendők környékétől a felszabadultabb, vidámabb hangvétel is polgárjogot nyer a hazai művészetben. Ami az itteni terem kontrasztjaiban is kifejeződik. Míg a bejárati oldal képsoátjárja a derű és bölcsesség. Bernáth Aurél ennél szikárabb, puritánabb. Mégis ő adja meg azt a lírai alapszólamot, ami ugyancsak iskolát teremtett a hazai festészetben. Mindenesetre minél magasabbra kerülünk a földtől, annál inkább elveszítjük a valóság reálisabb körvonalait. Szinte csak foltokká, mértanias ritmusokká egyszerűsödik a világ. Valami ilyesmit érzünk, amikor feljutunk a képtár legfelső szintjére, ahol jobbára a kortárs festészet jelentős alkotói szerepelnek. Ebben az összeállításban már az absztrakt, dekoratív kifejezés dominál. Igaz, Bartha László oldott, légies piktúrája vagy Kokas Ignác expresszív érzékisége átmenetet teremt a korábbi törekvésekkel, de azért itt mégiscsak másról van szó. Mivel Anna Margit kitűnő Önarcképén egyszerűen megszűnik a testiség képzete, s helyette egy imaginárius, szellemi létformával szembesülünk. Deim Pál pedig a Csend stációit forszírozza. Egyrészt lírikus, pasztelles, megnyugtató tónusokat alkalmaz, másrészt valósággal vibrál a feszültségtől. Nála a harmónia a grafikai tüzetességű, dinamikus komponálásban talál önmagára. Aztán beszélnem kellene még Losonczy Tamás, Hincz NYILASY SÁNDOR: MAGVETŐK (részlet) rában a sötétes, őszies hangulat uralkodik, addig a szemközti térfelet éppenhogy a tavaszias, nyárias zsongás jellemzi. Elvégre Vén Emil, Frank Frigyes vagy PerlottCsaba Vilmos művészete ugyanúgy telítve van önfeledt életvidámsággal, amiként a zseniális Tóth Menyhért képeit is át- meg mm DEIM PÁL: CSENŐ D. A reprodukciókat Dömötör Mihály készítette Gyula, Gyarmathy Tihamér vagy Victor Vasarely érdekes, talányos műveiről. De nem teszem. A szöveg úgysem pótolhatja a vizuális élményekben rejlő izgalmakat. Néhány évvel ezelőtt kedves műgyűjtő ismerősömmel sétálgattam a langyos tavaszi estében. Képekről, kiállításokról beszélgettünk: egyáltalán a művészet jelenlegi pozícióiról. Amikor megegyeztünk, hogy e tekintetben nem sok okunk lehet vidámságra, optimizmusra, akkor ismerősöm egyszeriben személyesebb lett. Tudod — mondta szomorkásán —, rólam is fűt-fát összehordanak az emberek. Valahogy zavarja őket: nem a pénzt gyűjtöm, hanem a képeket. Persze nemigen törődöm az áskálódásukkal. Hisz honnan tudnák: mit jelent szépséges képek között élni. Nekem nem múlik el napom, hogy legalább negyed órát ne tudnék gyönyörködni valamelyik festményem előtt. Bizony, telik-múlik az idő. Ráadásul válságos időket élünk át mostanában. Maszekolunk, túlórázunk és törjük magunkat, mivel egyre nehezebb lesz a megélhetés. Közben szépen-lassan megfeledkezünk az emberi létezés természetes törvényeiről. Hogy megállók nélkül menthetetlenül elfásulunk. Hogy a szellemünket, érzelmeinket is táplálnunk kell időnként. Mert a látásunknak is szüksége van ünnepi pillanatokra. SZUROMIPÁL