Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-08 / 135. szám

1990. június 8., csütörtök Kultúra Nagy László fényképén a kiállítás egy részlete látható Fólia alatt a primer Arcba gravitált sors Ha bevonulunk egy festményekkel teleaggatott képtárba, eszünkbe se jut például, hogy a bejárat melletti sötét portrét kicseréljük a szemközti falon lógó női akttal; vagy a Homokban fürdőző veréb című képet megfordítsuk, hogy ezzel a terembe foglalt képhalmazt átértelmezzük, hogy egyben a fürdőző veréb látványát a fehérre meszelt falnak ajándékozzuk, megszüntetve a látogató egyeduralmát a kép felett. De miért nem tesszük meg? Mert a művészetnek ez az állapota az egyes képre való koncentrálást igényli, és nem maga a terem a kompozíció. Mindez ismert dolog, hozzászoktunk. De éppen a megszokás akadályoz meg abban, hogy egy egész teremre szabott kompozíciót értelmezzünk. Ehhez még hozzájárul látásunk korlátozottsága, egy terem minden egyes részletét nem láthatjuk egyszerre. Mit tesz ilyenkor a néző? — ha felfedezi, hogy egy „teremnyi" alkotással áll szemben. Ekkor részenként vizsgál és értelmez s majd csak később — esetleg már kilépve a teremből — összegezi a látottakat, összevet, asszociál, s a képzelete megszüli az összképet, az összhatást magának, és magában rekonstruálja. Ekként értelmezhető Bálind István kiállítása is a szakszervezetek Csongrád megyei könyvtárában. A Vajdaságban levő Adáról érkezett Szegedre a művész, hogy első alkalommal Magyarországon is bemutassa munkáit. A kiállítóterem alapszíne a fekete. Fekete fóliába burkolt falak, az ablak felőli oldalon a fólián ejtett hasítékon kevéske fény szűrődik be, mely megvilágítja a földre állított képeket. A képeken is a fekete szín dominál, s mintha kontúrjaiban emberi arcot, fejet formázna; egy eltűnőben levő, megnyomorított, kisemmizett ember arcát. De a sárga és piros szín által körülölelt fekete formák egy állapotot is demonstrálhatnak, a jelenidőt, melyben itt és most szenvedjük el sorsunkat. A harmadik verzió: a megtérés. Feketén, arctalanul, küzdve kiemelkedni, hogy aztán megszülessenek az arc érzékeny vonalai, a szemekbe fény költözzön, a hajszálak közé szél furakodjon, s a száj szavakra, szóra nyíljon: megérkeztem. Itt és most, a jelen helyzetben, nem nehéz pesszimistának lenni, csupán a kilátások mérlegelésének kérdése. De ha meggondoljuk, minden pesszimista kinyilatkoztatásra azért van szükség, hogy a derűsebb „műfaj", az optimizmus kontúrja legyen. Bálind István szorongásokkal, félelmekkel, de ugyanakkor derűlátással is felvértezte magát. Ahogy ő mondta: „Sokszor én is megrémülök, amikor meglátom, hogy mit csináltam". Ebbe a mondatba az imént említett kettősség pontosan „bele van fogalmazva". Ha egy jó múltbeli rézművesnek akkoriban valaki a fülébe súgja, hogy majd lesz egyszer egy ipari forradalom, s majd egyszer csak feltalálnak egy olyan anyagot, amely hasonló halhatatlansággal rögzíti a formát, mint a réz, vagy az arany, márvány, akkor a jó szakmíves minden bizonnyal azt gondolta volna, hogy az évszázad, esetleg az évezred viccét hallja. És tessék, itt a műanyag, a műanyag fólia, melyet Bálind István, mint elsődleges alapanyagot alkalmaz. így alkotásaira nézve a „mű" kifejezés kettős értelmű, egyrészt mint esztétikai és gondolati minőség, másrészt mű, azaz „csinált" az anyaga. E banális kettősséget oldja, hogy a fólia minden eddig ismert praktikus funkciójától megfosztva lóg, csavarodik, gyűrődik, s a mélyén mint az égi fekete lyukakban a félelmet, a szorongást hatalmas erejű gravitáció fogja egybe. Egy kontúrjaiba olvadt fekete arcba egy emberi sors gravitálja mindazt, amit elbír és kiforgat magából az élet. Az egyszeri arcvonások már kevésnek bizonyulnak, hogy a lét súlyát mutathassák. S a terem sarkában baljós fekete felleg lebeg, árnyéka nincs, ahogyan a halál sem vet árnyékot, de van. És mozdulatlan, mert magunkban hordjuk, a felhő sem mozdul, csak bámul, ránk bámul, mintha mindannyiónk tükörképe lenne a moccanatlan égből ton. Podmaniczky Szilárd Illés-koncert Egy koncertre ismét összeáll a hatvanas évek magyar popzenéjének legendás csapata, az Illés együttes: szeptember 15-én lépnek színpadra a hetvenezer nézőt befogadó Népstadionban, egy kétrészes szuperprodukcióban — jelentették be a zenészek és a rendezvény szervezői csütörtökön a Kárpátia étteremben tartott sajtótájékoztatón. A majd 150 ezer watt hangerővel megszólaló szuperkoncert első felében — Banovich Tamás díszleteivel, Koltay Gábor rendezésében — színre viszik a Szörényi— Bródy szerzőpáros István, a király című rockoperáját. A műsor második felében lép színpadra a nagy csapat: Bródy János, Illés Lajos, Pásztory Zoltán, Szörényi Levente és Szörényi Szabolcs. Mintegy másfél-kétórás koncerten elevenítik fel legismertebb dalaikat, s előadják a külön erre az alkalomra írt számukat. A nagyszabású vállalkozás főrendezője Koltay Gábor, a Szabad Tér Színház igazgatója, a műsor kizárólagcs szponzora pedig a Postabank. Az alkalomra emlékjegyeket nyomnak, s azokat 250-750 forintos áron június 15-étől az ország valamennyi IBUSZ-irodájában árusítják. A várható érdeklődésre való tekintettel péntek reggeltől már előjegyzést is felvesznek az irodákban. (MTI) Requiem a ferences templomban A szerény, alig észrevehető plakátok ellenére zsúfolásig megtelt az alsóvárosi Ferences-templom szerdán este Mozart Requiemjének előadása alkalmából. Az érdeklődés nemcsak a zeneszerző legendák övezte művének szólt, hanem az előadóknak is: a Lassan évtizedek óta sikerrel működő Bartók Kórusnak és az egyre népszerűbbé váló Salieri Zenekarnak. A hangverseny bevezetőjekértt egy ferences barát meleg köszöntő szavakkal fejezte ki azt a reményét, hogy ez az első koncert a jövőben sorozattá fejlődik. Meszlényi László a tőle megszokott igényességgel és lelkesedéssel ismertette a művet. A Rozgonyi Éva által dirigált együttes nagyszerűen vetítette elénk a gyász hangulatát a bevezető tételben. A tragikus érzést sugalló, sötét d-moll hangnem, a vonós akkordok fölött megszólaló fagottok, basszetkürtök mind a halál döbbenetét érzékeltették. Az egyetlen szólóharsonával induló Tubamirum csodálatos tisztasággal megszólaltatott dallama, melyet a basszusszólista megismételt, majd továbbfejlesztett, megindító volt. A hangverseny és egyben a mű legmegrázóbb része a fájdalmas hangulatú Lacrymosa volt. Az együttes tökéletesen építette fel a finom, szaggatott pianóval induló, dinamikusan felfelé törő dallamívét. A szólisták mind a négyen kimagasló teljesítményt nyújtotttak. Szécsi Edit szépen csengő szopránja. Bokor Jutta meleg altja említésre méltó. Végre hallhattunk egy ígéretes, fiatal tenoristát Mukk József személyében. A basszus szólamot a dán Lars B. Rössell énekelte a mű hangulatához méltó líraisággal. Művészeti vezető Pál Tamás volt. Rozgonyi Éva karnagy ezzel az előadással is azt bizonyította, hogy felkészült, igényes muzsikus. Érzékeltetni tudta mindazt, ami ebben a rendkívül összetett kompozícióban benne foglaltatik; a riadt kapaszkodást az életbe, amelyről oly gyakran mondjuk felelőtlenül, hogy elegünk van belőle, a tiltakozást a halál ellen; a fájdalmas búcsút és azt a döbbenetes magányt, amelyet csak a halál közvetlen közelében lévők érezhetnek. Gresó Erzsébet II tengeralattjáró, avagy: Uj film összezárva a halállal Rendezte: Wolfgang Petersen. Zene: Klaus Daldinger. Fényképezte: Jóst Vacano. Szereplők: Az öreg (kapitány) — Jürgen Prochnow. Hadnagy — HerbertArthur Grönemey. Főtiszt — Klaus Wcnnemann. I. Tiszt — Hubertus Bengsch. II, Tiszt — Martin Semmelroge. Főkormányos — Bernd Tauber. A tengeralattjáró című film a nyugatnémet filmipar elmúlt évtizedeinek egyik legnagyobb összegét emésztette fel, mégsem nevezhető .monumentálisnak, inkább apró részleteiben is jól kidolgozott, megrázó, fantasztikus alkotásnak. Története valóságos, Lothar-Günther Buchheiim regénye alapján készült. 1941-ben a második világháború híres tengeralattjáró-csatájából emeli ki az U—96-os hajónak és legénységének históriáját. A film elején az U—96-os újabb bevetésre indul a francia La Rochelle kikötőjéből, ahol előző éjszaka más hajók legénységével együtt mértéktelen dorbézolást rendeznek. Az U—96-os legénységéhez egy fiatal haditudósító hadnagy kerül „potyautasként". A hadnagy csak könyvekből ismeri a valóságot, azt a terepet, ahol se asszony, se gyerek, a férfinak egyedül, büszkeséggel kell szembenéznie a legnagyobb rettegésekkel, a halál félelmetes közelségével. Mindez elvakítja, és próbára akarja tenni magát. Am a valóság, legmerészebb elképzeléseit is felülmúlja. Először a legártatlanabb helyzetekben is iszonyú félelem fogja el. De lassan hozzáedződik a körülményekhez. Aztán már élesben megy tovább, kezdődik a tengeralattjárócsata pokla, a rettegésben eltöltött hetek, minimális alvással, a riadók őrült rohanásaival, a szűk helyeken vergődő emberek drámájával. Viharban menekülnek a repülőgép-támadás és a torpedórombolók elől. Vezényszavak röpködnek és mindenki érti a dolgát, bár néhányan „kikattannak". Az igazi dráma akkor kezdődik, imikor a bombáktól és aknáktól megrongált U—96-os süllyed, majd zátonyra fut. A víznyomás óriási abroncsként szorítja az óceán mélyén tehetetlenül veszteglő acélszerkezetet. A hajót 100 egységnyi mélységre hitelesítették, de ennek több mint kétszeresére süllyed alá. Recseg, ropog, a víznyomás alatt, mindenki várja a véget. Majd tovább fokozódik a veszély; a szegecsek nem bírják tovább, mint a lövedékek röppennek szét, beárad a víz, az akkumulátorok beáznak ... mindenki az életéért küzd utolsó erejével. És sikerül, kiúsznak a Gibraltári-szorosból. Mindenki boldog, hogy megmenekültek, a német parton küldöttség várja a hősöket, de még közel sincs vége a csatának ... P. Sz. Az e hónap 29-én megrendezendő országos felsőoktatási fórumra készülve, a József Attila Tudományegyetemen szerdán összoktatói értekezletet tartottak — amely csupán nevében volt osszoktatói, hiszen az egyetem oktatóinak mintegy harmada jelent meg —; s ugyanezen kérdésekkel foglalkozott tegnap „az egyetem parlamentje", az egyetemi tanács is. Nevezetesen: milyen álláspontot képviseljen a JATE e fórumon a felsőoktatás struktúrájának átalakítása kérdésében; s milyen legyen az új egyetemi tanács feladatköre, megválasztásának módja, tekintve, hogy a régi mandátuma hamarosan lejár. Érthető, hogy eltérő vélemények alakultak ki — minthogy az érdekek is eltérőek. Dr. Csákány Béla rektor arról a jelenlegi tervezetről beszélt, melynek alapján a tervek szerint 19 tagú testület 14 tagját két fordulóban az egyetem oktatói, hallgatói, „polgárai" választanák; s Lassú váltás csupán a volt rektor, az „új" rektor és a három dékán jutna be funkciója alapján ezen testületbe. Sokak szerint bővíthető volna a testület létszáma, hallgatókkal. A rektor azt is hangsúlyozta, hogy e választást szeptember végéig szeretnék lebonyolítani, s ezután — bár az ő megbízatása 1992-ig szól — az új egyetemi tanács döntésétől teszi függővé, hogy szeptember után is hivatalában marad-e. Az össz(harmad)oktatói értekezleten hullámzó, s néha az egyetem nimbuszához méltatlan megnyilvánulásokkal tarkított vita alakult ki a felsőoktatás jövőjéről is, de leginkább személyi kérdésekről, illetőleg a jövendő vezetők kiválasztásának módjáról, elveiről. (Aligha hihetnők, (hogy a felszólalását túl hosszúra nyújtott profeszszort — nagygyűlési módszerrel — ki kellene tapsolni, csak azért, mert sokaknak nem tetszik, amit mond.) Alapvető problémát okoz, úgy tűnik, az egyetemen is: vállaljanak-e, vállalhatnak-e vezető funkciót a továbbiakban olyan személyek, akik korábban MSZMP-tagkönyvük segítségével, vagy a politikai elittel való „jó viszonyuk" alapján jutottak ilyen pozícióba. Senki sem tagadta, hogy közöttük számosan voltak olyanok, akik valóban becsületesen ellátták vezetői feladatukat, ám kétségtelen az is, hogy van ellenpélda — bőven. A tudósítónak nincs joga, nem is dolga eldönteni, hogy melyik „tábornak" van igaza — s nagyon örül annak, hogv mind az oktatók, mind az egyetemisták több fórumon kijelentették már: az elkövetkezendőkben semmiféle vezetői funkciók betöltésekor politikai szempontok ne játszhassanak szerepet —, mégis leginkább az egyik felszólalóval, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával értett egyet, ö azt mondta, hogy az egyetemen is évtizedekig egy szűk csoport kezében volt a hatalom; s fölöttébb sajnálatos, hogy a volt állampárt tagjai nem ezelőtt jó pár évvel hangsúlyozták azt, amit ma (s amivel ő is egyetért): az egyetemen ne érvényesítsenek pártpolitikai szempontokat. Most talán azokat is meg kellenek keresni, akik évtizedekig — e szűk csoportba nem tartozván — nem tudtak érdemben részt venni az egyetem vezetésében, s fontos döntések meghozatalában. A hullámzó hangulatra jellemző, hogy e felszólalót nem ki-, hanem megtapsolták. Igaz, nem ugyanazok. Holott majdnem ugyanazt mondták. (sandi) Nyári tárlat ürügyén Az elmúlt napokban több szegedi festőművész az alábbi szövegű levelet kapta: „Tisztelt Címzett; A szegedi képzőművész kollektíva döntése alapján az 1990. évi szegedi nyári tárlatra mint kiállítót ezúton meghívjuk. A meghívást személyre szóló javaslattétel előzte meg az 1990. május 30-ai megbeszélésen. A hivatásos művészeken kívül meghívott alkotók egy-egy művet küldhetnek be a szegedi nyári tárlatra. A beadás időpontja: 1990. június 11. 8—15.30 óra, helye a Móra Ferenc Múzeum. Az értesítési idő rövidsége miatt szíves elnézésüket kérjük. Szekeres Mihály s. k. MKSZ szegedi titkára és Matusik Sándor s. k. V. T. Műv. Oszt. osztályvezetője." A Móra Ferenc Múzeum elhatárolja magát a levél szövegezésétől, és az alábbiakat közli. Szeged Megyei Városi Tanács képviselőjével, Nagy Károllyal folytatott megbeszélésünk során abban állapodtunk meg, hogy a múzeum korábbi kezdeményezései nyomán, az ez évi nyári tárlatra, minden szegedi képzőművész egy-egy, önmaga által kiválasztott műalkotást küldhet be, melyek kiállítására zsűrimentesen, a múzeum vállalkozik. Tudomásom szerint Szegeden hivatásos művész oly kevés van, hogy csupán azok alkotásainak kiállítására a múzeum nem vállalkozhat. A levél szövege félreérthető és sértő, és eltér a szóbeli megállapodástól. Nem kívánok szót ejteni arról, hogy milyen kollektíva jelölte ki a meghívottakat, hiszen Szegeden számos olyan kiállító művész él, aki ugyan nem Alap-tag, ám munkássága messze meghatározója a város képzőművészeti életének. Ezeket a művészeket tudtunkon és szándékunkon kívül, sérelem érte, melyért semmiféle felelősséget nem vállalunk. Dr. Trogmayer Ottó múzeumigazgató