Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-26 / 153. szám

1990. június 26., kedd Művészet 5 Készülődés r • nyan tárlatra A Szegedi Nyári Tárlatok történetében az idei seregszemle rendhagyó lesz. Az elmúlt években az ország minden tájáról küldtek az alkotók festményeket, grafikákat, plasztikákat e kiállításra. Sok vita előzte meg az idei nyári tárlat előkészületeit, míg végül a város és a múzeum vezetői, valamint a képzőművészek úgy döntöttek, hogy a július 21-én nyíló bemutatón kizárólag szegedi alkotók vesznek részt. A kiállítás keresztmetszetet adhat tehát az itt élő és az idelátogató nézőnek a helyi képzőművészet mai arcáról, törekvéseiről, szándékairól. A múzeum nagytermében már összegyűjtötték az idei termést. Az alaptagok képei, szobrai és iparművészeti tárgyai mellett, más meghívott, neves alkotók küldték el munkáikat, 63 alkotótól 115 mű érkezett a tárlatra. Nagy László „csendélet-képén" a gyűjtemény egy részét láthatják. Drany lános Alapítvány A Magyar írószövetség 1989-es közgyűlése elhatározta: alapítványt létesit régebbi s éló irodalmunk java értékeinek védelmére, gondozására Annak előmozdítására továbbá, hogy alkotásaival az egyetemes emberi kultúra áramkörébe kapcsolódhassék, a világirodalmat ugyanakkor nemzeti kultúránk szerves részévé tegye. Ez az elhatározás 1990 elején Arany János Alapítvány néven öltött szervezeti formát, és került bejegyzésre. Névadónk örök értékű munkássága, irodalomszervező tevékenysége az az erkölcsi aranyfedezet, amelynek szellemében a szövetség vezetősége által demokratikusan választott kuratóriumunk tevékenykedni kíván. Az irodalom létezésének és természetes működésének elemi fél tétele a szellemi és szervezeti autonómia. A sztálinista pártállam ezt a szellemi autonómiát szétrombolta és a szervezeti autonómia helyébe központilag irányított, a maga ideológiai igényei szerint ellenőrzött intézményrendszert állított, s annak anyagi ellátásáról gondoskodott. A puha diktatúra idején a szellemi feltételek némiképpen módosultak, rugalmasabbá lettek, bár az intézményrendszer révén a politikai akarat közvetve-közvetlenül bármikor felfüggeszthette a részleges szellemi és szervezeti önállóság érvényesítését is. A jelenlegi demokratikus átalakítás időszakában a szellemi autonómia lehetősége immár törvényesen biztosított, de az ehhez szükséges intézmények és főként anyagi alapok megteremtése még megoldatlan. A Magyar Írók Szervezete ezért a társadalomhoz fordul, hogy az irodalommal, mindenkori közönségével együtt segítsen önmagán. Remélve, hogy az új demokratikus állam a kívánatos piacgazdálkodás létrehozásával együtt megtisztelő mecénási szerepe vállalásával is segíti az ügyet. Hiszen nemzeti kultúráját becsülő állam sehol a föld kerekén átmenetileg sem bízhatja szellemi értékei fennmaradását, irodalma és kultúrája továbbfejlődését az üzleti világ hasznossági élveire, hanem megfelelő szabályozók és intézmények révén gondoskodik róla. Mi, írók, irodaimárok, a Magyar Írószövetség tagjai, akik szűkös jövedelmünkből az Arany János Alapítvány indító tőkéjét összeadtuk: nyílt levélben fordulunk a nemzethez, a nemzet ezernyi vállalatéhoz, intézményéhez, szervezetéhez, számos pénzintézetéhez és ugyanakkor az ország, a kultúra sorsát szívükön viselő magánszemélyekhez, hogy segítsék rendszeres vagy egyszeri anyagi támogatással alapítványunk nemes céljait. Felhívásunkhoz aligha van szükség hivatkozni a magyar irodalom közismert történelmi szerepére, jelenkori felelősségére és felemelő kötelezettségére, hogy a kibontakozást elősegítsük, jövőnket jó irányba tereljük. Miben jelölhetjük meg az az alapítvány célját? Az egybegyű j-tendó pénzalap ram személyek, nem egyes művek, nem irányzatok díjazására szolgál, hanem azoknak tz elképzeléseknek erkölcsi és anyagi támogatására, azoknak a feladatoknak a sikeres kivitelezésére, amelyek az igényes irodalom létfeltételeit javítják, hatókörét tágítják. Az alapítvány segíthet az értékes könyvkiadás terheinek vállalásában, szorgalmazhatja a könyvbarátmozgalom újjáteremtését. Kezdeményező szerepe lehet a szellemi értékek romlását, lezüllesztését célzó törekvések meggátolásában, az irodalmi műveltség, az emberi együttélés kultúrált lehetőségeinek gyarapításában. Az Alapítvány megfelelő támaszt jelenthet abban, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel kiálljunik az egyetemes magyar irodalomért, kulturális nemzeti örökségünkért és anyanyelvünk ápolásáért, nemesítéséért. S ha kell, oltalmazásáért határainkon belül és kívül egyaránt. Általa védelmezhetjük a szépirodalom születő és eredeti értékeit minden előítélettel, kisajátítással, hamisítással szemben. Elítélhetjük a tisztességtelen versenyt, a szenzációhajhászást. Küzdhetünk az irodalmi élet nyitottságáért: a szellemi közösségek önrendelkezési jogáért. Módunk lehet a Magyar írószövetség vállalkozásainak megindítására, céltámogatásainak megvalósítására. Szükség esetén pedig a szövetség működési feltételeinek biztosítására. Alapítványunk nyitott. Magyar és külföldi állampolgárok egyaránt csatlakozhatnak hozzá: természetes és jogi személyek. Az adományozók (alapítók, csatlakozók) saját, családjuk, közösségük, intézetük, társaságuk, felekezetük nevében is tehetnek felajánlásit, amelyet adóalapjukból mindenkor levonhatnak. Devizaszámlák: MHiB 401— 5093—941—31 USD befizetésnél, MHlB 407—5093—941 —31 DM befizetésnél. Forintszámla: MH'B 222— 15 697. (OS) Bega-parti anzix A múlt héten Temesvárra utaztak a megye és a város képviselői, képzőművészei, tarsolyukban egy aláírásra váró szerződéssel. Az ebben foglaltak szerint Szeged és Temesvár művészei a jövőben szorosabbá kívánják fűzni a kapcsolatot. Augusztusban Temesváron nyílik majd kiállítás a szegediek alkotásaiból. Szegeden, pedig a romániai város alkotóinak képeiből, szob rajból, grafikáiból. A szerződés megerősítése végett, s a látogatást viszonozni hol nap delegáció érkezik hozzánk a Bega partjáról. Teher alatt nő a pálma. Ez a bölcsesség járt a fejemben Temesvárról hazafelé jövet. S a szégyen is munkált bennem, bevallom. Mert remélni sem mertem, hogy a zsilipek mögött a fullasztó szorításban igazi Európát találok. Míg a mikrobuszban az ablakon beáradó benzingőzben ülve Temesvár utolsó fái is elszaladtak mellettem, azon tűnődtem, honnan az az irigylésre méltó varázs, amit a mostoha körülményeket, nyomasztó évtizedeket megélt, nemrég a forradalom kemény napjait is megtapasztalt vendéglátóinkat jellemezte. Honnan az érzelmi tartalék, a nyitottság ezután az igazán szívet keményítő, bezárkózásra késztető, hitet veszejtő diktatúra után (?) Magamat is méricskéltem. A műtermekben, kiállítóhelyiségekben látott képeket, szobrokat, grafikákat nézegetve értékítéletemet nem befolyásolta-e az emberi sorsoknak kijáró tisztelet. Élményeimbe nem kalkulálódnak, szövődnek-e bele óhatatlanul is „a körülményekhez képest" megbocsátó elemei. Nem azért látom-e olyan anyagszerűnek, izgalmasnak Zimán Magda organikus fonalszövevényeit, térbemozduló textíliáit, Szakács Béla apró bálványait, Romul Nu;iu rendbe szervezett szín-szalag burjánzásait, Constantin Flondor égi és földi tüneményeit, mert tudom, milyen nyomás, mekkora prés alatt született. Vajon nem azért találom-e olyan egyenes tekintetűnek Ungor Csabát, a szakállas szobrászt, mert tudom róla, hosszú várakozás után csak nemrég szentelték hivatalos művésszé. Nem azért nyűgöz-e le az utunkon bennünket végigkalauzoló Szekernyés János választékos, szép magyar beszédével, okos, szellemes megjegyzéseivel, mert személyiségéhez hozzákapcsolom sejtéseimet: pengeélen való táncot jelenthetett, s jelenthet még ma is egy magyar nyelvű bukaresti lap számára naponta Temesvárról tudósítani. De ahogy sorba veszem a látottakat, hallottakat, leszögezem magamban: igazi XX. századi alkotókkal, alkotásokkal találkoztam. Nem Trianon óta... A képzőművészek alkotóházának társalgójába belépve legelőször a szemközti falat díszítő plakátfolyam ötlik szemembe. A cujkázással meglazított fogadás után türelmetlenül várom, hogy láthassam, mik készülnek az épület udvar felőli oldalán sorakozó műtermekben. A valaha egy városi sportegyesületet kiszolgáló ház a század elején épülhetett. A több méter magas belső térben jól elférnek a polcok, állványok, a hatalmas üvegablakokon beárad a napfény. Az ajtókon román és magyar nevek sorakoznak. Ebben a városban semmiféle ellentét nincs a nemzetiségek között, itt nem Trianon, de évszázadok óta élnek egymás mellett magyarok, románok, szerbek, németek. A képzőművészet nyelve pedig egyébként is nemzetközi. Constantin Flondor vendégeiként mégis örülünk a tolmácsnak, hiszen a művész képeihez magyarázatot is szolgáltat. Mentalitása egy francia entellektüelére emlékeztet. Finom mosolya, kézmozdulatai, visszafogott gesztusai Pilinszky Jánost juttatják eszembe. Képei, vázlatai a tünékeny állapotok varázsát őrzik. Az impresszionisztikus megjelenítés mögött azonban — amint beszélgetés során kiderül — elemző, kísérletező szándék is rejlik. Romul Nupu műtermébe lépve nagyméretű vásznak várnak bennünket. Az erőteljes színektől villódzó forgatag szinte megszédít. A vonaldzsungelben, mint őserdő liánjai szövődnek össze a lendületes ecsetvonások.' Victor Gaga sámánisztikus plasztikái, kis méretük ellenére is monumentumok. Őserő és titok lakik bennük. Emlékművén az ismeretlen katona alakja, mint szellem van jelen. A farönkből kimetszett stilizált figura negatív sziluettje, mint emberformájú kapu tátong. Szakács Béla szobrászműtermében jórészt kisplasztikát találunk. A legmegragadóbb egy selymes felületre polírozott, pillangószárnyú bronzbálvány, mely, mint szárnyas Nike lebeg a beáramló fényben. Zimán Magda magaplisszírozta tojáshéj színű szoknyáját már a bemutatkozáskor megcsodálom. Egy textilművész természetes, hogy maga „alkotta" öltözéket visel. Bár mint kiderült, a temperamentumos asszony nem a ruhaterveire büszke igazán. Munkáit csak fényképen tudja megmutatni, mikor a többfogásos ebéd közben éppen szusszanunk egyet. Hálókból, csövekből, kötelekből összeszervezett tértextilek, szövött faliképek, applikált fonalkompozíciók, kiállítási enteriőrök fotói kerülnek elő egy papírzacskóból, Tárlatok a boltívek alatt Ebéd után meglátogatjuk a régi városháza gyönyörű, boltíves épületét. Háziasszonyunk Ileana Pintilie végigvezet bennünket a termeken. Ezekben lesz majd a szegediek kiállítása, most azonban a néhai Octav Grigorescu mester (árlata okoz itt újabb kellemes meglepetést. Méretes vásznai előtt bársonyos színekben pompázó, lehelletfinom lazúrokkal megfestett álomvilággal szembesülök. Akár Gulácsy Lajos szerelemkerti ifjainak, Kondor Béla szentjeinek, vagy Vinkler László nimfáinak is lehetnének leszármazottjai ezek a hajlékony, a szecesszió finom dekorativitásával megszólaltatott figurák. A szomszédos termekben a rendezők az ottani képzőművészeti gimnáziumban tanulók munkáinak adtak helyet. Láttam nyomott textíliák motívumterveit, szabad és kötött ornamenseket a szivárvány minden színében, számtalan formavariációban. Érdekes stúdiumokat. Afféle parafrázisokat, melyekhez a művészet-mesterségét most tanulók a klasszikus és XX. századi festők képeit „használták" iránytűnek. Estefelé kikocsizunk az újszentesi katolikus templomhoz,- mely a hatóságok ügyes megtévesztésével épülhetett fel, jó tíz évvel ezelőtt. A közadakozás, s a modern, ám itteni hagyományokból táplálkozó építészet szép példája ez az emberléptékű, egyszerű templom, mely alig emelkedik fölébe a füves tér oldalán sorakozó többi háznak. Jecza Péter szobrászművész keze munkája a homlokzati Krisztus, s a belső falakat díszítő stációsorozat. Ahol nemrég gyertyák égtek Kazinczy Gábor Szegeden is ismert grafikus kiállításához keresztül visz az utunk az immár Győzelem névre keresztelt főtéren is. A házfalakon ütött golyónyomokon kívül alig látszik már nyoma a véres karácsonynak. A kiégett üzleteket úgy-ahogy rendbe hozták, a téren most bokrok zöldellnek, színes virágok nyílnak, feledtetvén az arra járóval a nemrég még ott parkoló tankok és a halottakért égetett gyertyák nyomait. Mikor vendéglátóinkkal itt átgyalogolunk, mintha csendesebbre fognánk mondókánkat. Az eseményekkel kapcsolatos kérdéseimre rövid, de őszinte válaszokat kapok. Lelkesedést, büszkeséget vagy romantikus érzelmekkel telített mesélőkedvet nem tapasztalok. De úgy tűnik, a panaszkodás sem kenyere az itteni művészeknek. Temesvár sohasem volt kedvenc városa az uralkodónak. A kirekesztettség ellenére, vagy talán épp azért, úgy tűnik, egyformán megőrizték tartásukat itt románok és magyarok. Most már előre akarnak nézni. Érthető, ha irtóznak a sajnálattól, s erkölcsi fölénnyel rendelkeznek mindazokkal szemben, akik csupán részvéttel vagy vállveregető dicsérettel illetik őket. Zavarba jönnek, ha a mártíroknak kijáró kötelező tiszteletadással találkoznak. Nincs szükségük rá, s nem is érik be ennyivel. S talán nem is soká, ha bejárhatják majd Európát, ott eljuthatnak a művészet templomaiba, s szembesülhetnek a XX. századi Európa képzőművészetével, úgy hiszem, jólesően nyugtázhatják: semmivel sem maradtak el attól. Legfeljebb a divatos, felszínes áramlatok hagyták érintetlenül művészetüket. Az értékeket, információkat kizáró zsiliprendszer talán egyetlen „haszna", hogy a szemétnek is útját állja. Persze, lehet, hogy a temesváriak ezt egészen másképp látják,' mint a messziről jött, egy napra közéjük csöppent „idegen", kinek minden tisztelete az övék. Pacsika Emília