Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-24 / 151. szám

80. évfolyam, 151. szám 1990. június 24., vasárnap ALAPÍTVA: 1910-BEN Havi előfizetési díj: 101+20 forint Ára 4,30 forint Parasztpolgár" Hódmezővásárhelyről A fekete föld fekete madara „...felháborodásomban elveszítettem az önuralmamat, kikaptam a kezéből és rekedt, eltorzult, ideges hangon kiabálni kezdtem a mikrofonba. Figyelmeztetni akartam, hogy amit ő most itt végbe visz, merőlegesen ellentétben áll a működésünket meghatározó termelőszövetkezeti törvény idevonatkozó rendelkezéseivel. De csak akartam, mert nem kis meglepetésemre hangom a semmibe veszett, mivel az elnök utasítására nyomban kikapcsolták a készüléket, és az elnök — fanyar mosolylyal az arcán — elrendelte a szünetet..." A könyvtár ruhatáros nénikéje némi aggodalommal nyújtja a könyvet. — Van ám egy kis hibája, itt, látja jócskán hiányoznak az oldalak. így is elviszi? Bólogatok. Persze, hogy elviszem. Tegnap végignéztem Szeged összes könyvesboltját, összes mozgóárusát, könyves standját, de még nem hallottak róla. Még a vásárhelyi boltokban sincs, a helyi könyvtárban árulták, már ameddig volt mit árulni, nekem rakták félre az utolsó példányt. Ha öt perccel később telefonálok, már ez is elfogyott volna. Ötszáz sürún teleírt oldal, kiadta a Magvető, írta Kun József hódmezővásárhelyi parasztember, aki most, hosszú tanyasi élet után az '56 mártírok útján lakik. Hetvenéves, lassan, körülményesen nyitja a kaput, később megtudjuk, miért. Várt bennünket. A vendégszoba kisasztalán ott hever az előző nap feladott távírat, könyve jó néhány példánya, kispoharak, gőzölgő kávé, konyak. Az öregember nem palástolja bosszúságát. Keserűen ingatja fejét, miközben a könyvekre mutat. — Szabotálást kiabál a nép, hogy „leszabotálták a Jóskát!", annyi a rossz, hibás példány. Mintha nem lenne véletlen. Az itteni emberek még nem hiszik el igazán, hogy az előző rendszer valóban elmúlhat, tudatosnak veszik a sok rontást. Kézbe veszi az egyik példányt, lapozgatja. Három évig írta, s miután elkészült, három évig titokban tartotta, félt a következményektől. Az egyik országos pályázata után, ami a téeszdemokrácia problémáját feszegette a hetvenes években, megállította egy helybéli vezető: „Demokraták vagyunk mi is, Jóska bátyám, csak mi centrikusán képzeljük el, érti ugye, fölülről lefelé?" — Mondtam is neki, nahát olyan demokrácia nincsen. Okosabb dolog azt diktatúrának nevezni. Merthogy a demokrácia népuralom. Alulról hat fölfelé. Dehát hogyan hasson föntről lefelé a nép?! A szoba sarkában a Csepel varrógépen, az ablakpárkányon valóságos virágoskert pompázik, szegfűk, gerberák, kardvirágok, gondolom a hét eleji könyvpremier ajándékai. Úgy mondják, több mint kétszázan voltak kíváncsiak Kun Józsefre. A „hatelemis" parasztember, mint író. Könyvében Orwellt, Bibót, Marcus Auréliust idézgeti. Könyvespolcán ott van Temesi Pórja, Paszternák Zsivágója, Németh László Gyásza. Nagy László irodalomtörténész, meg Bajor Nagy Ernő még a hetvenes évek második felében nagyobb lélegzetű munkára biztatja. A kérésnek akkor nem tud eleget tenni, szervezi a téesztagok háztájiját, idegrendszerét kikezdi ellentéte a szövetkezet vezetőségével. Miközben beszél, keze oda-odarebben könyvei, a kisasztal fölé. Két öreg madár. Nem tudom, mitől olyan ismerős mindez. — 1980-ban mentem nyugdíjba. Egy nap találkoztam egykori tanítónőmmel, aki azt mondta, ha én nem írom meg a környék tanya világában élő parasztság kálváriáját, akkor a történet a múlt idők homályába vész. Elmosolyodik. Rebben újra a két kéz, fölemelkednek, tesznek egy kicsinyke kört az asztal fölött, aztán visszaszállnak a combokra. — Nyugodtan, magabiztosan kezdtem hozzá. Lehet, hogy egy kicsit hiú is voltam, azzá tett az öt díjnyertes pályázat, az egyikkel negyvenöt tanultjogászt előztem meg. Reggel megetettem a jószágot, akkoriban több mint ötven disznóm volt, most már csak harmincnégy, szóval megetettem, aztán leültem szépen a papír elé, és írni kezdtem, puszta kézzel, apró betűkkel. Akkor még nem volt béna a jobb oldalam. Nyolcvanhárom karácsonyának másnapján ért az agyvérzés. Néhány fejezet hiányzott a könyvből, de csak sikerült befejezni a következő év tavaszára. Nehezen, sokat javítva írtam... Amikor megkaptam a kefelenyomatot, hozzátettem még a téesz-ejpök bukásának történetét, ez nyolcvanötben volt. Úgy mondják, ó a „parasztpolgár" kihalófélben lévó típusa. Típus? Éppenhogy nem. — Kulákcsaládból származom. Ámbár elveim szerint meggyőződéses marxista vagyok, mégis, ha azt nézem, hogy a marxizmus mit hozott, akkor viszont merőben marxistaellenesnek számítok, mert hiába minden gyönyörűséges ideológia, ha a gyakorlat nem veszi figyelembe az ember természetes tulajdonságait. Furcsa egy ellentmondás. Marx, mint szent ember? Meg kell kérdezni Jézus Krisztust. — Szerintem „csak" egy próféta volt. Amikor az ÁVH-n voltam, kérdezték tőlem, van-e Isten. Irtózatosan megvertek. Mondtam, hogy van. Kérdezték, honnan tudod, te marha. Láttad? Mondtam nekik, éreztem. Anatole Francé, kedves íróm után én is azt mondom, Istent erényeinkben, a Sátánt pedig a fogyatékosságainkban hordjuk... Valahol az algyői híd környékén járunk, lapozgatom a könyvet, becsukom, s hirtelen eszembe jut az öregember keze. Hát persze! A két egymásra kulcsolódó kéz ott van a címlapon is. Egy parasztember ráncos, munkától megnemesedett kezei. A Kéz. A fekete föld fekete madara, éppolyan anyag, mint amiből vétetett s amire nap mint nap visszaszállt élni és éltetni, mígnem egyszer különös kalandba fogott. A címe pediglen ez lett: Tanyai történelem. Darvasi László m Kovács Ferenc nem közös megegyezéssel távozik (Információnk a 8. oldalon.) A sofőr és a dezodor Összezördült egy buszsofőr és egy utas. Na és? — mondhatnák erre. Mindennapos eset, szóra sem érdemes. Lehet még egyáltalán újat írni erről az örökzöld ellentétről?! Magam se gondoltam volna, hogy igen, ha nem kapom a következő levelet. „Rendszeresen utazom a 83-as busz azon járatával, amely a Vadkerti téri végállomásról reggel 6.10-kor indul. Felszálláskor az első ajtót veszem igénybe és az elsó ülés mellett állva utazom. Egyik nap a ... rendszámú busz vezetője, ... felszólított arra, hogy ezentúl vagy másik busszal utazzam, vagy a kocsi hátsó részébe szálljak fel, mert nem bírja a dezodorom illatát — 6 attól rosszul van! Hová jutnánk, ha a gépkocsivezetők .határoznák rheg, hogy ki melyik busszal utazzon és hol szálljon fel?! Hozzátartozik az esethez, hogy a szappanon kívül semmilyen illatosító szert nem használok! Szerintem az ilyen magatartás tűrhetetlen a járműveken." Hogy megmosolyogni való a történet? Mindenesetre én még ilyenről nem hallottam! Tán más se... Hívom a menetirányítókat: megnézném magamnak ezt az érzékeny buszvezetőt. A makkosházi végállomást ajánlják randevúzóhelyként. Egy délelőtti időpontot is megadnak, amikor nem fordul vissza azonnal a kocsi, azaz lesz időnk beszélgetni. Feltéve, ha szóba áll velem a vezető és nem hagy faképnél nyomban. Nos, nem ezt teszi. A nagy darab, testes férfi még csak fel sem háborodik. — Nézze, én a maga helyében nem foglalkoztam volna ezzel az üggyel, de ha már itt van, elmondom, mi történt. Valóban megkértem a hölgyet, menjen hátrább a kocsiba, vagy menjen egy másik busszal, mert nem bírtam már elviselni a dezodora illatát. Megfájdult a fejem, a gyomrom, féltem, balesetet okozok. Heteken keresztül tűrtem, szóltam is neki. Egyszer minden pohár betelik. De higgye el, nem kiabáltam vele. — Nem értem. A vezetőfülke csukott ajtaján keresztül is zavarta az illat? — Figyelje már meg jobban ezt az ajtót, látja, mgkkora rés van rajta! Nem állja ez útját semmilyen szagnak. Tudja maga, hány fok van nyáron egy ilyen vezetőfülkében? Megmondom. Negyven, ötven. Ezek a panorámaüvegek csak úgy szedik magukba a napfényt. — Nem gondolt arra, hogy megszégyeníti ezt a hölgyet? — Úgy érzem, diszkréten figyelmeztettem. Hadd mondjak még valamit. Ez a hölgy délutánonként hazafelé szintén velem utazik, de ekkor sohasem a reggeli helyén ácsorog, hanem a busz hátuljában ül le. Ugyan miért nem teszi ezt reggel is?! — Kinyithatta volna a fülke ablakát is! — Kinyithattam volna, ha nem lennék érzékeny a huzatra. — Hm... Ezek szerint azt akarja mondani, alkalmazkodjanak az utasok? — Nem azt akarom mondani. Csak azt, tartsuk tiszteletben egymást. — Kiásva még a csatabárd? — Ne túlozzon. Mondtam, nem durván, hanem szépen kértem valamit. És tudja, mi a legfurcsább az egészben? A hölgy szóváltásunk óta is velem jár és nem használja azt az erős parfümöt. Levélírónk szerint soha nem is használta. Most ugyan kinek higgyek? Gombos Erzsébet