Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-23 / 150. szám

1990. június 23., szombat m magazin [DM H

egyesi János füzesgyarmati háza hosszúra nyúló, fehér falú, falusi hangulatú. Régi bútorok benne, tisztaság és rend. Az alacsony öreg kékszemű, kék munkaruhában, begombolt nyakú ingben, zöld kardigánban, hátrafésült, ritkuló ósz hajjal, tömött és ősz bajuszszal fordul felém. Azt tartják róla szülőföldjén: nem alkalmazkodott eléggé, hogy önmagát emelje, másokat akart, de nem hagyták neki, s hiába az igazságosság, a vénségére csak elvetélt ember. Sem költő, sem politikus, sem megváltó? A kilencvenegy éves öreg mögött szinte az egész újkori magyar történelem. Igazmondó hogyan lehetett? — Nagy Imrét ismerte? — Egyetemi professzor volt, művelt jószívű, jóindulatú ember. Tegeznem kellett, de mindig hozzá tettem: Imre bácsi. Amikor túlzásokat tapasztalt a parlamenti felszólalásoknál is, csak ingatta a fejét. Jól emlékszem egy epizódra. Én a zsírbeszolgáltatást igazságtalannak tartottam, már pontosabban azt, hogy egy sertés után 10 kiló zsírt kellett beszolgáltatni, tekintet nélkül arra, hány kilós volt a disznó. Ha tehát 80 kilós, akkor is 10 kiló zsírt vittek beszolgáltatásba, de ha kétmázsás akkor is. Ez ellen interpelláltam a Parlamentben. Nagy Imre magához intett, miközben beszéltek a szónokok. — János fiam, már a Kommunista Pártból a fejedet követelik. Hallgassál rám egy kicsit! Tudom, hogy igazad van, de nekem nincs beleszólásom ezekbe. Túlzásba viszik, biztos, de ebben nem is a kormány a hibás, hanem a vidéki párttitkárok, akik túl akarják licitálni egymást. Tavasszal jelentették, hány mázsa búza termése várható. A statisztikusok kiszámították, hogy akkor mennyi búza terem az országban, abból mennyi kell idehaza fejadagnak, a vetőmagnak. A többi az oroszoknak mehet. S ha lekötöttük, szállítani kell, még akkor is, ha nekünk nem marad belőle, vagy külföldről szerezzük be a hiányzó mennyiséget. Mindenki azon igyekszik, hogy csak a jót és csak a szépet jelentse felfelé! Átkozott szokás ez! Aztán ezt maga Rákosi is beismerte előttem. Magához hívatott egy bizalmas beszélgetésre. — Hogyhogy? — Ennek az a története, hogy 1946-ban Békéscsabára különvonat indult Budapestről. Nagygyűlést tartottak. És minden pártból két képviselőt meghívtak tiszteletből. A Nemzeti Parasztpártból Darvas Józsefet és engem. Akkor ültem először és utoljára is a szalonkocsiban. A nagygyűlésen észrevette Rákosi, hogy népszerű vagyok, mert nemcsak az ő nevét kiabálták, hanem az enyémet is. Akkor győződtem meg először arról, hogy nem bölcs ember Rákosi, ugyanis kijelentette: van egy mondás; az idó a gazda. Majd mi bebizonyítjuk, hogy nem az idő a gazda, mert még a természetet is irányítani fogjuk. Ez szöget ütött a fejembe. Hogyan? Miképpen? Na, amikor kocsikáztunk visszafelé Pestre, Rákosi mellém ült le, és szót váltott velem. A lényege, hogy egy őszinte, bizalmas beszélgetésre hívat majd magához. Nemsokára csörgött is a telefon, a titkárnője mondta, hogy vár Rákosi elvtárs! Rendben van, mentem a pártközpontba. Néztem is, mert legalább 20—25 ember várakozott ott szép sorban. Na, én se kerülök sorra estig — gondoltam — de ha már itt vagyok, bejegyeztetem magam a titkárnőnél. Ügy csináltam. S ahogy Rákositól éppen kijött egy személy, a titkárnő mindjárt soronkívül szólított. — Igaz, hogy puritánul rendezték be bölcs tanítónk szobáját? — Igaz. Egy nagy íróasztal, vele szemben szék, ahol nekem helyet mutatott, finomabbnál finomabb cigaretta, erről is, arról is. Rágyújtottam. — Mit akart Rákosi? — A vidéki dolgokról őszintén tájékozódni. — Miért pont magától? — Ezt kérdeztem én is. Erre a következőket mondta: — Mind hízeleg, mind előlépni akar. hallom én. hogy kiabálják a gyűléseken: Éljen Rákosi! De azt nem tudom, az mit gondol, aki nem kiabál és nem tapsol! Rólad meg azt hallottam, a kis Hegyesi mindenkinek megmondja az igazat. Valóban? Igaz ez? — Mit feleljek erre? Vagy megmondom, vagy nem. Ha úgy gondolom, jobb ha hallgatok, akkor bizony úgy cselekszem. — Teszek fel neked néhány kérdést. Őszintén felelj rá! — És ha őszintén felelek, nem kerülök ÁVH-ra? — Csak nem gondolsz olyan embernek, hogy ide kérlek bizalmas beszélgetésre és azt kihasználom ellened? (Pedig nem egyszer megtörtént. Sz. L. I.) Mindent elmondhatsz, még azt is, amit a személyemmel kapcsolatban nem szeretsz, semmi bajod nem lesz, én meg legalább tanulok belőle. Erre becsületemet adom. — Megtartotta? — Hogy halála után mondjam, ezt a fogadalmát velem szemben megtartotta. Pedig mondtam olyat, hogy rosszallhatta! — Milyen kényes kérdésre várt őszinte választ Rákosi? — Ezt kérdezte tólem: — Több megyében jártál, népszerű vagy a parasztok között, mond meg nekem, tapasztalható-e antiszemita megnyilvánulás? — Van ilyen. (Kunmadarason akkoriban vertek agyon két zsidót. Sz. L. I.). — Kik terjesztik ezt? A volt uralkodó osztály tagjai? — kérdezte Rákosi. — Dehogy! Azok örülnek, ha békét hagytok nekik. — A nyilasok? — A nagyok kimenekültek. Akiket hazahoztatok, azok börtönben, a kisebb nyilasok meg ott tapsolnak a ti pártotokban. sak velük, magasabb pozíciót kapok. Ebből nem kértem. — Miért? — Láttam, hogy rosszba viszi a népet. — Miből? — A Rajk-perból is. Egy fiatalember behozta az összefűzött, vonalas irkafüzetet hozzám. Akkor már keményebb idők jártak, tudtuk ezt is, hogy szétverik a parasztpártot. Ám az én szokásom az, hogy mindent elolvasok, mielőtt aláírom. Megkérdeztem: — Mi ez? — A Rajk-üggyel kapcsolatos. Mindenki aláírta. — Én ugyan nem írom alá! — S átfutottam a szöveget: alulírottak, követeljük Rajk László és társainak büntetését. Feldühített ez engem. Láttam, hogy a párton belül igen mindenki aláírta, de azt is tudtam, hogy nem lehet ez így való. Mentem hát irodáról irodára, kérdőre vontam az embereket: hogy írhatták alá? Honnan tudhatták ők, mi az igazság? Ez a bíróság dolga, az majd tisztázza! Ki és mennyiben bűnös, az ő lelkiismeretén szárad. Nem értem el a harmadik NAGY IDOK, NAGY EMBEREK A fegyverek mindig elhallgatnak — Maga biztosan így válaszolt? — így bizony. Pontosan ezekkel a szavakkal, és még hozzátettem, eddig zöldek voltak, most pirosak. Ez a legjobb fedőszerv a múltjukat eltemetni. Megvan bocsájtva minden. A kommunistáknak meg érdeke, hogy szaporodjon a taglétszám. — Ehhez mit szólt Rákosi? — Semmit. Elfogadta a véleményemet. — Mit mondott az antiszemitizmusról? — Hozzám fut be minden panasz vidékről. Megfordultam sokfelé Szabolcsban is, és láttám olyan egyszerű, szakállas zsidókat, akik egy lóval szántogatták a homoki földeket. Amikor deportálták őket, ott maradt minden jószáguk, vagyonuk, azokat bizony elkótyavetyélték, potom pénzért elárverezték, ám ahogy hazatértek néhányan, követelték vissza a jogos tulajdonukat. Kártalanítás nélkül. Nyírbátorban az egyik zsidó nem tért haza, s a kereskedősegéd unokaöccse követelte vissza a nagybátyja tulajdonát. Az ügyvédek a tehenet, lovat vissza is vitették. Igen ám, de a paraszt pénzért vette meg a jószágokat, és most egy fillért sem kapott érte. — Miért a zsidókra haragudtak ezért? — Ez volt a legegyszerűbb. Ám más esetek is borzolták a kedélyeket. Bucsán egy Kardos nevű zsidó párttitkároskodott, s a felszabadulás után mindjárt rendőrparancsnok is lett. Egy személyben korlátlan ura, kiskirálya a falunak. — Ezt honnan tudod? — kérdezte Rákosi. — A múlt héten szabadítottam ki három bucsai fiatalembert a dél-budai internálótáborból. A táncmulatságból hazafelé mentek és a szesz hatása alatt elénekelték, hogy... Elgerberger sós berger, minden zsidó gazember... És mi történt a fiatalokkal? Kardos ismét elvitette őket, de most már Szegedre, a Csillagbörtönbe. — Mit mondott erre Rákosi? — Nem tett rá megjegyzést. Ám néhány hét múlva jöttem haza Füzesgyarmatra, s azt tapasztaltam, hogy a szülőfalumból, de még a környékről is a zsidóság Budapestre szivárgott. Gyarmaton 40 család élt azelőtt, és most egy szem sincs. Pesten pedig mind állásba került. Ezért becsülhetném is Rákosit, hogy nem törte ki a nyakamat. Sót, amikor szétverették a Nemzeti Parasztpártot, Erdeinek azt mondta, nem kell, hogy belépjek a Magyar Kommunista Pártba, de tartirodába, amikor Erdei Ferenc titkárnője szaladt utánam, akkorra már odaért a drót. — Hívatja Erdei elvtárs! — Na, akkor nekem förmedt kemény szavakkal, talán akkor tűztünk össze legelőször, előtte is vitázgattunk, de ez most nem vita volt. Inkább kioktatás. — Mit csinálsz te, János? Megint okosabb akarsz lenni másoknál? Hogy mersz Rajk László mellett agitálni? Azonnal megtudják, hogy a baráti köréhez tartozol és akkor megnézheted magadat! — Akkor se hiszem, hogy hazaáruló tudna lenni. — Na, attól kezdve beborult felettem az ég, nem volt szabad az újságba írnom, gyűlést tartanom és a Parlamentben felszólalnom. — Ki tiltotta meg? — Erdei Ferenc. — Nem mondhatni, hogy az ötvenes évek szép csendben múltak el a feje fölött. Az ötvenhatos forradalomban milyen szerepet játszott? — Ezek vezettek oda, hogy ötvenhatban az események középpontjában találtam magamat. Nem én kerestem a bajt. A végső következtetés, amit aztán napjainkban sok helyen megfogalmaztak, meg leírtak: sokat lehet köszönni Hegyesi Jánosnak, aki az emberek kezéből szedte ki az áldozatokat. Az emberekben ugyanis felforrt a keserűség és a harag, nem számoltak a következményekkel, túlzásokba estek. Nem avatkoztam volna semmibe, ám nem úgy hozta a sorsom. Azt állítom, ebben a faluban azért, mert kommunista, senkit se bántottak, csak azokat akarták, akik visszaéltek a hatalommal és basáskodtak, akik rongy emberek voltak. A tanácselnök másodmagával zörgette éjjel az ablakomat, s úgy hajlított: — Segítsen már János bácsi, mert félünk, tüntetésre készülnek, magára az emberek hallgatnak. Ezért talpra álltam. A nemzeti tanács, aztán a forradalmi tanács engem választott elnökének, hiába tiltakoztam: — Nem akarok én semmit, de rendben: amíg szükség van rám, elvállalom, kérem a tanácselnököt, maradjon a helyén, én megvédek mindenkit, ahová elér a kezem. Ez a lázas állapot meg gyorsan elmúlik. Sajnos, nem tudtam mindenkinek a kezét és a száját fogni. Mindent elkövettem a békességért. A begyűjtési vezetőt megtámadták a piactéren, ütlegelték, megkötötték a lábát. Én kivettem a tömegbők és védelmeztem. Az egyik ember éppen borjújáért a határba igyekezett, kikapták kezéből a kötelet és azzal kötözték meg a begyűjtési vezetőt. Nem láttam először, de ahogy felemeltem a földről, a kötélre léptem. A csomót kioldoztam, fogtam az ember karját, hogy senki se bántsa. Ráordítottam a tömegre: — Szégyelljék magukat, mit csinálnak! — Megütköztek egy pillanatra és nem ütött tovább senki sem. Szőke István volt a tanácstitkár, szintén párttag, most is él, ót is a hónom alá fogtam, jöjjön, senki nem bántja, itt mellettem nyugodtan intézheti a hivatalos ügyeket! Ez így is történt. Mindig a jóra kértem az embereket. A fene se akarta itt a régi rendszert visszaállítani, de az igazságot, a törvényességet, azt akartuk, hogy emberségesen menjenek a dolgok, töröljék el a beszolgáltatást. A tanácsházára kísértem a begyűjtés vezetőjét, megnéztem, beteg-e, mert ütéseket kapott, hívattam az orvost azonnal, majd a község kocsiját befogattam, szénát terítettem a derékba, oda fektettük a sérültet, hogy ne ismerjék meg az utcán, s két nemzetőrrel elkísértettem. Másnapra már elcsendesedett a lázas falu. Legalábbis úgy tűnt. Én figyelmeztettem és kértem mindenkit, hogy nagy keserűségünk ellenére se üssük egymást, ne kövessünk el olyat, amit később megbánhatunk! Akik meg úgy érzik, hogy hivataluknál fogva ellenszenvet váltottak ki maguk körül, ne lófráljanak egy ideig az utcán. A párttitkár meg bőszen sétálgatott. A piactéren észrevették és hamar lekentek neki pár pofont. Itthon feküdtem, Tóth István értem szaladt: — János bácsi, verik a párttitkárt! Szerencsére a lakására futott, a tömeg meg a kapuja előtt tolongott. Eloszlattam megint a felzúdult embertársaimat. Akkorra már, hogy a békesség meglegyen, a fegyvereket összeszedettem, a vadászpuskákat is, és egytől egyig a rendőrségen őrizték. Minden fegyverre a gazdája nevével cédulát köttettem, hogy idővel majd mindenki azt kapja vissza. így tudtam békét teremteni. Egy hónap múlva, amikor már minden megnyugodott, 1957 Mátyás napkor pufajkások lepték el a környéket, kiemelték az embereket, megfélemlítették. Néhányat internáltak, néhányat megvertek. Velem is elbántak alaposan, a híre még Kádár Jánoshoz is eljutott, aki azt mondta, hogy sajnálja, de ilyenkor ártatlan emberekkel is megeshet ez. Két rendőr keresett, s elkísért otthonról. Nem gondoltam semmi rosszra, máskor is kihallgattak: hogy kik hangoskodtak, kik akarták a párttitkárt felakasztani? Ahogy beléptem az ajtón, máris zuhogtak a pofonok, az ütések. Erős pálinkaszagot éreztem. Mondhattam én: — Hallgassanak meg, csak az embereket védtem, tudják azt nagyon jól! — Rámförmedt a vezetőjük, Almási László hadnagy, mint később megtudtam: — A párttitkárt miért hagyta megverni? — Hiszen ott se voltam, amikor ütlegelték. És a rendőrök miért hagyták? Én fegyvertelenül is kiálltam a tömeg elé, a rendőrök meg fegyvert viseltek, mégsem mertek az utcán tartózkodni. Mintha mindezért én tehettem volna, vagy válogathattam volna, hogy ki, mit mond, mit cselekszik ötvenhatban. A párttitkár, F. Nagy Károly szemüveges volt, de lelki vak is, nem látott tisztán és becsületesen. Éjszaka, amikor rámzörgették az ablakot, szaladjak már, mert a párttitkárt megpofozták, szaladtam. — A verés után elengedték? — Nem tudtak félóráig sem letartóztatni, nem volt okuk rá. Elengedtek. Mire hazaértem, hívás nélkül három orvos is kopogtatott. Ugyanis nagyon rosszul éreztem magam, betértem a gyógyszertárba, a gyógyszerésznö ismert, kérdezte, hogy mi történt velem? Megmondtam, s valami nyugtatót, vagy csillapítót kértem, hogy hazaérjek! Bevettem és kicsikét üldögéltem, csak azután indultam. Biztosan ő értesítette az orvosokat. Az egyik jó barátom, dr. Czolner Gyula, zsidó orvos, csak hümmögött: alaposan megvizsgált és azt sugdosta a feleségemnek, hogy bár csúnyán összetörtek, de fizikailag kibírom, ám lelkileg nehezebben viselem el ezt a megaláztatást. A mentőkkel kórházba vittett, ahol megvizsgáltak, s mert agyvérzést állapítottak meg. nyolc-kilenc napig nem szállhattam le az ágyról. A kilencedik napon megröntgeneztek, akkor látták, hogy eltört egy csigolyám, s a gerincem. Két és fél évig acélfúzőben jártam és bottal. Gyuláról Pestre vittek, aztán Veres Péter és Szabó Pál orvosa elintézte a hévízi beutalómat. Hévízről megint a fővárosba kerültem és még igen sokáig kezeltek. Most már csak abban reménykedhetek, hogy a magyarság végre magára talál, és tisztességes társadalmat épít jövőjének. SZ. LUKÁCS IMRE