Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-22 / 149. szám

1990. június 22., péntek Kultúra 5 Felvételi malőr Zajlanak a felvételik. A minap a JATE Természettudományi Karához tartozó földrajz—történelem szakosok írásbeli vizsgájának furcsa történetéről értesültünk. A felvételizők délelőtt rendben megírták földrajztesztjeiket, s az ebédszünetről visszatérőben, már hegyezték tollaikat a történelem-feladatlapokra. A csomagok felbontásakor jött a meglepetés: a borítékban kitöltött földrajzfeladatlapok lapultak. Nosza, lett nagy kapkodás, telefonáltak az Országos Felvételi Bizottsághoz, s végül, hosszas tanakodás után, abban állapodtak meg: a felvételizőknek lediktálják az esszékérdéseket, és végül ezek pontszámát fogják megduplázni. Volt ugyan néhány póttörténelem-feladatlap. de korántsem annyi, amennyire a felvételizőknek szükségük lett volna ... Az idén óriási érdeklődés volt a szak iránt, éppen huszonötszörös volt a túljelentkezés, hiszen a 225 aspiráns közül 15-öt vesznek fel. A kizárólag esszékérdések alapján történő megítélés nem méri az ezen a szakon nem elhanyagolható lexikális tudást, ráadásul az esszékre adott válaszok megítélése sokkal szubjektívebb. A TTK illetékes dékánhelyettesével lapzártáig nem sikerült beszélnünk, és nem érhettük el az érintett diákokat sem. őket egyébként a jövő heti szóbeli vizsgán igyekszünk majd elcsípni, és kifaggatni. Próbaképpen feltárcsáztuk a jogi kart is, ahol a felvételik rendben és nyugalomban zajlanak, a délutáni vihar okozott csak némi riadalmat: egy ablak betört, s néhány percre a villany is elment. Hogy a sötét termekben ezalatt miként emelkedett a puskázás intenzitása, arról nincsenek információink. M T. A Rigoletto Bolognában Bologna sok mindenről híres. Itt alapították Európa első egyetemét, a spaghetti a la Bolognese minden ínyenc egyik kedvence, és ebben a városban felesleges tárgy az esernyő — szinte mindenütt árkádok alatt lehet sétálni. A Teatro Comunale nézőterére belépve ismét árkádokat látunk — de ezúttal Paolo Tomasi díszleteit. A Rigoletto megy ma este, az évad utolsó új produkciója. Tomasi színpadképe rendkívül elegáns és látványos — de vajon mi lesz majd a színpad elülső harmadában húzódó, átlátszó és ugyanakkor mégis tükröző fal szerepe? A karmester, Daniele Gatti. Fiatalember, de már az első taktusok után kiderül, igen határozott elképzelése van a darabról. Széles mozdulatokkal, egész testével vezényel — talán ezért, talán ezért is, vagy más ok miatt, de zenekarát teljesen uralma alatt tartja. Az előjáték vészjósló muzsikája alatt Rigoletto figurája jelenik meg a színpadon, görnyedten, fáradtan. Majd feltűnik, hogy helyet adjon a mantuai herceg udvartartásának. Hatalmas tömeg, lassított mozgású balettesekkel. Feszültség érződik a publikum soraiban a herceg megszólalásakor. A mai estén a három főszereplőt a Decca és az EMI hanglemezcégek két legutóbbi Rigoletto-felvételének neves énekeseiből válogatták össze (kevés operaház engedhet meg ilyen luxust...). Vincenzo La Scola a tenor — és hiába választotta őt a hanglemezen Riccardo Muti, a partitúrához közismerten fanatikus módon ragaszkodó Scala-főzeneigazgató — csalódást okoz. A hang vékonyka, s színe sem különösebben megragadó. Biztosan, muzikálisan énekel egész este, de valószínűtlen, hogy ez a fiatalember egyszer átveszi majd Gigli, Bergonzi, pavarotti örökét. A címszerepben Leo Nucci, az olasz repertoár egyik vezető baritonistája. Alakítását látva-hallgatva világhírneve, számos lemezfelvétele érthető. A hang — korábbi lemezeivel és egy 1980-as bécsi Rigolettoelőadás emlékével összehasonlítva — sötétebbé vált, de a szerephez talán még mindig világos egy kicsit. Ugyanakkor volumene óriási, technikája, makulátlan (a „Cortigiani" Gatti diktálta őrjöngő tempóját könnyedén bírja), színészi játéka elsőrendű. Neki jut az este legtöbb bravózása és iábdobogása. Gilda szólamát June Anderson énekli — a művésznő megjelenése igen előnyös, hangja elsősorban a felső regiszter koloratúráiban mozog könnyen, csak intonációja gyanús időnként. Legjobb pillanatait Nuccival való kettőseiben nyújtja, érződik, hogy a Decca stúdiófelvételén is együtt énekeltek. A szünetben Gigli kosztüméiből rendezett kiállítást lehet megtekinteni (egész Olaszország a nagy tenorista születésének századik évfordulóját ünnepli) és természetesen (ez már „business" is) megcsodálhatók a Teatro Comunale közreműködésével felvett lemezek, CD-k, videók is. Az előadás előrehaladásával egyre egyértelműbb Giancarlo Cobelli rendezői koncepciója, és a tükröző üvegfal szerepe is: az énekesek e tükröződés és persze világítási effektusok miatt sokszor hús-vér megjelenésük mellett torz tükörképüket is mutatják, utalva a valamennyiük, még Gilda lelkében is meglévő sérülésekre, hegekre. Es ez a fal záródik össze Rigoletto előtt, először mikor lányát elrabolják, majd utoljára, mikor véglegesen elvesztve ót őrjöngve dörömbölne Sparafucile ajtaján. Bármilyen jók is az énekesek, sokszor önkéntelenül a zenekart figyeljük. Gatti nem egyszerűen jó — nagyon jó dirigens, legalábbis amennyire e produkció alapján megítélhető. A II. felvonás Gilda—Rigoletto duettje alatt nemcsak Nuccit és Andersont hallgatjuk teljes figyelemmel, hanem a Teatro Comunale nagyszerű zenekarának vonóskarát is, és az orkeszternek oroszlánrész jut a viharjelenet megformálásában is. A fiatal karmesterről biztosan sokat hallunk még (és de jó lenne itt Szegeden is hallani!). Majdnem éjfél van, mire a közönség a piazza Verdin át, a két ferde torony mellett hazaáramlik, egy felvillanyozó, felejthetetlen Rigoletto-előadás emlékével. (• hetaer •) A hullámhegy csúcsa Szakmunkástanulók - szörfdeszkán Tavasz óta időről időre fölkavarta a kedélyeket (és a szegedi port) a középfokú beiskolázási problémák vihara. Végül jutott szék minden középiskolásnak — így egy időre elcsitulhattak az izgalmak. A szakmunkástanulókról viszont, akiknek egy része egyenesen légüres térbe pottyant, senki sem beszélt. A Ratkó-gyerekek gyerer kei — belőlük áll a demográfiai hullám, amely most elborítja a középiskolákat. A jelenség nem okozhatott nagy meglepetést, már a korosztály születésekor sejthető volt, hogy igy lesz. A Csongrád Megyei Pedagógiai Intézet pályaválasztási tanácsadó oáztályának vezetője dr. Czene László. Tizennyolc éve dolgozik ezen a területen, még a rövidebb névre hallgató előd, a Pályaválasztási Tanácsadó Intézet munkatársaként ismerte meg az általános iskolából továbblépők nehézségeit. Azokra a gyerekekre, akik nem az éltanulók között végeztek, a szakmunkásképző intézetek vártak — és várnának ma is. Mégsem vehetnek fel minden jelentkezőt — így sok gyerek (és szülő) kerül kétségbeejtő helyzetbe. Eddig ugyanis a leendő munkáltatónak jeleznie kellett, hány szakmunkástanulóra tart igényt. Többet korábban sem tudtak fölvenni az iskolába, a létszám fölső határát az szabta meg, hány gyereknek tudták biztosítani a gyakorlati oktatás lehetőségét, azaz: mennyien fértek a műhelyekbe. Az új rendelkezések feloldják az üzemeket e kötelezettség alól, nem kell jelezniük későbbi szakmunkásigényüket. Ebből viszont az következik, hogy most maguknak a tanulóknak kell futkosniuk tanműhelyek után. Akinek nincs szerencséje, töprenghet ázon, mihez is kezdjen. A szakmunkásképzőbe — elegendő műhely híján — nem veszik föl, tanulni tehát nem tud. Elhelyezkedésre ismét csak halvány lehetősége van: ma mindenki munkát keres. Aíunkanélküli-segélyt nem kaphat, ahhoz munkaviszony kell. A sorsa — legalábbis pillanatnyilag — szinte teljesen kilátástalan. A városi vezetés, az iskola. a munkahely a legnagyobb jóakarattal (tegyük fel, hogy működik bennük ez a szándék) sem tud segíteni. Dr. Czene László szerint csak a kormányzat tehetne valamit. Kizárólag legfelső segítséggel teremthetők meg a gyakorlati képzés feltételei. Ügy például, hogy érdekeltté teszik a vállalatokat a szakmunkás-tanulók oktatásában, foglalkoztatásában, de úgy is, hogy megnyitják a központi kincstár csatornáit, s annyi pénzt csorgatnak a szakmunkásképző intézetekbe, amennyiből ök maguk építhetnének tanműhelyeket. A pályaválasztási intézetben tanácstalan szülők és gyerekek adják egymásnak a kilincset. Tekintetük az ajtóban találkozik, és nem sok reményt sugároz. „Nem hivatalos információként" megtudják, hogy a divatosabb szakmák művelői 80 ezer forintot is elkérnek azért, hogy tanulóként föl* vegyenek valakit. A hullámhegy idö-oda veti a jövő szakmunkásait — ha ugyan lesz belőlük szakmunkás. Annyira érezhetik biztonságosnak a helyzetüket, akárha kezdőként szörfdeszkán egyensúlyoznának. Idén 400, szakmunkásnak jelentkező gyereket utasítottak el. Közülük 117 szegedi, ebből 83 bukott (utóbbiak a szakmunkásképzőbe se nagyon kellenének). Nem tanulhatnak — de tankötelesek. Mi lesz velük? A kérdésre mi is keressük a választ. Nyilas Péter Vásári előkészület Egy hét múlva nyitás A Szegedi Ipari Vásár kiállítóinak több, mint fele már felvonult a Marx téren, illetve a szomszédos szakközépiskolában. A napokban elsősorban a munkaigényes szabadterületi építéseken dolgoznak. Van is némi gondjuk, hiszen a hétvégi felhőszakadás alaposan féláztatta a talajt, ahol igy most kissé nehézkesen mozognak az erőgépek. A nagyobbik baj az, hogy nemcsak a föld ázott, hanem a kiállítási csarnokok belseje is. Némelyikben bókáig jártak a víziben, próbálták söpörni, de nem nagyon volt hova. Rossz arra gondolni, El hát Ha egy vaskohó hőmérsékletű nyári nap alkonya előtt az ember (értsd: férfi, nő, vagy zöld szemű gyermek) bebújik a kellően hűs zuhany alá, majd friss, jó illatú, tiszta ruhákat ölt, felszáll a leszálló napkorong felé haladó vonatra, akkor — ha természete engedi — igazán jó kis belső meg külső nyugalom szállja meg. A Nap már a horizontot pedzegeti, a lehúzott vonatablakon át hol hűsebb, hol pedig langyosabb levegő rohan arcára, attól függően, hogy milyenek az árnyékviszonyok, a helyi éghajlati körülmények. így kezdődött ez az út is, mikor — nehogy túlnyugtassam magam — Esterházy Péter Hrabal könyvéből cfivastam fel magamban, már túl a Hűség fejezetén. A cigaretták könnyen gyúltak, s könnyedén lett belőlük hamu, amit a szél felváltva hol a bal, hríl a jobb szemembe hordott, igy cseréli helyet a folyamatos olvasás az ötletszerű tapogatózással. A Nap már lebukott, mint egy amatőr tolvaj, mikor egy idős, derűs képű bácsika tottyant a szomszéd ülésre, s kapásból kérdőívre vonta a kalauzt, mikor hatol be Budapest városába e nagyszerű szerelvény. A kalauz a menetrend szerinti időpontot ajánlotta kegyesen, holott a vak is láthatta, legalább 15 perces késésben vagyunk; mi, utasok. Akkor elképzeltem egy kiskölyök csintalan válaszát: „Nem játszásiból, hanem igazándiból akarom tudni, mikor érjük el Pestet", vagy azt a részét, ahol orrunk előtt húz el az utolsó metró. Ó, az utolsó metró — milyen romantikus ez, és bosszantó. Az idős úr váltig feszélyezve érezte magát az unalmas vonaton, bár egy még idősebb úr ilyen m idatokat fabrikált fennhangon: „Hiszek Istenben, szomjas vagyok, van benzin, nem szép tőle." Már én is ezt hallgattam, és Esterházyt Hraballal egyetemben a két ülés közötti parányi polcocskára helyeztem; noha a polc kifejezés túlzás, mivel polcon azt a. vízszintes félületet értjük többen is. ami leg. alább derékmagasság feletti, a műanyag lap viszont egy alacsonyabb ember vakbelét is alig éri el. Nos, a könyv pihent velem, az idős — nem az idősebb — úr megszólalt, hogy adnám oda ezt a szép mívű könyvet, melyet az imént nyugovóra küldtem. Csak öt perc, mondotta kérlelön — holott tudtam, öt perc alatt se a Hűséget, se a Hűtlenséget meg nem érti, esetleg az Isten tagadásáról szóló tételt bírja feldolgozni, mely szerint Istent csak úgy lehet tagadni, ha van (bizonyosság), ha pedig nincsen, akkor épp olyan felesleges tagadni (minek?), mint a mákos rétesbe csípős paprikát gyömöszölni. De válogasson mindenki szája ize szerint, oszt a többieket meg hagyja békén, vagy legalábbis olyan jelképeket ne forszírozzon, ami béül az ember gyomrába, s addig eszi ott a fene, míg csak álmában kis vörös csillagokat nem hoz a világra az úgynevezett rókázási gyomoreffektussal. Ide-oda lapozgat az úr, elólvassa az angyalok nevét, de mihelyst magára ismer egy jól irányzott mondatban, megáll a szeme, orrcimpái keskeny réssé idomítják a lélegzet útját, s ő maga a levegő, az est által átjárt levegőbe kémlel. Na, egy kém. Azonnal kérdez is: Maga ezt végig fogja olvasni (visszanyújtja a csukott könyvet)? Mielőtt válaszolnék, úgy nézek rá, akárha az összes vonalkódot ismerném a nyugati szappanokon. És meggyőzően, ahogy az elmúlt húsz évben tanultam, válaszó'.ok:1 El hát — de mintha hazudnék. Podmaniczky Szilárd ha ez az égi áldás a vásár kellős közepén érkezik. A tetőjavítás a következő néhány napba már bizonyára nem fér bele, 2 éven belül azonban vissza kell térni erre is. A szegediek közül sokan kint vannak: Szalámigyár, Délép, Konzervgyár. Elkészült a franciák és a finnek standja, de a jugoszlávok is felvonultak. A hazai kiállítók közül az Alföldi Porcelán volt a legfürgébb, ők csaiknem teljesen készen állnak. Tehát egy hét múlva nyitás, remélhetőleg kevesebb esővel. Szovjetek, igy ilye szudá! Go home! — mondják nekik az egyik oldalon. Igyi szudá! — csillogtatja meg tudását a másik fél, talán usankát is lenget közben. Csakhogy akiket várnak, nem viselnek csizmát, géppisztolyt, és GA-jelzést a vállukon. A szegedi szállodák idei forgalmát ugyanis jelentősen javította a szovjet csoportok sűrűbb kopogtatása. A tavalyi „csoportvadászatnak" köszönhetően több szovjet csoportot sikerült .Jekötni". (Persze, később hazaengedték őket.) A régi idők nem térnek már vissza: egykor rendszeresen és megbízhatóan érkeztek a SU felségjelű turistabuszok. -'Ar mostohává lett „nagy testvér" polgárait kedvezményekkel csábítják a szobákba: olcsóbban alhatnak, 'mint imás országbeliek. És a többi ,.szocialista" ország? A '87-es nagy bolgár föl futásra már a+lg emlékeznek, de az összes szocialista piac pang. Tavaly még sokan jöttek, a romániai menekültek is hozták a forgalmat — költségeiket a tanács menekültügyi alapjából fizette. A Cserepes sori feketevalutázás hatásaként tavaly 170 millió forint értékű pénzt váltottak be a szállodák pénztáraiban. Ezen is van némi haszon.