Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-03 / 130. szám

4 Olvasópróba 1990. június 3., vasárnap Belépő Marx Károlyhoz A londoni Highgate temető gondnoksága úgy döntött, hogy ezután csak belépővel lehet felkeresni Marx Károly sírját. Aki látni óhajtja a kapitalizmus bukását jövendölő próféta nyughelyét, az fizessen 1 fontot. A tökefelhalmozódás felől közelítve e szándék érvényesítéséhez, elegendő arra utalni, hogy vasárnaponként átlagosan 500 ember tolong a síremlék körül. Turistaidényben azonban jóval magasabb a nézőszám. A temetógondnokság ugyanakkor sajnálkozással állapította meg. hogy amióta a keleteurópai rendszerváltás elindult, egyre kevesebb hivatalosan is Londonban tartózkodó küldöttség érez indíttatást arra. hogy lerója kegyeletét. Gorbacsov legutóbbi látogatása kifejezetten csalódást okozott: „már a szovjet vezető sem vette fel programjába a szent helyre való zarándoklatot." Ugyanakkor az 1 fontos belépő elriasztó hatásával is számolnak. Az utóbbi időben ugyanis megsokasodott azoknak a száma, akik a profanizálás szándékával keresik fel Marx nyughelyét. Nemrég például egy csupán ékszerekbe öltöztetett fotómodell hátteréül válaszották a helyszínt, a kapitalizmus sajátosan értelmezett kontrasztját érzékeltetve. A belépődíj ellen tiltakozók egyébként szintén a kapitalizmust vádolták e merkantilista szellemű terv miatt; szerintük arról van szó, hogy a konzervatívok privatizálási éhsége most már a temetót is elérte. Államilag támogatott tigrisek avagy: Milyen kapitalizmust akarunk? A szocialista gazdálkodás teljes csődjét megélt keleteurópaiakat ma már aligha kell győzködni arról, hogy a szabadpiac, nevezzük nevén, a kapitalizmus felé vezet az oly nagyon keresett kiút. Csakhogy ez a piacgazdaság, ahogy közeledünk hozzá, egyre bonyolultabbnak látszik, s sajnos az is. A kapitalizmus is sokféle, és nem biztos, hogy például Magyarország máris megtalálta azt a piacgazdasági modellt, amely az ország adottságainak megfelel. Az újonnan „piacosító" országok egyik nagy buktatójára hívja fel a figyelmet az International Herald Tribüné cikke, amely a kelet-ázsiai gazdasági csoda néhány tapasztalatát veti egybe a Kelet-Európában kibontakozó folyamatokkal. Dél-Koreát, Tajvant és a többi „kis tigrist" gyakran állítják elénk példaképként, ám mint a cikkből is kitűnik, az ott alkalmazott módszerek gyökereiben eltérnek a minálunk most tervezettektől. Széles körben elterjedt nézet, hogy a szabadpiaci sokkterápiára van leginkább szükségünk: azaz gyözzön a jobb, ha a Videoton nem életképes, jöjjön a Samsung, ha a Tisza cipó képtelen felzárkózni a cipónagyhatalmakhoz, jöjjön a kínai cipödömping. A tekintélyes amerikai lap szerint a „kis tigrisek" ezt nem így csinálták. Az ottani kormányok évtizedeken át tudatosan eltérítették az árakat a világpiactól, liogy ösztönözzék a Itazai beruházásokat és a kereskedelmet. Sót a nálunk most teljesen felszámolásra ítélt állami támogatást is bevetették, hogy versenyképessé tegyék a hazai termelést. Dél-Korea és Tajvan exporttámogatással és kereskedelmi korlátokkal védte a belsó piacot és kedvező feltételek mellett nyújtott hiteleket. Államosították a magánbankokat, és a kölcsönöket azoknak az iparágaknak nyújtották, amelyek más országokban már bizonyították versenyképességüket. A szöuli kormány következetesen vállalta a költségvetési hiányokat. hogy ily módon finan. szírozza az infrastruktúra hallatlan korszerűsítését, és létrehozza többek között a világon a legkisebb önköltséggel működő acélgyártását. Dél-Korea ugyanakkor szigorúan fellépett a hazai monopóliumok létrejötteellen. A mai hazai liberális gazdaságszemlélet mellett talán furcsának tűnik, hogy a szöuli kormány olyan részletekig szabályozza a gazdaságot, mint a nejlonharisnya vagy a cement maximális ára. Mindez azért történik, hogy az egész gazdaság versenyképességét veszélyeztető monopóliumokat visszaszorítsák . Persze az állami támogatás igen sok veszéllyel jár, visszaélésekre adhat lehetőséget. Ezért sok múlik az illető ország politikai intézményein. Az amerikai lap szerint Japánban, Dél-Koreában és Tajvanon a kormány alaposan szemügyre veszi azt a vállalatot, amelynek támogatást ad. Kedvezményes hiteit folyósít neki, de az nem fordulhat eló. hogy ezzel a pénzzel később mondjuk Svájcban spekulálnak. A kelet-ázsiai intézmények valószínűleg nem honosíthatok meg Kelet-Európában — Írja az International Herald Tribüné. A tanulság azonban leszűrhető; nálunk is olyan intézményeket kell létrehozni, amelyek kamatoztatják a piac ösztönző hatását, de ugyanakkor ezt korlátozzák is addig, amíg az új iparágak el nem érik a külföldi versenytársak színvonalát. Az effajta védelem nélkül a szabadpiac valószínűleg tovább csökkenti a hazai ipar versenyképességét, ráadásul igen súlyos társadalmi áldozatokkal is jár — írja a kelet-európai gazdaságok kívánatos átalakulásáról az amerikai napilap. P. É. Beruházási blokád Litvániában A Szovjetunió arra szólított fel egy japán konzorciumot, hogy az általa megrendelt, hútógépkompresszorokat gyártó üzemet az eredeti tervektől eltérően ne Litvániában, hanem a Szovjetunió más területén építse fel — ezt a Sanyo Electric Co., a konzorciumhoz tartozó egyik cég közölte Tokióban. A szóban forgó japán konzorcium, amely 18 milliárd jen értékű megrendelést kapott a Szovjetuniótól, a Sanyo Electric Co. mellett a Nissho Iwai Corp. és a Toyo Engineering Corp. cégekből áll. A japán konzorciumnak adott megbízás az új üzem felépítése mellett egy litvániai hútógépkompresszor gyár korszerűsítését is előirányozza. Az új, 2 millió kompresszor előállítására alkalmas gyár üzembe helyezését 1992re irányozták eló. (VWD) Katonás lépések a cenzúrától a sajtóháborúig A megújult magyar sajtó Romániában A decemberi román forradalom első napjainak kinyilatkozásai után rövidesen kiderült, hogy a fordulat nem mindenben felelt meg a várakozásoknak. A pártállami struktúra megsemmisítésének dacára egyre nyilvánvalóbb átmentési folyamat készülődik. A szinte katonai módon ellenőrzött sajtónyilvánosság felszabadulásával az építő szándék helyett elemi erővel bukkantak felszínre az eddig elfojtott indulatok. A figyelmes olvasó már januárban felfigyelhetett arra, hogy a glasznoszty valóságos sajtóháborúval kezdődik. Végeérhetetlen viták kezdődtek a magyar oktatás, közművelődés, hagyományápolás kérdései körül. Á tények ismertek, a végállomás Marosvásárhely volt, ha egyáltalán lezártaknak tekinthetünk itt valamit. Nos, ilyen légkörben kezdett új életet a romániai magyar sajtó, vádaskodások kereszttüzében, szinte mindvégig védekező állásban. Vitakultúrából, sajtóerkölcsből, emberi méltóságbór derekasan vizsgáztak írástudóink. A teljesség igénye nélkül vessünk most pillantást a romániai magyar sajtó négy hónapos átalakulására. A legnagyobb nyereség kétségkívül a tilalomfák lehullása, a tárgyilagosság érvényre jutása, a kötetlenség, a személyes hangvétel tiszteletben tartása. Példa nélküli újságolvasói szokások terjednek: nem az apróhirdetéssel, hanem a vezércikkel kezdeni; elolvasni az utolsó betűig; no és persze sorbaállni az újságokért, egy öl újságot megvenni és hazavinni; román újságokat is olvasni a másik fél álláspontját megismerendő. Az igazság kimondása, a köznapi gondok ködösítés nélküli kiteregetése, a nyílt vita az, ami a legnagyobb vívmánynak tekinthető. Az átmenet szinte varázsütésre történt meg, december 22-én már új címmel, új tartalommal jelentek meg a napilapok, kiesés sehol sem volt. Helyenként csendesen hazaküldték vagy visszaminősítették a kompromittált szerkesztőket, jó ideig minden hierarchia nélkül szerveződtek újjá a csapatok. Visszajöttek a fegyelmi úton elbocsátottak, végre fiatal munkatársak is csatlakozhattak a mesterségesen elöregített szerkesztőgárdákhoz. Áprilistól kezdve pedig már a terjedelem bővítése, a szerkesztési koncepció megújítása is lassan napirendre került. A vidéki kisvárosokban tettre kész fiatal értelmiségiek vártak a megszólalásra. Eddig szabadegyetemeken, az iskolai közművelődésben, tanulmánygyűjteményekben értékesítették műveltségüket, és tartották magukban a lelket. Az újévi sajtórobbanás aztán őket is állandó munkához juttatta. Napi- vagy hetilap jelenik meg már Székelyudvarhelyen, Kézdivásárhelyen, Désen, Déván, Zilahon, Szalontán. Ugye, milyen furcsa, hogy Ady iskolája, vagy Arany János szülővárosa már csaknem ötven éve nem ismerte a helyben írott és nyomtatott szót? Ugyancsak a vidék, főleg Csíkszereda volt a kezdeményező az eddig hiányzó magyar nyelvű sportújság, illetve vicclap kiadása dolgában. Ez részben elmondható az ifjúsági sajtó megújulása tekintetében is, hiszen az eddig monopolhelyzetet élvező volt Ifjúmunkás (Fiatal Fórum) mellett a MADISZ megyei lapokat indított (Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Temesvár, Csíkszereda). De megjelenik már két egyházi hetilap is, a református Harangszó Nagyváradon, és a katolikus Keresztény Szó Kolozsváron. A tiszta beszéd, Erdélyben a magyar szó már önmagában minőséget jelent. A megújult és új kiadványok érdemeinek kisebbítése nélkül idekívánkozik azonban néhány kiugró teljesítmény, ami időnként élményszerűvé emelte az újságolvasást. A Helikon (volt Útunk) és a Korunk beköszöntő s azt követó számai felemelő érzéssel tölthették el az olvasót; letiltott és elfektetett kéziratok kerültek napvilágra, ami egyébként, más vonatkozásban ugyan, de a Kriterion könyvkiadónál is folyamatban van. Az új orgánumok közül messze kiemelkedik a nagyváradi Kelet-Nyugat (Irodalmi — művészeti — közéleti hetilap), valamint a sepsiszentgyörgyi Európa Idő (Független hetilap). Értékítéletet még nem mondhatunk róla, de minden bizonnyal igen jelentős pályafutásnak néz elébe az ugyancsak Sepsiszentgyörgyön megjelenő Csángó Újság is. E kisebb sajtóforradalom igazi meglepetése azonban a korábban alig olvasott szakszervezeti orgánum utóda, a Valóság, amely a legrugalmasabban alkalmazkodott az idők szavához. Képeslapja továbbra is csak kettó van az erdélyi magyarságnak: Sütő András lapja, az Erdélyi Figyelő (a volt Új Élet), valamint a kolozsvári Családi Tükör (a volt Dolgozó Nő). Ezek korábban is igen népszerűek voltak. Talán nem elhamarkodottság kijelenteni, hogy a politizáló újságok túlsúlyát nem ártana kiegyenlíteni egy szellősebb, életszerűbb és pihentetöbb képes sajtóval. Ez utóbbi megjegyzésre kézenfekvő és kívánatos megoldás lenne a magyarországi képes magazinok forgalmazása. Ám egy ilyen kísérletnek óhatatlanul szembe kellene néznie a román hivatalosság és a román közönség ellenállásával. A marosvásárhelyi eseményekkel kapcsolatos vádaskodások, a Könyvet Romániának akcióval járó támadások elóre megszabták egy újabb kezdeményezés román visszhangját. A bevezető sorokra visszatérve, a romániai sajtóviszonyok közepette a magyar újságíró-társadalomnak sikerült emelt fővel felvenni a harcot bármely kérdésben, bárminő politikai manipuláltság árrvyéka nélkül. Ami a román sajtóról ugyanazon események tükrében korántsem mondnató el. És még valamit. A román tömegtájékoztatás maga mellett tudhatja a közismerten manipulált Rompres hírügynökséget, miközben a magyar újságírók csak széttárják karjukat az újabb és újabb torzítások kapcsán. És ez még nem minden. A bármikor bekövetkezhető papírhiány, esetleg nyomdai kapacitások elégtelensége ki mást sújthatna, mint a mindenkori kisebbséget. Komáromi Béla BÖLÖNI DOMOKOS Vásárhelyi Razglednica (Radnóti-parafrázis) Mellézuhantál, átfordult a teste s feszes volt már, mint húr, ha pattan. Bunkólövés. — Mindjárt meghalsz te is. súgtad magadnak, — csak feküdj nyugodtan. Halált osztogat most a gyűlölet. Derspringt noch auf — hangzik fölötted egy jólismert — más — erdélyi nyelven, s: még egy ütés. S nem tudod bűnödet. „Gondoljuk csak meg, milyen merésznek tűntek Thatcher asszony kiárusításai. Most ezt a merészséget szorozzuk be vagy százzal." Vizsgáljuk meg az ejtőernyőnket! Hogyan adjuk el Kelet-Európát? A jelek szerint lassan a fejlett országok elemzői is ráébrednek, milyen történelmi léptékű feladat előtt állnak a volt szocialista országok, amikor a tűzből vizet, a tervből piacot kell csinálniuk. Az utóbbi hetekben az eufórikus hangot mind több lapban váltja fel némi aggodalom: képes lesz-e egyáltalán Kelet-Európa átjutni a tű fokán? A The Economist egyenesen úgy fogalmaz, hogy nem lehet hibáztatni a privatizálástól rettegő kormányokat, hiszen csaknem a semmibe ugranak most a vezetésük alatt álló volt szocialista országok. „Gondoljuk csak meg, milyen merésznek tűntek Thatcher asszony kiárusításai. Most ezt a merészséget szorozzuk be vagy százzal." Azaz erre mifelénk, Kelet-Európában az állami tulajdon működőképessé tételéhez nem egyszerűen gazdát kell annak találni, hanem szinte a semmiből kell megteremteni az ehhez szükséges bank- és elszámolási rendszert, ingatlan- és tőkepiacot. Az Economist szerint a politikai kockázatok óriásiak. A privatizálás elkerülhetetlenül a gazdaság újraelosztását fogja jelenteni, sok alkalom nyílik a korrupcióra, az értékes gyárak elkótyavetyélésére külföldieknek, azaz számtalan veszély leselkedik az új demokráciákra. Ám a lap szerint a legnagyobb veszély a nem-cselekvés. Ugyanis a piacgazdasági reformok kelet-európai sorsa azt igazolja, hogy az igazi magántulajdon nélkül végkifejlet nem lehet más, mint az infláció és a gazdaságátalakítás csődje. Nekünk különösen sok keserű tapasztalatunk van arra, hogy a kormányok nem tudnak a nagyvállalati nyomásnak ellenállni és a végtelenségig támogatják a veszteséges termelést. Az Economist szerint ebben a roppant kényes helyzetben három szempontot kell szem előtt tartani a kelet-európai kormányoknak. Először is igazi versenyt kell teremteniük, tehát nincs értelme, hogy az állami monopóliumokat magánmonopóliumokká alakítsák. Ezeket a nagyvállalatokat az eladás elótt fel kell bontani, és a kereskedelmet teljesen szabaddá kell tenni az import számára. A második szempont a tisztesség elve — véli az angol közgazdasági lap. A kormányoknak módot kell rá találni, hogy minél többen vásárolhassanak termelőüzemeket, ahol lehet, ott nyílt versenytárgyalásokat kell hirdetni, és különösen ösztönözni kell a kisberuházásokat. Mindehhez a hátteret az adhatja, ha — miként nálunk már megtörtént — a parlamentnek alárendelt privatizálási ügynökséget hoznak létre, amely az állam érdekeit képviseli, védi a gyárak eladásakor. A harmadik szempont a gyorsaság, amely nélkül kudarcra van ítélve minden átalakulási kísérlet. Mindez persze ellentmondásba kerülhet és minden bizonnyal kerül is a tisztesség elvével, hiszen ha gyorsan kell valamit végrehajtani, nincs sok lehetőség a vevők közötti válogatásra. A The Economist szerint a volt szocialista országok most olyan döntéseket kénytelenek hozni, amelyek hosszú évtizedekre meghatározzák népeik sorsát. Ezért indokolt a körültekintés. Ám attól tartva, hogy a csődbe ment tervgazdálkodástól való elszakadás során az embereket hátrányok érik, hiba lenne túlzottan óvatoskodni, hiszen akkor ott vagyunk ahol Magyarországon már évtizedek óta — a toldozásnál-foldozásnál. Tehát — javasolja a lap — a privatizáló kelet-európai kormányok vizsgálják meg alaposan ejtőernyőiket — aztán ugorjanak. P. É.