Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-20 / 147. szám

1990. június 20., szerda Politika — gazdaság Már több a magánfuvaros, mint az állami | Verseny az utakon A magánfuvarozói szektor a legdinami­kusabban fejlődő szolgáltatói ágazat. 1982­től, a magán személy- és áruszállítás enge­délyezésétől kezdve hihetetlen gyorsasággal szaporodtak meg a magántaxik és teher­autók közútjainkon. Az első évben a sze­mélytaxisok száma még nem érte el a há­rom- — a teherfuvarozóké pedig a kétez­ret. 1990 január elsején már több mint 17, illetve 22 ezren voltak. A magán személy­es árufuvarozók, a 89/1988-as miniszterta­nácsi rendelet hatályba lépése óta csaknem egyenrangú félként vehetnek részt a fuvar­piaci versenyben. Azért fogalmazok óvato­san, mert a törvényerejű rendelettel ugyan utat nyitottak a magánfuvarozók számára a piac nagyobb részéhez, megengedték ne­kik, hogy közületeknek is dolgozzanak, egy­szerre több szállítóeszközt tarthassanak, az országhatáron kívül is Vállalhassanak fu­vart, részt vehessenek az idegenforgalom­ban, autóbuszokat üzemeltethessenek stb. Ám e jogok gyakorlását gátló számtalan jogszabályt elfelejtettek eltörölni. A nem­zetközi fuvarozás rendkívül sok magánfu­varozót érdekelt, csak éppen senki nem tudta, hogyan lehet devizahatósági enge­délyhez jutni, milyen jogon adhat az MNB járatellátmányt. Az akkor érvényben levő alsóbb szintű jogszabályok ugyanis még ellentmondottak az említett — kétségtele­nül korszerű törvényerejű rendeletnek. A fuvarosok azonban igen szívósak és ki­tartóak. Pontosan tudják, hogy nélkülük már sem a lakossági, sem a közületi szol­gáltatási igényeket nem lehet kielégíteni. Magabiztosságuk többek között azon a tényen alapul, hogy a személyszállításban már vitathatatlan a piaci fölényük. A Vo­lán már csak 600 személytaxít üzemeltet, a Fötaxinál 1989 végén alig több mint két­ezer J.axi futott, ma pedig egyre-másra szál­lingóznak a hirek arról, hogy a nagy múltú cég felszámolni készül a személytaxi üzlet­ágát. Tehát hazánkban is — mint ahogyan a tőlünk nyugatra fekvő országokban már régen — ^bizonyosodott, hogy a lakossági szolgáltatásra a magánszektor alkalmasabb, mint az állami. Az árufuvarozásban ezt az igazságot már jóval nehezebb volt belát­tatni az állami nagyfuvarozókkal, és az ér­dekeiket körömszakadtáig védő minisztéri­ummal. A Volán-vállalatdk kezelésében kö­rülbelül tizenötezer tehergépjármű van. Már a magán- és teherfuvarozók száma is jóval több ennél, az általuk üzemeltetett járművek száma pedig szinte napról nap­ra gyarapodik, amióta egy iparos több jár­művet is tarthat. A belföldön tehát, főleg az utóbbi évben, a fuvarpiac igen erős átrendeződése figyelhető meg a magánszek­tor javára. A közületek is lassan rászoknak a maszekra, mivel rájuk az esetek többsé­gében azonnal számítani lehet. Gyorsabbak, rugalmasabbak, megbízhatóbbak, sőt, néha olcsóbbak állami partnereiknél. A belföldi fuvarpiacon tehát — hála a magánszektor megerősödésének — igazi verseny van. A telítődött piacról előbb az állami, majd — a jogszabályi korlátok mi­att kicsit késve — a magánszektor is ki­felé tekintget. Egyelőre jó üzletnek számít a nemzetközi fuvarozás. A sokáig monopol­helyzetben levő Hungarocamion babérjaira sokan — köztük állami és magánfuvarozók egyaránt áhítoznak. Nem kell félteni a ma­mutcéget! A fuvarengedélyek odaítélésekor még mindig abszolút elsőséget élvez. A különböző országokba irányuló fuva­rok számát ugyanis kétoldalú kontingensek szabályozzák. Valakinek tehát előbb-utóbb sorba kell állni, mert a fuvarengedélyek iránti igény, főleg Nyugat-Európába na­gyobb. mint a lehetőségek. Versenysem­legesség ide vagy oda, Budapesten a Me­cset utcában (ahol a fuvarengedélyeket osztják) csak a maszekok állnak sorban. Az elmúlt hetekben hiába vártak a sorukra, a magánszektornak ez évre odaítélt fuvaren­gedélyek ugyanis már az első negyedévben elfogytak. A nehézségek ellenére már több mint kétszáz teherfuvarozó vágott neki Európa útjainak, és adósodott el bankoknak, hogy korszerű, versenyképes kamionokhoz jus­son. Több tucatnyian négy-öt, vagy ennél is több kamionnal és több alkalmazottal dolgoznak. Kitanulták a szakmát, megbíz­hatóak, állják a versenyt. A hazai fuvarpiacon valódi a verseny. Folyjk a harc (néha igazi árharc) a fuva­rokért, nem csak az állami és magánszek­tor között, hanem a szektorokon belül is. A régi fuvarosok érthetően nem nézik jó szemmel a piacra „betolakodó" új ver­senytársaikat, hát még azokat, akik a szak­mához sem értenek, és a gyors meggazda­godás reményében, tisztességtelenül nagy árat kérnek. Egyre erősödnek azok a han­gok, amelyek a magánfuvarozói szakma li­beralizálásának végét követelik, és kon­cessziót sürgetnek. A fuvarozói szakmából hosszú távon is megélhetést remélők — a nyugati mintához hasonlóan — szigorú követelményekhez sze­retnék köttetni a szakma gyakorlását, és területenként maximálnák az ipart gya­korlók számát. A fejlett piacgazdaságú or­szágokban is ez volt a részpiacok fejlődé­sének útja. Mégpedig a tapasztalatok, nem pedig a felső szintű gazdaságirányítás fel­ismerésének okán. D. M. Gyermeksebészek továbbképzése amerikai támogatással A magyar gyermeksebé­szek szakmai fejlődését szol­gáló, előzetes megállapodás született a Magyar Gyer­meksebész Társaság, a Nép­jóléti Minisztérium, valamint a „Sebészi Segítség a Világ Gyermekeinek" (SACOW) elnevezésű amerikai szerve­zet között. Erről az együtt­működést előkészítő dr. Pin­tér András, a Pécsi Orvos­tudományi Egyetem Gyer­mekklinikájának docense elmondta, a program a hazai gyermeksebészek számára ad lehetőséget az Egyesült Ál­lamokban alkalmazott, fejlett sebészeti módszerek elsajá­títására. A SACOW szervezetet tíz éve alapította a New York-i Einstein Egyetem gyermek­sebész professzora, Burton Bronsther és felesége, azzal a céllal, hogy elősegítsek a legfejlettebb eljárások elter­jesztését a világon. Eddig Afrikában, Ázsiában és Dél­Amerikában nyújtottak se­gítséget az amerikai szak­emberek tapasztalataik és módszereik átadásával. A magyar gyermeksebé­szek — a fél éven belül kezdődő program keretében — hazánkba látogató neves amerikai kollégáiktól tanul­hatják majd meg a különö­sen nehezen kezelhető gyer­mekkori fejlődési rendelle­nességek műtéti úton törté­nő gyógyításának legújabb módszereit. Évente három gyermeksebészünk utazhat majd az Amerikai Egyesült Államokba, hogy a helyszí­nen tanulmányozza a szak­ma élvonalába tartozó kol­légák munkáját. A kétéves program költségeit a SACOW és a Népjóléti Minisztérium fedezi, de ez az összeg ke­vesebb, mint amennyibe két magyar gyermek külföldi kezelése kerülne. Pártporta Az új vagy a régi a történelmibb ? A Nemzeti Kisgazda és Polgári Párt átvészelte a képviselő-választás okozta sokkot: tagjai egy részének visszaáramlását a választásokon si­kerrel szereplő „függetlenekhez". Az ország egyik legfiatalabb és egyetlen vidéki központú pártja stabilizálódott. A szegedi szervezet új vezetőségének két tagjával — a nyugdíjas földmű­velő Viragh István elnökkel es a kertészmérnök Dobay Ferenc titkár­ral — arról beszélgettünk. milyen pártot képviselnek most, a helyható­sági választás előtt. D.F.: — A párt alig felesztendo6 „történelme" viharosnak nevezhető. A budapesti pártvezetőség ki akarta sajátítani a Független Kisgazdapártot a vidék kárára, ezért mi jobbnak láttuk, hogy kiváljunk. Ezután pe­reskedéssel telt az idő: a függetle­nekkel szemben megnyertük a név­használati pert a szocialistákkal a párthelyiségekért vívtunk harcot. Alig jutott idő arra, hogy felkészül­jünk a képviselő-választásra, hogy a szervezet építésével foglalkozzunk. Mostanra kialakult a párt stabil magja. Jelenleg 4-5 megyében műkö­dik szervezetünk, taglétszámunk or­szágosan néhány , ezerre. Szegeden 150-200 főre tehető. — Hogyan fogalmazzak meg önök a- két kisgazdapárt közti különbség lényegét? V. I.: — A tórtenelmi Független Kisgazda, Földmunkás és Polgári Párt hagyományait mi, a Nemzeti Kisgazda- és Polgári Párt visszük tovább, mi tartjuk magunkat a ra­dikális követelésekhez. A „függetle­nek" földprogramjukkal megnyerték a szavazók bizalmát, de kompromisz­szumok sokaságát kötik, ezért talon­ba teszik az eredeti elképzeléseiket és elveszítik az emberek bizalmát, a vezetőik kompromittálódnak. D. F.: — A mi pártunk ideológiai­lag tiszta alapon áll. A legdöntőbb kérdésnek a magántulajdon visszaál­lítását tartjuk, elfogadható szóhasz­nálattal érvelünk, kompromisszumok nélkül kitartunk elképzeléseink mel­lett. Hiába használják ők a történel­mi nevet, az elődpárt programját mi visszük tordbb. A „függetlenek" vá­lasztási sikerüket annak köszönhet­ték, hogy mítosz lengte körül a tör­ténelmi nevet. De kérdéses, megőr­zik-e a választók bizalmát. Mi úgy gondoljuk, a Nemzeti Kisgazdapárt­nak lesz jövöje, mert nincsenek kompromittálódott vezetői, mert ra­dikálisan kiállunk jobboldali néze­teink mellett. — A választások utam sikertelen­ség következtében módositottak-e programjukon? D. F.: — Annyiban gondoltuk újra a programot, hogy a nemzeti töke mobilizálhatósága hangsúlyosabb le­gyen. Szerintünk ugyanis nem csak a külföldi tőke beáramlására kéne várni. Ha az alkotmányban kimond­ják a magántulajdon szentségét, ak­kor a hazai tőkét sem nyugati utak­ba és aranyba fektetik, hanem vál­lalkozásba kezdenek a magyarok. — Mit tesznek azért, hogy a hely­hatosági valasztások előtt jobban be­kerüljenek a köztudatba, mint a kép. viselő-választások előtt? V.I.: — Most passzívabbak az em­berek. elfordultak a politikától. Gon­dolom, az őszi helyhatósági választá­sokra ez megváltozik. A Független Kisgazdapárt veszített presztízséből, amit mi is érzünk, mert az emberek egy kalap alá veszik a kisgazdákat. Mindenesetre, tagjaink körében is­mertetjük a párt új programját, s mi is csatlakozunk az aláírásgyűjtése hez, hogy a nép választhasson köz­társasági elnököt — Milyen fontos megoldandó fel­adatok előtt állnak a helyi önkor­mányzatok elótt? D.F.: — Magyarország szinte vá­rosállamként működik, Budapest szerepe olyan nagy az élet minden területén. A vidék jelentőségét hang­súlyozzuk azzal is, hogy országos pártunk központja nem a főváros­ban, hanem Szegeden van. A köz­igazgatási rendszert újra kéne gon­dolni. V. I.: — Programunk centrumában a környezetvédelmet fontos szem­pontnak tekintő mezőgazdaság áll. A takarékosságot is lényegesnek tekint­jük, ezért is szorgalmazzuk a ma­gántulajdonon alapuló gazdaságot. D. F.: — Szeged vásárváros voltá­nak erősítése, közlekedésének átala­kítása a sürgető tennivalók közé tar­tozik. A lakásprobléma megoldási kulcsának is a magántulajdon vissza­állítását tartjuk, mert azt gondoljuk, ha az emberek gazdagodnak. jobb körülmények, között tudnak élni. — Az önök kis pártja szövetségre lép-e, más szervezetekkel, hogy így is erősödjön? V.I.: — álunk más, kisebb, országos pártokkal az együttműködés lehetőségeiről, különböző mélységei­ről. A döntés később várható. Mi a jobboldali, a keresztény-demokrata centrumhoz tartozó pártokkal keres­sük a kapcsolatot. — Kiket, és miZyeni feltételekkel jelölnek az önkormányzati testület­be? Van-e már polgármester-jelölt­jük? D. F.: — Ezekről a kérdésekről a hónap végén esedékes országos nagy­választmányunk dönt. Ügy gondolom, hogy Szegeden, ahol a legerősebbek vagyunk, minden körzetben indítunk jelöltet a helyhatósági választásokon. Ü. I. Szegényes szuvenír Szegedről Párizsban kilószámra árulják az Eiffel-tornyot. Ve­lencében a ripityom színű gondolákat, Athénban a mű­anyag isteneket. Tegnap az orromra tettem a turistaszemüvegemet, s elindultam a turistacsapáson, Szeged Belvárosában, hogy meglessem, mit is vihetnék haza, New York-i, koppenhágai, vagy bécsi otthonomba, ha odavalósiként Szegedre utaznék. Sétámon megállapítottam, sokkal ke­vesebb a giccs, a bóvli, mint bármely más általam be­járt külföldi városban. Ez akár jó hír is lehetne, ha hozzá nem tenném rögtön, ez azért van így, mert a legtöbb ajándékboltban szinte semmi olyasmit nem árulnak, ami emlékeztethetné a hazatérő turistát erre a vidékre. No, azért, hosszú kutatás eredményeként néhány szegedi emléktárgyat felfedeztem. Többféle rézdombo­rításra emlékeztető valamit leltem, melyeken jórészt a dóm, vagy a városháza látható. Aruk 200—400 forint között mozog. Aki olcsóbb szuvenírre vágyik, annak be kell érnie a Hollóházi Porcelángyár azon termékeivel, melyekre — a változatosság kedvéért — a városháza matricáját égették. Ebből igaz, többféle is van. Füles korsó, hasaá bögre, meg hamutál, vagy micsoda. Nem kifejezetten szegedi, inkább amolyan refor­mer, vagy inkább szittya magyarnak mondható az a pálinkáskészlet, melynek poharaira és kancsócskájára a régi-új címert festette rá a szemfüles alkotó. A leg­magyarabb, legkirályibb szuvenír azonban a Szent-ko­rona apróka másolata, 200 forintért. Négyszázért a ko­rona mellé már színarany fényű országalmát és jogart is adnak. A közbülső változat: korona szólóban, do­bozka szalaggal, 330-ért megszámítva. A legízlésesebb magyar emléktárgyat a dollárbolt kirakatában fedeztem fel, egy rúd szalámi képében. A gusztusosán becsomagolt nemzetiszínnel dekorált kol­bászszuvenírről sajnos kiderült, nem szegedi, a csabai húsipar jó hírét öregbítő termék. Mellette pedig a 25 részes, kalocsai mintákkal ékesített porcelán étkészlet, potom pénzért, 273 USA-dollárért már meg is vehető. Kalocsai mintákból egyenként kilóra és méterre is te­kintélyes mennyiség lelhető fel a Belvárosban. Az ut­cai sátrak árusai a motívumok legkülönbözőbb válto­zatait kínálják. Szurokfekete blúzra, szalmasárga ing­re, műszálas terítöre varrva. A népművészeti boltba betérve megtudtam, a szombathelyi cipőgyár (!) négy hónapja nem szállít szegedi papucsot. Valamilyen nyu­marketing miatt leálltak a gyártásával. A képcsarnok­ban ugyan, tájjellegű festőktől láttam néhány tájjel­legű képet úgy 20 és 40 ezer közötti árban, de ha kül­földi milliomos lennék, akkor is valami kisebb mére­tű és olcsóbb emléktárggyal szeretnék felszállni a re­pülőre. Mondjuk néhány vásárhelyi tányérral, tápai gyékénnyel, babával, Szeged-címerrel, zászlókkal, ha­lászok, sgperek, papucsosok céhcímereinek, cégéreinek kópiáival, a Kökénydombi Vénusz másolatával, szép képeslapokkal, az alsóvárosi templomról készült lepo­rellóval, tiszai hajók, halászbárkák, <^ónakok makett­jeivel, gyönyörű, színes, többnyelvű, szegedi útiköny­vekkel, gusztusos, belvárosi térképekkel, a nagy árvíz történetét képekben megörökítő kiadványokkal, a sze­gedi várról készült rézmetszet, a Feszty-körkép posz­terváltozatával és még sorolhatnám. De azt se bánnám, ha Dankó Pista, vagy Rózsa Sándor köszönne rám egy-egy kulcstartóról, pénztárcáról, tányérról, bögréről. Egye fene, az efféle bóvli is elfér a kínálatban. Én már a giccsnek is örülnék, esküszöm, csak lát­nám a szándékot, apró jelét annak, hogy felismerjük végre: az ország, a város hírét a turisták viszik a leg­messzebbre. S erre, ha valamikor, hát most igazán szükségünk lenne. Pacsika Emília Tanácsok ­kezdő kapitalistáknak Aki figyelmesen olvassa mostanában a világlapok Kelet-Európával foglalkozó közgazdasági elemzéseit, ha­mar észreveszi, hogy a fej­lett világ szakértői mennyi­re aggódnak a volt szocia­lista országok miatt. Aggo­dalmuk lényege, hogy kez­denek ráébredni, az eltelt évtizedek olyan mélységig szétzilálták e térségben a gazdasági élet alapjait, any­nyira más mentalitást, ér­tékrendszert honosították meg ezekben a társadalmak­ban, 'hogy a szocializmusból a kapitalizmusba való „át­menet" egyre rögösebb út­nak látszik. A szocialista országok haté­konysági problémái és osto­baságai annyira bonyolultak és összefüggőek — írja a The Economist —, hogy a reform reménytelen feladat. Világos, hogy politikailag és gazdaságilag nem lehet egy csapásra mindent rend­be hozni, mégis — írja a lap — nagyon űgy néz ki, hogy ha nem hoznak min­dent rendbe, semmi sem fog működni. A piacgazdaságba való si­keres átmenet kiinduló­pontja a józan gondolkodá­son alapuló mechanizmusok megteremtése, és ez még a miénknél sokkal zűrzavaro­sabb harmadik világbeli or­szágokban is sikerrel szo­kott járni. Arn Kelet-Euió­páhan ez egyáltalán nem biztos, hogy így lesz — írja a The Economist — mivel a részjegesen megreformált országokban, például Ma­gyarországon a spontán pri­vatizáció első „eredményei" változatlanul gazdaságta­lan, de többé-kevésbé ma­gántulajdonba került válla­latokban nyilvánulnak meg. A The Economist hangsú­lyozza, hogy az igazi piaci viszonyok persze előbb­utóbb kialakulnak ezekben a torz struktúrájú országok­ban is, de kérdés, hogy az odáig vezető út politikai ak­náit sikerül-e hatástalaníta­ni. Magyarország népe ka­pitalizmust akar. ám a ka­pitalizmus ma éppoly idegen az itt lakók számára, mint a nyugatiaknak a szocializmus — írja a lap. Kérdés, hogy a magyarok hajlandók lesz­nek-e elnézni a sikeres üz­letemberek meggazdagodá­sát, és a munkanélküliség „nyugati" mértékét. Keleten tudják az emberek, hogy a szocializmussal szemben a kapitalizmus működő rend­szer, ám nincsenek tisztában árnyoldalaival. A nagy tekintélyű lap fel­hívja a figyelmet arra, mekkora veszélyt jelentene, ha a kezdeti sikertelenségek és rossz tapasztalatok el­vennék a kapitalizmus hite­lét. meg mielőtt annak ide­je lenne gyökeret eresztenie.

Next

/
Thumbnails
Contents