Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-02 / 129. szám

1990. június 2. , szombat * 3 amit tanár kaphat Művészettel a napköziben A pedagógus napon önkéntelenül is felmerül a megméretés kérdése. De azt hiszem, ez mindenkinek saját lelkiismeretére van bízva. Az oktató-nevelő munkából — szokás mondani — többnyire csak az oktatásra marad idő, a legnagyobb igyekezet ellenére is. Tantervek és módszerek jöttek és mentek, a tanárok maradtak. És továbbra is maradt a kérdés: hogyan, mire neveljenek. A nevelésnek külön terepe a napközi otthon. A nevelésben pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni a művészeti-esztétikai nevelést. Álljon itt erre egy szép példa, a Révai Altalános Iskola, ahol a negyedikes napközis csoportot Maláj György nagy hozzáértéssel és még nagyobb szeretettel irányítja. A napközis csoport megalakította az Esztergályos Cecília (Cili)-tagozatot. Mit is jelent ez? Cili gyermekműsorokkal járja az országot, jó^kedve, játékossága nem csupán felszín, hanem mint művész, olyan tartalmakkal tölti meg, hogy méltón választották a negyedikesek példaképül. Mert példaképre — ebben a korban — szükség van. De nem csupán a játék fontosságát értették meg a gyerekek, hiszen ez egyben életkori sajátosság. hanem Maláj György útmutatásával a másik gyermekre, emberre való odafigyelés fontosságát is. „Mióta a tanár bácsi van velünk, nagyon sok helyre eljutottunk, annyi érdekeset láttunk, amikről idáig nem is tudtunk" — mesélték a gyerekek. Kitágult a világ — tettem hozzá magamban. És valóban, a művészeten keresztül — melynek témáját a gyermekek igényeihez, érzelmeihez lehet igazítani — egy olyan világ nyílik meg, melyben az emberek közel állnak egymáshoz, egymást megértik. A gyerekek mesélték azt is, hogy napközis utazásaik során ismerték meg az örömöt, a derűt; s ezenkívül felsorolni se lehet, mennyi konkrét tárgyi tudást szereztek múzeumokban, kiállításokon, játék közben. Már nagy biztonsággal mozognak a negyedikesek a színpadon is, napközis tanáruk számos műsorban szerepeltette őket. Az egyik kisfiú hihetetlen biztonsággal beszélt irodalmi művekről, Erdélyről, a műveken keresztül emberi tulajdonságokról, melyekre a szövegből következtetett. Meglepődve hallottam, hogy ez a fiú bukásra áll, magyar irodalomból. Kiderült, hogy a kötelező tanulnivaló bizony nemigen érdekli. A művészeti nevelés egyik nagyon szép példáját, amit Maláj György végez napközis csoportjával. S mindaz, ami a gyerekek szájából elhangzott a lehető legnagyobb elismerés, amit tanár valaha kaphat. P. Sz. A hazudós Föei Föcinek hívtuk, merthogy földrajztanár volt, meg persze biológia, magas, erősen kopaszodó férfi, gyermektelen, de nos, felesége valószerűtlenül ősz asszony, ő is tanított, a szomszédos iskolában. Föcinek hívtuk, a „hazudós Föcinek". Ha Svájcról tanultunk, Doxa órája volt, ha Ja. piánról, Seikó, ha az oroszokról, Poljot. És persze, volt diák ő is. És micsoda kémiatanárral áldotta meg őket a sors, kiabálta. Mert ha kísérletezett, ők már rutinosan a pad alá bújtak, hiszen ez a tanár — Cső, így nevezték a hazudós Föciék, amikor gyerekek voltak — egyszer fölrobbantotta a kémiaszertárt, lyukas lett az iskola, hiányzott a sarka, csak álltunk, és csodálkoztunk, mesélte Föci, hogyhogy nem borul fel. Néztük egyszer az iskolatévét a hazudós Föcivel, mert ók is Angliánál jártak. „Ebben az országban egyetlen olyan pont sincs, melytől ötven kilométernél távolabb lenne az óceán." Nahát, ez is a hazudós Föci műve! Mérni kezdtem, mint az őrült, hogy leleplezzem. Aztán, hogy fölnéztem elképedve, beleütköztem a Föci mosolyába. Hazafelé menet nagyokat rúgtam a kukákba. „Mit vigyorog ez itt rajtam!" Renáta volt az osztályban a legnagyobb. Ültünk négyen-öten, őrsi óra. vagy mi, középen a Föci. Renáta volt a legnagyobb, és úgy tudott szúrni, olyan alattommal é> méreggel, mintha direkt csinálta volna. Mondtam neki egyszer. hogy nagyon szeretnék énekkaros lenni, de ez titok. Felállt Renáta az énekórán, és azt kiabálta, hogy a Darvasi is énekkaros akar lenni, pedig nem is tud énekelni. Sziszegtem, mint a kígyó, hazudsz, Renáta, hazudsz. Mosolygott szelíden, egy-nyolcvanról. És most is erről volt szó, ahogy ültünk Föci körül, négyen öten. őrsi órán, vagy min. Mesélt a Föci. „Amikor egyszer Afrikában..." Beleszél Renáta, mintha készült volna. „Tanár úr, tényleg szokott hazudni?" Föci megdermedt. „Micsoda?" Renáta beljebb tolta a tüskét. „Mert úgy hívják a tanár urat, hogy a hazudós Föci." Lángba borult férfiarca, szétáradt lassan a megalázás feloldhatatlan és kegyetlen csöndje, odakint nagyokat puffan egy labda, kapargattuk szernlesütve a piádat A sarkon bevártam Renátát „Te. biztos, hogy hazudik ez?" Elrúgott szórakozottan egy kavicsot. „Miért, szerinted igazak a mesék?" A Cili-tagozat rMLr T l\ A I ALI IN" Megkésett riport a 70-es árvízről Két évtized alatt hidrológusolc és védműépítők, mérnökök és polgári védelmi szakértők annyit elemezték az 1970-es tiszai árhullám lefolyását és a védekezés tapasztalatait, hogy e sorok írója — bár sok cikket, könyvet elolvasott — valószínűleg a századrészét sem ismeri a szakirodalomnak. Nem veszi hát a bátorságot, hogy bármiféle új megközelítésből emlékezzen a húsz esztendővel ezelőtt történtekre. Egyet merészelhet: a maga emlékeit eleveníti fel, s foglalkozásából adódóan talán érthetően, a korabeli -újságok közül -a Délmagyarország árvízi krónikáját, két évtizeddel ezelőtt (is) aktív kollégái tudósításait, riportjait olvassa el újra. * Az az igazság, először az emlékezetemét szerettem volna kontrollálni. Két határozott, vizuálisan is bennem élő momentumot, egy címet és egy képet kerestem vissza. Ötödéves egyetemistaként, a szakdolgozatírás és az államvizsga-előkészület lázában, fél lábbal pedig már az orvostanhallgató nép művelő jeként, mi tagadás: Délmagyarolvasó voltam. Kikapcsolódásnak és tájékozódásnak egyaránt használtuk az újságot az egyetemi könyvtár olvasójában, meg az Eötvös utcai klub pincéjében. Mennyit forgattuk! Addig sem kellett biflázni... * „Átvágták az alpári nyári gátat" — ez a cím felkiáltójellel élt az emlékezetemben. Tévedtem: akkoriban ilyen drámaian komponálnia nem volt illő a tervezőszerkesztőnek — maradt, mint lehetőség, a kijelentés és a jeles vízügyi tudósító. Tóth Béla tárgyszerű, a Szegedet fenyegető veszélyt még fel sem villantó, összefoglaló helyzetképe. Miért mégis, hogy ezt a címet annyi év távolából sem fogja a memória-radír? Talán mert ez volt az első esélylatolgatásra késztető, drasztikus vízügyi akciója a 70-es árhullámnak? Vagy csak .az egy évtizeddel utóbbi, 1980-as nyári eset erősítette föl? Duzzadt akkor is a folyó, s mint „vízügyes" a lapnál, engem invitált Tisza-szemlére Vágás doktor, minden szegedi vizes tudósítók legdrágább szakmabéli mentora. Mentem. persze, hogy mentem, élmény tőle kapni a magyarázatát bárminő történésnek a gátakon. Az sem zavart, hogy lenge, bő ruhám alatt Zsuzsánna leányom növekedett már, s hogy kissé korán jött kánikulát ígért a reggeli meteorológiai előrejelzés. Nem is volt semmi baj, míg Vágás doktor Alpárnál rövid sétára nem invitálta az autó népét. Én -»im tudom, mi számít akkor neki hosszú túrának! Amikor már levegőt sem kapva, csurig izzadtan, a gáton megteendő út felénél tartván szégyenszemre visszafordultam, Vágás István sajnálkozva sióit utánam: „hát, majd legközelebb megnézi, Kati, hol vágtuK át 70-ben az alpári nyári gátat". Azóta nem volt rá alkalom. Szerencsére. * A Délmagyarország 1970-es évfolyamából még valamit őriz agyam „fényérzékeny lemeze". Fák hajolnak be a képbe, ellenfényben. S csakúgy, mint az emberalakok, sötét kontrasztjai a háttér sima-világos vízfelületének A kép előterében homokzsákok közrefogta víz fénylik. A most viszontlátott kép aláírásából tudható: az ellennyomó medencére kattintotta rá gépét Somagyi Károlyné a Stefánián. Amikor tegnap kértem, keresné elő a kép negatívját — röstelkedtem. hogy fárasztom —, kinevetett. Nála a 70-es árvíz képei kézközeiben vannak. * Hallatlanul érdekes — ajánlom nem is csak újságíróknak, de nekik leginkább — böngészni régi újságokat. A DM 1970-ben például, még május 12-én is azt írta: „a nehezén már túl vannak a védekezők". (Védelmükben mondom: nem a saját kisujjukból szopták. Náluknál profibb vízjárásjósok például 980 centiméterre taksálták, hogy majd ott tetőzik a Tisza, s az sem jött be.) De még májusban maradjunk. Szegedi lap lévén, természetesnek tartható, hogy Apátfalva és Magyarcsanád kiürítéséről írván is a városi olvasót nyugtatgatták (majd' azt írtam: nyugtatgattuk): „Szegedet nem fenyegeti a víz!" Huszadika táján érez rá a szegedi újságírócsapat, hogy riportszagú a dolog, magyarán: kezd drámai fordulatot venni. Ezt abból is észrevehette az olvasó, hogy előbb a teljes első oldalt, aztán ahogy ha.adtak a napok és emelkedett a vízszint, már három oldalt töltöttek meg a különféle értesülések, helyszíni tudósítások, portrék, szakvélemenyek. * Május 28-án Egyetemisták a gátakon címmel jelentkezik Horváth Dezső a gátakról: lehet, hogy találkoztunk is ... Mi, lányok, bent főztük a fiainknak a teát az Apáthy kollégiumban, s vittük teherautóval a töltéshez. Otthon azokban a hetekben nem volt veszekedés, ha este 10 után ért haza az emberlánya — elég volt reggel annyi magyarázatot adni, hogy „kint -voltunk a gáton". Szigorú arca megenyhült olyankor édesapánknak, s anyánk is csak annyit kötött a lelkünkre: „nagyon vigyázzatok". Nem rajtunk, akkori egyetemistákon volt persze akkor a világ szeme — a DM-ben olvasom most, hogy a szegedi vizügyiseket milyen ismertté tette az újság. Vágás István, Kardos Imre neve azóta is benne van a köztudatban — ma is aktív őrzői ők a Tiszának. Aztán persze rendre, sorra, majd mindennap helyet kérnek(?) — kapnak a DM-ben a védekezés politikusai: Győri Imre, Apró Antal, Komócsin Mihály — s jóval a tetőzés után, a Lassú és legalább oly veszélyes apadási periódus vége felé — június 24-én — Kádár János. Elgondolom: mi lenne, ha ma fenyegetne a víz. Kik lennének az aktuálpolitika árvédelmisei ? * Húsz évvel azelőtt, 1970. június 3-án a Délmagyarország címoldalán harsogott a cím: „A Tisza új rekordja: 960 centiméter." Megjegyzem, a néhány, héttel utóbb megjelentetett DM-különszám, a 12 oldalas Árvízi krónika grafikonja szerint igazából 961 centiméterrel tetőzött a Tisza...