Délmagyarország, 1990. június (80. évfolyam, 128-157. szám)

1990-06-10 / 137. szám

1990. június 10M vasárnap Hangsúly 3 Néhány hónapja a romániai forradalom győzelmét követően temesvári vendégek jártak városunkban. Magánszállásukról telefonált a kétségbeesett háziasszony széken pipiskedve, reszkető és sürgető hangon, mert a vendégek sportszatyrából előmerészkedett egy szürke kisegér, azaz egy félelmetes ragadozó, aki lentről csodálkozva nézte az akrobatikus mutatványt. Hiába hessegeti — panaszolta a hölgy —, úgy látszik csak románul ért. A tényt igazolni látszott, hogy a romániai város tanácsi delegációjának kérései között a húsipari termékeket színező paprikasegély mellett az egér- és patkányirtó szer szerepelt az első helyen. Mert hogy az elmúlt években a monstre demonstrációk és hálaadó tömeggyúlések közepette megfeledkeztek a közterületek takarításáról. lerobbantak a pihenőre kényszerűen gépek és soha nem tapasztalhatóan elszaporodtak az egerek, patkányok és egyéb rágcsálók. Nemcsak az élelmiszer-ipari üzemek környékén, ahol állandó és bejelentett lakók, hanem kapualjakban, tereken, utcákon, udvarok eldugott részein, lakások zugaiban. Mintegy totalitáriánus rendszer szürke egyenruhás, önkéntes, élősdi zsoldos hadsereg. Jelkép. Szomorú és tragikus szimbólum Európa tenyerén. A patkány, mint egy rendszer címerállata. Csakhogy a szeméttel jegyeskedó patkányfélék túlélik a szeme: tet, átvészelik a diktatúrák bukását, tort ülnek a zsarnok oszló tetemén, sót gyakorta átcsempészódnek szelídebb és tisztább vidékekre is útlevél, vízum nélkül. Ahol még/már székre pattannak látásukra a gyengébb nem képviselői, még nem megszokott állandó jelenlétük, agresszivitásuk, ahol még nem cserepeseden az emberekre a félelem, a közömbösség, vagy a fásultság védőrétege. A veszély prolongált és kísértő. Nemrégiben Szeged leendő testvérvárosában, Darmstadtban jártam. Heinrich barátom egy délután kivitt a halastavához. Mintegy félórányira a várostól, 30 méteres fenyók védóórizetében friss vizú patak-táplálta tavacska békéje várt bennünket. A víz mellett zsalugáteres kis faház. Amint átléptem a küszöböt, egérfogó csattant a cipőmre. A házikó állandó lakóinak árva csapdája. H. jót nevetett ijedtségemen. Mondja, az egérfogó már csupán maganyugtatgató pótcselekvés, az egerek rá se hederítenek. Megismerték, megszokták, együtt élnek csapdáikkal. „Különben is. kedves kis állatok, ókórzikazén remetelakomat" — szedte eló a „pincéből", egy ládafiából a rajnai flaskát vendéglátóm. Igaz is, az egérfogóban nem volt kolbászkarika, de még egy lekapart szalonnabőrke sem. Lehet, hogy az egerek megtanulták úgy kienni a finom falatokat, hogy nem csappan a rugó. Az is lehet, hogy a gazda nem is tesz már csaléteknek szalonnacsíkokat. Ó is megszokta az egereket is. az egérfogót is. A „békésegymásmellettélés" jegyében. Nem kellemetlenkedtem: vajon a szekrényekben otthagyták-e éles fogaik nyomát az állandó és bejelentett lakók, vagy valóban alkalmazkodtak a természet mesebeli erejében a civilizációs fegyelemhez? Mindenesetre a hegyek mögül hirtelen elódörrent zivatar, njely a haletetésből bekergetett minket a házba, ennek a padlósíknyi toleranciának és pluralitásnak is részesévé avatott. Egerek és emberek Steinbeck-i világszemléletének újmódi, századvégi és európai metamorfózisának részesévé. S akkor jutón tak eszembe József Attila sorai: „...nem fog a macska / egyszerre kint s bent egeret." De hát macskáról még szó sem esett. Szentmihályi Szabó Péter Nekik az a fő Örülnek a zászló- és éremgyárosok, nekik ez a kis glasznoszty csupa üzlet, pillanatok alatt piacra dobják a címereket, jelszavakat, a kitűzőket — nekik mindegy, Krisztus vagy Barabás, az a fő, hogy jól fogyjon mindenütt. Örülnek a zászló- és éremgyárosok, s ha mi örülünk, örvendjenek ók is. Csak azoktól félek, akik már tudják, holnapután milyen zászlókat, érmeket lesz egyedül érdemes gyártani újra. (1989) A decemberi vérzivatar óta gyakran kopogtatnak szerkesztőségünk ajtaján Romániából érkező kollégák. Magyarok, románok, szászok. írást is hoznak, majd rendszerint megegyezünk, hogy küldenek még, hiszen a támogatásra és az igaz híradásra nagy szükség van. De azt is hamar kijelentik. hogy sem telefonon, sem levélben nem adnak anyagot, legalábbis nem postai úton. így kalandos utakon, kézről kézre araszolnak hozzánk az odaátról küldött írások, mint ez is, amit marosvásárhelyi kollégánk rakott borítékba. E

zernyi torokból szállt, szállt a dal ezen az elsó szabad májusi vasárnapon, s adta hírül végig a Nyárád mentén egy szép hagyomány újjáéledését. De vajon valóban szabad-e? mar belénk a kétség most utólag, a márciusi tragédiát követő választási csatározások zaklatott bizonytalanságában. Akkor és ott mindenképpen úgy éreztük. Kinn a zöldben, az aprócska jobbágyfalvi művelődési otthon mögött felemelt fővel, büszke meghatottsággal énekeltük a közeli község, Nyárádgálfalva jeles szülötte, a másfélszáz éve ifjan elhunyt költó. Szentiváni Mihály népdallá nemesült sorait. Aztán a meghívott tizenöt énekkar és a népes közönség egyesült nagy kórusa elfújta a székely himnuszt is. Ezzel zárult a IX. Nyárád menti kórustalálkozó, az a rendezvény, amely több mint tizenöt esztendős kényszerszünet után űjra egybegyűjtötte s megszólaltatta e gyönyörű vidék és a szomszédos szellemi közAz egyesített kórus énekel pont, Marosvásárhely magyar dalkarait. Reméljük, most már töretlenül folytatódhat a sorozat, amelyet annak idején a diktatórikus önkény fellebbezhetetlenül betiltott, mert túlzott összetartó, közösségmegórzó erót látott benne. A magyarságtudat, a zenei anyanyelv ápolásának olyan kiapadhatatlan forrását, amely ellenére volt a paranoiás hatalom nemzetiségpusztító politikájának. Jött a parancs tehát, s a nyolc éven át színvonalas, messzezengó kórusmozgalommá nőtt dalostalálkozót egyik napról a másikra kirekesztette a megye kulturális életéből. A számítás bevált. A Nyárád mente elhallgatott. Lakói friár csak a templomban és lakodalmakon mártózhattak meg a közös éneklés örömeiben. Több kórus felbomlott, beszüntette tevékenységét. Nem látták értelmét a próbáknak, nem volt alkalom az élménynyújtó szereplésekre. Remetétől Nyárádtóig s másutt is szerte a megyében csak elvétve akadtak folyamatosan működő magyar énekkarok. És mégis, amikor januárban Nagy Ferenc, a jobbágyfalvi karvezető felröppentette felhívását az újraindulásra, sót a találkozó megrendezését is felajánlotta, volt kedv, volt eró sokfelé, hogy összeszedjék a kórustagokat, és ismét elkezdjék a munkát. Több helyen az egyházi dalárdákra alapoztak, ezek is eljöttek a kórusfesztiválra. Persze ilyen se volt réges rég e tájon. A nagy múltú énekkaroknak csak némi fiatalításra volt szükségük. Természetesen a felkészülési idő rövidnek bizonyult, képesség dolgában nem minden együttes kerülhetett azonos súlycsoportba. Az egész napos előadás azonban mindezt nem sínylette meg. A lelkesedés és az őszinte igyekezet, énekeseké, karvezetóké egyaránt, átsugárzott a Karácsonyi Zsigmond felvételei hallgatóságra is, s az olykor kevéssé csiszolt, néhol harmóniátlan tolmácsolás se kedvetlenítette el. Mindannyian azért jöttünk, hogy ünnepeljünk, tudtuk, most a legfontosabb az újratalálkozás lehetősége. Az építkezés, a kórusmozgalom fellendítése, az ifjúságot is mozgósító minőségi munka ezután következhet. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség, amely ezt a rendezvényt is felkarolta, létrehozza a fejlődésre alkalmas kereteket, megszervezi az önkéntajánlkozószakemberek — zeneszerzők, karnagyok, zenetanárok — összehangolt irányító tevékenységét, s rövidesen talán ismét egykori szépségükben szárnyalnak majd a vidék népdalai, a klasszikus, kortárs és egyházi kórusművek. Fölösleges értékelő rangsorolást készítenem, de a A backamadarasi énekkar I alálkozás a faluszélen fellépett énekkarok annyit mindenképpen megérdemelnek, hogy viszontlássák nevük e vázlatos krónikában A szereplés sorrendjében, ahogy a szűknek bizonyult kultúrház színpadán, majd a szabadban követték egymást, a somosdi ifjúsági kórus, a cserefalvi református dalkar, az ákosfalvi vegyeskar, a balavásári és az ugyancsak ákosfalvi református kórus, a gelencei (háromszéki), a backamadarasi, jobbágyfalvi és szászcsávási vegyeskar, a szentbenedeki és erdőszentgyörgyi református, az andrásfalvi adventista kórus, a marosvásárhelyi vártemplomi Psalmus vegyeskar és a Filharmónia énekkára egyformán szeretetteljes tapsot kapott. Jövő májusban biztosan még többen leszünk. A nagy elvándorlás ellenére is. S ha nem is szívhez szólóbban, de minden bizonnyal még szebben, árnyaltabban zeng majd a dal. A X. találkozót Nyárádszereda látja vendégül. Hátha valamelyik szegedi kórus is ott lehet a fesztivál hangversenydobogóján. Nem kétséges, nagy melegséggel, igazi testvérként fogadnák. Nagy Miklós Kund cini, cini, kisegér... Egérfogó H

a akarom kedves, bársonyosan puha szórú. szürke kis állatka: ha akarom undorító, kiállhatatlan dög. Ha akarom Joseph Barbera és William Hanna bájos és csavaros eszű rajzfilmfigurája; ha akarom asszonyokat székre ugrasztó veszedelmes rágcsáló. Ha akarom, steril laboratóriumok kiszolgáltatott, hófehér kísérleti példánya; ha akarom fogait vicsorító gonosz ellenség... Ha akarom, lia nem, olyan niint életünk, hasonlatos mindennapjainkhoz: gyakorta egyhangú és szürke, de egyik alkalommal felszabadító nevetésre fakasztó, másszor rémült, ugrásra késztető. Ez az egérlét nagyszabású átváltozása: oroszlánjelmezben és színes pillangóként, teveálarccal és papagájkosztümben. Egértogó. Ezzel a címmel indítom ezt a rovatot, s szeretném az élet mindennapjainak, gondokkal szennyezett szürke folyamának csillámait tetten érni — megragadni az általánosban a különöst. Szólaljon meg hát a