Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-05 / 104. szám

1990. május 5., szombat v 5 DM1 magazin SÁVAI MÁRTA RAJZA EURÓPAI NEMZETISÉG-E A MAGYAR? „Emberhiánnyal küzdünk" Jakabffy Tamást, az erdélyi magyar irodalom egyik legtehetségesebb fiatal kritikusának nevezte például Markó Béla költő, a Látó című irodalmi folyóirat jelenlegi főszerkesztője. Jakabffy a Szegeden nemrégen megrendezett Szép magyar beszéd verseny alkalmával járt a városban, ekkor kértünk tőle egy gyors helyzetelemzést. — Ügy tudom, három lapnál is dolgozol egyszerre. Nem megterhelő ez egy kicsit? — Nos, a három lap a következő: a Helikon, amely hetilapként az Utunk jogutódja, itt a kritika- és esszérovatot szerkesztem. A második lap a Keresztény Szó, a gyulafehérvári katolikus püspökség lapja, a harmadik pedig egy „saját" lap, egyéni vállalkozás lenne: Szempont néven tervezünk havonta megjelenő irodalmi folyóiratot kiadni, öten veszünk részt a szerkesztésben, úgymint Kis György Réka, Tompa Andrea, Szilágyi Mihály, Lőrincz József s jómagam. A Szempont generációs határokat nem szabó, kulturális orgánumként működne... — Az otthon maradás kérdése újra fölerősödő problémája az erdélyi magyarságnak. Ti fiatalok, akik ilyen sokrétű szervezőmunkát végeztek, gondolom ezzel is azt akarjátok bizonyítani, hogy a baljós jelek ellenére vannak lehetőségek a megmaradásra... — A legnagyobb gondunk az, hogy lassan már-már krónikus emberhiánnyal küzdünk, főképpen az értelmiségiek tekintetében. Iszonyatosan kevés a jó szakember, elsősorban (rókra gondolok. Olyan nevek is nagyon hiányoznak a romániai magyar irodalom palettájáról, mint például Vári Attila. Csiki László, Köntös Szabó Zoltán, Páskándi Géza, Bodor Ádám... Szócs Géza például hazajött. Ez egy óriási gesztus. Géza nagyon tartalmas, s ugyanakkor gesztusember, én azt gondolom, a visszatérés becsületbeli lépés volt részéről... A helyzet? Az emberhiány egyik legfőbb jellemvonása, hogy nagyon kevés a menedzsertípusú értelmiségi. Nálunk még mindig a problémákat a hatalmi szóval megoldani kívánó kurzus van divatban, a jó szervező típusa, aki személyre, határidőre lebontva kijelöli a feladatokat, hiányzik. Aztán működik még mindig a bürokrácia útvesztője, amely gyakorlatilag minden jó és gyors kezdeményezést elnyel. Gond. hogy nem lehet telefonálni például Pestre, vagy külföldre óriási egy-egy kezdeményezés adminisztrációs hordaléka... Miért maradunk otthon?... Egyszerű. Azért, mert otthon vagyunk mi is. Lehet racionálisan is reménykedni, bár úgy gondolom, most nagyon sok minden attól függ, hogy mi lesz a választásokon. Romániában sokkal több függ ezektől a választásoktól, mint függött Magyarországon. Mert ez az ország már elindult egy úton, ellenben Románia egy helyben topog, ha éppen nem halad araszról araszra visszafelé, mert sajnos ez is elképzelhető... — Ceausescu diktatúrája megtervezett, hideg fejű diktatúra volt. Most pedig mintha az érzelmek diktatúrája kerekedne fölül az országban. — Felületileg igen. Mély szerkezetében azonban ez is épp olyan „hideg fejű..." azt ugyan nem tudom, lehet-e a rendszert még mindig diktatúrának nevezni, ám hogy nagyon alattomosan máris koncipiált egy, az országot átható, a nemzetiségieket egymás ellen kijátszó etnopolitikai feszültségforrást, az kétségtelen. Ez pedig óriási veszélyeket rejt magában... — Mi várható a választások után Romániában? — Például az, hogy kiderül, ki mennyire birtokolja majd a legalapvetőbb emberi szabadság- és kollektív jogokat. Mert ugyebár eddig kialakult az, hogy mindenki szabadon vásárolhat benzint, megszűnt az egyetemi végzettek deportálásértékú vidékre helyezése, csakhogy ezek nem ajándékok voltak, mint azt egyesek feltételezték, hanem az ember teljesen normális természetadta járandósága... Ezekért a jogokért még köszönetet sem illik mondani. Hogy a következő rendszer milyen módon viszonyul teszem azt ezekhez a problémákhoz, vagy a mi követeléseinkhez, nos számunkra ez létkérdés... Amikor Kolozsvárott a magyarok szerveztek egy kicsi ellentüntetést a magyar anyanyelvű egyetem ügyében, megjelent egy fölirat, amely arról szólt, hogy Svájcban hivatalos nyelv a rétoromán, Finnországban egyetemük van a svédeknek, s a baszkoknak, katalánoknak is ilyenolyan jogaik vannak Spanyolországban... és miért nem lehet ezt megtenni — írta a plakát — a legnagyobb európai nemzetiséggel, a magyarral? Elgondolkodtam a felirat előtt egy pillanatra és az jutott eszembe, nem kellene netán azt is odaírni: De európai-e? DARVASI LÁSZLÓ Lehet-e itthon otthont találni? A helyzet változatlan A szegedi menekültügyi irodában — odaérkezésemkor — középkorú házaspár vaija egy telefonbeszélgetés végét. Marika, az ügyintéző, szállás után érdeklődik. A Pécskáról érkezett magyar család ekkor már negyedik napja van Szegeden. Három éjszakát a Széchenyi téri parkban töltöttek tíz és tizenöt éves gyermekeikkel. Kerékpáron jöttek. Két biciklit már eladtak. Ennivalót vettek az árán, s hogy legyen még kis „tartalék" pénzük, az asszony feláldozta eljegyzésre kapott ajándékát: a vékonyka aranyláncot. Kettőjük jegygyűrűiét 600 forintért bocsátották áruba. Még maradt két kerékpárjuk eladásra. Aztán a „vagyon" kiárusíttatott. — Jöttünk volna hamarabb is — mondja a férj —, már évekkel ezelőtt. Csakhát nem akartunk szökni. Most útlevéllel nyugodtan és biztonságosan léptük át a határt. Jönnünk kellett. Higgye meg, odaát semmi nem változott. Talán még rosszabb, hisz az irántunk való gyűlölet nagyobb, mint a diktatúra idején, amikor a román a maga nyomorűságávai törődött inkább. Menekültstátus Ki hitte még januárban, hogy folytatódik minden tovább. Talán csak ók látták-tudták ezt már akkor is, odaát. Nálunk senki nem számított az újabb menekülésre, sokkal inkább a visszatérésre. A menekültügyi iroda és hivatal is befejezettnek tekintette működését, hiszen januárban, februárban nem kopogtattak ajtajukon. Az iroda március óta ismét forgalmas. Vezetőjét, dr. Kapás Bélát a statisztikáról faggatom. — Az elmúlt évben — augusztus 1jétól — havonta 440 menekült kereste fel irodánkat. Múlt év augusztusától decemberéig 1763 menekült jött, köztük 91 gyerek. Ez év január 1-jétól április végéig összesen 211 ember, közülük 45 gyerek érkezett Szegedre. Az ez évi menekülteknek közel fele a március 19-iki marosvásárhelyi események után érkezett. A múlt évben valamennyien szöktek, most csaknem mindenki útlevéllel jön. Mindössze 10 ember menekült a zöld határon át december óta. — Milyen utat kell végigjárniuk a menekültstátus megszerzéséért? — A menekültügyi hivatalban a jegyzőkönyv felvétele után kapnak egy — a személyi adataikat feltüntető igazolást. Ennek birtokában kaphatnak hálunk — a menekültügyi irodában — egyszeri segélyt s csak az igazolás megléte esetén tudunk számukra ideiglenes szállást biztosítani és természetesen ezzel az igazolványt pótló papírral fogadja óket a munkaügyi szolgáltató iroda, illetve a munkahelyek. — Mekkora az egyszeri segély öszszege? — Kettőezer forint. Továbbá az iroda fizeti az ideiglenes szállást. Magánpanzióban, a volt KiSZ-táborban, a Sárkány Szállodában tudunk a menekültek számára — maximum két hétig — szállást biztosítani. Ez idó alatt étkezési jegyet is adunk nekik. — Mennyibe került eddig a segélyezés? — Az egyszeri segélyre, a kéthetes szállásköltségre, az albérleti hozzájárulásra és az étkezési jegyre 1989-ben 8 millió 709 ezer 537 forintot fizettünk ki, ez évben, áprilisig, 1 millió750 ezer forint mindezek költsége. — A későbbiek során milyen anyagi 'gben részesülnek a menekültek? Egyszeri letelepedési segélyben, Os: segítségben részesülnek a menekültek? — Egyszeri letelepedési SÍ ami a gyermekek után jár. Összege gy1 elr ermekenként 23 ezer 900 forint. Az elmúlt évben Szegeden 71 menekült család kapott — 122 gyermek után — 2 millió 396 ezer 840 forintot. Az idén 20 család 851 ezer 976 forint letelepedési segélyben részesült. A másik segélyforma: a lakásvásárlási támogatás, amelyet az elmúlt esztendőben 10 család kapott. Közöttük 2 millió forintot osztottunk szét. Pillanatnyilag 6 lakástámogatási kérelem elbírálása van folyamatban. — Mennyivel rosszabb starttal indulnak azok, akik nem menekültstátusért, hanem bevándorlási kérelemért folyamodnak a hatóságokhoz? — Igen sok a tennivalójuk. Számtalan okmányt kell csatolniok a kérelemhez: a születési anyakönyvi kivonatot, az iskolai végzettséget, illetve egészségi állapotot igazoló okmányt stb. Ráadásul mindezeknek az okmányoknak magyar nyelvű hiteles fordítását kell produkálniok. Az Országos Fordító és Fordításhitelesítő Irodában kéthónapos határidővel dolgoznak. Ez igen hosszú idó, s a bevándorlási kérelmet beadó mindaddig semmihez nem tud kezdeni, míg okmányai ismét nem kerülnek kezébe. Az idei esztendőben tíz körüli azoknak a száma Szegeden, akik bevándorlási kérelemért folyamodtak. - Azt mondják, e második menekülthullámmal javarészt az értelmiségiek jönnek. - Ez nem igaz. Szegeden legalábbis nem jellemző. Az idén hat vagy nyolc főiskolai végzettséggel rendelkező ember érkezett. A menekültek között főleg szakmunkások vannak: lakatosok, esztergályosok, villanyszerelók. S meg kell mondanom — a munkahelyek visszajelzései szerint — kiváló szakmunkások. Míg korábban egyedül szöktek, most szinte valamenynyien családdal jönnek, tán mondanom sem kell, csak magyarok, akik már igazi politikai menekültek, akiket hazájukban nemzetiségi mivoltuk miatt üldöznek és ennék okán teszik lehetetlenné az életüket. Mire bevégezzük a beszélgetést a menekültügyi iroda vezetőjével, elintéződik a pécskai házaspár szállása és van remény a munkára is. Az éjszakát már az algyói barakkban tölthetik, tán egy-két nap múlva dolgozhatnak segédmunkásként a konzervgyárban. Elkezdik újra építeni az életük. Fogalmuk sincs mennyi nehézség, akadály áll még előttük. Olyan kis házuk valószínűleg sohasem lesz, mint amilyet Pécskán hagytak, de a két gyerek magyarul tanul majd történelmet. Ok indulnak új „otthonukba", én a másik menekültsegító helyre: az Erdély Körbe. ... mint rühes kutyára A kör tagjai — régebbi menekültek — kik már itthon otthonra leltek, ók elsősorban lelkitámaszt, a valahová tartozás élményét adják az újonnan érkezőknek. No és néha sikerül konkrét segítséget is nyújtani az odaátról nemrégen érkezőknek. A nagyváradi fiú éppen azért jött. hogy megköszönje a közbenjárást, aminek köszönhetően egy héten belül munkához jutott. Az új klinikán takarít majd, s szállást is ígértek neki. Amikor megérkezett Szegedre, egyetemista srácok fogadták be ötödikként az albérletükbe. István, a húszévesek büszkeségével vagy inkább a dacosságával mondja: — Nem akarom kérni a menekültstátust. Nem kell a segély, semmilyen anyagi támogatás. Dolgozni szeretnék, s nem kuncsorogni. Legalább ez maradjon meg nekem, hogy tudom, nem koldultam egy fillért sem. — Miért oly fontos ez neked? — Azért, mert még egy hónappal ezelőtt is hajtogattam: gyáva mind, aki odahagyja a szülőföldjét, s jön koldulni az anyaországba. Most meg magamat is leköphetem, hiszen itt vagyok. De amíg korábban hittem, hogy elóbb-utóbb eljön az idó. amikor Romániában minden megváltozik, addig a nagy, egymás nyakába borulást követően gyorsan rádöbbentem: itt még száz évekig lesz magyar gyűlölet. Sajnos a mámoros hangulat ígérgetéseiből mindmáig semmi nem lett. Maradt ott minden a régiben. De elég. Itt legalább nem úgy néznek rám. mint egy rühes kutyára. - Tedd érzékletesebbé ezt a hasonlatot.' Milyen az a bizonyos lelki nyomorgatás' — Nehéz ezt elmondani, hogyan nyesik-vágják, rühellik a magyart Ebben benne kell élni. Érted? Most én nem tudom neked azt mondani, mert nem igaz, hogy véres összetűzés, meg hogy a románok fegyverrel támadtak rám stb. De nem is ez a lényeg, inkább az apró, mindennapi megaláztatás, hogy például mikor az anyám sütötte kenyeret bevittem a munkahelyemre s körbekínáltam, mit mondott a román? Magyar kenyeret nem eszik, elég ha mi esszük az ó kenyerüket. Vagy meséljem el, mennyire féltem egyik éjszaka keresztülmenni a nagyváradi főtéren, mert nagy csapat román fiút láttam? Csak beszélgettek, de én inkább elkerültem óket. Jóllehet eszükbe sem volt engem bántani, de a félelem már gyökeret vert bennem Míg István szinte kérdés nélkül mondta a magáét, csendben tanácskozott a szegedi Erdély Kör vezetősége. A két „napirendi pont" közül az egyik a szegedi felsőoktatási intézményekben tanulni vágyó romániai magyar fiatalok ügye. Újabb megoldandó problé ma, amit mihamarabb országos fórumon kell rendezni. Több száz romániai magyar diák szeretne az anyaországban tanulni, hogy aztán magyar "plo: I étje dély Kör csak annyit tehet, hogy nyodipTomával és kitúnó magyar tudással térjenek vissza a szülőföldre. Az Ermatékosítja, mit jelent az erdélyi magyarságnak az, ha a most felvételizni szándékozó fiatalok néhány év múlva visszatérve hazájukba, magyarul tanítanak, jo£ászkodnak. Másik igencsak súlyos kérdés is foglalkoztatja az Erdély Kör tagjait és valamennyi menekültet. Németh Géza lelkész április 21-én a Népszabadságban közzétett írása, melyben értetlenségének ad hangot, miért is jönnek a romániai magyarok. A lelkész úr a többi között állítja, hogy a „menekülteknek csak kis töredéke tud valós fenyegetettségről beszámolni, nagyobb részüknél a vásárhelyi események csak ürügyül szolgálnak a hűtlenkedésre; ... a fiatalok jórésze a politikára hivatkozva csupán szerencsét próbálni akar vagy beleszédül a nagykörút kirakataiba." A levél igencsak felkavarta mind a korábban, mind a mostanság átmenekült, áttelepült romániai magyarokat. A szegediek elhatározták, reagálnak a lelkész soraira. Bálint József — aki tavaly ősszel, hároméves procedúra végén, hivatalosan települt át családjával Magyarországra — vállalta a válasz megírását. Levelét a Népszabadság szerkesztőségének küldte el. Bálint Józsefet a Németh-levél véleményezéséért munkahelyén, a JATE könyvtárában kerestem fel. - Nem vitatható tény: a szülőföld elhagyása nem megoldás, s magam is azt mondom, aki tud, bír, az túrjön. Németh Géza lelkipásztor a szülőföldön maradásra felszólítást felháborító hangnemben fogalmazta meg, oly súlyos és sértő kitételekkel, amelyek minden menekült szívét felsebzik. A nagykörút vonzó kirakatainak, mint csáberőnek a felemlegetése az Erdélyből menekültekkel kapcsolatban? Hát mit mondjak? Ha (gy és ilyen stílusban próbálják majd ellenünk hangolni az anyaország magyarjait, akkor ránk, odaátról jött magyarokra itt is a rettegés, netán a kiközösítés vár. S szörnyű belegondolni, ha sem ott, sem itt nem leszünk otthon. - Vannak személyes tapasztalatai a pillanamyi romániai helyzetről? — Hogyne, hiszen gyakran járok haza. Legutóbb húsvétkor voltam. Azt látom, hogy sok pozitív jel ellenére, bizonyos szempontból rosszabb a helyzet, mint volt. A forradalom elótt még élt a remény. Ezt mára már ellopták az emberektől. Ceausescu ideje alatt egy egész társadalom félt, most csak egy töredék retteg. A lélektani háborúnak, a félelemben tartásnak egyik látványos módja, hogy az erdélyi magyar városok felett — mindmáig — helikopterek köröznek, bizonyos idóSnké: " a sam? Tavaly közönként. Képzelje el ennek a hatását ott, ahol néhány hónappal ezelőtt ; helikopterekből még lőttek. Folytassam? Tavaly ósszel még nyugodtan sát ott, ahol i el ég nyugodtan lehetett magyarul beszélni az utcán. Ma ezért könnyen nyakon vághatják az embert. A szülök úgy indítják útnak a gyerekeket, hogy meg ne szólaljanak magyarul a buszon vagy az utcán. Szóval, aki onnan jön, az a félelemtől akar megszabadulni, mert sok mindent e! lehet viselni, de az állandó rettegés egy idó után kikezdi a lelket, az idegeket. S mi, ottani magyarok már jó régóta rettegünk, s a félelem közben nem a nagykörút fényes, díszes kirakatai jártak eszünkben. Az anyaország magyarjainak lelkében a történésekkel együtt hullámzik az érzés és az ellenérzés. Emlékszem, milyen megértéssel, szinte hozsannázva fogadtuk az első magyar menekülteket. áll Aztán csakhamar megelégeltük logyhogy nekik lakás? Munkahely? ély? Hisz úgy is a csőd szélén nem bírjuk ezt el... minek jönnek. . miért futamodnak meg ily könnyen" — sorjáztak az indulatos kérdések és kijelentések. Aztán jött a december, amikor a rádió helyszíni közvetítéséből hallottuk: helikopterről tüzelnek a tömegre. Gyerekeket, terhes nóket lőnek. A halottakhoz senkit nem engednek közel, órület, öldöklés. S ekkor újfent magunkba szálltunk. Igazából ekkor értettük meg: ez az az ország, ahonnan menekülni kellett. Ott, ahol ez megtörténhetett, nem embernek való a lét. Aztán adtunk, vittünk, amit tudtunk. A lelkünk újra nagy lett. Most újfent apátiába estünk, mert ók csak jönnek, jönnek változatlanul tovább. .. Legalább értsük meg óket. KALOCSAI KATALIN