Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-28 / 124. szám

r~ 1990. május 28., hétfő 3 Francia táncszínház „Ki menekül a tűztől, ki nem fekszik le?" Hérakleitosz töredékeiből választottak maguknak egy gondolatot a Balett du Fargistan táncosai szegedi (csütörtök) bemutatójukhoz. A magyar közönség Miskolcon találkozhatott először e fiatal párizsi csoporttal, akik a szegedi fellépésüket követően a Vígszínházban fejezik be magyarországi turnéjukat. A csoportnak hazájában csak hosszú évek munkája nyomán sikerült elismertetnie magát. Koreográfusuk, Brigitte Farges törekvéseinek köszönhetően egy teljesen személyes koreográfiai nyelvezetet sikerült megteremteni, melyben stílusosan ötvöződik az európai folklór és a modern tánc. E nyelvben óriási szerepe van a fénynek és a zenének is. Zenei válogatásukban egyaránt megtalálhatók a magyar, illetve keleti folklór (indía, török) és a modern, a századvég haagulatát idéző daloktól, indulófoszlányoktól a legfrissebb könynyűzenei áramlatokig terjedő zene elemei. A Szegedi Nemzeti Színházban bemutatott produkció láttán műfajukat leginkább a kísérletező táncszínház elnevezéssel jelölhetnénk. Formai kísérleteik számomra legalábbis azt jelezték, hogy az esztétikai varázs megteremtésének lehetséges módozatait kutatják, megpróbálják megtalálni a fény, a zene, a tánc egységében azokat a pontokat, ahol diszharmonikussá, zilálttá, sőt kissé agresszívvé fokozódhat, majd harmonikussá, nyugodttá szelídülhet ez a táncvüág. A kísérlet lényege az is, hogy a néző beavatottá váljon. Nézőtérre lépésünk pillanatában már folyik a „próbálkozás". A színpadon ezernyi fénypont sűrűjében arcok, mozdulatok, gesztusok tűnnek föl, laza kompozícióban. A táncosok előttünk építik föl díszleteiket, rendezik be a teret egy-egy vízió megteremtéséhez. A produkció magyar táncos résztvevője hosszan és ráolvasásszerűen régies hangzású magyar neveket citál, miközben a többiek éppen a magyar (és kelet-európai) folklór táncelemeit sajátítják el. Kultúránk ősi gyökereivel való találkozás pillanatai ezek, melyek fokozatosan kompozícióvá teljesednek. E kompozícióban a legszebb népf táncelemek és alakzatok mellett e kultúra „hányattatását" és keserű harcok árán való megőrzését véljük felfedezni a könyvek sorsáról szóló epizódban. Az első egységet követően sok miniatűr képet látunk, apró, találó, néhol humoros ötletek laza füzére villantja fel életérzéseinket, melyet agresszívvé vált világunk és a fiatalok harmóniakeresése indukál. Itt nyer értelmet a kétféle táncstílus elegyedése. Kísérleteket látunk a tükrök által megtört fény, a bádoglemezek, a fénycsóvák, a leplek és ezek között kecsesen mozgó emberi test összhangjára és annak ellenkezőjére. E részben tapasztaljuk azonban leginkább, hogy a néző egy nem kiforrott stílusú, hanem — úgymond — kereső, kísérletező, alternatív produkciót lát, és a nagy távolság közte és a táncos között lecsökkenti a beavatás esélyét. Sokszor kívülről,. idegenül szemléli azt, ami a színpadon történik, vagy nem történik. S ha nem válhat igazán részesévé a táncnak, bizony unatkozik. Unatkozik, mert az egész estét betöltő produkcióban elkelne még sokkal több ötlet, fantáziánkat megmozgató kompozíció. Ügy érzem tehát, hogy a Balett du Fargistan egy érdekes táncnyelvet talált fel, s- egy kisebb térben, a néző és táncos meghitt közelségében talán sikerülne is izgalmassá tenni ennek bemutatását. Nagy Márta Bálint Sándor hagyatéka Festett faszobrok, s más, szakrális tárgyak, emlékek várják a látogatókat a Fekete Házban, ahol a muzeológusok a .Jegszögedibb szögedi" halálának 10. évfordulóján Bálint Sándor hagyatékából rendeztek kiállítást PACSIRA EMÍLIA RIPORTJA Dzsepettó álma nek meg a batinkit. Két szakmát űztem valaha. Van suszter- és kovácsiparos levelem is — mondja, látható büszkeséggel az idős ember. S a karéliai fogolytáborból, azt hiszem, ő az egyetlen, aki ilyen kellemes élményekkel tért meg a világégés befejezése után négy évvel. Lám, lám, milyen jó, ha az embert csizmadia mesterséggel és mutatványos hajlamokkal is megáldják az istenek. A birkák legalább kétfélék — Felhívtak engem az Állatni Bábszínházba is. Ott tanítottak a mesterségre, de a feleségem azt írta a levelében, elválik tőlem, ha továbbra is Pesten maradok. Hát hazajöttem, s itthon próbálkoztam. Magam mellé vettem olyan csavargóféle fiúkat, lányokat, akiket érdekeltek a bábuim. Próbáltam őket megtanítani a fortélyokra. Ideigóráig benne voltak a dologban, de legtöbben hamar megunták ezt a foglalatosságot. Meg ehhez érzék is kell. Ezek nem akármilyen figurák ám. Mindegyiket másképp kell mozgatni. Másmilyen a marionett, a vajang és a gapit. Ezeket már senki nem használja nálunk. Magyarországon szinte csak az ujjbábukat ismerik. A Népművelési Intézetben 30 évvel ezelőtt valaki eldöntötte, hogy az a jó, az az olcsó, azt kell csinálni. Én Fedotov könyvéből végül is magam tanultam meg, hogy kell ezeket a bábukat készíteni. Tudja, nem szerettem kocsmába járni. Apám és a mesterem is nagyon részeges volt, ezért úgy döntöttem, nekem le kell magamat kötni valamivel. Gyula bácsi nehezen emlékszik vissza a dátumokra. Tíz évet is kerekít le s föl az időszámítás során. Talán 15 éve, hogy bement a megyeházára, hogy magának pártfogót keressen; „De csak kiröhögtek" — mondja. — Pusztaszeren is akartam én amolyan vándorbábszínház-félét, de a múzeumigazgató azt mondta: „Nem csinálunk vurstlit az emlékparkból!" A szabadtériirodában is jártam. Mondtam az igazgatónak, ha a János' vitézt eljátsszák, megcsinálom hozzá a birkákat. Térül, fordul a házigazda, s már hozza is a fából kifaragott, rugóval mozgatható szájú birkafejet. Kacsóh Pongrác tetszését bizonyosan elnyerné! — Nem való a színpadra igazi állat! Én mikor olyan fogdmegfele voltam a szabadtérin, elvállaltam egyszer, hogy a Porgy és Bess végén bevezetek a színpadra egy kiskecskét. A hülyéje, nem elmerészkedett egészen a zenekari á^pkig! Az idétlen dobos, meg csak úgy, viccből, ráütött a cintányérra. Erre az én kecském, a legdrámaibb jelenetben, úgy elkezdett ugrálni, mint az őrült. A közönség meg sírás helyett dőlt a röhögéstől. No, tudja, hogy letoltak! Az én birkáim nem ugrálnak összevissza. Csinálnék többfélét is. Olyat, ami le tudja Tarján, első ütem. A töltéssel párhuzamos utca végén, egy pici lakásban él a 84 éves Mojzer Gyula bácsi. Azt is írhatnám, sokadmagával birtokolja a zsebkendőnyi életteret. A keskeny, szűk szobácskában nem is tudnám felsorolni, kik és hányan laknak. Gsak azokkal tudtam megismerkedni, akik éppen nem voltak „takarásban". Dankó Pista például a főhelyen trónolt, a szekrény tetején. Nyakkendője igazi, koronáját violinkulcsok ékesítik. A parasztember valaha fehér ingét szürkére változtatta az idő, a basa turbánjáról is lemállott már a fiitteres csipke. A szenesember arcán megkopott a valaha gondosan odafestett maszat, s a sarokban poroso_ dó biciklista pedig régen nem pedálozott már. A picinyke ázobában egymás hegyén-hátán ülnek, állnak a majdnem ember magasságú bábuk. Nagy szemükkel az időtlenségbe bámulnak, mintha arra várnának, hogy egyszer valaki életet leheljen beléjük. Várják a varázslót, kinek álombéli bábszínházában nyikorgó lábukkal újra táncolhatnak. Csattogó állkapcsukkal újra beszélhetnek. Fakarjukkal integethetnek, rugóikat, csavarjaikat mozgathatják. Szultán, lányok nélkül A kis szoba fényei nem kedveznek a fotózásnak, ezért megkérjük Gyula bácsit, vigyen le néhány bábut a napfényes utcára. A fürge kis emberke karjába kapja a török basát, s a lépcsőkön lefelé, mint édes gyermekét, úgy ringatja, leírhatatlan szeretettel. — Lehet vagy 25 éve, hogy május) elsején a Vidám Parkban is járt egy újságíró. Nem tetszett neki az előadásunk. Igaza volt. De hát nem én tehettem róla, hogy az a két lány elcsatangolt. Tudja, a mesejáték két főszereplője — hű, de szép lányolt voltak! — a majális nagy forgatagában összeakadtak egy vastag pénztárcájú birkapásztorral. Később tudtam meg, hogy leitatták az öreget, elszedték a pénzét, aztán megléptek. Mi pedig várhattuk őket a paravánok mögött. A sok gyerek türelmetlenül feszengett a padon, a Vidám Park igazgatója tombolt a dühtől. így esett, hogy végül a lányok nélkül játszották el a gyerekek A szultán és a kiskukast. Képzelheti, milyen előadás volt. Az ó&z hajú emberke beszél, sopánkodik, közben beletúr a fényképcsomóba, amit egy mappából közösen kerítettek elő. Megmutatja, hogyan is nézett ki az ó bábszínháza, amit valójában eddig alig látott a világ. Egyik fotón minaretek, keleti kupolák előtt áll a szultán nagy pocakjával, turbánnal a fején. — Ez a fénykép itt, a ház mögött készült — mutat ki az ablakon —, ástam egy gödröt a téren, beleálltam, és magam köré kerítettem a színházamat. A környékbeli gyerekeket szórakoztattam így. A fogságban meg a foglyokat. Lovat csináltam, amolyan igazi nagy színpadra valót. Jó dolgom volt nekem ott, mert az orosz tisztek nálam rendelték a csizmát. A gyerekeika szájával szedni a kukoricalevelet Meg olyat, ami szopja az anyját és közben csak új jár a farka az örömtől. És tapsolnak majd az angyalok Csillogó szemmel mesél Gyula bácsi — álmai háromrészes bábszínházáról. Ahol a középső traktusban megy a nagy előadás, a két szélsőben pedig, a szünetekben, a színváltozásoknál marionettek szórakoztatják a közönséget. A színpad tetején pedig fából faragott, forgó, mocorgó, integető figurák billegtetnének mindenféle reklámtáblákat. Hirdethetné itt magát a casco, a Hungária* Biztosító, vagy akár a szalámigyár is! — Bementem az OTP-hez ezzel a táblácskával — mutatja a Totó — Lottó feliratú, négy levelű lóherét —, de hát nem kellett ott sem a reklámom. A Bajor sörözőből is eltűnt az a lófej, amit én faragtam 700 forintért. Pedig az egy igazi, magyar ló volt. — Én már csak ebben a világkiállításban bízom. Amíg a felnőttek nézegetnék a Feszty-körképet, addig a gyerekek elszórakozhatnának a közelben felállított bábszínházban. Az ilyen kimustrált vén magyarok meg, mint én, ott helyben csinálhatnánk bábukat, amit a külföldiek nyomban meg is vennének Tudja, Párizsban ebből hányan meggazdagodtak már? Ha járt már ott, biztos látta, hogy az utcán mennyi marionettes, mennyi mutatványos szórakoztatja a népieket. Csak itt nézik le az ilyesmit! Mert nem tudják, miben van perspiektíva, meg az üzlet! Olvastam az újságban, hogy a szegedi turistairoda — vagy micsoda. — vezetője már készül a világkiállításra. Igaza van. Mondja meg neki, én is készülök! Az izgalomtól kipirult kisöreg égő szemén látom, komolyan hiszi, hogy e világra szóló esemény részese lehet. Hogy a piszére faragott orrú manó, a harmonikáló, szép arcú ifjú elkápráztatja majd a nagy érdemű publikumot öt év múlva. S akkor ő még csak 89 éves lesz! S én is hiszem, hogy egyszer Gyula bácsi itt áll majd egy álorrvbéli rét közep>én, a bársonnyal bevont paraván mögött, s nagy zeneszóval felmegy az aranysujtásos függöny. Neki és furcsa arcú bábjainak tapsolnak majd a gyerekek. És az angyalok.