Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

14 „... a helyi újság arra való " 1990. május 20., vasárnap KIS SZEGEDI SAJTÓTÖRTÉNET „Megírni a város naplóját!" „Újságot úgy kell írni, hogy száz év múlva is áldjanak érte" — mondta egyik, interjúval végződő beszélgetésünk közben dr. Apró Ferenc ügyvéd, akit akkor helytörténeti kutatásairól kérdeztem. A helytörténész különvéleményét az egykori és a mai szegedi sajtóról most közreadom: Az újság célját számomra az egyik helyi lap neve fejezi ki legjobban: Szegedi Napló. A/az a tájékoztatáson túl a helyi újság arra való, hogy rögzítse a település jelenét. Ha ez megtörténik, akkor múltunk is van, mert a kutató megtalálja a szükséges információkat, tényeket. Ezért én szívesebben kutatom, mi volt Szegeden 1906-ban, mint azt, mi volt 1960-ban. Az 1960-ashelyi sajtóból ugyanis nem derül ki, mi történt akkor Szegeden. A századforduló és a századelő Szegedjéről viszon t színes, vál toza tos kép rajzolódik ki, ha az akkori lapokat forgatjuk. A helyi sajtó őstörténete a Tiszavidéki Újság 1849-cs megjelenésével kezdődött. A szegedi újságírás teljes spektruma 1902rc alakult ki. Akkor a városban 5 napilap jelent meg: a kormánypárti Szegedi Híradó, a liberális Szegedi Napló, a radikális Szeged és Vidéke, továbbá két egyszerű, krajcáros hirdető újság, a városba érkező vidékiek igényeit kiszolgáló Friss Hírek és Szegedi Firss Újság. Ekkor még az olvasói tábor egészének érdeklődésére apellált az első három napilap, melyek mindegyike 300—400 példányban jelent incg. A rétegek és érdekek szerinti orientálódás az 1910-es évektől jellemző. Ekkor, 1910-ben újabb napilap a — szabadclü, munkáspárti — Délmagyarország is meg tudta vetni a lábát. A vezető pesti újságírást akarták itt leképezni, így igyekezve kielégíteni az. újságolvasói igényeket.Igy a századelőn Szegeden például kísérlctczktck esti lap megjelentetésével, sőt a hétfői űrt kitöltő, a mai Vasárnapi Hírekhez hasonló kiadvánnyal, hetilappal (jóval a napilap Délmagyaroszág előtt vagy 1907—1909 között/Íz Idő irodalmi periodikát említhetem) is. Tehát az árvíz utáni fejlődés, továbbá a lélekszám növekedése és a társadalom tagozódása kitermelte a többféle újság megjelenésére való igényt. A helyi sajtó fénykora 1914-ig tartott addig rendkívül változatos volt — mai kifejezéssel élve — „a nyilvánosság szerkezete". Szeged a vidéki újságírásnak — Nagyvárad és Arad mellett — egyik központja lett. A Délmagyarország később, 1918—19-ben is érzékenyen reagált a társadalmi változásokra. Ellensúlyozására alakították meg a Horthyék árnyékában induló szélsőjobboldali Szegedi Új Nemzedéket. A Délmagyarország 1919 után sem állt be a kurzuslapok sorába. Ez azt eredményezte, hogy 1920-ban betiltották, de a szerzőgárda és a tőkés társaság együtt maradt, s Szeged néven alapított lapot, amelyet 1925-ben tiltottak be, amikor is a „csapat" Dclmagyaország néven adott ki újságot. Ekkoriban mérsékelten liberális, a szociáldemokráciával rokonszenvező polgári lap volt, ahol — s erről az elmúlt 40 évben nem lehetett szólni — a kommunistákkal nem rokonszenvező írások is megjelentek. Látnunk kell, hogy üzleti érdek is állt a „szocdemes beállítottság" mögött, annak hátterében, hogy a címoldalon futófejként valóban megjelent: „A Délmagyarország támogatja a munkásságot, a munkásság támogassa a Délmagyarországot." A német megszállás alól elsőként fölszabadult területen, Szegeden ez a lap lett az itt gyülekező kommunisták szócsöve. Részben ennek, a korábbi beállítottságának köszönhető, de tulajdonképpen a véletlen müve, hogy 1947 végén 1948 elején, amikor a többi helyi lapot halálra ítélték, ennek megkegyelmeztek. A századelőn megjelenő újságok a maihoz képest „szűk piacon" is megéltek egymás mellett. Többek között azért, mert 4—5 belső munkatárs (és néhány külsős), ráadásul rendkívül színesen és változatosan meg tudott írni egy napilapot. Miből állt megírni a város naplóját? A közgazdasági riporter délelőtt a városházán osztályról osztályra sétált, s megkérdezte, milyen ügy iratok érkeztek, vagy tegnap milyen ügyet intéztek cl. Megtudta, hogy például Vígh Ferenc szobrászművész 200 korona ösztöndíjai kért, mert Münchenbe szeretett volna utazni. Ezt megírta egy 6 soros hírben. De figyelemmel kísérte, beszámolt az „ügy" folytatásáról is, arról, hogy szobrászunk elutazott, visszatért, mit tapasztalt. A korabeli újságokból rekonstruálni lehet a rókusi templom vagy a Dömötör templom lebontásának érdekes állomásait. Alapvető műfaj volt a hír, fontos a gyorsaság. Ezzel kapcsolatos egy anekdota, mely a Kempelen Győző szerkesztette Szegedi Híradó és zsidó származású Engel Lajos által létrehozott Szegedi Napló versenyére utal. A frissebb Szegedi Naplóból a kormánypárti kényelmességű Szegedi Híradó jónéhány hírt „elrabolt", mert a Napló korábban jelent meg, a vasútállomáson vásárolt példányból rendszeresen ollózhatott a Híradó. Ezt bizonyítandó, Engel elrejtett egy hírt, a KUTLORASÁV NOTUSAV nevú cseh ifjúsági szervezetről. Ezta„hírt"átvctteaHíradó,amit másnap úgy leplezett le a Napló, hogy fölfedte: a cseh „szervezet" neve, ha visszafelé olvassuk, annyit tesz: „vasúton vásároltuk".,. A Szegedi Napló későbbi szerkesztője, Béke fi Antal honosította meg a helyi újságírásban a rioportot. Az újságok az olvasó szolgálatát tekintették kiindulópontnak, ezért a legtermészetesebb dolgok közé tartozott, hogy az előfizető az esti színházi bemu tatóról másnap reggel, a kávé mellett elolvashatta a kritikát. Ugyanígy a mondjuk vasárnap délelőtt nyíló tárlatról már aznap reggel tájékozódhatott az olvasó, mert az újságíró a kiállítás rendezésekor nézte meg a képeket, s a megnyitó napján megjelentette a kritikáját. Az is a legtermészetesebb dolgok közé tartozott, hogy ha neves személy, mondjuk Budapestről Szegedre érkezett valamilyen témában előadni, akkor másnap 20-25 sorban az újságíró összefoglalta az előadás summázatát. A kutató számára a reveláció erejével hat, hogy számon tartották egymást az emberek, azaz életrajzi adatokat is rögzítettek: mondjuk az itt kiállítóképzőművész m ikor született, kinek a tanítványa, hol volt korábban kiállítása, vagy a városban elhunyt nevezetesebb személyiségekről hosszú nekrológ, több visszaemlékezés is napvilágot látott. Részben a helyi sajtó történetét is megírták, mert rögzítették — amit a mai újságoktól szintén hiányolok — ki mikor lépett be a szerkesztőségbe, s távozott a laptól. A tárca egyik jellegzetessége volt a helyi sajtónak: a Szegedi Napló 1917-ig Tömörkény-tárca nélkül talán meg sem jelenhetett volna, a Délmagyarországban a 20-as és 30-as években vasárnap Móra, csütörtökön Berezeli tárcáját olvashatták. A szegedi jellegzetességek közé sorolható parasztnovella elsődleges lelőhelye is a múlt századi sajtó... A szegedi sajtó vezetői kiváló érzékkel választották ki a jótollú újságírókat. Ha csak a lcgkivállóbbak — Mikszáth, Gárdonyi, Tömörkény, Móra, Juhász Gyula, Móricz Pál, Thury Zoltán, Sebők Zsigmond —nevét említem, ez is jelzi, a szegedi újságírás mennyi nagy csillagot adott az országnak. A fenti kiválóságok által jegyzett lapoktól a szegcdi életnek elképesztő színessége, változatossága tóntakozikki, ezért a legmelegebben javaslom minden mai főszerkesztőnek és újságírónak, hogy innen merítsen, töltekezzék, forgassa a századelő újságjait Rögzítette: Ú.I. • • In memóriám O. L. A mostani szerkesztőségben már csak néhányan vagyunk, akik ismertük. De nem nagyon beszélünk a múltakról. Mostanában nem a békés anekdotázások ideje van. (Hogy minek akkor? nemigen tudom, eltűnt az idő.) Ö. L. szeretett anekdotázni, áe hálás hallgató is volt. Férfiak nevetését nem szokás kacagásnak nevezni; Ö. L. kacagott. Öblös, erős hangja végiggurult a folyosón, begördült a szobákba; a kollégák fölpillantottak a kéziratoktól és elmosolyodtak. „Nna!. Megvagytok?"- zötytyent le Ö. L. a szekbe, két napja nem láttuk, korán reggel volt bent állítólag, meg este, akkor még nejn tudtuk, hogy otthon olvas. Állandóan olvasott. Azt hiszem, enélkül egyetlen percig sem bírta volna elviselni a szerkesztőséget. Az ostoba ukázokat, a hatalmasok telefonjait, a megalkuvásokat, tudathasadásokat, a kollégák kényszeres ivásait, a saját keserű jókedveit, a slapajok szerencsctlenkcdéscit önmagát. Kezének jellegzetes mozdulatával összébb gyűrte a ráncokat, arcának árkai elmélyültek. Elővette hatalmas zsebkendőjét, nagyot trombitált. Nem volt teljesen ott. A könyveivel, talán, otthon volt. Kívülállásának, viszonylagos függetlenségének semmi látványosjelét nem adta. „Engem nem erdekei, hol vagy, mit csinálsz... A kézirat legyen ill! Ha kiönt a Tisza, a fogad közé veszed és úszva idehozod. Világos?" Harsogott. És kacagott. Érezni lehetett, hogy a saját kötelességtudatát képtelen összeegyeztetni a „munka" értelmetlenségének tudatával. Később, Pesten (megunta a helyi színigazgatók pitiáner diktatúráját, beült a kisautóba és elhajtott az új hetilaphoz) talán lekötötte egy darabig az ismeretlen közeg. Máshogyan írt. Talán kedvvel, mert sokkal jobban. Az utolsó napokban is dolgozott. Cs. M. a társa, könnyeivel küzdve mesélte: a szerkesztőségi kocsi t minden nap elküldték érte a lakásukra. Ö. L.-nek nem volt már jártányi ereje. Csak dolga volt. Sok dolga. K. F. műtötte, a szegedi újságírók - ugyancsak Pestre kényszerült - sebésze; nem mondta meg neki, hogy menthetetlen. Minden nap készültem meglátogatni. Legalább írjatok - telefonált Cs. M. Mind ig közbejött valami. Egyszer fölriadtam éjszaka, nem tudtam visszaaludni, leültem, levelet írtam Ö. L.-nek. Arról, hogy mit tanultam tőle. Hogy tőle - tanultam. A-levél az íróasztalom második fiókjában van, legalul, összehajtogatva. Néha elképzelem, hogy elolvassa. Három flekk, hosszú, mondja, meggyűri a homlokát, kihúzza a szentimentális szavakat, hátrarúgja a székét, kacagva hátba ver, mi bajod már megin t, harseg, na gyere, fizetek neked egy kavet. SULYOK ERZSÉBET