Délmagyarország, 1990. május (80. évfolyam, 101-127. szám)

1990-05-20 / 117. szám

Mutatóujjak, k(ár)örömmel „Ezt az országot tönkretették!" — harsogja a mikrofonba a szónok, mutatóujját figyelmeztetőin fölemelve. (Hang fennakad, lehelet megszegik.) „És azok, akik tönkretették" — folytatja fütottebben: a* mutatóujj lassan vízszintes helyzetbe fordul, tétován a levegőbe bök, valahova a feszülten figyelő szempár-százak fölé, majd akkurátusan egy félkört ír le —, „azok még most is itt vannak közöttünk!" Hatásszünet, villámló szónoki tekintet; a hallgatóság soraiban megszeppent várakozás. Senki sem mer a szomszédjára nézni, hátha épp ó az. Meglehet. Ki tudhatja? Talán éppen ő/vette föl a Világbanktól a tizenhatodik milliárdot (dollár), talán éppen ő vezérigazgatta a veszteséges, keleti piacra termelő vállalatot, vagy csak dolgozott ott. esztergált, hegesztett, adminisztrált, tehát termelte a veszteséget. Talán éppen ó hallgatta volna le a telefonunkat, ha lett volna. Talán ő vadászott — helyettünk is — a gemenci erdőben. (Természetvédelmi terület.) Ó lőtt — világrekord — bakot. „Ne hagyjuk" — dörgi a szónok, s megremeg, megint függőlegesre vált a mutatóujj —, „nem szabad hagynunk, hogy ugyanők más pozíciókban ismét a nyakunkra üljenek!" (Halk, helyeslő moraj.) „Védjük meg tőlük születő demokráciánkat!" (Felszabadult taps, teljes egyetértés.) Szónok le, zászló fel. Himnusz. A nagygyűlésnek vége, menjetek bégével. Az évtizedekig uralkodó párt utódja hónapokkal ezelőtt öt nevet hozott nyilvánosságra, öt politikai vezetőét, akik — szerintük — a fó-felelósök a hetvenes években történtekért, a reformcsírák elfojtásáért, a gazdasági csöd „megalapozásáért". Egytól egyig olyan személyekről van szó, akik képességeiket, képzettségüket, hozzáértésüket és erkölcsi ítélőképességüket messze meghaladó funkciót vállaltak, irányítván egy (egyetlen) pártot, így tehát az országot. Az öv évhez aztán ki-ki — ismeretségi köréből, különböző csatornákon csordogáló értesülései alapján — hozzátehette a maga tíz, húsz, ötven, száz nevét. Kicsiny az ország, száz, tíz, vagy öt ember is tönkre tudja tenni. Ama pártnak — fénykorában — hozzávetőleg nyolcszázezer tagja volt; az állampolgárok közül tehát minden tizenharmadik. Rendkívül heterogén csoport, többségében azonban — kétségtelenül — nem gazemberek. Hogy mennyien voltak közöttük olyanok, akik csak a könnyebb előrejutás, a karrier vélt vagy valós biztosítékát látták a párttagságban, a párttag-mivoltban, világosan látható, ha a szocialista párt, illetve az MSZMP jelenlegi taglétszámát összeadjuk, s kivonjuk a nyolcszázezerből... Persze korrupt, tisztességtelen emberek bőven voltak az egykori pártonkívüliek között is. S ők természetesen most is köztünk vannak. Ha párttagok voltak, igyekeznek eltüntetni ennek „nyomait" a személyi kartotékokból; mint látható, ez országos mozgalommá terebélyesedik. (Márpedig csak a szánalmas jelzővel illethető.) Nipcs okunk azt feltételezni, hogy a társadalmi rendszerváltással automatikusan az emberek is megváltoznak. (Csak reménykedhetünk, hogy a jövó századvég nemzedékei már más mentalitású emberekké, polgárokká, citoyenné válnak. (Noha a látványos pálfordulást so- -álÉÉ^fc, kan megkísérlik; s biztos, hogy számosan teljes ószin- J^IpjwL tességgel. Sokan váltanak most fehérből feketére — / gombnyomásra —, vagy ha úgy tetszik, pirosból piros- *<g éjg^ iB fehér-zöldre. Megint mások reszkető gyomorral féírevo- • nulnak; s.vannak, akik szónoklással kívánják megnyerni | a bűnbocsánatot. * Igon. tpftówk. Mipíttóújja lassan vízszintes hely- j^TSBF*" zetbe-fofdul, tétován a levégobe bök. S a köröm aíatt, i mŐlven+c%údv«, porszúlfisésékkel keveredve feketéjük ..<&'. Wmm < r több tízczeátnagyar bacilfis. + SANM ISTVÁN*"' Svájcisapka Hármas határ 1990. május 20., vasárnap Kedves Pötyasz! Mottó: „A .szögcdi táj. a szögcdi sár ragaszt. Sokadik nekirugaszkodásra irok Neked. odaátra, hogy tudassam: nyolcvan esztendeje jelenik meg többszöri névváltoztatás után. ám folyamatosan városunk napilapja, mai címén a Üélmagyarország. Megkértek, vetném papírra gondolataimat, hogyan látom Szeged helyéi a nagyközép- és kelet-európai földindulásszerű változások sodrában. Nyomatékosan lelkemre kötötték. az írás személyes hangvétellel induljon. A kérést visszautasítani nem lehet, nem engedi a „böcsület". No meg csak sokszor elmondott dolgokat kell papírra vetni, olyanokat, amelyeket többjzör meghánytunk-vetettUnk kenuzás közben a Maroson (nem is voltunk olyan rossz páros! emlékeznél biztos a győri vidékbajnokságra is, ahol legfiatalabbakként ötödikek lettünk), vagy a Radnótiból hazafelé menet a tuján. Mennyit füstölögtünk, ám igazáböl nem értettük, mién is lett „bűnös város" Szeged. Az elmúlt két esztendő változásai megszülték a lehetőséget, hogy most már nemcsak gondolkodni, füstölögni, de szabadon szólni is lehet arról, hogy a hagyományos „parasztjellegél" megőrző Város - természetes vonzáskörzetét jórészt elveszítve — a Trianotiban szétszabdalt, megcsonkolt és megbüntetett ország peremére került. (A birodalmak politikájára nem igaz, hogy a történelem az élet tanítómestere! Az önrendelkezési jogot megcsúfoló rossz döntést megismételték, igy érthető, hogy a Párizs környéki békék nem hoztak — nem hozhattak — megbékélést a Baltikumtól az Adriatikumig élö népeknek.) A sok ezer szállal a nagytájba kapaszkodó gyökereket vagdalták ezzel el. Aztán ott volt még tehernek a fasizmussal összekapcsolt „szegedi gondolat", amelynek rásütött Káin-bélyege miatt trem volt igazán kónnvú vállalni a szegediséget a városon kivül. Szeged és polgárai arra kárhoztattak több mint húsz esztendeig, hogy az algyői nagy nekibuzdulásig dermedten lapftsanak. Pedig jól tudjuk, Bálint Sándor is többször elmondta, leírta, a szegedi ember nyíltszívű, barátságos, vendégszerető, aki „emberségénél fogva becsüli a másik embert", így semmi nem lehet töle idegenebb, mint a másokat másodlagos jegyek, és nem munkájuk, teljesítményük szerint megfelelő szemlélet. Mién ismétlem ezekét a minden szece3i .11 taí közismert dolgokat'.' t"'gv gon.. dolom. .Iwgju* közlés Jkelet-európaj nemzeteknek a diktatúrák megingása-bukása után elkezdődött versenyében a legsürgetőbb feladatunk szegedi múltunknak az egész magyar múlttai együtt való józan számbavétele. Csak az a nép lehet szabad, amelyik ismeri önmagát és az igazságot. Ez a Város és környéke — polgárainak „célszörű" embereinek tudásával és két kezével — olyan értékeket teremtett, amelyek tudatosítása önmagukban, és másokban is jogos büszkeséggel tölthet el minden szegedit. (S milyen semmivel nem helyettesíthető feladata van ebben a Délmagyarországnak!) Értékeink egyben biztos iránytűt is jelenthetnek, fogódzókat, amelyekbe kapaszkodva a demokráciateremtés kacskaringós útján haladva megőrizhetjük önmagunkat, a Város saját arculatát és a történelem által kijelölt, mások által be nem tölthető helyét Európa eme szegletében. Ezt az értékmegórzó-tudatosftó, hagyománymegújíló munkát és Szeged jövőbeni fejlődésének kimunkálását nagyban segítené. ha megtörve az átkos hagyományt — Város nemcsak fölnevelné, de meg is tartaná tehetséges fiait. Miért van az, hogy a makaiak. vagy a pataki diákok összetartanak, éljenek bárhol is a világban, ám a szegcdiekről ugyanez egyértelműen nem mondható el. Meg kell tehát tervezni és szervezni, hogy a Szegedhez kötődők — az onnan elszármazottak, meg azok is, akik csak „megjárták" Szegedet, de érzelmileg egy életre elköteleződtek iránta — milyen formában és tartalommal kapcsolódhatnak a „szerette Városhoz", és segíthetnék felemelkedését. Egyszóval: hogyan szabadítsuk fel az egészséges lokálpatriotizmusban rejtőző alkotóenergiákat. Manapság a közép- és kelet-európai népek mindegyike — közöttük mi magyarok is — az Európához csatlakozás szándékát hangsúlyozza, s igyekszik megfogalmazni Önnön, a szándék megvalósítását szolgáló feladatait. Az európai, s ezen belül a közép-európai változásokat, valamint Magyarország jövőbeni külpolitikai cselekvéseinek lehetséges irányait és területeit Tabajdi Csaba barátommal közösen jegyzett cikkünkben (Hitel. 1990. 9. szám) már elemeztük. Gondolkodásunk egyik sarktétele az. hogy Magyarországnak - akár komoly áldozatok áran is — meg kell akadályoznia a társadalmi-gazdasági. etnikai ellentétektől súlyosan terhelt „balkáni viszonyok előrenyomulását". (Ennek az állapotnak a terjedését jelzik Szegeden a mind mocskosabbá váló utcák, a Város legkülönbözőbb pontjain nyüzsgő, egyre elviselhetetlenebbé váló csencselók siserehada, a romló közbiztonság.) Ma nemzeti feladat az, hogy az ország társadalmi-gazdasági rendjét az európai fejlődés sodorvonalában haladókéhoz kell igazítanunk. A kérdés valójában nem az, hogy akarunk-e csatlakozni Európához, (pontosabbak: Európa egészéhez), hanem az: kellünk-e mi, magyarok Európának, s ha igen, milyen Magyarországnak lehet megbecsült helye az öreg kontinensen'.' Nem felesleges ezen elgondolkodmok Szeged polgárainak és majdani vezetőinek sem, hiszen az ország és a Város sorsa úgy kapcsolódik össze, mint fa és gyökerei. Ha a szegediek a vállalkozókedvú és munkaszerelő ősök hagyományait folytatva erős helyi önkormányzatot teremtenek, akkor nem lesznek kiszolgáltatva „az országos politika" kénye-kedvének, mint az elmúlt negyven esztendőben, s úgy tudnak gyarapodni anyagiakban és szellemiekben egyaránt, hogy az ország, a nemzet javát is szolgálják. Csak a jól működő, a saját sorsát bölcsen kormányozó helyi közösségek részesedhetnek a nemzetközi kapcsolatok előnyeiből, s a népekhez hasonlóan a városok i* csak saját értékeik révén lehetnek vonzóak a tőlünk fejlettebb viszonyok között éló közösségek számára. Szegednek is az kínálhat igazi esélyt, ha — szomszédainkkal együttesen - meg tudnánk haladni a nemzetállami keretekben gondolkodás logikáját, s elhárítanánk az akadályokat a helsinki Záróokmány ún. harmadik kosarában megfogalmazottak (a tőke; az áru, valamint az emberek és esztnék szabad áramlása) elől. Csak ebben az esetben alakulnak ki a feltételét annak, hogy a Várotfújrasaervezzc szét- 9ú szaggatott szerves kapcsolatait Kolozsvártól Szabadkáig, Temesvártól Kassáig, s kedvező földrajzi fekvését, természeti adottságait kihasználva a magyar—román—jugoszláv háromszögnek valóban egyik regionális központjává váljék. A kormány külpolitikája ennek megvalósításában természetesen segíthet, mint ahogyan Csehszlovákia is azon fáradozik, hogy Pozsony regionális központként élvezhesse azokat az előnyöket, amelyeket Ausztria és Magyarország közelsége kínál. Ha a határokat valóban átjárhatóvá tudjuk tenni, akkor a szegedi polgároknak nem kell fáradniok. a vámosok miatt idegeskedniük azért, hogy megvásárolhassák és hazavihessék pl. a jugoszláv csempét, a román bútort, a csehszlovák üveget, az olasz műszaki cikket (és folytathatnánk a felsorolást). A mindannyiónkat fenyegető munkanélküliségtől is kevésbé kellene tartani, hiszen ebben az esetben kedvük szerint és szabadabban kereshetnének munkát ügy, hogy jószerével el sem kellene költözniük Szegedről. Az Ausztria. Jugoszlávia, Olaszország, Magyarország (s a közeljövőben Csehszlovákia) részvételével megvalósuló többoldalú együttműködés kézzelfogható előnyöket kínál a résztvevőknek a közlekedés, a környezetvédelem, a hírközlésinformáció, a kultúra-oktatás-tudomány, a kis- és középvállalati együttműködés. Ez a most formálódó regionális együttműködés segítheti a magy ar társadalom modernizációs törekvéseit, és stabilizálólag hathat az államközi kapcsolatokra is. Ugyanez elmondható az Alpok —Adria együttműködésről, és más regionális együttműködési törekvésekről (a Duna menti megyék és az európai régiók kapcsolatfölvétele). A közép-európai államok a kisebb tájegységek kapcsolatainak segítségével kötődhetnek újabb szálakkal azokhoz a nagy folyamatokhoz, amelyek Európa arculatát ma meghatározzák. Szeged hatalmas értéke a páratlan kulturális hagyomány, a Juhász Gyula. SzentGyörgyi Albert és más szellemóriások műveként történelmileg kialakított kultúrlégkor, a felnövekedett „szürkeállomány". és a műveltség műhelyei: a szegedi egyetemek, kutatóintézetek, könyv, tárak, s ki tudná számba venni, hogy még mi minden. A Város befogadta és tökéletesen integrálta a kolozsvári egyetemet, maga főiskolát alapított. Ám nem igazán gondoskodott arról, hogy minden lehetséges eszközzel építse-ápolja a műhelyek külső kapcsolatait, holott a hozzánk látogató nagy hírű oskolák képviselői elviszik jóhírünket a világba, és buzgó fiataljaink révén olyan barátokat szerzünk, akik — igaz. nem azonnal — segíteni fognak bennünket. A közpénzen (szebben mondva, pl. városi ösztöndíjon) megokosodott szegedi gyökerű diákok pedig hazatértük után nyomban a Város javát szolgáljak. Ez is olyan felhajtóerő, mely hasznosan szolgálhatja a Város emelkedését. És itt van a Tiszatáj, amely minden gáncsoskodás ellenére évtizedek óta igyekszik szolgálni (és nem eredménytelenül!) a közép- és kelet-európai népek közeledését, szellemi integrációjának a megteremtését. Biztos akadnának olyan vállalkozó kedvű földijeink, akik anyagi kockázatokat is vállalva segítenék — az egyéb kockázatokat vállalta és vállalja a szerkesztőség maga —, hogy ez a sajátosan szegedi és közép-eprópai arculatú, egyben európai színvonalú folyóirat léte a gazdasági romlás időszakában se kerülhessen veszélybe. A közép- és kelet-európai változások megteremtették ugyan az esélyt ahhoz, hogy a térség országai gazdasági integrációjuk és az egyéb területekre kiterjedő kapcsolatépítésük meggyorsításával — visszataláljanak Európába. Ám mindaddig, amíg a térség társadalmaiban acsarkodó nemzetiségi és etnikai feszültségek uszulnak, megterhelve, bénítva az államközi kapcsolatokat, illúzió arra gondolni, hogy egymásközti viszonyuk tartósan kiegyensúlyozott lehet. Magyarországnak amellett, hogy határozottan a kisebbségek. jogainak két- és sokoldalú szerződések húiózutáva! történő megerősítését szorgal mázza, folytatnia kell jövőbemutató nagyvonalú, a közép- és kelet-európai népek megértését szolgáló politikáját. Adottságaival élve Szeged ebben is kezdeményező lehetne. Évek óta hangoztatjuk többen, így a román, de az egész közép-európai színházi élet kitúnó ismerője Ablonczy László is: Annyi Romániából menekültáttelepült iíőié.v;: él hazánkban, első lépésként nyitni kellene egy román tagozatot Szegeden. Ez lehetne azután egy állanáó közép-európai színház magja. Az ötlet megvalósítását hosszú ideig a politika akar dályozta. Az önállóság gyarapodásával ma már talán ennek sem lenne akadálya. Az más kérdés, hogy e gondolat közös érdekű megvalósításához központi pénzre is szükség lenne. Keáves Pötyasz, )ö Karácsonyi István! Tudom, lekicsinylően félrehúzott szájjal olvasnád kutyafuttában papírra vetett soraimat, s gondolkodás nélkül sorjáznád a feladatokat, amelyeket az otthon maradt és az elvándorolt szegedieknek elvégezniük kellene, hogy a Város ne „központilag" erös. de „helyileg" kártékony — kiskirályok, közhivatalt viselő síbolók és botrányos panamák miatt kerüljön országos lapok hasábjaira. Szeged éb népe, Kossuth szavaival: nemzetem büszkesége, amely mindig kész volt a felkelésre, az újrakezdésre, hosszú ideig büntetlenül bűnhődött. A derülő ég alatt új lehetőségek és űj remények teljesedhetnek Nélküled Nekünk, élőknek legyen elég erőnk és kitartásunk megérteni és teljesíteni az élet parancsolatait. SZOKAI IMRE A

falu főutcáján unottan poroszkál át egy csíkos cica, bár talán jobban teszi, ha gyorsabban szedi a lábát, hiszen az átforrósodott aszfalt ugyancsak sütheti a talpát. Fejét oldálra sem fordítja, nem érdekli, jön-e valaki vagy valami — a meleg elvette a veszélyérzetét. A nap sugarai árnyékot se vetnek, pont delelőn áll. Aki teheti, hús helyre menekül. Az utcán egy lélek sincs, mintha mindenki elköltözött volna. A levegőben a gabona illatát lehet érezni, valahol a határban gabonát vág a kombájn, a gép hangja nagyon halkan, méhzümmögésként hallható csak. A falu szélén csatorna kanyarog, a töltés lejtésén fák hűse alatt libák pihegnek. Csak a vízparton zsibong néhány gyerek. A libapásztorok hangos csatakiáltásokkal vetik magukat az enyhet adó habokba. A vízben egyébként tilos fürdeni, de ki szól ezért most — a tiltó táblán kívül? A csukafejest gyakorolják. Egy testes, húsos, hogy azt ne mondjam, kövér ifjonc a hangadó. A többiek, hogy a csobbanás legalább akkora legyen, mint a pufóké, nagy nekifutással próbálnak magasabbra ugrani a dobbantás után. Az ugrás nem mindig sikeredik fejesre, a hasast persze alaposan megérzi a hibázó. A libák néma egykedvűséggel bámulják mindezt, külön csapatokba verődve, majd libasorban indulnak a nádasba vágott csapáson a víz felé. A nap sugarai lassan ismét megnyújtják az árnyékokat. A gyerekek, ha nem szólnak nekik, napestig lubickolnának. Nem keresi őket senki. Nekik egyébként is fontos teendőit; vannak, vigyázni kell a libákra, cl nc kóboroljanak. És az érdekek itt találkoznak: a libákat jobban nem is lehetne büntetni, mint elhajtani a vízpartról — bolondok lennének maguktól elbitangolni, ha megéheznek, kijönnek a partra és legelésznek a zsenge fűből. A csatazaj így nem csitul, lehet tovább fürdeni. Az ugrások mind merészebbek, vakmerőbbek. A horgászmóló. melyet most trambulinként használnak, egyre lucskosabb. Újabb játékot eszelnek ki. Egyikük leül, másik kettő pedig a síkos pallón — zsupsz- —. betolja a vízbe Óriási sikere van a produkciónak. Majd újabb következik: ráhasal a pallóra, s két kezét fogva rántják a vízbe. Harmadikként a pufi fekszik hasra: a csobbanás előtti éles jaj már sejteti, valami nagy baj történt. Ketten ugranak utána, húzzák kezénél, lábánál, s amikor bukkant a vízből, elszörnyedve látják: a hasa megsérült, folyik a vére. Pillanatok alatt piros lett minden körülötte. Az ijedtség nem vette el az eszüket a srácoknak, úgy csuromvizesen rohan közülük egy telefonálni a mentőkért, a másik édesanyját hívja. A mentős már ellátta a sebet, mire odaért a pufi édesanyja. Akkorra már szinte a fél falu ott tolongott. Az orvos megnyugtatta a félelemtől reszkető édesanyát, aki kérte, hogy hozhasson valamilyen ruhát gyerekének, ne vigyék már egy szál fürdőnadrágban a kórházba, Biciklire ült és sebesen hajtott vissza is. Az emberek utat engedtek neki a gyerekig. Meglepve látták, hogy az édesanya kezében egy svájcisapkát szorongat, azt húzza fia fejére. Mert hát mégis hogy nézne az ki, hogy az 6 kisfia csaknem meztelenül kerül '>fJSr j, be a kór- IfcJf iíílí házba! TLJRI JÓZSEF Térben és időben változó határok. Az úgynevezett földrajzi Európa történelmileg meghatározott határai. Keresztény kultúrák. egymással és egymás ellen szövetkezők. győzők és legyőzöttek együttélésének kialkudott, vagy kikényszerített viszonyjelei. Szabálytalan piros vonalak a térképeken. drótakadályok, szántások, őrtornyok a határszélen... és mi még? Gazdaságitársadalmi rendszerek elkülönülésének jelképes és valós metszéspontjai. A határok, úgy ahogy vannak, igazságtalanok, rosszul megvontak. Természetük szerint. Lengyelországot 1939-es állapotához képest 1945-re eltolták. Keletről Nyugatra 100 kilométerrel — helyileg, és fordítva — társadalmilag. A történtek nagyhatalmak hatéves pusztító háborúskodásának köszönhetők. A lengyel nép majdnem elvérzett, de végigküzdte a háborút. Jutalmul elölről kezdhetett mindent; mint a vesztesek. Akiket az új határok másik állam polgáraivá szorítottak. Kisebbség lettek. Lencseszem Még durvább határmódosulás sújtotta Trianon után Magyarországot. Az eltelt évtizedek nem hozhattak gyógyírt a csonkolás sebeire. Ráolvasással csak ritkán lehet gyógyítani, a szocialista internacionalizmus nem hatott varázs(jel)szóként, s most, ahogy várható volt, az idegen igát lerázó nemzetek farkasszemet nézve acsarkodnak egymásra, ahelyett, hogy szembenéznének önmagukkal. Közép-Kelet-Európa nemzetei a nagyhatalmak politikai-gazdasági gépezeteinek fogaskerekei közt őrlődve, darabjaikra hullva úgy összekeveredtek, hogy száz Hamupipőke sem választhatná külön őket. A legelső lencseszem e régió kosarában talán az a Vajdaság, mely annak annak Idején, és most... (de hagyjuk ezt). Szlovák, román, ruszin, horvát és szerb éppúgy él ott, mint cigány, sváb és nem utolsósorban magyar, és bizonyára kimaradt néhány más népcsoport. A határok módosulhattak, az együttélés, a szülőföld szeretete maradt. A régmúlt idők paraszti bölcselete szerint ugyanis nem az a fontos, ki uralkodik, hanem az, hogy mindenki hasznára teszi-e azt. Az egymás rovására erősödő nemzeti öntudattól nem várható gazdasági fellendülés, ezt a vajdaságiak a kialakult hármas határ másik felén rég kitapasztalhatták. Talán azért, hogy a határokról szóló álmokra — csak legyintenek VARGA IVÁN