Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-11 / 85. szám

5 1990. április 12., csütörtök PODMANICZKY SZILÁRD Költő a fény kép észnél Hosszú, borús napok teltek el, mióta a költót levélben értesítették, hogy sürgősen küldjön egy portrét, mert a tisztelt szerkesztő úr a „pofalemez" híján nem hajlandó a kötetet kiadni. Ezt azzal indokolta, hogy az arc, a szempár személyesebbé teszi a költészetét. „Ha esetleg kancsal lennék, kopasz és mosolygás közben kiderülne, hogy hiányzik az első két fogam, az Édes Olvasó minden bizonnyal rögvest szívére emelne. De azért hamarosan küldöm azt a képet, hogy jobban nézzek ki" — írta a költő a válaszlevélben. A rossz, pontosabban pocsék, zivataros, párás, hideg, azaz agyhűtő időjárás miatt nem is tett egyebet a költő, mint napok óta evett. Hízott és váltakozó intenzitással előtörő gyomorrontását ápolgatta, aludni nemigen tudott és úgy lógott arcáról a bőr, akárha csupán két szeggel lenne az homlokára erősítve. Kék szemei mély árokban ültek, ahogyan a Kaszpi mélyföldről tekint ki a tenger. — Na, mindegy, ami mulandó, az jobb, ha eleve rosszul néz ki — mondta magában és piros ballonjában elindult a fényképész felé. Az eső kivédhetetlen unalmassággal permetezett, az esőcsatornák bádog zaja finoman keveredett a léptek tocsogásával — mintha minden csapot nyitva felejtettek volna az álmatag városlakók. — Tiszteletem, költő úr — mint harsány papagáj szól a fényképész — mi járatban? — Egyet találgathat, de ha téveszt, ingyen kérem a portrét — magyarázta a költő, s körbenézett a falon síkban lógó pucér hölgyeken — ez is művészet! — Ó, értem én a tréfát, költő úr, de még mennyire értem. De rákontrázok; ha leportrézhatom nem kérek egyebet, minthogy írjon nékem szonettet a szépségről, meg benne legyen a hiábavalóság is. — Rendben, gyújtsa be a lámpákat! A költő leült a kényelmetlen faszékre, szemben a vakító izzókkal. A fényképész „belőtte" a fejét, hogy a lehető legtermészetellenesebb testtartással mutassa félprofilját. Úgy kitekerte a nyakát, mintha éppen zuhanna a Parnaszszusról — „A megszédült tetőfedő arcmása" — gondolta a költő — „Néz majd az Édes Olvasó, hogy mögöttem a bálnamintás tapéta mit kefes és én mit keresek itt, és nézi, hogy ez az a fej, amelyből elősorjáztak az állítások, a kérdések, a metaforák és közhelyek. De Isten ne adj', hogy no, fiam, így néz ki egy költő, így pózol ebben az irodalmi ülésben: könyvespolc előtt nyakkendőben, cigarettával a szájában, jobb mancsa az írógépen, csak a glória szorult a fejére, mint egy elrepült gumiabroncs — hát ezt ne,némán." De már késő volt, a gép kattant, az arc felkiáltott, szelíden, de fájdalmasan. Búcsúzóul még, vagy emlékeztetőül az esőben halk szívveréssel távolodó költő után kiáltott a fényképész: — Hé, a szonettet ne felejtse! dlászaló I Hogy néz ki a szerző? Hosszú idő óta az évi lírai termés reprezentáns válogatása a Szép versek című kötet, mely azonban nemcsak a verseket, hanem a költők abc-sorrendbe szedett, lap nagyságú fotóit is tartalmazza. A versek mellett tehát ott az alkotó arca, egy jellemző mozdulata. Már most érdeklődve nézegetjük e képeket. Költészet napján, miközben mindenféle szempontokat keresünk. Korábban nagy divat volt például a cigaretta. A cigarettázó költő, enyhe deviancia, kék füsttel táplált elvontság... De most kevesen cigarettáznak, mindössze négyen: Ágh István, Kartal Zsuzsa, Kiss Benedek és Parancs János. Három poétán van ellenben kalap, köztük az elsőkötetes, gyönyörű haikukat író Babics Imrén, a Szegedet nemrég megjárt, hatalmas életmüvű s Londonban letelepedett Határ Győzőn, és a „legmegkomponáltabb" fotójú Zalán Tiboron. ERNŐ I Szonett Te nem szoktál a zongorához állni Az elhagyott szobába délután És oktalan tűnődve és sután Egy ujjal a billentyűkön sétálni? Én a kottához fájdalom nem értek, Csak babrálok fehéren, feketén, Ilyenkor muzsikus lehetek én S szerzek magamban végtelen zenéket. A hurok közül tündérek felelnek, Képzelt világnak emléke lehel meg, Múlt bánat cseng, derengő gyönyör sir, ri, Eltört szavai révült, ájult kéjnek, Álmodott halálsikolya az éjnek, Minden... a szivem... nem tudom leírni. Bihari Sándor német juhász kutyájával sétál, Veress Miklós papagája mellé állt, Oravecz Imre pedig, aki az 1972. szeptember című prózaverseskötet írója — mely könyv az elmúlt egy-két esztendő egyik legfontosabb kötetévé vált — kisfiával épít várat a szobapadlón. A legférfiasabb Dobai Péter, a hajók, tengerek, kikötők költője, aki maga is volt egykor tengerész. A legszexisebb Imre Flóra. A klasszicizmushoz fölöttébb módon vonzódó költőnő jobb válláról finoman lecsúszik a könnyű, nyári ruhácska hármas pántja. Ide, az ilyen fedetlen s fénylő női vállakra szállnak a múzsák méhecske alakban. Csoóri Sándor képén egy madár látható. Ez a halott madár pedig a költő bal keze, fehéren csüng egy öregségbe keményedő arc alatt. A halál. Nem él már Képes Géza, a világot mély megvetéssel figyelő Márai Sándor és az Újvidékről áttelepült Sziveri János. Sziveri képe már a visszavonhatatlan betegség jegyében készült: a költő fél arcát felzabálta az árnyék sötétje. A „legravaszabb tekintet" díján hárman osztoztak: Eörsi István, Csukás István és Buda Ferenc. Takáts Gyula „legpannonabb költőnk nagypapás arcán is ott bujkál ám a ravaszság. A legszebb pedig vitathatatlanul a Pécsről elszármazott, s már 16 évesen verseket publikáló Szilágyi Eszter Anna. A legdölyfösebb a könyvespolcának támaszkodó Kiss Dénes. És vannak jellemző színhelyek is. Szőcs Géza mackós alakja az autókormány mellől fordul az olvasó felé, a Tiszatáj-botrányt „kirobbantó" Nagy Gáspár telefonál. Parti Nagy Lajos málladozó vakolatú ablak halvány fénye felé fordul, szomorúan nézi a másik oldalon üldögélő, sokáig betiltott Petri Györgyöt, aki az élők között az egyik legnagyobb magyar költő. Pont olyan, mint a versei. Elszánt, kíméletlen és hihetetlenül racionális. És némileg szakadt. Lukács Sándor, a színész-költő, mintha pizsamában lenne, Marno János, nehezen elfogadott, ám annál fontosabb költő törökülésben ül, a svédországi Tliinsz Géza saját verseit olvassa. Tandori Dezső, a verebek költője megöregedett. Tóth Erzsébet megfiatalodott. A nagy betegségből újra erőre kapó Utassy József mintha bort inna. De ez nem biztos. Vas István pipázik. Bárányi Ferenc a leglengébb férfi, Juhász Ferenc a legfelöltözöttebb... és sorolhatnánk még sokáig. Miképp a hiányokat. Alföldy Jenő az antológia szerkesztője ugyanis nem válogatta be Baka Istvánt, Lezsák Sándort, Géczi Jánost, Vasadi Pétert és Páskándi Gézát. Többek között. Zenei naptár Egyetemele hangversenye Saint-Exupery óta tudjuk, hogy a szeretet ünneplőbe öltözteti a szíveket és segít „megszelídíteni" a másikat. Barátságot tehát jól lehet zenével ápolni, mert az a lélek szépséges öltözete és mert a múzsák mindenkor szelídek, hiszen „inter arma silent" — hallgatnak a viszály idején. Vasárnap este a JATE aulájában énekeszenés találkozó volt a göttin,geni és szegedi egyetemisták részvételével egy, már beindult és gyümölcsöző kapcsolat eredményeként, és — reméljük — láncszemeként. Az első szó a vendéglátóké volt: a szegedi egyetemi kórus Gyüdi Sándor vezényletével énekelt Minden valamirevaló énekkar saját arcú hangzásvilág. Ok is azok, s az első ütemek mindig azzal telnek el, hogy illeszkedem világukba. Ha a szláv kórusok jellemzője a zúgva zengő basszusbázis, olykor érdes, de sokszínű felépítménnyel, úgy az egyetemiek „antiszlávnak" mondhatók, azzal a fenntartással, hogy a sokszínűség nekik is sajátjuk. A hangzáskép magja feljebb tolódott, tiszta és csengő magasság, vasaltelegáns dallamvezetés, mindenfajta szertelenség kerülése — ezek egyszersmind azok az erények, amelyek jól kamatoznak egy Saint-Saens kórusműben és sikerre viszik Aljvén Este című szerzeményét (mely egyébként Kodály-asszociációkat keltett bennem, lehet, csak azért, mert az estvéli eszköztárhoz a zümmögés kötelezően hozzátartozik). Kiemelkedő sikere volt a Norvég lányoknak, magam ezúttal kissé fáradtnak éreztem a megvalósítást, úgy vélem, Weöres—Kodály északi lányai huncutabbak annál, mint amennyi most a pára- és ködfüggöny mögül kitetszett. A göttingeni vendégek az énekkaron kívül hangszereseket is hoztak, a vonósegyüttes előadásában először SoSztakovics 110. számú kamaraszimfóniáját hallottuk. Annak ellenére, hogy néhány pontatlanság, melléintonálás figyelmeztetett arra, hogy amatőr együttessel állunk szemben, a darab egésze mindnyájunkra lenyűgöző hatást tett. A lassú tételek sűrű gyásza, gyötrő kérdései, a feltámadó remény tétova fénye, az Allegretto keserű scherzo-duhajsága mögött mély muzikalitás rejlett. Az ünneplés jelentős része Ingolf Helm karnagynak szólt, aki számunkra kissé szegletes kézmozdulatával, de a zenélés inspiratív erejével irányította együttesét. Aztán szólófuvolát hallottunk: Antje Helm Fukushima darabját játszotta — bátran és meggyőzően ábrázolt egy sajátos világot, ahol szemlélődés és indulat lépnek zenés viszonyba egymással. Rudolf Mauersberger professzor vegyes kari műve Jeremiás prófétát idézve az 1945-ös Drezdát siratja. A vendég énekkar a szegedinél testesebb férfihangzással, jól artikulált szöveggel, puritán felfogásban, de mindvégig sűrű érzelmi töltéssel énekelt. Joseph Haydn „in tempore belli", a napóleoni fenyegetettség idején írta szépséges kompozícióját — az Ustdobmisét. Nyilván többszörös jelkép volt abban, hogy a német és magyar fiatalok, énekesek és hangszeresek együtt adták elő az Agnus Deit, nem i$ egyszer, de váltott karnagyokkal egymás után kétszer, és hogy éppen ezt a tételt, amelynek zárószavai emberi létünk elmúlhatatlan mottóját jelentik: „dona nobis pacem" — adj nekünk békét! Meszlényi László Muzsika Suzuki módra Tegnap délután a Deák gimnáziumban a Jordán Strings és a Seer Strings (Nagy-Britannia) gyermekegyüttese adtak nagy sikerű koncertet. A kis muzsikusok az Alföld Tours meghívására egy ausztriai turnéról érkeztek Magyarországra. Vezetőik: Eliane Jordán és Dávid Short, a híres Suzuki-módszer szerint tanítják a növendékeket muzsikálni. A Japánban honos módszert is bemutatták. A szegedi koncertre is főleg szakembereket, zenetanárokat hívtak meg a szervezők, hogy ismerkedhessenek a Suzukival, mely sokkal több játékosságot, improvizációt engedélyez a muzsikusoknak, mint a jól ismert Kodálymódszer. Bolygónk - az egészségünk „Az emberiség történelme sohasem szűkölködött baljóslatú jövendölókben. Korunikban, de különösen az utóbbi években szinte divattá vált a pesszimizmus — sajnos nem egészen alaptalanul. Minden bizonnyal nem nagy túlzás azt állítani, hogy mai világunk egyik meghatározó egységesítő tényezője — társadalmi és politikai rendszereken, kontinenseken ós nemzeteken keresztül hatolva — a növekvő aggódás környezeti állapotunk romlásáért, egészségünkért és a Föld védelméért. A globális környezeti problémák okozzák — a nukleáris háborútól való félelem mellett — a legnagydbb gondot a világon. •Földünk lakóinak száma az 1900-as évek elején érte el az 1 milliárdot, ma 5 milliárddal vagyunk többen, de 2000-re újabb 1 milliárdos növekedés várható. E száraz statisztikai adatok mögött emberi életqk vannak, és a hivatalos jelentések megfogalmazásával élve igen sokan „kedvezőtlen körülmények között" élnek. A Világbank meghatározása szerint az „abszolút szegények" száma, mintegy 800 millióra téhető, ami annyi embert jelent, mint az Amerikai Egyesült Államok, Szovjetunió és Nyugat-Európa lakossága együttvéve. Közhely, hogy napjainkban sokmilhó ember szenved földünkön egzisztenciális bizonytalanságban, városok peremén, romló belvárosokban, menekülttáborokban és egyéb, emberinek korántsem nevezhető körülmények között. Az április 7-ei Egészségügyi Világnap témája: a környezetegészségügy és globális környezetvédelem volt. Alábbi írásunk is e témával, a Föld valamennyi lakóját veszélyeztető környezeti problémákkal foglalkozik. Ma már bizonyítható, hogy egyre több betegség azokból a károsodásokból származik, amelyeket az ember okozott környezetében. Közismert, hogy emberi beavatkozás bolygónkon az ózonréteg fogyása, a savasesőik megjelenése, az éghajlati változások, a különböző kémiai szennyeződéseik növekedésében is mutatkozik. Nyilvánvaló, hogy egy kohókkal, erőművekkél, vagy acélgyárakkal körbe telepített ipari település sokkal több veszélyes kemikáliát bocsát ki az atmoszférába, mint egy mezőgazdasági település, ahol naturális gazdálkodás folyik. Az energiatermelést és -fogyasztást rutin jelleggel felelőssé teszik a levegő szennyezésért. Ez így is van. Azt föltételezni azonban, hogy az olyan környezetkímélő, tiszta alternatív energiaforrások, mint amilyenek a naperőművek, vagy a szélerőművek, hamarosan legyőzik a szén- és olajtüzelést, merőben a vágyak világát jelentik. Az Egészségügyi Világszervezet legutóbbi adatai azt mutatják, hogy a kéndioxid kiáramlás ténylegesen 4 százalékkal nő évenként világszerte, amely ugyanolyan mértékű, amilyen a világ energiafogyasztásának növekedése. A városlakók számára ez komoly hatást jelent a légzőszervekre, és nagyon magas koncentrációban még halálos is lehet. Időközben a savas esők a lombozat elvesztését és a fáik pusztulását okozzák, míg a tavaik szennyeződése megöli a vizek élővilágát, a kemikáliák beszivárognak a talajba és a forrásvizekbe. A savas eső nem ismer országhatárokat, és a szelek elvihetik 400-1000, vagy akár többezer km-re is attól a helytől, ahol keletkeztek. Századunk végére a természeti egyensúly felborul, elsősorban az energiafogyasztás óriási mértékű növekedése miatt (1900 és 1986 között 12-szeresére növekedett). Glöbális méretű melegházhatás kezd kialakulni. A globális felmelegedés és az ózonréteg fogyása a legnagyobb csapást jelentheti a Föld egész eddigi történetében. Ha az általános felmelegedés fokozódik, a sarkvidékek jégtakarói megolvadnak és megemelik az óceánok vízszintjét. Szakemberek szerint elképzelhető, hogy a tropikus betegségek területe áttolódhat a földrajzi pozíciók változásainak megfelelően. Tulajdonképpen a rossz hír az, hogy ilyen vagy olyan formában globális éghajlatváltozásnak nézünk elébe. A jó hír pedig az, hogy tudomásunk van erről és lehet, sőt kell profitálni ebből az ismeretből. Minden kis erőfeszítés segítség. Dr. K.ecse Nagy László