Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-04 / 79. szám

1990. április 4., szerda 7 t VARÁZSSZÓ KERESTETIK Emléksorok J. Gy. sírkövére Nem tudok betelni a képpel... Körbejártam a szememmel százszor is, forgatom a kezemben, simogatom, dédelgetem, keresem a varázsszót, amely életre kelti. De, nem! Eddig nem sikerült rálelnem. A Délmagyarország egykori krónikását Itívom hát segítőül, aki „Juhász Gyula a ravatalon" címet, ,.Csütörtökön kísérik utolsó útjára a kultúrpalota oszlopcsarnokából" alcímet adta az 1937. április 8-ai szám 3. oldalán megjelent tudósításának, amelynek első bekezdésében írta: „A szeged; városháza tornyán nem lobogtat fekete zászlót az áprilisi szél, de a szívekben sötéten komorlik a gyász az elnémult költőért, aki a mindent megoldó, mindent elintéző halál fenségével sápadt arcán fekszik a ravatalon... Juhász Gyula nem volt városi főtisztviselő, örökös tagja nem volt a törvényhatóságnak, nem őrizte tarsolyában a szegedi díszpolgárság nemeslevelét sem, és így a városháza tornya nem hirdetheti a fájdalmat, amit minden szegedi és minden magyar szív érez. • • " Könighimnusz (1926 áprilisában dr. vitéz Dobay Gyula kormánybiztos állítólagos megrágalniazásáért 3 millió korona pénzbüntetésre ítélte a költőt a szegedi királyi ítélőtábla. Kovács Rókus-tanácsa tárgyalta az ügyet, s azon vitéz Dobay kifejtette: a vádlott büntetésének súlyosbítását kéri. mert 1918. október 31-re. a királylátogatás alkalmával királvliimnuszt írt. Versét sógora. Királv-König Péter megzenésítette. A védőbeszéd után a vádlott kért szót és derültség közepette válaszolt a főmagánvádlónak: ..Királyhimnuszról beszélt, amit én írtam az én kedves sógoromnak és barátomnak az unszolására. Kérésének nem tudtam ellenállni. és így az nem királyhimnusz. hanem Könighimnusz.") ..Juhász Gyula tragikus halálának híre már kedden este szétröpült az egész országban. A késő esti órákban bemondta a szomorú hírt a rádió is. a reggeli lapok pedig a legnagyobb megilletődöttség hangján számoltak be arról a súlyos veszteségről, amely a magyarságot érte... A tanács elhatározta. hogy Juhász Gyulát. Szeged szülöttét, a város saját halottjának tekinti, temetéséről gondoskodik. és a Belvárosi temetőben. Móra Ferenc sírja mellett díszsírhelyet jelöl ki számára..." (Délmagyarország. 1937. április 8.) „Nem hiszem, hogy öngyilkos lett" A költő húga. Király-König Péterné így emlékezett a tragikus eseményre. (Olykor naponta kétszer is meglátogattam édesanyámat1, hogy láthassam Gyulát, néhány vigasztaló szót mondhassak neki. így volt ez április 5-én este is. az 54. születésnapját követő napon. Gyulától elköszönve anyám, szokásához híven, hazakísért. 6-án. kevéssel 9 óra után zokogva újságolta. hogy Gyula nem kelt föl a megszokott időben. Bement hozzá érdeklődni, hozhatja-e a reggelit, ám kérdésére nem válaszolt. mozdulatlanul feküdt. Azonnal telefonáltam unokaöcsémnek. dr. Kálló Antal egyetemi magántanárnak, aki tíz percen belül, a mentőkkel együtt, megjelent a Fodor utcai lakásban, és azonnal kórházba szállíttatta. Az orvosok már nem tudtak segíteni. Estefelé örökre elaludt. A boncolást és a balzsamozást unokatestvérem végezte. A kelleténél több altatót vett be... Nem hiszem, hogy öngyilkos lett...") Idézzük tovább a Délmagyarország cikkét: „Közben elkészült a Kultúrpalota előcsarnokában a fenséges szép ravatal. Délután szállították át ide a fekete tölgyfakoporsót és helyezték el a ravatalon. amelyre elsőnek a város hatalmas koszorúját tették. A koszorú széles selyemszalagján a szomorú felírással: „Koszorús költőjének — Szeged sz. kir. város közönsége". Nem sokkal később elhelyezték a ravatal mellett a Délmagyarország szerkesztőségének koszorúját, majd egymás után érkeztek az irodalmi társaságok. a barátok, az ismerősök utolsó üdvözletei az utolsó útra induló költőnek " („Én már a mindig szomorú nagybácsit ismerhettem meg Náluk lábujjhegyen köllött járnom Nagyanyám jelezte érkezésünket, mire Gyula bácsi intett, bemehetek szobájába. Megcsókolt, leültetett. majd sétálni kezdett. Ma is az arcomon érzem szakálla szúrását, látom mélyen üló szurokfekete szemeit. Április 8-án nem köllött iskolába mennem, ráadásul kaptam egy csudaszép fekete cérnakesztyűt. A ravatal után feketepemzlis lovak húzták a kocsinkat a temetőbe, ahol a cigányzenekar olyan szépen húzta „Most van a nap lemenőben " (Juhász Endre, a költő kisöccse, aki 10 évesen élte meg a tragédiát). Ötvenhárom éve... „És elárvultan várja gazdáját az újszegedi Juhász-kúria, amely sohasem látta még és most már nem is fogja látni a költót. Gondos édesanyja a Baumgarten-díj megtakarított ősszegéből építtette föl a szerény hajlékot Újszegeden. Úgy tervezte, hogy a tavasszal elhagyja a Fodor utcai bérelt lakást, és fiával együtt átköltözik ebbe az új házba. Az új házba, amely kárpótlás lett volna a rég^, palánki. Ipar utcai Juhász-portáért. A kis ház most már hiába várja gazdáját, aki a végtelenségbe és az örökkévalóságba költözött előle" — fejezte be cikkét a lap munkatársa. Ismét előttem a kép. amelyen Simon fotográfus mester azt a pillanatot örökítette meg. amikor a koporsót cipelő gyászhuszárok mögött lépkedő nagyapám jobb kezével édesanyámba karol. Mögöttük keresztszüleim. továbbá édesanyám és nagyanyám láthatóA varázsszó keresésében régebb óta nem lehetnek a segítségemre... Mégis makacsul reménykedem. Állok a múzeum lépcsőin, s nézem a várost. 1990 Szegedjét. A Tisza felöl tiszta, friss szél süvít. Trolibuszok, modern autók száguldanak a hídon, mégsem hihetetlen. hogy 53 éve azon a helyen koporsó állt. Tölgyfakoporsó, amely Juhász Gyula testét rejted Thékes István Hogyan találjunk életcelt magunknak? A ködös pillantású fiatalember elmerülten ült az olvasólámpa sárga fényében fekvő nyitott könyv előtt, tekintete a kis szoba egyik sötét sarkába kalandozott. Halk. de határozott kopogás riasztotta föl. Lenyomta a hátsó udvarra néző ajtó rézkilincsét, keskeny rést nyitott, a késő éjszakai hűvösség megérintette homlokát. Magas, ösztövér férfi állt előtte. Régimódi fekete kalapot viselt, vállán bő köpeny hullámzott. Szeme nem látszott a sötétben. — Eljöttem érted — szólt halkan a férfi. — Letelt az időd. Beljebb lépett, s a fiatalember ekkor az arcába nézhetett. A hegyesen kimeredő csontokra pergamenhez hasonló, fakó bőr feszült, a szemek szinte eltűntek fekete, krátermélységú üregeikben. Állig begombolt köpenye résén előbújt a férfi keze. az ujjak bilincsként kapcsolódtak a fiatalember karjára. — Az lehetetlen... Hiszen még semmit sem kaptam az élettől! — A fiatalember lázasan könyörögni kezdett. — Csak néhány évet még. amíg megtudom, miért is vagyok a világon...! — Bizonytalan mozdulattal körbemutatott. — Talán a filozófia, a tudomány...ha ismerném az összes titkot... Nézd. mennyi könyvem vár még arra. hogy tanítását magamba szívjam! A fekete köpenyes férfi töprengett néhány pillanatig, aztán engedett a hideg szorítás. — Legyen. Ez egyszer kivételt teszek. Bár nem tudom, mit szólnak ehhez odaát... Működésem óta erre nemigen volt példa. Kilépett a sötétbe, majd visszanézett. — De ne feledd: eljövök megint. A fiatalember remegve csukta be az ajtót, s újra könyvéhez ült. * Elröpült néhány év. s az idő odarajzolta a fiatalember arcára az első halovány ráncokat. De izmai keményen feszültek még a piros kadétegyenruha alatt, amint az asztalra kirakott, szétszedett karabély alkatrészeit tisztogatta. Az ajtó csikorogva nyílt, s ott állt a régi látogató, akiről már egészen elfeledkezett. — Itt vagyok, ahogy megígértem. A fiatalember felugrott a székről. — Ezt nem teheted velem! Hadvezér leszek, golyózáporon át vezetem győzelemre hadseregemet, zászlóm az ellenség vérétől nehezül... — De hiszen nincs is háború! — Éppen ez az... várnod kell még egy kicsit. / •/. / t, 7 A fekete köpenyes férfi tétován botorkált a padlóra szórt katonai térképek között. — Nem is tudom, miért teszem...Az állásomat kockáztatom.. .Már a múltkor is kellemetlenségeim voltak... Kicsit görnyedten indult kifelé, útközben megbotlott egy kard pengéjében, a köpenyét is elszakította. — Még ez is De jegyezd meg nincs több haladék! Nem csukta be maga után az ajtót Már nem is repültek — száguldottak az évek. A fiatalember haja megritkult, orrán szemüveget viselt, amely minduntalan lecsúszott: ilyenkor ujjával tolta helyre. A piszkos, valaha fehér színű, térdig érő köpeny kinyitva lengedezett gyűrött és kitérdelt nadrágja fölött. A csöndben csak az asztali állványon fortyogó lombikok és kémcsövek bugyborékoltak. szájukon át a szúrós szagű párafelhő gomolygott. Észre sem vette a sötét ruhás férfit, aki a háta mögött állt. ki tudja mióta. Csodálkozva nézte végig. Sokkal törődöttebbnek látszott, mint legutóbb. Tekintetéből eltűnt a sötét, delejes erő. Hangja oly szárazon és törékenyen reccsent, mirft egy öszi falevél. — Most már igazán jönnöd kell. Nem tűrnek több kifogást... — csak ennyit bírt mondani. A hosszú út láthatóan kimerítette. le is rogyott az egyetlen székre. — De a fölfedezés.. .az elixír, amivel örök szolgálatot teszek az emberiségnek...1 Még nem vagyok kész vele...pár kísérlet hátra van.. .néhány nap...vagy hét...Csak fél évet adj! Nem kapott választ. A fekete ruhás aggastyán fájdalmasan felnyögött, karja mozdulatlanul csüngött alá. feje mellére bukott. A hajdani fiatalember elgondolkodva nézte egy ideig. Aztán óvatosan leemelte a különös vendég válláról a köpönyeget, fejére illesztette kalapját, és kilépett az éjszakába. Nyilas Péter