Délmagyarország, 1990. április (80. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-19 / 91. szám

1990. április 19., csütörtök 5 Születésnapi küldetés Ismét egy amerikai film a vietnami háborúról. Ismét egy film a manipuláció áldozatairól. Ismét egy film, melyben Tom Cruise (az Esőember „másodszereplője") nagyot alakított. Ismét egy film, melyet Oscar díj(ak)ra tartottak érdemesnek. A Született július 4-én címú, Olivér Stone rendezte film annak a kissrácnak a felnőtté válásáról szól, aki a nagy amerikai nemzeti ünUj film népen, a függetlenség kikiáltásának napján született, 1946-ban. Nehéz megfelelni egy ilyen nevezetes születésnap jelentette kihívásnak. Különösen akkor, ha egy hétköznapi amerikai mintacsaládnak egyetlen büszkesége, hogy a legnagyobb fiú július 4-én üli szülinapját, akkor, amikor a városka minden íakója a felvonuláson ünnepli „amerikaiságát". Három felvonulásban benne egy ember élete... A kissrác vallásos és hazafias nevelést kap. Ami annyiból áll, hogy megtanulja, miképpen kell keresztet vetni, és imát mondani az asztalnál, s hogy a polgároknak, de főleg a katonáknak „áldozatokat kell hozniuk hazájukért", az amerikaiaknak „a vörösök előretörését" úgy kell megakadályozniuk, hogy Vietnámba mennek harcolni. Ehhez már „csak" az kell, hogy a srácba belesulykolják a sportolók alaptételét: az eredményért küzdeni muszáj, s hogy meglássa: milyen szép egyenruhájuk van, milyen katonásan viselkednek a tengerészgyalogosok, s kész az „eredmény": a vietnámi háború önkéntese. A valódi háborúba csöppent kamasz testileg és lelkileg megrokkan, de túléli Vietnámot. „Boldog békeidős" múltjához az egyetlen kapaszkodót az jelenti, hogy igyekszik magában ébrentartani a hazafiúi lelkesültséget Ám ez már terhes családjának, terhes nemzedékének, terhes nemzetének. Hazájában otthontalanná, nemzedékében idegenné válik. Mexikóba száműzi magát, testi kiszolgáltatottságát megaláztatássá mélyíti. Ekkor döbben rá becsapottságára. A békeharcosok szószólójaként teljesíti be a nevezetes születésnap jelentette küldetést. A történet „kerek". A film „profi". A néző „elégedett" — lehetne, ha nem zavarná a történet és a film olajozott jólsikerültsége. (újszászi) Á Mester bérlet zárókoncertje a dómban Az öt hangversenyből álló Mesterbérlet utolsó előadása hangzott el kedden este a dómban. Amint már megszokhattuk, az előadók közismert és közkedvelt műveket mutattak be. Elsőként Púrcell könnyed D-dúr szvitjét játszotta a Weiner Kamarazenekar, majd Hándel d-moll orgonaversenye következett a svájci Dániel Meylan előadásában. Általában orgonahangversenyen a nagy romantikus orgonát szólaltatják meg, melynek hatalmas hangereje szinte szétfeszíti a dóm falait. Éppen ezért első pillanatban csalódást okozott a kevésbé mutatós, barokk orgona hangja. De a harmadik tétel lírai szépségű, melodikus orgonaszólóját hallgatva igazat kellett adnunk Weninger Richárd karmesternek, aki végül is a kevésbé látványos, de az előadott művek hangulatához jobban illő hangszert választotta. Bach E-dúr hegedűversenyét Szecsődi Ferenc adta elő. A művész játéka évről évre érettebbé válik, szépen lekerekített dallamívei, átélt előadásmódja sok szép percet okozott a közönségnek. Vivaldi d-moll concerto grossóját lendületesen, igen jól megválasztott tempóval mutatta be a kamarazenekar. A szintén Vivaldi által komponált d-moll hegedúorgonaverseny előadásakor a hegedű lényegesen jobban érvényesült, esetenként szinte elnyomva az orgonát. A hangversenyen a legnagyobb sikert kétségtelenül a többek szemébe könnyet csaló Albinoni Adagio aratta. A hegedűk által előadott, csodálatosan hajlékony dallamívek, a diszkrét orgonakíséret, a finom pianók azt érzékeltették, hogy karmester és együttese tökéletesen azonosult a mú hangulatával, és mindezt át tudták adni a közönségnek. Engedtessék itt meg azonban egy külsőségnek ható, de a hely tiszteletéhez mégis hozzá tartozó megjegyzés: a templomban nagyon visszatetsző a taps, a hangos tetszésnyilvánítás. Nem értek egyet a koncertet konferáló hölgygyei, aki tapsra bátorította a közönséget. A templom az áhítat helye, és e ponton bizonyos értelemben találkozik a zenével. A Mesterbérlet sorozat ez évben indult. Az utolsó koncertet hallgatva elkerülhetetlen a mérlegelés, a viszszatekintés. Bármelyik előadásra gondolok, értékes, maradandó zenei élmények jutnak eszembe. Minden koncertnek volt atmoszférája, telt ház volt, a közönség lelkesen ünnepelte az előadókat, akik nem sokáig kérették magukat, boldogan adtak ráadást. Kiváló művészeket hallhattunk, akik közül elég csak Fischer Annie-t megemlítenünk. Mindig arra panaszkodunk, hogy a közönség érdektelen, a koncerttermek konganak az ürességtől, az előadások ráfizetésesek. A Mesterbérlet mindezt cáfolta. Vajon hogyan tudták ezt elérni? A válasz egyszerű: szükség van egy kiváló, jó kapcsolatokkal rendelkező, ambiciózus zenei vezetőre (Weninger Richárd), aki együttesével azért tudja magával ragadni hallgatóságát, mert örömét leli a muzsikálásban, és ezt az érzést akarja megosztani a közönséggel. És nem utolsósorban igenis nagyon fontos egy jó szervező (Hrabovszky András), aki megfelelő érzékkel kiválogatott szervezőgárda segítségével tölti meg estéről estére a koncerttermet. A szervezőket nem kis fáradozást igénylő munkájukért köszönet illeti, s reméljük: következik a folytatás. Gresó Erzsébet Jelentés a szigetről Igen, jelentés. A kettéhasadt tudatú város egyik feléből — mely várost neveznek amazok Porlódnak — jelentés küldetik a város hasadt tudatának másik felébe — melyet hívnak emezek Szögedének. Igen: ritkán találkozik a város egyik fele a másikkal. Kedd este találkozott az „egyetemista" város, pontosabban annak is csak egy része: mely rész az irodalom iránt, pontosabban a fiatalabb irodalom iránt fogékonyságot mutat Milyen különös: mindig ugyanaz a rész. Ugyanazok az arcok. Persze, legyinthetnénk mi is: belterjesség, (mir)elit sznobság. Lehet. De ha az irodalom igénye ténylegesen csak ebben a környezetben mutatkozik meg, akkor jóval több annál: közeg. Közönség. Szellemi környezet. Az ifjúsági ház kedden kötetlén, de egészében igényes szimpozion számára nyílt meg. Senki nem csodálkozott persze, hogy a közönség a „szokásos" — így otthonosabb is talán. Mindössze egyetlen idősebb házaspár jött el meghallgatni a költészet napja tiszteletére rendezett irodalmi felolvasóestet. És türelmesen végignézték a majd' négyórás műsort. A város két fele tehát most sem találkozott. A város eme fele egy különös nyelvet beszél — nem a városban, de még az országban is egyedülállót. S nem is puszta nyelv: inkább színház! Mozgás, mozdulat, ahogy a legfiatalabb nemzedék egy karlendítéssel, némán elnézést kér. ahogy Szilasi László (némileg) profilba ül, s ügy mesél a Nagy Magyar Kolbászvágógépről, ahogy Balog József vegytiszta (?) iróniával (?) belecsámcsogja rózsaszín rágóját a mikrofonba, ahogy Podmaniczky Szilárd a dobok mögé ül, ahogy a szünetben, vagy a felvonások alatt a nézőtéren (?) gesztusok, barátságok mozdulnak — igen, mindez színház. Hang, hangsúly, mozdulat, ami itt és most, és csak itt, és csak most: érvényes. Szántó István szavával: sziget ez, s ezen a szigeten Ariel szelleme jótékonykodik, ő az, ki a szövegeket nemcsak itt és most, de a pillanaton túl is érvényessé varázsolja. Igy tűrnek majd nyomdafestéket Darvasi László, Háy János, Kurdi Fehér János vagy Jónás Csaba versei. Igen, ez egy jelentés. Hátha egyszer fölfigyel, kinyitja füleit a város másik, szendergő fele, s meghallja a furcsa muzsikát. Hátha megtanulja egyszer érteni a hangok, a költészet harmóniáját. P. A. * Az esten bemutatott művek egy része olvasható lesz a DM április 21-ei és a Szegedi Egyetem április 23-ai számában. Profi amatőrök ? „Hétpróbás" Próbatársulat A szocialista művészetpolitika kalapácsa jókora éket vert a hivatásos és a nem hivatásos művészet közé. S míg az állam látszólag egyik kezével jótékonyan, atyáskodva támogatta a nem hivatásos művészt, addig a másik kezével a köztudatba jó mélyen beleültette a minősítést: az egyik csak amolyan műkedvelő, a másik viszont a garantált minőséget előállító kategória. Pedig a legfőbb különbség a profi és amatőr között nem ez, hanem míg a „felkent" művész része a hivatalos struktúrának, kénytelen-kelletlen kiszolgálója egy művészetpolitikai koncepciónak, addig az amatőr nem feltétlen. A hatvanas évek legendás amatőr színpadainak legendás előadásaira még sokan emlékszünk. Az avantgard, a XX. századi, az izgalmas, új megoldásokat, tartalmakat, sokszor megdöbbentően újszerű formákat nem a nagy színházak, hanem az amatőr színjátszók építették be elsőként művészi nyelvükbe. A hivatalos struktúra, a mamut aparátust mozgató magyar színházak képtelenek voltak olyan mozgékonyan és rugalmasan követni húsz évvel ezelőtt az idők szavát, mint az amatőr társulatok. Aztán ezek a csoportok ahogy felvirágoztak, úgy el is tűntek a süllyesztőben. Az országos amatőr színjátszók fesztiválján ugyan kötelességszerűen megjelentek legtöbbször realista, vagy a commedia del arte stílusú műveket tűzve műsorukra. A zsűri, a népművelési intézet és más hivatalok szakemberei minden alkalommal tisztességgel elmondták építő véleményüket és kiosztották az okleveleket. Az igényes, az intellektuális törekvéseket profi módon felvállaló amatőr — vagyis az önmaga örömére játszó — alkotócsoportokat legfeljebb jóindulatúan megtűrték a közművelődési intézmények, mint a se nem ártó, se nem használó köldöknézegetőket szokták. Legjobb esetben nagyvonalúan megtámogatták őket némi pénzzel is. A „szakképzetlen" színészek, rendezők azonban nem vehettek igazán részt a magyar színházkultúrában. A Bartók Béla Művelődési Központban 1982 óta működő Próbatársulat amatőr színházi előadásokra spontán szerveződött csoport. Tagjai az ország különböző városaiban élő emberek. így egyegy produkció nyári alkotótáborban „áll össze". Törekvéseikről Csicsai Antalt, vezetőjüket kérdeztük. — Mi tarthat össze folyamatosan egy ilyen sajátosan szerveződött társulást? — A hasonló mentalitás, pontosabban az: mindnyájunknak lételeme a színpad, a színház, a nagyszínház — hierarchiája miatt — igen nehézkes. A rendezői színház pedig, véleményem szerint, azért alakulhatott ki, mert a Új lapok Nemrég adtunk hírt arról, hogy megújulva lépett a nagyközönség elé az eddig a szúk szakmai körök orgánumaként ismert Színház címú lap. Thália most egy újabb orgánummal gazdagodott Helyesebben: egy régivel. A Szinhdzi Eletet ugyanis, melynek második száma ma kerül az utcákra, még a századelőn alapította Incze Sándor, s a lap ilyen címen volt igen népszerű 1938-ig. a kényszerű megszűnésig. Most ugyanezzel a névvel, és hasonló szellemben újítja föl működését. Érdeklődésünkre Bános Tibor főszerkesztő telefonon elmondta, hogy minden héten csütörtökön jelennek meg, egyelőre 40-50 ezres példányszámban, 39 forintért. Az előfizetőket most szervezik, a postától kapott információk szerint eddig már több százan jelentkeztek. A lapot a Színházi Élet Kiadó Kft. adja ki; a társaság alaptőkéje 6 millió forint, „a Mai Nap rt." része, de tagja a Kolonel Lap- és Könyvkiadó Vállalat is. — Nagyon nagy az érdeklődés a lap iránt — mondja a főszerkesztő —, hiszen nálunk 40 éve nem volt hasonló profilú újság. Elsődleges feladatunknak a színház népszerűsítését tartjuk, s hogy jó kapcsolatot teremtsünk azok között, akik az előadást nézik, illetve játszszák. — Az önöké immár a negyedik. kifejezetten színházi profilú lap. Miben térnek el laptársaiktól, vagy ha tetszik, a konkurenciától? — Mi is minden fontos témával szeretnénk foglalkozni, de sajátos hangnemben. Nem a kritikát tekintjük a legfőbb műfajunknak. — Milyen újszerű rovatokat terveznek? — Lese: minden: divat, humor, rejtvény. Szeretnénk megemlékezni a színészi jubileumokról, a ma megjelenő számban Zenthe Ferencet köszöntjük 70. születésnapján. A következő számtól indul a Színházi Élet régi rovata, az Intimpista is. Ebben „bizalmas" híreket fogunk közölni, de nem szándékunk személyeskedni, pláne pocskondiázni. Vállalkozunk viszont bizonyos találgatásokra, és elmondjuk a családi eseményeket is. Újraindítjuk a társasági rovatot is, itt azonban sok félelmet kell legyűrnünk. — Ma nincs társasági élet? — Van, ám nagyon zárt. Az emberek nagyon bizalmatlanok egy újságíróval, pláne egy fotóssal szemben. A régi értelemben vett polgári élet ma nem létezik. Aztán az is gondot jelent, hogy a színházi újságírásban nincs megfelelő utánpótlás, s a szakma eltávolodott a színháztól. Márpedig ezt a műfajt megfelelő kapcsolatok nélkül nem lehet művelni! S bizony a színészek körében is van bizonyos ellenállás az újságírókkal szemben. Mi ezeket az előítéleteket is oldani szeretnénk. (márok) színészeknek manapság nem kell feltétlenül intellektussal rendelkezniük. Nem kívánja meg tőlük a rendező, hogy gondolkodjanak. Sőt, talán jobb is, ha nem zavarják meg őt saját elképzeléseikkel. Nálunk mindenki egyenrangú, a produkciókat egy közös intellektuális tőke mozgatja. Kísérletező színház a miénk. — A Próbatársulat, ha úgy vesszük, a szegedi Egyetemi Színpad folytatása. — Varga Kata, Koy Gábor és még néhányan az egyetemi színpadtól „szerződtek át" 1979-ben, az akkor alakult Ifjúsági Színpadba, majd később a Próbatársulatba. Nemrég Paál István is megnézett bennünket, az volt a véleménye, ütőképes csapat lévén, el kell döntenünk, rátesszük-e az életünket a színházra, vagy továbbra is elviseljük, hogy amolyan szegény rokon módjára elviseljenek bennünket. — Ha jól értem, a csoport ki szeretne törni az amatör kategóriából. — Szerintem nincs különbség ma már amatőr és profi között. A csoport tagjai egyébként képesítéssel, papírral is rendelkeznek. Néhányan a kaposvári színház tagjai. Többünknek van A. B, C kategóriás rendezői vizsgája. Hivatalos tarifánk, tiszteletdíjunk is van. Csak mi ezt nem kérjük, mert örülünk, há a csoport szerepléshez jut. Mint említettem, a nagy monstre színházak egyedül nem tudják tovább felvállalni a színházkultúrát. A bebérletezett, mindenkinek kedvezni kívánó színház múvészetpolitikájában nehezen fér bele az abszurd, a nem közérthető. A különböző igényeket az alternatív, kis színházak tudnák kielégíteni. — S ki működtetné ezeket? — Sajnos, mindenképp intézményes háttérre lenne szükségünk. Színház magánvállalkozásban egyelőre nem képzelhető el. Az apró színházaknál egy-egy produkció életében bele lehetne akár kalkulálni a bukás lehetőségét is. A jövőben, ha egy nagyszínházi produkció megbukik, az katasztrófa lesz. Vagyis a szervezők kénytelenek lesznek a tömegízlésnek tetsző műveket műsorra tűzni, hogy a bevételt megtermelhessék. — Albee: Nem félünk a farkastól-ja, lonescu; Kopasz énekesnő-je és a repertoár többi darabja nem kifejezetten ilyenek. A Momo című mesejáték sem afféle vidám gyermekelőadás. — A gyermekelőadásokon az előadóművészek arra törekszenek, hogy minél előbb megnyerjék a közönséget. Mi arra vállalkozunk, hogy elengedjük a gyerek kezét. Arra biztatjuk: válasszon a lehetőségek között. Kicsit magára hagyjuk, azért, hogy repülhessen. Hogy megízlelhesse a szabadság ízét. Afféle- beavató színház ez. — El tudná képzelni a Kisszinház színpadán vendégszerepelni a Próbatársulatot? — Azt hiszem, az ötlet nem is olyan utópisztikus. Bár mi nem feltétlen a profik színpadára vágyunk. Amolyan szobaszínházat szeretnénk. Állandó helyet, ahol folyamatosan próbálhatunk, és előadásokat tarthatunk. Ha igaz, a Bartók megkapja a színészklubot. Ez ideális hely lenne számunkra. Itt műhelyként működhetnénk. Más, amatör, hivatásos, esetleg külföldi társulatokat is meghívhatnánk ide vendégszerepelni. — Mit gondol, a Szegedi Nemzeti Színház valamelyik tagja vállalna-e szerepet a Próbatársulat valamelyik produkciójában? — A két világ közö.t egyelőre nagy a szakadék. A nagyszínházi társulatok tagjai nemigen keresik a kapcsolatot az amatőrökkel. S hogy őszinte legyek, mi is gyanakvással, fenntartással tekintünk rájuk. Persze, ha ez a struktúra fel bornak minden megváltozhat. Mi legalábbis bízunk benne. Pacsika Emília