Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat a m m magazin | DM Egy rendező, aki hallgat: Székely Gábor MINDEN BIZONYTALANNÁ VÁLT A művész meghatározó sajátossága, hogy kommunikál a közönséggel. Birtokol egy sajátos nyelvet — mely lehet maga a nyelv, lehet a szín, a forma, a dallam, vagy a nagyon konkréten értett anyag — melynek segítségével véleményt mond a világról, saját szorongásairól, érzéseiről beszél. A legszemélyesebb művésznek is meghatározó sajátossága egyfajta exhibicionizmus, a megmutatás igénye. Székely Gábor nem nyilatkozik. Nem akar véleményt mondani, de még csak beszélgetni sem hajlandó nyilvánosan, nemcsak döntéseit, terveit sem magyarázza. A „magára mért szilencium"-ban mégsincs semmi különcködés. Székely Gábor ugyanis nem is rendez. Áz egyik legtehetségesebb magyar rendezó, itthon másfél éve nem dolgozott. Moliére A mizantróp című darabjá­nak 1988 novemberi bemutatója óta hazai színházban nem rendezett semmit, csak „nyugaton". Bóvebb információnk erról sincs. Pedig lenne miról beszélnie. Az 1988—89-es évad végén megvált a Katona József Színháztól, melyet Zsámbéki Gáborral ketten alapítot­tak, két évig együtt vezettek. Szín­házuk ez idő alatt nemcsak az egyik legsikeresebb magyar társulattá fej­lődött, de igazi világszínházzá is vált. A fesztiváldíjak, rangos ven­dégjátékok mellett közös Kossuth­díjuk is ezt a munkát ismerte el. Ám lassanként a színház is elhagyja Szé­kelyt: rendezései „kikopnak" a re­pertoárból, Füst Milán Catullusa ja­nuárban ment utoljára, már csak A mizantrópot játsszák. Persze híresz­telések azért vannak, az emberek nem tűrik a hírhiányt. A fáma arról szól, nézeteltérésük volt Zsámbéki­val a társulat jövőjét illetően. A főrendező a külföldi vendégszerep­léseket nagyon fontosnak tartotta. Székely az itthoni kemény munkára helyezte a hangsúlyt. Zsámbéki ma­radt, átvette az igazgatást, ó elment. Ósszel rendezői osztályt indít a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskolán. Lenne miról beszélnie. A művész hallgatása természete­sen súlyosabb, mint a nyilatkozóé, ám az okok talán nem távoliak. Az újságírót azzal hárítja el, hogy ma­napság olyan nyilatkozatdömping van, melybe nem akar beszállni. Ezért is érezheti magát szerencsés­nek a hírlapíró, hogy tagja lehetett annak a fiatal kritikusokból álló kompániának, mely két órán át fag­gathatta a rendezőt. Az apropót a már említett Moliére-elóadás adta. Székely 50 körüli középmagas fér­fi. Hullámos, dús, őszülő haja van, hatalmas szeme és átható pillantása. Beszélgető társának mélyen a sze­mébe néz és lelkes pontossággal fo­galmaz. Nem ajánl tegeződést, ké­nyelmesen magáz. Szívesen el­mondja a véleményét a legújabb bemutatókról. Gothár Koldusope­rája a Vígben tetszett neki. Csiszár Kaukázusi krétaköre a Nemzetiben kevésbé: „Minden pillanatban törté­nik valami a színpadon a darab he­lyett. " Ha munkáját dicsérik, hallgat. A színpadon áttételesen, bonyolult ké­pekben fogalmaz. Ha ezekről kér­dezzük, magyarázata világos, tá­madhatatlan. Miért van a színpad előterében a földön egy csillár? „ Úgy gondoltuk, kell egy olyan hely, ahová Alceste visszahúzódhat, ahol meditálhat. Ezt az intimitást jelenti a csillár. Eredeti terveink szerint a da­rab egy felújítás alatt levő házban játszódik. Ezért nyersek, festetlenek A. szürkeségen túl Feri bácsi rendszerint ott ült a nagy fotelben. Egyik kezében füs­tölgő cigaretta, a másikban valami sajtótermék. Közben élvezet volt vele beszélgetni. Figyelte a másikat, rákérdezett a részletekre, majd ő is megnyilatkozott. Tudjátok, ma már természetes dolog országfinak, vi­lágfinak lenni — mondta szelíd böl­csességgel, amikor bő évtizede Sze­gedre költöztünk. Bebarangolhatja az ember Tolnát, Baranyát, sót az egész földkerekséget. Ha viszont le­telepszünk egy városban: ott otthon kellene lennünk. Ismernünk kell az utcák, a terek neveit, aztán a fontos és kevésbé fontos épületeket is. Hogy érzékletes, biztonságos tám­pontjaink legyenek. Mert érzelmi­leg és szellemileg is célszerú belak­nunk a választott települést. Mostanában többször eszembe jutnak Feri bácsi szavai. Annál in­kább. mivel nyiladozik, melegedik az idó, egyre nagyobb kedvet ér­zünk a kiadósabb csavargásokhoz. Próbáljuk újra és újra „belakni" ut­cáinkat, tereinket. Eldöntendő azonban, hogy a jelenlegi város mennyire engedi meg e személye­sebb kapcsolatteremtést. Persze, az ilyenféle kérdést fóként a panelhá­zas környezet indukálja. Ahol job­bára csak akkor sétálgatunk, ha kö­telezően ezt kell tennünk. Itt laknak ismerőseink, rokonaink vagy bará­taink. Máskülönben messze elkerül­jük az efféle sivár térségeket. A belvárosiak például sohasem jönnek ide lődörögni. Pusztán mi megyünk oda. Úgyhogy hiába élünk a tarjáni vagy északi panelekben: valójában a belváros az otthonunk. Nem mintha telhetetlenek len­nénk. Dehogy. Ámde mit kezdjünk egy olyan szónoklattal, amely csak unalmas közhelyeket, lapos általá­nosságokat kínál elménknek? Nos, valahogy a lakótelepek is ilyenek. Igaz, az egyik házsorban csupa tíz­emeletes épületeket látunk, a má­sikban meg felényieket. És az is igaz, hogy a rókusi panelek már zöld színben jelentkeznek. Szó se róla: ez is valami. Már csak azért is, mert a tömeges építkezés elvileg koránt­sem ember- és esztétikaellenes. Igazság szerint volna lehetőség, hogy egy-egy lakótömb valamiféle formai, színbeli karakterisztikával rendelkezzen. Ami egészében egy­fajta üdítőbb változatosságot ered­ményezhetne. De hol vagyunk mi ettől? A szegedi lakótelepek több­nyire a legegyszerűbb, legkényel­mesebb módszerrel készültek. Itt a házak, az utcák, a térségek úgyszól­ván megjegyezhetetlenek. Azért innen sem hiányoznak az eligazodási támpontok. Ott van a bolt, az étterem, a buszmegálló. Legvégső esetben pedig ott vannak az utcatáblák. Nem lehet eltévedni. Legfeljebb akkor futunk vakvá­gányra, amikor észre sem vesszük: lassan hasonlatossá válunk saját környezetünkhöz. Szerencsére nem mindenki nyug­szik bele eme áldatlan helyzetbe. A vásárhelyiek például színes, muta-­tós kerámiatáblákat csináltattak a művészekkel az utcák megjelölésé­re. Tudom, nem nagy dolog ez. Mint ahogy az sem változtatja meg perdöntóen fővárosunk arculatát, hogy az utóbbi esztendőkben meg­indult az utcai falfestészet. És még­is: micsoda különbség! Ahol eddig üres, tátongó tűzfalat láttunk, ott most egy dekoratív, esztétikus lát­vány jelenik meg előttünk. Persze ez sem rendkívüli dolog. Nem egy európai és amerikai nagyvárosban már komoly hagyománya van a köz­téri piktúrának. Különös egyéb­ként, hogy a pestiek környezetszé­pítő igyekezete fóként a Belvárosra koncentrálódik. Azt gondolom: ajánlatos lenne nekünk is kipróbálni ezt a törekvést. Mi azonban ott kezdhetnénk, ahol a fővárosiak abbahagyták. Vagyis a lakótelepeken. Nyilvánvaló ugyan­is: mindenekelőtt ezek a körzetek vannak a leginkább kiéhezve a hu­mánus melegségú, értelmes és élve­az ablak- és ajtókeretek, ezért van a csillár a földön." Sokat mondó, ahogy a kifogásokra reagál. A két gavallér Klitander és Acaste súlyta­lan, nem méltó szerelmi ellenfele Alceste-nek. „Igen, ez igaz. A darab szinte valamennyi szerepét le lehet fordítani mai társadalmi szerepekre, ezt a két figurát, nem. Két fiatalem­ber, akik gazdagok, közel állnak a királyi udvarhoz, szerelmi kaland­jaik vannak. Kik lehetnének ma? Nehéz megfelelést találni. Talán jói­menő zöldségesek, tehetős vállalko­zók? Velük igazából nem tudtam mit kezdeni, ezért azt gondoltam, leg­alább igazi férfiak legyenek, hogy valódi veszélyt jelentsenek a nőre, Celimenne-re". Tudja, hogy rende­zésének egésze megalapozott, vé­giggondolt, sót megszenvedett, bát­ran vállalja tehát, hogy egy ponton nem tökéletes. Nem is próbál tetsze­tős elméletekkel magyarázkodni. A legfontosabb talán mégis az, ahogy egy kis felfedezésünkre rea­gál. Valaki arról beszél, hogy Celi­menne az egyik jelenetben fehér ruhát visel, s amikor átöltözni ké­szül, előbb egy piros, majd egy zöld ruhát vesz elő, s neki a színösszeál­lítás bizony sokatmondó. Székely megint hallgat, de nem nyugodtan, mint a dicséretek után. Váratlanul a vitavezetóhöz fordul: „Akkor talán menjünk tovább." Most kissé zavar­ban van: leleplezték. Pedig hát biz­tosan így akarta, a kompozíció tuda­tos. Mégis mintha szégyellené. Mintha ijesztené a felismerés. Közben pedig mond még valamit, ami tán hallgatását is értelmezi. „Régebben ismertük a rendszert, is­mertük az embereket, tudtuk, milyen csapdák, tiltások vannak, s tudtuk azt is, hogy lehet azokat kikerülni. Most minden olyan bizonytalanná vált." S a nagy magabiztosság, a megfel­lebbezhetetlen kinyilatkoztatások korában előttünk áll egy ember, aki nem fél bevallani elbizonytalano­dottságát. Egy művész, aki „szemér­metlenül" szemérmes. Nem tud biz­tosat mondani; blöffölni képtelen, s mert nemcsak a külvilággal követ­kezetes, de önmagához is szigorú, ezért hallgat. Nem nyilatkozik és nem rendez. Bevallja: jelenleg kép­telen megváltoztatni a világot. S lám: némi beszélgetés után a nem­nyilatkozás nyilatkozat lesz, a hall­gatás érthető, világos és szomorú beszéd. MÁROK TAMÁS zetes vizuális támpontokra. Először viszont meg kellene találnunk azo­kat a lakótelepi gócokat és konkrét falfelületeket, ahol reális lehetősé­gek adódnak egy-egy színes, művé­szi igényű kompozíció elkészítésére. Aztán jöhetnének a tervek, a pályá­zatok. Tényleg: annyit beszélünk mostanában a képzőművészeti élet elsatnyulásáról, az alkotói" pályák elvásáriasodásáról. Nos. a városi falfestészet csalogató, izgalmas perspektívája bizonyára felrázná a legjobbakat, legigényesebbeket. Ezzel egy termékeny kapcsolat ki­épülését mecénálhatnánk. Ahogy a lakótelepeken kimondottan igény van a környezet esztétikai felfrissíté­sére, úgy az egészségesebb művé­szeti közélethez is szükség lenne tartalmas, felelős megbízatásokra. Aki nem tudja elképzelni, mi fán terem a jellegzetes városi falfesté­szet, annak ízelítőt adhat a mellékelt kompozíció. Amely látszólag zárt, súrú szövetű és mértanias megjele­nésű. Akárcsak a panelházi körze­tek. Ám az emblémaszerú szerkezet ilyenformán is túllép a száraz racio­nalitáson , mivel egy imaginárius tér­élményre, a negyedik dimenzióra hivatkozik. Egyszóval arra, hogy azért a hétköznapi józanságon, szür­keségen túl is van még valami. SZUROMI PÁL F. FARKAS TAMÁS: FOLYAMATOS ALAKZAT N-DIMENZIÓS FORMASZERVEZŐDÉSE Láthatatlan jövedelem? Gyermekkora óta járta az erdőket, minden fa, minden növény jó ismerőse volt. Akármilyen idegen erdőben is megtalálta a jó gombázó­helyeket, messziről is megérezte a galambgomba illatát. Kislány korában elkísérte az .öregasszonyokat egész napos erdei barangolásukon, tejeskannákba szedték az áfonyát, szamócát, fekete­szedret. Megtanulta tőlük, melyik növény főzete mire jó. Azok a régi öregasszonyok megtanították gyermekkorában a gom­bák ismeretére, a gyógynövények tiszteletére, és sok dologra, melyeknek később, gyerekei gondozása során igen jó hasznát vette. Hogy egészsége­sek és erősek lettek, azt azoknak a régi, megszívlelt tanításoknak köszönhette. De ahogy mennek az évek, úgy szomorodik el a szíve egyre jobban. Foltokban halnak ki az erdók, elszáradt fák között torokszorító csend fogadja, mintha temetőben járna. Elérkezik a gombák jövésének ideje, és nincsen gomba. Sok kilométert bejárhat, nincs kucsmagomba ott, ahol régebben minden évben volt, nincs csirkegomba, csiperke, galambica. Valami szörnyű történik az erdőkkel. Évről évre betegednek meg egyre jobban. Nagyvárosokban emelkedik a kisgyerekek vérének ólom­szintje, és a környező erdók sem tisztíthatják már a levegőt, mert agonizálnak, elpusztulnak a szemünk láttára. Egy olvasói levél pedig az ellen tiltakozott valamelyik lapban nemrégen, hogy nem adóztatják meg azokat, akik gombát és erdei terméket, gyógynövényt gyűjtenek. „Ez is a láthatatlan jövedelem egyik formája — írta gyűlölködve — .oda kellene figyelni rájuk!" Kis öregasszonyok, akik még ismerik a gombákat, a gyógynövénye­ket, akiktől tanulhatnának, amíg ók is cl nem múlnak az idővel. Kis halmocskákba rakják a frissen szedett erdei gombát a piacon, egyre kisebb halmokba, mert pusztulnak az erdók, és alig van gomba. Akik leszedik a téli teához való hársfavirágot, akik tudják, hogy a csalán fózete jó hajhullás és korpásodás ellen, hogy szabad területeken mennyi a kamilla­virág, és vétek lenne letiporni. Nem ók azok, akik meggazdagodnak láthatatlan jövedelmükből, és nem ók, akik az erdőknek ártanak. Bár inkább szokásban lenne most is, mint régen, hogy egy-egy ilyen asszonyt gyerekek kísérnek egész napos erdei utakra, hogy azon kívül, amit megtanulhatnának tőlük, maguk is egészségesebbekké válhatnának. Gyermekkorában, amikor szinte egész nyarakat töltött az erdőben, még nem kellett félni a kullancsoktól. Akkor még az sem volt divat, hogy orvoshoz szaladjanak vele. Esténként, fürdés előtt kiszedték egymásból ügyesen, és soha nem fordult eló, hogy bent szakadt volna a feje, vagy bármi bajuk lett volna tőlük. Most sem okozhatnak bajt, ha még aznap este eltávolítjuk őket. Vannak dolgok, amiket nem az iskolában tanítanak, pedig legalább olyan fontosak. Bár nyilván semmi akadálya nem lenne, csak szemlélet kérdése, hogy az iskolában is tanítsák azokat a gyakorlati dolgokat, melyekre mindenkinek szüksége van az életben. Például a lányokat főzésre, sütésre, lemezvágás helyett. Fúzfabokor könyököl álmatagon egy erdei ösvényre, madár trillázik gondtalanul valahol egy fa lombjai között. Maradjatok meg erdők, nekünk, maradjatok meg áldásos levegőtökkel, gyógynövényeket gyűjtő öregasszonyokkal! BÁN ZSUZSA

Next

/
Thumbnails
Contents