Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-31 / 76. szám

1990. március 31., szombat DM1 [magazin Ami történik: az történelem Lapunk március 23-ai számában egy szegedi szemtanú beszámolóját adtuk közre a marosvásárhelyi véres összetűzésekről, aminek közvetlen előzménye volt a március 19-ére, a Vártemplomban szervezett — az akkor már napok óta ülősztrájkotfolytató marosvásárhelyi magyar egyetemisták követeléseit támogatandó — szolidaritási nagygyűlés. A marosvásárhelyi orvosi és gyógyszertani intézet magyar diákjainak Pulzus című független kiadványából, a lehető leghitelesebb forrásból egyebek között azt is megtudhatjuk, mit követeltek a magyar anyanyelvű hallgatók. Múltunkról — jövőnkért „Annyi a jogunk, amennyit ki tudunk harcolni. A nemzetiségi sors állandó harcot jelent." Kurkó Gyárfás Furcsa „lény" a történelem. Mint egy makacs gyermek, a tapasztaltak intésére rá sem hederítve, ismétli önmagát. Számtalanszor elköveti ugyanazt a félrelépést, jóllehet, a körülmények gyakran kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Miért? — hangzik a költői kérdés. Nem tudok rá választ adni. Egyet viszont tudok: nevezetesen azt, hogy a jelenlegi történelmi állapot — mert ismerjük be, hogy ami napjainkban történik, az történelem —, a jelenlegi állapot tehát sokban hasonlatos a 45 évvel ezelőttivel. Ennek érzékeltetésére néhány eseményt felelevenítenék. Az 1945. február 6-án nyilvánosságra hozott Nemzetiségek Stattuma címú törvény időlegesen elűzte az erdélyi magyarság egéről a Maniugárdák sötét felhóit. E törvény szerint minden állampolgár egyenlő fajra, nyelvre, nemzetiségre és vallásra való tekintet nélkül. Az anyanyelv szabadon használható minden nemzetiség számára. A köztisztviselők nem kényszeríthetők nyelvvizsgára. Ahol a lakosság legalább 30 százaléka nemzetiségi, ott a rendeleteket az ó nyelvükön is közzé kell tenni. Beadványaikat anyanyelvükön írhatják, az utcákon kötelező a kétnyelvű felirat. Kolozsvárott 1945. március 13-án Groza, román miniszterelnök magyarul szólt a kolozsvári magyarsághoz: „Az erdélyi testvériség sugárzó jövőjének virradatot látom itt és kívánom, hogy miként az én lelkem csordultig tele van reménykedéssel, teljék meg az önök lelke is bensőséges érzelemmel, az egymásrautaltság érzésével, magyar testvéreim!" Ezt követően az események kedvezően alakultak. A szép szavakat tettek követték: a debreceni magyar kormány tárgyalássorozatot indít 1945 márciusában Bukarestben. A hivatalos közlemény a következőket írja a tárgyalásokról: „...a miniszterelnök a maga részéről arra fog törekedni , hogy a román népben tudatosítsa a két ország közös érdekeinek politikai szükségességét. El kell érni, hogy Erdélyben ne csak a román nép, hanem vele egyenjogú félként a magyar nép is országhatártól függetlenül, igazi hazát és otthont találhasson..." Nem sokkal ezután. 1945 júniusában elrendelik a kolozsvári magyar tannyelvű egyetem szervezését Bolyai Magyar Tannyelvű Állami Tudományegyetem néven, az alábbi karokkal: bölcsészet, jog, közgazdaság, természettudomány, orvoslás, gyógyszerészet. Mint ismeretes, az egyetem orvosi kara helyszűke miatt nem Kolozsváron. hanem Marosvásárhelyen nyílt meg. Groza erre a tanévnyitóra is elutazott, ahol többek között ezt mondta: „Tudom, hogy román részről vannak — sajnos különösen az úgynevezett értelmiségi körökből —, akik halálosan meg vannak sértődve. hogy magyar egyetemet létesítettünk. Azoknak, akik boldogtalanná akarják tenni ezt a két népet, üzenem: hagyjanak minket békében! Román testvéreinknek, akik nem értik meg az idő szavát, azt üzenem: vállalom a román nép színe elótt a felelősséget: vállalom azt is, hogy majd a román nép árulójának tartanak. A történelem nekem fog igazat adni." A Groza-kormány széles körű tevékenységet fejtett ki a román—magyar kapcsolat javítása érdekében, 1947. december 30-án Románia megszűnt királyság lenni, Groza befolyása fokozatosan viszszaszorult a politikai életből. 1952ben államelnök lett, de tevékenysége csak reprezentatív maradt. 1958 januárjában bekövetkezett haláláig vallotta: „Amíg én helyemen leszek, mindent elkövetek, hogy a régi módszerek soha többé vissza ne térhessenek." Arad. 1990. március 15. Nagy László felvétele Jelentés 1990. március 6-án a marosvásárhelyi orvosi és gyógyszerészeti intézet magyar és román tanárainak és diákjainak küldöttsége: a bukaresti oktatásügyi minisztériumban Paul Cornea, a felsőoktatási ügyekkel foglalkozó miniszterhelyettessel, illetve Demény Lajos, a nemzetiségi oktatásért felelős alminiszterrel tárgyaltak a magyar diákok és tanárok követeléseiről: Ezek a következők: — a piaritás elvének érvényesítése az egyetem vezetőségének (szenátus, kari tanácsok) megválasztásában. — különlistás szavazás: románok külön, magyarok külön válasszák meg képviselőiket, — magyar nyelvű elméleti és gyakorlati oktatás, — magyar tannyelvű csoportok létesítése, amely távlataiban biztosítja a magyar nyelvű oktatók utánpótlását. — külön beiskolázási szám a magyar nyelven tanulni vágyók számára Történjen mindez azért, hogy a magyar oktatás érdekei ne legyenek kiszolgáltatva a román többség akaratának. Válasz: — összes kérdéseinket visszautasították, és az egyetem vezetését illetően egy kompromisszumos ajánlat hangzott el, miszerint a szenátus mellett működjön egy olyan bizottság, amelynek a nemzetiségi oktatás kérdéseiben vétójoga van, — ennek következményeként a rákövetkező napon, március 7-én az OGYI magyar diákjai békés tiltakozásba kezdtek (Ulósztrájk). A fentiekben felsorolt, azonnali megoldást igénylő kéréseken kívül követeljük az alábbi távlati problémák megoldását: — az anyanyelvi oktatás intézményes — nem csak jogi — garanciáit minden nemzetiség számára, — a Bolyai egyetem visszaállítását az 1990— 1991-es tanévtói, amelyhez az OGYI magyar tagozata önálló fakultásként csatolódjék. Tiltakozásunkat minden oktatási napon 8—14 óra között folytatjuk mindaddig, míg követeléseinket nem teljesítik. 1990. március 7. Kinek fájnak a jogaink? Ráadásul az alapvető jogaink? Például az anyanyelvi oktatás az óvodától az egyetemig? Túlnyomó többségben a magyarok lakta vidékeken történtek olyan esetek, hogy 4-5, de sokszor csak két román tanuló miatt román tannyelvű osztályokat nyitottak és az osztály többt magyar ajkú gyermeke románul kellett tanuljon. Nem tiltakozhattunk! Dc bezzeg most annak a pár tanulónak a szülei tiltakoznak a „szeparatizmus" ellen. Kérdem én, hogyan képzelték el: ezután is a 30 magyar románul fog tanulni, hogy ne legyen „szeparatista"? A magyar középiskolák sorvasztása is hasonló eszközökkel folyt. Először megjelentek a román osztályok, majd ezek száma fokozatosan nőtt, aztán egy idő után már a magyar diákok is román osztályba kényszerültek. Voltak olyan román osztályok, melyekben csupa magyar tanult. Az egyetemi oktatásról nem is szólok: annyit hangoztatták, hangoztattuk az utóbbi napokban, hogy semmi újat nem tudnék mondani. Mi most vissza akarjuk kapni jogainkat. De úgy néz ki, hogy ez is fáj valakiknek. Valamiért úgy érzik, hogy ezáltal ók lesznek kevesebbek. Valakiknek, akik eddig többre tartották magukat minálunk. Valakiknek, akiknek fáj az igazi egyenlőség... Vajon mitől félnek az illetők? Attól, hogy nem fogjuk ismerni az ország hivatalos nyelvét? Attól, hogyha különválik a magyar és a román oktatás, akkor a külföld csak a magyar egyetemet fogja támogatni? Attól, hogy szintkülönbség lesz a két egyetem között? Mi igazán nem akarunk hátat fordítani nekik. Mi azt szeretnénk, hogy az eljövendő román és magyar (különálló) egyetemek között igazi baráti viszony jöhessen létre. De a barátsághoz két fél szükséges... És nem hinném, hogy elősegíti a barátságot az a tény, hogy a liga megalakulása utáni első ténykedése az volt, hogy nyilvánosan elítélte a Seres dr. katedrafőnöki tisztsége elleni ténykedésünket. És nem erősítik a barátságot a bentlakás ajtajára ragasztott gúnyos hangú kiáltványok sem. Nem is beszélve a megyei lapban megjelentetett gyalázkodó, uszító cikkekről. Most pedig itt állunk kinyújtott jobbunkkal, értetlenül. Mert érthetetlen, hogyan van képe a megalakult Vatra Romaneasca szervezetnek kfgyót-békát ránk kiabálni, miközben ő nyíltan szeparatista, nacionalista, soviniszta megnyilvánulásokat enged meg magának. Mert az általa szervezett gyúlés és tüntetés ezt tanúsítja. És érthetetlen, hogyan jelenthetik ki azt, hogy márpedig ők garantálják, hogy nem lesz Marosvásárhelyen magyar orvosi egyetem. Valakiknek fájnak a jogaink. Én pedig csak annyit mondhatok, hogy mi a jogainkat kérni fogjuk, ha kell, harcolni fogunk érte. Ok pedig jobban teszik, ha elismerik e jogokat, mert különben nem minket fog a világ ázsiainak nevezni. Rohan az idő (ROMÁNIAI KATONALEVÉL) Olvasónk napokban kapott levelet egy Brassó menti kisvárosból. Unokaöccse ott kiskatona. Ezek az egykor szász többségű vidéken született sorok azoknak a hónapoknak a hangulatát rögzítik, melyek a forradalom (?) első napjaitól március idusáig váltakoztak egy fiatalember lelkében. A levél március 15-ére datáltatik. írója nem tudhatta, hogy egy újabb, megint csak vérrel, bűnnel bemocskolt fejezet kezdődik a két nép történetében. Ezért tette a fiatalember levelének végére még a remény a pontot. A remény. Soha sem szabad felednünk ezt a szót. DAL „Amikor először idejöttem, akkor legnagyobb segítségemre a táj szépsége volt. Örültem, na végre egy gyönyörű kárpáti táj vesz körül engem és legalább ebben megkaphatom a lelki nyugalmat. S az idő telt. a vágy beteljesedett. A bakaélet úgy sújtott le rám. mint egy hideg zuhany, amikor meleg vízre vagy felkészülve Hát ném egy leányálom. de nem is lehet azt mondani, hogy elviselhetetlen. Ki így, ki úgy, csak okosnak kell lenni. Okosnak, hogy majd ugv foroghass az egyszerű kaszárnyai életben, hogy minden a te javadra favorizáljon. Mikor már mindent kiismertél, kiélveztél és arcot váltott a bakaélet. akkor kezdett a legnehezebbé válni. Megérkezett a nagy várakozások ideje. Éppen egy ilyen pillanat leheteti, amikor döntöttem a hogyan tovább? kérdésemben: elkezdtem szépen kétszáz embernek enni adni, mint egy jó, gondos nagymami. Behúzódtam a melegbe, és nekifogtam a nagy konyhai mesterséget gyakorolni egy kisváros kémiai alakulatának konyháján. Bár kémiai felfedezőként sem ment rosszul vagy a kaszárnya kedvenc Lalájaként, aki mindenkinek olyan frizurát készített, amilyet csak éppen óhajtott. De nem. nekem mégsem volt ez elég, inkább választottam a nehéz munkát és nekifogtam a disznó, nyúl és eg\0tb állatok levágásának, illetve feldolgozásának, mert tudtam azt, hogy abból a jószágból bizony engem is meg-megillet egy-egy jó falat. De nemcsak ezt tudtaniptie tudtam azt is, hogy így akkor eszek, amikorén akarok és nem amikor adnak. És még valami, amire csak később jöttem rá: hogyha dolgozom, akkor az idő hamarabb telik, mint hogyha karba tett kezekkel várom a szabadulást. így hát a végén a konyha mellett döntöttem, mint főszakács és... A babérkoszorúval díszített román hadsereg egy pillanatig sem gondolkodott, vajon mi is a teendője ez idők tájékán, bár így is egy romlott öreg, régi masinának bizonyult. De bármilyen vén, ósdi masinának lehet nevezni, a szíve mégis fiatal, sót, mi több, igen fiatal, mely csak úgy ontotta, fröcskölte szét friss, bohó, de zsenge vérét. A hír úgy csapott le mindenkit, mint a budiban a hideg víz a darab ürüléket, csak annyi különbséggel, hogy az legalább fel volt készülve a következményekre. így hát bordaközpontú sebhelyként robbant a decemberi hópihe is, aminek már megvolt a maga értelme a felszántott rozsdabarna dombvidéken. Vörös hajú, szemüveget viselő kis kölyök, aki talán csak azért hordott szemüveget, hogy eltakarhassa az arcán látható súrú szeplóket, azon a napon ó sem tudta még, hogy talán utoljára szalad át azon a kis utcán. Nem tudta, mint ahogy más sem tudta a kisvárosban, hogy mi is fog történni. És mégis: ók tudták, ók biztosak voltak magukban, elszánva mindenre, várva azt, amit már régen meg kellett volna tenniük. Vártak és féltek, mindezt negyven éven keresztül, míg csak rájöttek, hogy már nincs mitől félniük, mert a végletekig már elértek és nem volt többé mit veszíteniük. S eljőve a decemberi nap is, mikor úgy kirobbant az egész, mint egy mexikói kaktusz, amely csak negyvenévenként hajt virágot. Aztán csak terjed és terjed, mint egy kémiai láncreakció, míg csak el nem terjed az egész országban, befertózve az egész világot. Aztán csak teltek a napok, hetek, sőt a hónapok is elteltek és íme, mégis megvagyunk, élünk és nekünk, kik túléltük, nekünk az idő nem állott meg. Megtanultuk, hogy mi a nehéz és mi a gyötrelem, mi legelviselhetetlenebb a mégis elviselhetetlenségben. Végül nem maradt más, mint a nagy fáradtság lelki barátként ebben a nagy várakozásban. Csak úgy dobáltak fel azokra az átkozott kocsikra, harcra készen, hogy egyikünk sem tudta az útirányt. Csak néha-néha összenéztünk és elsápadtunk, mert egyikünk sem tudta, viszontlátjuk-e még egymást vagy sem. Azóta már szabad rügyeket bontottak a felszabadított fák, bokrok. Az élővilág újra elkezdett fellélegezni, sugarakat bontani a felszabadított világ árnyékára. És eljőve az első szabad tavasz, egy új tavasz, amire már régen mindenki várt, egy új világ, amely sajnos soha nem fog megszabadulni a már befertózött rendszer maradványaitól. De nemsokára itt az új nyár is, aztán az ősz, meg a tél, és ki tudja, meddig folytatódik mindez, míg ismét rá nem jövünk, hogy tulajdonképpen kár volt az egész, mert annyira be vagyunk fertőzve, hogy már kiút itt nincs. Talán a következő generáció okosabb lesz és kitalál egy más jövőt az azt követöknek. Mégis: csak azért valamit elértünk. Legalább az utat nyitottuk meg a jövő felé és lezártunk egy sötét és gonosz múltat. Szétdobott lábakkal ülve egy rothadozó gyümölcsfa tetején, nagyokat pislákolva a jövő felé hirtelen rádöbbenek mindarra a súlyos, nehéz gondolatra, amely mindeddig aggasztott, miközben be kell látnom, hogy rohan az idő. Immár hatodik hónapom is le-lejár az itt eltöltött bakaéletemból és ami igaz. az igaz, mindaz, ami itt velem megtörtént e hat hónap alatt, azt sajnos egy életen keresztül sem fogom majd elfelejteni. Az idő elrohant, az emlék megmaradt. Maradjunk hát abban, hogy nem hiába süt immár hazám felett a szabad napsugár, és innen a hegyvidéki kisvároska kaszárnyájából a legjobbakat kívánhat mindenkinek egy egyszerű, de hűséges közkatona. Románia, 1990. március 15. m. b."