Délmagyarország, 1990. március (80. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-12 / 61. szám

1990. március 8., csütörtök 5 Piros a tromf — avagy mitől döglik a légy? A történelmi Magyarország trianoni csonkolását erőteljesen megszenvedett Vajdaság területéről érkezik a Royal kávéház ma esti vendége. A zentai Burány Béla professzor járványtannal foglalkozik. Hivatalosan. Van azonban egy régi, a határainkon kívül eső magyar kultúra szempontjából rendkívül jelentős szenvedélye — a népmesegyűjtés. Ha minden igaz, kedves vendégünk hoz magával két mesélő!, akik ízes előadásmódjukban fogják tolmácsolni a Vajdaság és egyáltalán az egész magyar parasztság körében oly népszerű erotikus népmeséket. A jó ízlés határain belül. Mielőtt azon* ban bárki megbotránkozna, sietek leszögezni, hogy ezek a mesék is szerves részét alkotják a magyar folklórnak. Az est tervezett forgatókönyvének első részében tehát a kultúra fog dominálni. A másodikban a politika. Kisebbségvédelem, és a magára hagyott magyarság élete és helyizete Titótól napjainkig. Elöljáróban csak annyit, hogy míg 1980-han a magyarok és az albánok lélekszáma egyaránt 500—500 ezer körül mozgott, jelen pillanatban a magyarság 300-350 ezres, az albánok millión felüli létszámban élnek a szocialista Jugoszlávia területén. De mindezekről bővebben és pontosabban kedves vendégem fog este beszélni. És arról is, hogy milyen szimbolikája van ezeknek a népmeséknek, feltételezhető-e, hogy Benedek Elek ezen erotikus népmeséket tette az úri polgárság számára elfogadhatóvá, vagy éppenséggel mi fogta meg a profeszszort, hogy cserkészkorában nekiálljon népdalt és népmesét gyűjteni? Többek között ezekre, és még sok más, a hallgatóság által is feltett kérdésekre kaphatnak választ mindazok, akik ma este hat órakor eljönnek a Royal kávéházba, ahová szeretettel és őszinte tisztelettel invitálja Önöket és Titeket az est házigazdája: Csűri Ákos Egészséges gyermeket akar? Családtervezéshez, a gyermekáldás fogadásához nyújtanak segítséget a Debreceni utcai orvosi rendelőben. A Család- és Nővédelmi Tanácsadóban úgynevezett optimális családtervezési programban vehetnek részt a gyermeket kívánó házaspárok, akiket az óhajtott fogamzás előtt három hónappal megvizsgálnak, tanácsokkal látnak el. A terhesség során mindvégig figyelemmel kísérik a magzat és édesanyja egészségét, a 16. hetes terheseknek pedig lehetőséget biztosítanak arra, hogy felkészüljenek a szülésre egy többhetes szervezett programmal. A szülésre felkészítő „tanfolyamon" hét héten át szakemberek irányításával csoportos foglalkozásokon vehetnek részt a kismamák, sót a papák is, s elsajátíthatják az újszülöttek fogadásához legszükségesebb ismereteket előadásokon, videófilmek, gyakorlati bemutatók segítségével. A „gyermekfogadóra" jelentkezni Oláh Tímea védőnőnél lehet a Debreceni utcai rendelőben a 22*-740-es telefonon, vagy személyesen kedden délután fél 4 és fél 5 között, illetve szerdán 9től 12 és pénteken 10 és 12 óra között. A következő csoportos foglalkozások március 20-án kezdődnek — ingyenesek, s minden kismamát várnak a felkészítők. Térdre! Apfó betűs választási program az utcai szemetesláda oldalán. Olyan alacsonyan, hogy aki ne adj' isten meg akarná tudni, Z. nemzetiszínű párt milyen jövőt kínál a rá szavazóknak, le kellene, hogy térdeljen a zöld szemetesdobdz elé. (Guggolással is megoldhatná a problémát, de ez hosszabb szöveg esetében zsibbadással járna, idősebb választók talán föl sem tudnának állni utána egy darabig.) A szemetes elé térdeplés több okból sem ajánlott. Először is félreértések forrása lehet: a felületes arrajáró koldusnak nézheti az illetőt, pedig erről ugye — egyelőre — nincs szó. A nőknek kiszakadhat a harisnyája, a férfiak bepiszkítják a nadrágjukat. Előfordulhat, hogy valaki figyelmetlenül az illető fejére szórja a szotyolamagot, vagy a nyakába dobja a csikket. Négykézlábra állni sem veszélytelen. Ráléphetnek az ember kezére, esetleg bevihetik a kijózanítóba. (Az utcán sétáló kutyák zaklatásáról ne is beszéljünk.) Egyébként sem szerencsés, hogy a ragasztók éppen a szemetest sze>melték ki maguknak. A választók ugyanis — természetesen önkéntelenül — olyan képzettársításra ragadtathatják magukat, ami összefüggést teremt az illető párt programja és a hirdetési felületül használt edény funkciója között. (nyilas) Találkozások Zolival A monarchia könyvei Sokévi európai megosztottság után, és amikor a totalitarizmust egy szabad dernokráci váltja fel, elismerést érdemel, hogy nálunk Magyarországon is visszaemlékeznek az emberek a nemzeti hagyományokra. Aki ugyanis nem ismeri a multat, az nem ítélheti meg a jövőt — mondotta Habsburg Ottó, a Magyar Nemzeti Galéria zsúfolásig megtelt kupolacsarnokában, vasárnap Alexander Sixtus von Reden Az Osztrák—Magyar Monarchia című, magyar nyelven most megjelent reprezentatív kiállítású könyve ünnepi bemutatóján. (AZ ELSŐ) Egykori, 1968 —69-es vásárhelyi katonatársaim — köztük H. István fizikus, D. András filozófus, K. Gábor esztéta és E. Péter író — a megmondhatói, mennyire vártuk mi, egyetemi előfelvettek azt a havonta egy napot, amelyet az előírásoknak megfelelően, leendő egyetemi tanulmányainknak szentelhettünk. A Műegyetemre felvett többszáz matematikus és fizikus között alig néhányan készültünk bölcsésznek, és nem kis ijedtséggel tapaszlaltuk, hogy amúgy sem túl nagy idegennyelv-tudásunk — a katonai ismeretek elsajátításával párhuzamosan — napról napra csökken. Míg a leendő matematikusok és fizikusok különböző matematikai és logikai feladványok megoldásával, állandó fejszámolással, rejtvényfejtéssel, barkochbázással és más hasonló agytornákkal élesítették eszüket, addig mi — a maroknyi nyelvszakos bölcsész — csak panaszkodtunk egymásnak. Tudtuk ugyan, hogy a Studium Generale mozgalom keretében a szegedi egyetem néhány, erre a feladatra önként vállalkozó bölcsészoktatója időnként elellátogat Vásárhelyre, de sem szeptemberben, sem októberben nem jött senki: a tanulásra engedélyezett napokon nekibúsulva ücsörögtünk a „kultúrszobában" és olvasgatással, kártyázással múlattuk az időt. November végén éppen egy egész napos szénszállításnak néztünk elébe, amikor a kapuügyeletes felszólt, hogy jött valaki a bölcsészekhez Szegedről. így úsztuk meg az aznapi szénszállítást, összgyűltünk a kultúrszobában és izgatottan vártuk az „egyetemi embert". Szőkétbarna, vékony, sápadt fiatalember lépett be, nem sokkal lehetett idősebb nálunk. Bemutatkozott, és bejelentette, hogy elsősorban a német szakosokkal fog konzultálni, mert a JATE Német Nyelvi és Irodalom Tanszékéről jött. Mindanynyian köréje telepedtünk. Arra még most is tisztán emlékszem, hogy a Berlin szó tökéletes német kiejtését gyakoroltatta velünk, addig nem is ment tovább, ameddig ezt a szót mindannyian meg nem tanultuk kifogásKanyó Zoltán (1940-1985) emlékének talanul kiejteni. „Milyen sokat foglalkozik ilyen jelentéktelen apróságokkal is" — néztünk össze D. A.-valt „Majd meglátják, milyen más lesz az egyetemen" — vigasztalt minket a konzultáció végén, amikor elpanaszoltuk neki azt a szellemi ürességet, amely akkor ott körülvett bennünket. Mert valahogy olyan emberi volt, megértő és közvetlen: mindenben eltért akkori környezetünktől. Tudást, szellemet hozott magával, nekünk akkor több mint 250 napunk volt még hátra. Ez a délelőtt azonban reményt adott arra, hogy egyszer letelik a katonaidő, és aztán, az egyetemen tényleg minden más lesz majd. (A MÁSODIK) Aztán persze letelt a tizenegy hónap, és 1969 őszén egyetemista lettem. Nem voltam németszakos, s bár Zolit — akkor még Kanyó tanár úrat — sokszor láttam az egyetem folyosóján, nem volt merszem odamenni hozzá. Pedig szerettem volna még egyszer megköszönni neki a vásárhelyi laktanyában tett látogatását. Aztán — harmadéves lehettem mar — mégis lett volna rá alkalom. Egy francia nyelvű szöveget kellett volna gyorsan lefordítani, és tanáraim engem ajánlottak neki erre a feladatra. izgatottan léptem be hozzá. Hatalmas halom könyv- és papírtömeg mögött ült, és azonnal a munkára tért rá. Elmondta a lefordítandó cikk lényegét, de abból a magyarázatból egyetlen szót se értettem. Kedvetlenül jöttem ki tőle a fordítást valahogy megcsináltam, ma sem tudom, fel tudta-e használni. A tanulságot mindenesetre leszűrtem magamban: van még mit tanulnom az egyetemen. (A SOKADIK) Vége let4 az egyetemi éveknek is, öt évig nem is jártam Szegeden, s csak 1978-ban kerültem vissza tanársegédnek a Francia Nyelvi Tanszékre. A tudományos kutatásról csak homályos fogalmaim voltak, nem tudtam, milyen irányban induljak el, mivel érdemes foglalkoznom. Mivel sokat fordítottam, érdekelni kezdett a szövegnyelvészet. Akivel csak beszéltem, mindenki Zolihoz küldött: látszott, hogy vitathatatlan szaktekintélynek számít a karon. Barátságosan fogadott, így végre alkalmam nyílt elmondani neki vásárhelyi találkozásunkat. Nem emlékezett rá, tíz év telt el azóta. Inkább az érdekelte, mivel foglalkozom, milyen tárgyakat tanítok, milyen tudományos terveim vannak. Amikor előhozakodtam neki azzal, hogy érdekelne a szövegnyelvészet, valami olyasmit mondott, hogy ő több mint 15 éve foglalkozik szövegnyelvészettel, és most jött rá arra, hogy nincs is olyan. De engem azért biztatott. (AZ UTOLSÓ) Akkor már tudtuk, hogy súlyos beteg, komoly műtéteken ment keresztül, a legrosszabtól kellett tartani. 1984. november végén egyik este a Batytyhány utcán mentem hazafelé. Ködös, nyirkos, hideg idő volt. Zoli szemben jött velem; ott találkoztunk, ahol véget ér a sportpályát övező szürke köpalánk; körülbelül ott, ahol az a három jegenyefa magasodik. Furcsa volt, mert Zoli nem egyszerűen jött: nem sétált, nem is szaladt, hanem valahogy mintha kocogni akart volna ... hol lassított, hol ismét nekilendült, s közben furcsán billegett, bukdácsolt. Piros melegítöszerelés és sísapka volt rajta, ez az öltözék éles ellentétben állt a rá mindig jellemző eleganciával. Amikor egyvonalba értünk, örömmel üdvözöltem. Rám nézett, nem ismert meg. Szemében különös félelem, riadtság tükröződött. Végtelen terhet látszott cipelni vállán; olyan magánvalóan magányosnak tűnt. Beleveszett a ködös szmogba. Akkor láttam őt utoljára. Ma napra pontosan öt éve, március 5-én halt meg. 11-én volt a temetése, egy sáros, lucskos, hóolvadásos napon. De erről már nem tudok írni. Albert Sándor Elt 93 évet Fia, lánya, négy unokája, hét dédunokája állta körül a sírt a szomszédok és rokonok karéjában. Apósáéknál laktak. Apóé a föld, á hatalom. Parancsolgatott neki, s párjának, legkedvesebb fiának is. Az első szülés után a bábaasszony hibájából kisfia meghalt. Apó morzsolt kukoricával téli kosarakat cipeltetett vele. •Ez majdnem elvitte öt, olyan beteg lett. Apósa hazakergette szüleihez: aki nem dolgozik, ne is egyék. Férje utánament, visszahozta. Tűrtek tovább, majd idős házaspárt gondoztak házükért. A piacon maguk termelte gyümölcsöt — meggyet, büszkét — árult fillérekért. A biciklire nyolc garabolyt aggattak, egyet a hátukra. Jolánka virágait is segített eladni. Az unokáknak számolatlanul adta a forintokat nápolyira, ha megkeresték szokott helyén. Névnapra szegedi papucsot, hálóinget vett. Narancsot, forintos csokit. Még mindig mardosta a fájdalom 16 éves fia elvesztéséért. Lovas kocsi ment rajta keresztül, vért adott, de hiába. Nem értette, miért mehetett tönkre fia első házassága, fájt lánya betegsége. Az unokáknak helyet adtak, mikor megházasodtak. Nevelték a dédunokákat is, korán reggel óik költötték az egész házanépet. Foszlós kalácsa, rétese már csak legenda. Időközben kezére megnyomorodott, s türelmét vesztett jóságos párját rák vitte el. Vőlegényruhajában temették el. Ünnep volt, ha vele álmodott hosszú imádságai után. Pénzt dugott családjai kezébe: Hátha ez az utolsó! Télapó, narancs várta a legapróbbakat is, akiket még ringathatott. Nem tudta, mi a lézerlemez, a pluralizmus, a Tv-t nézte, sérült fülével évtizedekig rosszul1 hallott, de viselte türelmes belenyugvással a megváltoztathatatlant. Két világégést élt át gyermekeit mentve, tanyai rokonoknál. Nem tudta, mi az idegesség. földöntúli nyugalommal, derűvel áldotta meg az Isten, akihez magányos óráiban imádkozott szeretteiért. Ott lenne ő a szentképeken, ha az angyalok nem kisdedek, képében mosolyognának az égi felhőkre könyökölve. Király Zsuzsanna Kik azok az alkalmazottak, - mit kezdjünk velük ? Közel egymillióan vannak, mégsem szólítja meg őket egyetlen politikai párt sem. Kik ők? Azi államszocialista rendszer „mostohagyerekei", az alkalmazottak, akikről eddig is, s úgy tűnik, ezután is megfeledkeznek a politikaformálók. A fehér gallérosokról, a hivatalnokokról, az alkalmazottak kettős életéről, politikai magatartásáról beszélgettünk Feleky Gáborral, a JATE Szociológiai Tanszékének oktatójával. Világjelenség, hogy a fehér gallév rosok, azaz a nem fizikai dolgozók száma növekszik. Európa nyugati felén a gazdasági, társadalmi fejlődés és a „gondoskodó" állam szerepének erősödése hozza ezt magával, a mi régiónkban a központosított, bürokratikus államberendezkedés, az igazgatási típusú társadalom szükséglete. A fehér gallérosok a napnyugati országokban szakmai, funkcionális szempontból rétegeződnek: a menedzsertől. a diplomásoktól, a kereskedelmi dolgozókon át, az irodai tisztviselőkig. Az államszocialista rendszerekben ellenben a nem fizikai dolgozóknak „vezető", „értelmiség" és „alkalmazott" csoportosítása ismeretes. Az alkalmazotti létet szinte csak „negatívumokkal" határozhatjuk meg. Alkalmazott az, aki nem vezető, nem diplomás, nem fizikai munkát végző, de nem is hivatalnok A „szellemi segédmunkát" végzők jó 10 százaléka csak az általános iskola 8 ceztályát végezte el, a többség gimnáziumi érettségivel vagy szakközépiskolai végzettséggel rendelkezik. Valójában a szakközépiskolai végzettség is „fölösleges", mert a munkahelyeknek a sajátosságaikat ismerő, betanított hivatalnoki munkát végzőkre van szükségük. Kereseti pozícióik is ezt tükrözik: a középfokú végzettségűek az átlagos munkásfizetést (de a szakmunkásokénál kevesebbet) vihetik haza; az ügyviteli, adminisztrációs feladatokat végzők a segédmunkások átlagfizetése alatti bért kapnak. A keresleti pozíciókat egy-két éve még viszonylag jónak tarthatták, mert a rendszernek sok „bürokratára" volt szüksége. A modernizációs folyamatnak ők biztos, hogy vesztesei lesznek, mert szakképzettség nélkül, „egyszerű érettségivel" nehezen tudnak elhelyezkedni. Érdekeik védelmére nincs lehetőségük. Egyrészt azért, mert beosztottként hiába vonnák meg teljesítményüket, hiába sztrájkolnának, ugyanis. a gazdaságnak nem olvan pontjain dolgoznak, hogy ezért fölborulna a rend. Másrészt a korábbi. ágazati szakszervezeti szisztémában nem létezett számukra kollektív érdekvédelem, a munkahelyeken kisebbségi helyzetükből kitörni nem tudtak. Erre lehetőséget ad. ha szakmai alapon egyes csoportjaik — például a titkárnők — megszerveződnek. Kiszolgáltatott helyzetüket egyéni életstratégiákkal igyekeznek elviselni. Egyesek alkalmazkodással védekeznek, úgy. hogy elvállalnak minden olyan továbbképzési lehetőséget, mellyel helyzetüket megszilárdíthatják, mások a párt- és szakszervezeti mozgalom aktivistájaként igyekeznek védetté válni. Ez a „pozícióerősítő stratégia", a rendszerrel való lojalitás nem az alkalmazottak sajátossága, hanem a helyzetből fakadó kényszer. Az alacsony munkahelyi beosztást, a kiszolgáltatottságot kompenzálni igyekeznek a magánéletben, mondhatni: az alkalmazottak kettős életet élnek. Döntő többségük (75-80 százalékuk) nő, a házasságot első számú kiemelkedési lehetőségnek tekintik. Az adminisztrátornők, titkárnők (vagy foglalkozási, vagy anyagi értelemben) „fölfelé" házasodnak; vagy diplomás vagy szakmunkás férfihoz kötik életüket. A második gazdaságba is aktívan bekapcsol ódnak, mert ott autonómnak érezhetik magukat. Az önigazoló ideológiák széles tárházát lelhetjük föl az alkalmazottakkal, a „mi bürokratáinkkal" beszélgetve Más utat járnak azok, akiknek sikerült továbbtanulni. Erre törekszik minden harmadik fehér galléros, de valójában csak 15-20 százalékuknak sikerül diplomássá válva elhagyni ezt a réteget. Fontos tudnunk, hogy a diplomás férfiak 20. a nők 40 százaléka alkalmazottként kezdte. Ez azt is jelenti, hogy ez a pálva „átjáróház", hiszen e rétegből a férfiak 55 százaléka előbb-utóbb vezető pozícióba jut a nőknek 20 százalékát „emelik ki" vezetővé. A korábbi társadalomképből kiiktatták az alkalmazotti réteget, helyzetükkel, érdekeikkel nem foglalkoztak. A magyarországi struktúraváltás nyilvánvalóan megköveteli, hogy e réteg szakmai helyzete gyökeresen átalakuljon. Az átképzést a „piac kényszerével", közvetett módon lenne jó elérni. Az alkalmazottak többsége azonban nem a szakmai önképzés szükségszerűségétől, hanem a politikai indíttatású „tisztogatástól" tart. E réteg tanácstalanságát s esvben manipulálhatóságát növeli, hogy a készülődő új rendszernek sincs egyetlen olyan politikai szervezete sem, amely számolna ezzel a népies társadalmi réteggel. A választások előtt néhány héttel még nyitott a kérdés: ki szólítja meg az alkalmazottakat, ki számit szavazataikra? Újszászi Ilona