Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-10 / 35. szám

1990. február 10., szombat DM| magazin 1945-tól az egészségügyünk újjászervezése során több olyan ellentmondás dominált, ami a kialakuló ellátást deformálta és fejlődését minduntalan vakvágányra terelte. A vezetők tudatában voltak annak, hogy a lakosság közérzetének egyik kulcsa az egészségügyi ellátás és a szociális gondoskodás. Emiatt a teljes lakosságra erőltetett ütemben kiterjesztették az „ingyenes" és „magas színvonalú" egészségügyi ellátást, ami csaknem 20 év óta állampolgári jogon jár. Ezt a lakosság elhitte és követelte. A csapda az, hogy ezek csak hangzatos szólamok maradtak és az anyagi hátteret nem biztosították. A nemzeti jövedelmünknek szégyenletesen alacsony hányadát fordították az egészségügyre, de ezt is megindokolták azzal, hogy „nem termelő" szféra. A polgári demokratikus országok és a szocialista országok többsége (így például tív éve Románia is) a nemzeti jövedelmének nagyobb hányadát fordította az egészségügyre, mint Magyarország. Az orvosok mindig sietnek Az ellátás egyik legmutatósabb és legolcsóbb fejlesztése az orvosok képzése, számuk növelése. A töméntelen túlmunkát a nagyszámú orvosokból és a felduzzasztott egészségügyi személyzetből szinte kikényszerítették. a hivatástudatra hivatkozva. Ilyen munkatempó mellett az orvosok gyorsan kiégtek, neurotikussá lettek vagy a szélmalomharc olyan önsorsrontó magatartásmódokhoz vezetett, mint az öngyilkosság, narkománia, alkoholizmus. Az életüket gyakran keserítették látványos orvosperek. A sokszor heroikus munkát végző egészségügyi dolgozókkal a lakosság elégedetlen volt. Miért? Ók csak azt észlelték, hogy sokat kellett várakozni, az orvosok mindig siettek és így nem tudtak harmonikus orvos-beteg kapcsolatot kialakítani. Tudatában annak, hogy a pártállam értelmiségellenessége az orvosok alacsony bérezésében is megnyilvánult, a betegek a nagyobb törődést meg akarták vásárolni. A paraszolvencia általánosan terjedt. Az orvos gyakran kénytelen volt elfogadni. Egészségügy: nyomor és pazarlás Szegeden a lakosságot évtizedeken keresztül az egeszségügy és általában az értelmiség ellen hangolták. Szegeden — lévén egyetemi város — a hétköznap bármely órájában forgalmas, így ilyen felszínes megállapítások „ülni" látszottak: sok a lógós értelmiségi, semmi dolguk, nekünk kell őket eltartani stb. Az áremelések mellett egyéb szegedi „specialitások" miatt felhalmozódott feszültséget és elégedetlenséget esetenként orvosperrel, egészségügy elleni hangulatkeltéssel vezették le. Nagy felháborodással olvastuk a jogos, de az aránytalanul felnagyított ügyeket is, és hajlamosak voltunk elfelejteni, hogy az érintettek gyakran kényszerpályán voltak és vannak. Kl a felelős emiatt? A „vaskalapos" vezetők, akiknek az autoriter megnyilvánulásai néha megemészthetetlenek, a bűnbaknak kikiáltott „szűk látókörű" szervezők? Hibáztathatok egyértelműen a gyógyítás kis váraiban uralkodó osztályvezető főorvosok (ha a betegek úgy érzik, hogy ők az élet-halál urai, beosztottai, meg hogy ők a hűbéresei)? Az egészségügy fejlődésenek kényszerpályái törvényszerűen létrehozták ezt a tudathasadásos állapotot. hiszen a fizetéséből képtelen megfelelő módon élni. Ezt az állam hallgatólagosan elfogadta, hiszen kettős nyeresége is származott belőle, egyrészt az anyagi: a bérszintet nagyon alacsonyan hagyja, a láthatatlan jövedelmet megadóztatja. A másik nyereség az, hogy az orvosokat erkölcsileg elítélheti és amikor akarja, bűnbakká teheti. Az orvos-beteg kapcsolat elszemélytelenedésében az orvos időhiánya mellett lényeges még a kórházcentrikus fejlesztés és az ezzel járó technokrata attitűd is. A természettudományos alapokon gyorsan fejlódó, specializálódó orvostudomány a fekvőbetegellátást aránytalanul hangsúlyozta. A betegről a betegségre helyeződött a hangsúly, összességében nem az embert, hanem egy-egy szervet vizsgáltak, a háziorvoslás helyett a teammunkát hangsúlyozták. Ez a szemlélet adta az egyik alapját a nagyfokú pazarlásnak. Kórházgyártás Az egészségügy fejlesztésének másik, legmutatósabb oldala a kórházi ágyak számának emelkedése. Ez a szám jelezte a kórházcentrikus fejlesztés diadalútját. Sokáig a kánaánt jelentette a bűvös 100 ezer kórházi ágy teremtése. Elértük, de mint ahogy az orvosok számának megsokszorozása, úgy ez sem jelentett minőségi változást. Az aránytalan fejlesztés pazarláshoz vezetett. Tudni kell, hogy a kórházakban a betegek ellátásának két lényeges formája van. A betegek egy részének aktív gyógykezelésre, megfigyelésre, állandó felügyeletre, folyamatos orvosi készenlétre van szüksége. Ez olyan ágyakon kivitelezhető, amelyek fenntartása nagyon költséges. Sok beteg csak gondozást és időnként ellenőrzést, kevesebb személyzetet és műszerezettséget igényel, tehát sokkal olcsóbb. Ilyen intézményeknek a fenntartása és létesítése azonban nem olyan látványos. A helyi tanácsok kértek és kaptak pénzt a létesítésükre, de helyette mutatós kórházakat építettek. Aktív kórházi ágyak így elég számban létesültek, de olcsóbb fenntartási költségű ágyak nem (jelenleg a szükségesnek csak a fele funkcionál). A pazarlás lényege abban áll, hogy azok a betegek, akik elláthatók lennének lényegesen olcsóbban, a drága aktív ágyakat terhelik. Például a belgyógyászati osztályokat terheli az idős betegek ellátása, az aktív gyógykezelés befejezését követően is. Ugyanis a kórházon belül nem tudják olyan helyre áthelyezni, ahol csak megfigyelik, rövidebb vagy hosszabb ideig ellátják őket. A jelenlegi társadalombiztosítás nem teszi lehetővé, hogy a családtagok (kivéve a gyermekápolási táppénz) betegsége esetén a beteg családtag (kora nincs meghatározva, lehetne fiatalkorútól aggkorig) mellett otthon maradhassanak táppénzen az eltartók. D

élután az iskolánál megszólalt a falábakon álló. apró lélekharang. Idegesen, nyugtalanul futott a hangja, szemben, a korcsmában az emberek fölkapták a fejüket, a félig kinyitott ajtóból nézték a palatetós, tornácos iskolát, előtte a rozoga haranglábat. Kiss Bazsit, a mindenkori alkalmi harangozót. — A Bagi Pistának, ugye? — Annak hát! Mán tennap köllöt vóna! Csak a Bazsi oda vót krumplit szönni a sógoránál — Tényleg igaz? Hogy majd két napra jött mög a Pista? — Úgy valahogy! Tanát egy közepes fát az erdőbe! Aztán arra! — Kérdözzétök a Bandit! Aszongyák, ü vágta le a kötélrú! — Bandit mán kérdözhetitök! A váltótárs meredt szemekkel ült a sarokban, elótte kiürült poharak, feldóit sörösüveg, csikkek, mellette a felesége, Marika, aki csak az imént érkezett. Szégyenkezve rázza az urát, röstellkedik. — Hallod? Gyere mán hazafelé! Né csúfoskoggyá itt mindönki szöme láttára részögön! Bandi üldögél tovább, nem tudja, miért kell óneki most innen hazamenni. — Hagyjátok! Nem iszik mán! Pihenjön kicsit, aztán majd hazamén! — Nem lőhet! Inkább segítsetök Marikának! — Sosé láttam így a Bandit! — Gondolom, Pista végött! — Jó, hogy a Pista végött! — Társak vótak! Aztán sajnájja! — Persze, hogy sajnájja! Nem mindégy ám ez! — Ajjaj! Nem bizony! Mindenki hozzátesz valamit, Bandit ketten emelgetik a székről, kivezetik, az ajtónál Marika belekarol, ültetné a lovas szekérre, néhányan segítenek neki. Szabó Palié a fogat, Pali is belekarol az ülésen, másik felől az asszony. — Személykocsi kéne! Nem éppen itt van a házunk! — Nem hát! Tudom én, hun laknak! A göcsös Tóni házátú bejjebb, Bogárzón! A székelt útnál MOLNÁR GYÖRGY Kocsmában — Éppen azé! Ilyen fogatta, mint a Palié, fénapi járás! — Nem baj az! Legalább lösz ideje a gőznek, hogy kimönnyön a sapka aló! Napáldozatra még hazaérhetnek! — Igaz! Mönnyön csak lovas kocsin! így legalább éri a levegő, de az autóba nem éri! A korcsmába visszatér a rend, poharazgatnak tovább, annyit szólnak csak, amennyi szükséges. — Adjá egy sört! Mög fizetőm a másikat is! — Huszonnyolc negyven! Vastag Pista nyújtja az ötvenest, Karcsi, a korcsmáros meg a visszajáró pénzt. — Tutod mit? — Pista pocakjával még támasztja a söntést. — Adjá égy Kossuthot is! Karcsi hátralép, hozza a Kossuthot, emez újra fizet. — Hohó! — kap a fejéhez hirtelen. — Adjá még egyet! — Mennyit? — Csak egyet! Röggé ne gyűjjek mán újra, me ez csak röggelig ölég! Karcsi kigombolja az ingét, törölgeti a homlokát, hozza a másik dobozt. Kicsit idegesen löki a söntés szélére. — Lösz-e még valami? — Azám.agyufa! Azt is adjá, me ha nincs gyufa, akkó nem fogy a trafikod! — Mennyit adjak? Negyven paklit? Ötvenet? Pista észreveszi magát, zavarában aprókat bólogat a fejével. — Affenét! Csak egyet! — Legalább kettőt vigyé! — Jó van, adjad! Ha mán annyira eladó! Ellépked a söntéstől, máskor az emberek ugratják, „Pista, nem felejtött e valamit? Nézzed mán, a pulton hagytad a gyufát!" „Eriggy vissza, idd lu a :örödet, röndösen, ne csak úgy til-tul, nagyjábul!" Most hallgatnak, mintha semmi közölni valójuk nem lenne egymással. Mintha valaki fölemelné a mutatóujját: ne beszéljetek, ne csúfoljátok a másikat, halott van köztetek, Bagi Pista, elment Borbás Jani után, a faluba, a repkénnyel befuttatott temetőbe. Vajon ki lesz a következő? Ki lesz az, akit majd keresni kell a fasorok között, a szalmakazalnál, az erdőben vagy csak előszedi a kamrából a Satoxot vagy a Bi 58-at, s Kiss Bazsi megint kongathatja a harangot az iskolánál. Korcsma, harangláb, iskola, mindnyájan öregek már, az iskola ámbár még erós, falait vastag, égetett téglából építették. Biztosan dacolna még az enyészettel, ha maga is meg nem unta volna az életét, gyerekek nélkül. Hírlik, presszót nyit majd benne az áfész, s ahol néhány éve még a Himnuszt énekelték a gyerekek, meg a Szózatot, ott részeg kiabálástól lesz hangos a nappal és az éjszaka, mert végtére is, nem lehet az, hogy idekinn, a tanyákon ne haladjon a világ. A haranglábat emberöltővel ezelőtt ásták a földbe, idáig tette a dolgát, de a homok megemésztett már nagyobb hatalmasságokat is. Csak az imádság tartja. Kiss Bazsi harangozáskor nem áll alája, inkább oldalt, nehogy a harang egyszer a fejére zuhanjon. Még a korcsma állja a sarat az idővel, őrködik a népjólét fölött, szükségessége, fontossága támadhatatlan. Ha a tetőn eltörik egy cserép, azonnal hozzák a iétrát, ketten is indulnának kicserélni. Nem lehet köztük igazat tenni, melyikük lenne alkalmasabb az efféle munkára. Ha megreped az ablaküveg, másnap ég alól, föld alól megjön az asztalos, de vakolás sem eshet a földre anélkül, hegy másnap már ki ne javítsák a ház sarkát, ahol a vakolást egy-két kapatos vendég viharos kedvében lerúgta. Isten óvó keze vigyázza hát a korcsmát, meg a lelkes közakarat, hiszen mi lenne az errevaló, kinti emberekkel korcsma nélkül? Erre feleljen valaki, akit nem a gólya költött, meg nem a nadrágzsebben hordja az eszét. A sovány Daru Veszter begombolt ingben üldögél a széken, pedig idebenn a meleg szinte elviselhetetlen. A többiek iszogatják a sörüket, homlokukat törölgetik, beszélik, hogy reggel még esóre állt az idó. A szocializmusban nincs deviancia Az egészségügyön való spórolás a kórházfejlesztésben is pazarláshoz és áttekinthetetlenséghez vezetett. Az egészségügyi beruházásoknak a viszszafogását is megideologizálva rendszerezték. A társadalom-orvostani szakvizsgán külön tétel az úgynevezett „kompromisszumos medicina". Itt az áll, hogy a lakossági szükségleteket nem tudjuk naprakészen kielégíteni. Nincs elég pénz, ezért rangsorolni kell a különböző célokra szánt beruházásokat. A legégetőbb problémákat kell megvalósítani. A bürokratikus intézményrendszer szűrőjén a fejlesztés olyan Tassan halad át, hogy mire megvalósul, akkorra már sokszor nincs is rá szükség. Arról nem is beszélve, hogy az elhúzódó beruházás a tervezett összegnek a többszörösébe kerül. A háború után például kiemelték a TBC elleni küzdelmet. A korrekt és feltétlenül szükséges gondozórendszer, az ernyóképszűrés az egész országban elég gyorsan megvalósult, viszont a tüdőkórházak csak a hatvanas évek közepére épültek fel. A hatékony járóbeteg-ellátás és a hatékonyabb gyógymódok alkalmazása addigra a TBC-t visszaszorította. A régi megbetegedési viszonyokra épült új hálózatról pár év alatt kiderült, hogy túlméretezett. Az addig háttérbe szorított elmegyógyászati ellátást kezdték felfejleszteni, a feleslegessé vált tüdőosztályok helyén. Tehát dupla hátránya volt a lassított bürokratikus ügyintézésnek. Egyrészt már túlhaladott célok megvalósítása került többszörösébe, másrészt a pszichiátria olyan felépítésű és működésű épületekbe került, ami csak részben felelt meg céljainak. Meg kell említeni az ideológia szerepét, mert az is torzította az egészségügy egyes szakágainak fejlődését. A pszichiátria fejlődését több mint 20 évig ideológiai okok miatt fogták viszsza. 1945 után téves felfogás uralkodott, miszerint az új társadalmi rendszer megszünteti a lelki betegségeket, prostitúciót, bűnözést stb. Az újonnan szerveződő társadalomban nincs helye a burzsoá társadalmak alapvető ellentmondásai miatt virágzó deviáns magatartásoknak, minden probléma megszűnik... Sajnos, ennek az ideának nagyon hátrányos következményei lettek, pl. pszichoanalízis és egyéb pszichoterápiás módszerek gyakorlását betiltották, pszichiátriai ellátás fejlesztését csak 25 éves késéssel kezdték meg. Más tényezők is hozzájárultak a sokszínűséghez. A kórházi osztályok ágyszámtervezése a lakosság megbetegedési viszonyainak gyors változása, a betegek hatékonyabb gyógykezelése, a lakosság demográfiai jellemzőinek átrendeződése (napjainkban a 60 év feletti lakosság az összlakosság több mint 20 százalékát képviseli, tehát elöregedtünk) miatt nem a lakosság pillanatnyi szükséglete alapján történt. A hatvanas évek elején Szegeden (Szentessy, Zalányi professzor irányításával) történt egy korrekt felmérés, ami a lakosság akkori megbetegedési viszonyai és egyes betegségek gyógykezelésének ideje alapján megállapította egyes klinikai szakmák ágyszükségletét. Ez alapján történt napjainkig az ágyszámok tervezése, csakhogy azóta eltelt harminc év. Ha csak az elöregedést nézzük, akkor is kitűnik, hogy a gyermekosztályokon sok a felesleges kapacitás, az idős lakosok ellátása pedig problémát okoz. Itt is fellelhetjük nyomorunk közepette a pazarlást, ugyanis még a gyermekosztályok ágykihasználása alig haladja meg a 60—70 százalékot, addig az idős — sokszor csak gondozásra szoruló — betegek tömege szinte lefoglalja a belgyógyászati és pszichiátriai osztályok nagy részét. Létrejött egy nagy tehetetlenségi nyomatékkal rendelkező intézményrendszer, mely a lakossági szükségletekkel nem tudott lépést tartani. DR. SZABÓ SÁNDOR KATONA JUDIT Fellebbezés Mert minden szépség elhomályosult és minden útnak gyorsan itt a vége, megtorpan, ki majdnem célhoz érne. Kifakul lassan minden, ami szép, de gyönyörű a rút és jó az álnok, gazok közé ültethet virágot. A bűntelen most bűnös lesz• Kezét hátracsavarják kis, holmi fogdmegek: s szívét tépik ki, amivel szeret. Most minden szépség kigyúl és elég, az ifjúságot mocskos sár fedi és nincsen ír, mely ezt feledteti. I