Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

12 1990. február 3., szombat magazin | [DM Hányasba kell tenni kanyarban a sebességváltót? Régtől fogva mondjuk: alapvető változásokra lenne szükség a KGST-ben, amely jelenlegi formájában inkább kerékkötője a tagországok gazdasági fejlődésének, semmint segítője. Az átszervezés természetesen nem megy egyik napról a másikra. Megszületik hát az elképzelés: térjünk át a konvertibilis, azaz a dollárelszámolásra! Rendben. Az átállásra vonatkozó számítások jelenlegi állása szerint az eddigi jelentős többlettel szemben évente mintegy 1,5 milliárd dollár passzívumunk, vagyis hiányunk alakulna ki a Szovjetunióval folytatott kereskedelemben. Különböző javaslatokat máris letettünk a szovjet fél asztalára, hogy valamilyen módon ezt az összeget juttassák vissza hozzánk, egyelőre azonban egyik lehetőség után sem kapkodnak. Úgy tűnik, ismét szembe találtuk magunkat egy problémával, ami újabb csapást mérhet az amúgy is omladozó magyar gazdaságra. Lehet, hogy nem kellene annyira sietnünk? Újabban egyre gyakrabban hallokolvasok jóslatokat régiónk sorsát illetően. Kettőre különösen föl kellett figyelnem, hiszen jónevű intézményektől származnak, az Egyesült Államokból. (Például a Cl A-tól, amely köztudomásúan kiváló szakemberek százait foglalkoztatja.) Az első „jóslat" a latin-amerikai mintát alkalmazza ránk is, amely szerint DélAmerikában a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején sorra dőltek meg a diktatúrák, ám az eltelt egy évtizedben az érintett országok csak tovább szegényedtek. A korábban viszonylag gazdagnak számító államok polgárai is lassanként már-már viszszasírják a korrupt diktátorokat. (A szocialista-demokrata Allende Chiléje például a gazdasági katasztrófa szélére sodródott, hogy azután a „fasisztoid" Pinochet alatt viszonylag tűrhetően összeszedje magát!) Az egyik jóslat ezt a jövőt tartja valószínűnek régiónk számára. És a másik? Nagyjából hasonló premisszákra építve azt valószínűsíti, hogy régiónk következő évtizedére a politikai-társadalmi-gazdasági zűrzavar nyomja rá a bélyegét. Eszerint legalább tíz esztendő, mire valamelyest kialakulnak a kiút valamiféle körvonalai. Akárhogyan ís, kemény jóslatok. Amelyek mintegy kívülről is értelmezik az itthoni egyre nagyobb félelmeket. Félelmeket a munkanélküliségtől, a családi-személyi ellehetetlenüléstói, az országot-térséget nyomorba taszító válságtól. Attól, hogy azt a keveset, amire jutottunk, amit szereztünk. azt sem őrizhetjük meg, tarthatjuk fenn. Elkeserítő a helyzet. Hisz a KGST recsegó-ropogó épülete eddig még csak adott valamelyes elemi biztonságot, ám e látszatbiztonság ára, a már elképesztő mértékű eladósodás lett. De legalább volt olaj, gáz és áram, s meleg lakásainkból, kivilágított városainkból nézhettük elszörnyedve déli és délkeleti szomszédaink elsötétített városait, fagyos lakásait. És lehet: ez sem lesz a jövőben. Mert a benzin-, áram-, olaj- és gázhiányon csak ideiglenesen segíthetünk gazdaságinak nevezett eszközökkel, azaz úgy, hogy az árat a kereslet-kínálat szerint emeljük. A dollárban fizetett importnak ugyanis kemény korlátai vannak. Akkor hát mi a megoldás? Hogyan lehetne mégis megkapaszkodnunk valahogyan Európa peremén, úgy, hogy legalább elemi létbiztonságunkat meg- és fenntarthassuk? Talán lassítanunk kellene? Sokszor egy szerpentinen — lefelé — rohanó kocsihoz hasonlítom magamban a magyarországi helyzetet. Olyan kocsihoz, amelynek gyöngélkedik a féke. vezetője mégis négyesben hagyja a sebességváltót. Egyértelműnek tűnik a veszély: bármelyik kanyarban „elszállhatunk"! Csakhogy lassítani sem igen lehet, mert mögöttünk lavina gördül alá az úton... Amíg lett volna időnk és szép számú tartalékunk az értelmes cselekvésre, addig millió gúzs kötötte ezt az országot. Mostanra pedig tartalékaink teljesen kifogytak, annál több adósság nyomaszt bennünket. így aztán. ha az úton lassítunk vagy megállunk, léhét, fejünkre omlik a hegy! Megöldás azért alighanem akad, mert — akadnia kell. Akadnia kell. ahhoz, hogy ellenőrizhetők maradjanak a társadalmi-gazdasági folyamatok. hogy egyik felől ne az irracionalizmus, másik felöl pedig ne a végletes elszegényedés-lepusztulás legyen a következménye c mai helyzetnek. S az egyetlen lehetséges kiút alighanem az. hogy e folyamatosan gyorsuló rohanásban megkíséreljünk szelektálni, mondjuk a politikai-társadalmi és a gazdasági folyamatok alakításában. Talán úgy, hogy megpróbáljuk tudomásul venni, több százezer munkanélkülivel, nyomorszintre szorított hárommillió emberrel aligha lehetséges bármiféle kibontakozás. Bármilyen is egy demokrácia, megbukik, ha az emberek elemi szükségleteiről képtelen gondoskodni. Gondoskodni? Higy egyre többet beszélünk arról, hogy elég volt a „gondoskodó" államból. „Lehetőségeket adó" államra van szükség, hogy ki-ki tehetsége, adottságai és tökéje szerint szabadon boldoguljon. Mert hisz az ó boldogulásuk további ezrek és százezrek tisztesebb megélhetését hozza. Igaz. De addig? Addig magukra lehet-e hagyni milliókat, kitéve a munkanélküliség és az ellehetetlenülés veszélyének ? Mert egy nagyjából bizonyosnak látszik: a valódi piacgazdaságra való áttérés nálunk csakis a szűkített újratermelésben valósulhat meg. Ez viszont önmagában is, még inkább jelentós mértékű újraelosztás híján, a társadalom 30—40 százalékát a valódi, totális nyomorra predesztinálhatja. A nagymértékű újraelosztás viszont a piacgazdaság kiépítését teszi illuzórikussá. És még mindig megmarad a kérdés: egyáltalán lenne-e mit újraelosztani? Kiútnak lennie kell! — mondottuk volt előbb. Például úgy, hogy az eddig abszolútnak tekintett angolszász, viszonylag vegytiszta monetarizmus helyett jobban szemügyre vesszük az osztrák vagy NSZK-beli gazdasági stratégiát és taktikát, amely semmivel sem eredménytelenebb, mint az angol vagy amerikai, sót, ám azoknál sokkalta több szociális érzékenységről tanúskodik. A politikai változásokat nyilván minél gyorsabban végig kell vinnünk a demokratikus parlamentarizmusig. A gazdasági változások folyamatában azonban ésszerű tempót illene diktálnunk. Tudomásul véve azt, hogy kollektíve kell tovább húznunk a nadrágszíjat, hogy a „gondoskodó állam" eszméjét és gyakorlatát nem számolhatjuk föl egyik napról a másikra. Mert például százezrek és milliók egyszerűen képtelenek magukról gondoskodni. Tudomásul véve azt, hogy valódi és teljes piacgazdaság ma már sehol sem létezik, hogy a marxi értelemben vett kapitalizmus mindenütt csódbe jutott már régen, s minden civilizáltnak tekinthető országban képes volt meghaladni önmagát. Nálunk is csak valami efféle lehet a kiút. Ehhez azonban a sebességváltót visszább kell venni. Legalább hármasba... SZÁVAY ISTVÁN 99 99 Az ösvény ismer engem Zilahy Péter még nem költő, de már versekkel határos szövegeket ír. Túl azon, hogy ó sem gondolja magát annak, a pillanat múlékony s nem mindig valóban tiszta fényű varázsát többre tartja a megfontolt munkánál, többre tartja a percet a napnál, a hetet a hónapnál. Tudjuk jól Petri Györggyel szólva, hogy minden pillanat tökéletes, ha bármikor imádkozhatunk Istenhez. Zilahy Péter egészen fiatalember, még nincs húszéves, kevés a pillanat, amivel gazdálkodhat. Egyelőre inkább érzékeny, mintsem intellektuális, s olykor súlyosabb a téma, mit költői eszközeivel igazán hatásosan föl tudna emelni. Mindazonáltal úgy gondolom, tehetséges. De ez csak az első lépés a semmiből, a többi százezer ezután következik. Kérem, így olvassák első ízben megjelent írásait. DARVAS! LÁSZLÓ ZILAHY PETER Románc Tél volt azon a délutánon a hegyek közt, Amikor nem engedted, hogy lehúzzam a bugyidat. A TV, az oktalan állat halkan dünnyögött, szépnek neveztelek, aztán kimentem borért, megmártóztál a forró gyertyaviaszban, és szemeit az ajtóra vetve reszketett a várakozás. Visszatértem a nyitóval kezemben, és nagyfiúnak éreztem magam, mikor beadtad a derekad végül. Áll még az óvodám Kék. Kissé rozoga. Belülről semmi sem maradt, csak a fogasok, meg a zsákok amiket ráakasztottunk. Napocska, esernyő vagy szék? Megzavarták már ezt a menetet. Egyébként most tüzelnek az állatkák. Összevissza rohangálnak az utakon. Láttam egy kis korcsot egy puliképzódménnyel 1:4 súlyarányban hancúrozni. A macskák pedig majd kirúgják a padlástetőt. Még a mászóka is áll. A gömbalakú, amiről leszedtek miután majdnem késő lett volna. Ordibáltam. Te Hitted volna, hogy az öregek is megöregednek, és lesznek még öregebbek, és hogy a szépek nem lesznek szebbek, és hogy a dinoszauruszok miattad haltak ki? Hitted volna, hogy aki egy perce még ny üszített a szerelemtől érted... és hogy a zene parázna? Es hogy te vagy a jószág, aki meghódította a Földet? NÉMETH ANDRÁS Nincs Veszter A

kiről beszélni akarok, tulajdonképpen nem is volt sintér, mert rendes . faluhelyen a sintért választották, az én emberem a társadalmi rang szempontjából egy lépcsövei alacsonyabb fokon morzsolta szerény életét. Nincs Veszternek hívták. Senki sem tudta az igazi nevét. A városunk közvetlen közelében lévő faluból származott, a világ közepéről, ahogy az ottani lakosok mondják. Nézőpont kérdése... Sok világ közepe van, ha a köldökünket nézzük, az is lehetne... Szóval, Nincs Veszter szegény parasztcsaládból származott, csöndes ember volt. Tisztességes, használható: Gyere Veszter, ásd ki az árkot! Söpörd föl a templomot! Megdöglött a disznó, dobd be a folyóba! Ilyen volt... Sírt is ásott. Mikor nagy volt a víz, fontos megbízatást kapott: ügyeletes volt a parton, hogy a kisodort dögöket, netalán hullákat, vasvellával belökje a sodrásba, nehogy a községi tanácsnak adminisztrációs gondja legyen. Ő rendre mindezt megcsinálta. Egyszer megbetegedett, majdnem belehalt valamilyen fertőzésbe. Egy istálló padlásán vészelte át a nyavalyát. A gazda kisbéresc ápolgatta, itatgatta cukros teával, egyszer a gazdasszony csirkelevest is főzött neki. Néha-néha egy-egy pohár bor is kijutott. Orvos nem látta és biztos, hogy papot sem hívtak volna hozzá, ha meghal. Lábra állt, de a fél testét reszketés fogta el, és ez így is maradt. Parkinson-kórja volt és ez megváltoztatta az életmódját. Többé nem tudott ásni, fizikai munkát végezni. Beállt segíteni a sintérnek, fogdosni a kóbor kutyákat.. Egyszer valaki mondta neki: Veszter, miért ütitek agyon ezeket az állatokat, mikor a klinikák pénzt adnak érte; keresik a kísérleti állatokat, benne van az újságban. Attól kezdve Nincs Veszter önállósította magát, és ő lett az egyetem kutyabeszerzője. A fél megyét bejárta, és sokszor tíz-tizenöt madzagra kötött kutyával jelent meg a klinika kapujában. Jó pénzt keresett, már az igényéhez képest. Mindig ugyanabban a ruhában járt. Nem tudom, váltott-e fehérneműt, de a kutyák nagyon kedvelhették a szagát, mert soha nem harapták meg. Egy alkalommal egy gyönyörű, hatalmas német juhász kannal állított be hozzánk. Nem is mertünk felé közeledni, úgyhogy Veszter maga csukta be a ketrecbe, mint egy kezesbárányt. Két nap múlva telefonáltak a rendőrségtől, hogy nincs-e nálunk egy pedigrés, hím farkaskutya. Ez olyan rutin körtelefon volt. Mondtuk, hogy van egy szép példány, de a keresztlevelét nem hozta magával. Kijöttek megnézni. Az alhadnagy, aki az idomítója volt, rögtön felismerte: — Hektor, gyere ide! A kutya engedelmesen a rendőr lábához feküdt, mikor kinyitották a ketrec ajtaját. — Hogy került ez ide? — kérdezte a rendőr. — Ez egy többszörösen kitüntetett kutya, őrnagyi rangja van, mindent tud: szag után nyomoz, a bűnözőt elfogja, leteríti, ártalmatlanná teszi. Ki tudta idehozni, hiszen ennivalót is csak tőlem fogadott el. — Veszter hozta — mondta az egyik állatgondozónk —, Nincs Veszter. — Az a reszketés?! — kiáltott föl az alhadnagy. — Razziák alkalmával sokszor találkoztunk már vele kültelki kocsmákban, és föltűnt, hogyha a borospoharát megfogja, elmúlik a reszketése, sohase löttyen ki belőle egy csöpp sem. Szeretnék vele beszélni. Itt van most? Persze csak kíváncsiságból, mert tudomásunk szerint még idáig semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Előkerítettük Vesztért, aki az idomító kérdezósködésére csak nehezen válaszolt: — Én csak annyit mondok: Gyere ide, kiskutyám! — és így csapkodom a tenyeremmel a térdemet — s mutatta. — És odamegy minden kutya? — kérdezte a rendőr. — Igen. Többet nem tudott meg az alhadnagy, hiába faggatta. Mikor elment a kutyával, mondom Veszternek: — Ugyan árulja el, hogy tudta megfogni ezt a hatalmas állatot? — Gyere ide, kiskutyám! — ez volt a válasza ismét. — Azért mégis ván valami titka, ne mondja nekem, hogy nincs — próbáltam én is vallatni. — Hiszen magát sohasem harapják meg a kutyák. Egy darabig tűnődött, majd csöndesen megszólalt. — Jó. doktor úr. magának megmondom, mert maga az egyetlen itt a házban, aki emberszámba vesz engem. Még a dédapámtól hallottam kisgyerek koromban, hogy volt Rózsa Sándornak egy társa. Pisze Matyi, akinek tolvajláskor, rabláskor csak az volt a dolga, hogy előre bement a tanyába vagy ahová, és nem volt olyan hamis kutya, amelyet ki nem tudott volna az ölében hozni. Megkérdeztem dédapámat, hogy ez a betyár akkor a rontáshoz is értett? Azt válaszolta, nem fiam, az volt a titka, hogy a csizmájában mindig volt kutyaszór. amit egy szuka és egy kan feneke környékéről vágott. Azt is tudni kell Veszterról, hogy templomjáró volt, de tisztességből mindig hátul, a szenteltvíztartótól is távol állt meg, mert úgy gondolta, hogy a szagát csak a kutyák szeretik, de, hogy az emberek? Abban nem volt biztos. Időnként mégis előfordult, hogy egy nőnek fölajánlott száz forintot, de hogy volt-e, aki elfogadta, azt csak ó tudná megmondani, ha élne. Nagyon kemény hideg volt a halála napján. Negyven kilométer állt előtte, tizenkét kutyával rótta az országutat. A dróttal megkötött állatok sorra pusztultak. — Ez is elment — motyogta félhangosan, miközben a primitív pórázról lekapcsolta a megfagyott kutyát. Három falun ment keresztül. Nagyon fázott. Minden kocsmánál megállt, egy-egy féldeci pálinkával melegítette magát. Beesteledett... Már csak egy kutyája maradt. Zsibbadt fáradtság vett erőt rajta. Pihenni kéne, gondolta és leült. — Gyere ide, kiskutyám! — hívta magához a reszkető állatot. A kora reggel útnak induló autósok találtak rá. Összegörbülve, meredten feküdt az út mellett a csonttá fagyott utolsó kutyáját ölelve. Volt Veszter... Nincs Veszter...