Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-28 / 50. szám

3 Hangok a „zsákutcából" (Folytatás az 1. oldalról.) mint a rétestésztát — veti közbe Kokavecz László. — Ha maffiózók lennénk, ak­kor miért a sok gyomorba­jos, szívinfarktusos oktató? Gátlástalan emberek alig­ha kerülnek lelkiismereti okokból kórházba. Egyszerű­en arról van szó, hogy az államigazgatási hatalom ép­pen olyan• mechanizmussal működik, amelytől szaba­dulni szeretnénk. Mi a va­lódi piaci versenyt sürget­jük, ahol a szakma és a ta­nuló maga képes kiszűrni az ide nem való oktatókat. Ehelyett rendeletekkel, uta­sításokkal a nyakunkban kell vergődnünk. Bejön a tanuló, fizet hat-nyolc ezer forintot, hogy jogosítvány­hoz jusson, és szinte pont­ról pontra mindent előír­nak neki. Hát ez nem szol­gáltatás! — Ügy érezzük, hogy ezt a rossz légkört módszeresen alakítják ki ellenünk. Olyan hangulatot keltenek, hogy nekünk érdekünk a lakos­ság megkopasztása — veti közbe Horváth Gyula. — Mégis csak furcsa, hogy egy országgyűlési képviselőt is vissza lehet hívni, de egy vizsgabiztos döntését a gya­korlatban nem lehet meg­kontrázni. Az elvek persze egészen mások, mutatósak, demokratikusak. De a gya­korlat hírből sem ilyen. A tanácsot egyszerűen lehe­tetlen és értelmetlen meg­kritizálni. Nekünk pedig nincs szükségünk olyan ad­minisztratív felső vezetés­re. amely a számok bűvöle­tében él. * A szerkesztőség előtt va­lóságos kis tüntetés zajlott a napokban. Oktatókocsik hegyén-hátáo a parkolóban. Tizenvalahányan zsúfoló­dunk be a kis szobába, az autóklub oktatói is szeret­nék élmor.dahi a magukét: — Ez a vezetési stílus, amit a tanácsnál tapaszta­lunk, nagyon nem tetszik. Ha valamiért szólunk, jön a retorzió, és egy-két napon belül minket is vizsgáztat­nak. Mintha hülyék len­nénk, és nem volnánk ké­pesek a tesztlapot kitölteni. A közlekedési osztálytól el­várnánk, hogy menedzselje a munkákat. Ehelyett raj­tunk, oktatókon csattan min­den, mert mi vagyunk a sor végén — mondják szinte kó­rusban. — Évek óta sürgetjük, hogy felejtsék már el a szá­zalékokat. A szakmai szín­vonalat nem lehet számok­kal mérni — sérelmezi Már­ki Antal. — Mégis, negyed­évente jelentenünk kell a bukási százalékot. Az ap­parátus az első sikeres vizs­ga arányúnak bűvöletében él. Holott egy sikertelen vizsga is szolgálhat tanul­ságokkal a résztvevőknek. Ezért azután inkább a pót­órákra kényszerítjük a ta­nulót. Két-három ezres pluszköltséget nyomunk a nyakába, holott egy újabb vizsga csak háromszázba ke­rülne. — Ügy érezzük, hogy a tanácsi emberek puskával a kézben állnak a hátunk mö­gött. Így nem lehet oktatni, legfeljebb árkot ásatni — vág közbe valaki. — Mi mindenért kapunk a fejünkre föntről — mond­ja Kusz György. — Valósá­gos termelőüzemnek néznek minket. Ha egy vizsgáztató túl sok tanulót enged át, az is a mi hátunkon csat­tan. Ha túl keveset, az is. * — Az éremnek két olda­la van — érvel Balló Zol­tán megyei közlekedési fő­tanácsos. — A pandúrnak soha sem volt hálás szere­pe, bár mi nem szerettünk volna azok lenni. Az ér­dekellentét az idejétmúlt jo­gi szabályozás és az élet között feszül, és az ütköző­pontban a megyei tanács szakosztálya áll. Mi magunk is többször szorgalmaztuk: igazítsák jobban az élethez a képzést, a vizsgáztatást. Például ne rutinpályán, ha­nem, kinn a forgalomban oktassanak, vizsgáztassanak; a tesztlapok is igazításra szorulnak. Magunk is vé­geztünk kísérleteket a Köz­lekedési Főfelügyelet enge­délyével, egy korszerűbb rendszer bevezetése érde­kében. A piaci versenyt is szorgalmazzuk, ezt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy az országban az el­sők között engedélyeztük — Szegeden — a munkaközös­ségek megnyitását. Szerin­tünk az, hogy hét képző­intézmény van ma, biztosít­hatja a piaci verseny alap­jait. Azt hiba a szemünkre vetni, hogy nem menedzsel­jük az oktatást. Mi nem szakmai irányítók vagyunk, hanem törvényességi fel­ügyeletet gyakorlunk. Az sem fedi a valóságot, hogy a vizsgabizottság bevétele — a buktatások miatt — nőtt volna; a közlekedési fel­ügyelet kasszája vastago­dott, amit a műszaki vizs­gák számának növekedése okozott. Már napok óta hallgatom a sérelmeket, vagdalkozáso­kat, amikor úgy döntök: elég! A darázsfészek gond­jait nem nekem kell meg­oldanom. S abban is egyre jobban hiszek, hogy a vita nem személyre szabott. Sok­kal inkább a magát túlélt, de még ma is görcsösen erőlködő mechanizmus vele­járója. Papíron persze minden rendben. A megyei tanács csak a felülről jövő rendele­teket hajtja végre úgy ahogy tudja. A törvény szö­vedéke azonban unos-unta­lan felfeslik valahol. Rafai Gábor — Kidúrnak a birtokom­ból! — Kik? — A téesz. — Hogyhogy? — Odaadtam a földem Györfi Antaléknak. — Miért? — Ajándékba, hogy en­gem kijjebb szorítsanak. Már be is van karózva — mutat a faluszéli kiszögel­lésre Csűri István. A csen­gelei utcavég különben csen­des, odébb fóliasátrak fény­lenek, messzebb fúrótorony állványzata magaslik a ko­rai tavaszban. Bálásszalmák halmaza takarja a tiszta ké­pet, de két földbe vert léc valóban új mezsgyét jelöl. Innen pörgessük vissza a történetet. Csúri István, a Csengelei Aranyhomok Ter­melőszövetkezet nyugdíjasa igencsak zaklatottan adja elő sérelmesnek tartott föld­galibáját. Eszerint: mindig beleestek földjei a nagy táb­lába. Az apró parcellak út­ban voltak, s ezért legvégül, ötödszörre, az utcai ház mel­letti lapost kapta cseréül a téesz tői s lám; ezt is elve­szik. Mondásával a mostani vitatott sarokból épült a fa­lu, s neki kellett behordania homokkal és teletömni trá­gyával, hogy haszonra fog­ható legyen. Korábban nem a faluszéli házban, hanem tanyán laktak s nyugdíjas éveiben is igényt tartott a háztáji földre. Mivel annak idején egy darabban nem tudták kimérni Csűri Ist­vánnak a háztájit, toldalék­ként ragasztották ahhoz az alig pár száz méterre lévő másik földdarabot. Használt még egy hold százvalahány négyszögöl föl­det Csűri István, odébb a Kókai-dülőtől — ahol éppen a beszélgetés zajlott. A kis Nem arattam le a felebarátom gabonáját tanya mögötti föld a mi tör­ténetünkben azért emlitödik, mert — augusztusban múlt egy éve — azt is átíratták Györfi Antaléknak. Onnét került a mostani „vitatott csücsökre" 150 mázsa trágya, A termelést, gazdasági megfontolásokra hivatkoz­va, úgymond ideiglenesen felfüggesztendő gyár dol­gozói állják körül a ripor­tert. Igen sok helyütt le­hetnénk így az országban, megnevezni a vidéki tele­pülést ezért sem fontos. Az adást különben már levetítették, láthattuk, hallhattuk a Hét legutóbbi műsorában. A szocialista tervgaz­dálkodás újabb impozáns eredménye: az emberek egy blöff, egy ügyesen leplezett csődtömeg köré szervezték az életüket, felépültek az OTP-tarto­zásokkal megterhelt csalá­di házak, a kiskertekben májustól virágzik a krumpli, már hamarabb az őszibarack, dagad a földben a répa, retek... etc. A blöff nyilvánvalóvá vált, a gyár leáll. Mond­ják, ideiglenesen. Ponto­sítsunk a fogalmazáson. szúrja közbe később az igazgató, hogy gazdaságta­lan lenne, arról soha, se­hol nem volt szó. Erről bizonyára nem. ámbátor e szelíd tényen mit sem vál­toztat mindaz, hogy a munkás, s munkásasszony megtámaszthatja a kiskert végi kerítést, ekképp fi­gyelve az előttük magaso­dó üzem szürke, hallgatag tömbjét. — Nem gondolják, hogy maguk IS hibásak — per­sze, ahogy én is, mi is? — kérdez tehát, s kompenzál még ugyanazzal a léleg­zettel a riporter. De az el­lenié tezés elkésett, s egy munkás ujjai, mint hara­gos madárka, máris ott röpködnék a rutinosan ag­resszív kérdező rezzenés­telen arca előtt Otromba szakmai provokáció? Vagy a történelem nemes pené­szével körbefuttatott évez­redes emberi ostobaság egy újabb épületes meg­nyilvánulása? Mármost va­lóban megfontolandó, mi­lyen jó, milyen probléma­mentes lenne, ha azt mon­danák ezek a micisapkás, meg fejkendős munkásem­berek, hogy: igen, ké­rem szépen, mi is hibásak vagyunk. Tudja mit ri­porter úr? Mi vagyunk a leghibásabbak. Látnunk kellett volna — és ekkor a gyárra mutatnak —, hogy ez hazugság. Tud­nunk kellett volna már tíz évvel ezelőtt — és ekkor az igazgatóra mutatnak—, hogy ez itt hazudik. Fe­jünk a homokba dugtuk, kussoltunk, holott sztráj­kolni kellett volna, meg asztalra csapni, meg Szo­lidaritást csinálni, meg szétütni közöttük — és ek­kor a főváros felé mutat­nak —. de nem tettük. Bocsássanak csak el ben­nünket, hol az az átkozott s érdemelt útilapu?" Nem tudhatom, hogy az imigyen elképzelt válasz kielégítette volna-e a ri­portert. Már csak azért, mert ha igen, akkor in­nen csupán egyetlen logi­kai lépésre lenne az a kö­vetkeztetés, hogy akkor az egész munkásosztály hi­bás. A hibából pedig könnyen bűnt lehet fabri­kálni. Jól van, elégedjünk meg ennyi okoskodással. Mert ugye minden csupa feltételes mód volt. Csu­pán a gyár nem, melybe ezentúl a szellemek jár­nak dolgozni. Az élők meg azt álmodják éjszakán­ként, hogy működnek a sötétség falai közt a gé­pek. Dal s az oly anr.yira bele lett ka­varva a földekbe, hogy még a bírói pulpitus előtt sem született /elfogadható ítélke­zés az időközbeni Csűri— Györfi összecsapáson. De haladjunk sorjában. — Miért adták oda Csuri­ék földjét Gyórfiéknek? — önkéntes földcsere miatt — veszi elő az aktakö­teget dr. Farkas Miklós, az Aranyhomok Tsz jogtaná­csosa. — A Győrfiék saját földje kint a határban utunkba esett. Helyette kel­lett adnunk másikat, itt a faluszélén. Mivel Csűri Ist­ván háztájija két darabban volt, fölajánlottuk a hármas cserét. Csűri kap a meglévő parcellához közvetve kap­csolódó darabot, Györfi megkapja a sarki részt, amelyet eddig Csűri pótlás­ként használt, s mindenki­nek egy táblában lesz a föld­je. A vezetőség ezt jóvá­hagyta két éve. Mindkét fél­ben megvolt a megegyezés készsége, de végül is Csűri nem'ment bele a cserébe, hoEy a kettőből egy legyen. Biztos alapos oka volt rá... — Mindent megadtunk, ami törvényes — válaszol Auer Mihály elnök, ki egyik szenvedője az egész tortúrá­nak—, mi ferrek voltunk A hereföldünkbe eső rész he­lyett adtunk másikat Előbb Somogyi Károlymí felvételed mindenbe belement Csűri István, azután meg letagadta még az eget is. — Elképzelhető, hogy a falu terjeszkedni fog, és a parcellázási lehetőség miatt ragaszkodik az utca folyta­tásához Csűri István? — ve­tem közbe, kívülállóként. — Nem, arra nem halad. Szerintem a kettejük szemé­lyes ügye, a téesznek nincs most már hozzá köze. — Csűri István nem fo­gadta el, mondása szerint, a felebarátja bevetett földjét, és még most is rajta a gabo­na. Olyan földet mégsem ad­hattak csereként, amelyet más használt, vagy mégis?! — Ennél jobb megoldást nem találhattunk — tárja karját dr. Farkas Miklós. — Ha nem jó az, hogy egy­máshoz kapcsolódik az eddi­gi két darab háztáji, akkor nem tudom, mit kellene tennünk. Gazsovits József, Csengele korábbi téeszelnöke szerint a haragvó feleket egy tóba kellene ereszteni s mindad­dig ki nem engedni, mig ki nem békülnek. Mivelhogy, ilyen fölhatalmazása egyet­len jogállamnak sem lehet, hallgassuk tovább Csűri Ist­vánt, miért fél a földcseré­től. — Innen, az erdőből vit­tem a feleségem, tudom, hogy ez a föld, amelyiket rám akarnak sózni, sohasem látott trágyát. Adjam oda, amelyiket már rendbe hoz­tam ezért a hitványért? — kérdi a zörgő szárú, aszott februári rozsban caplatva. Tétlenségünkre szeme köny­nyel telik, s hárítjuk a meg­hallgatásból adódó hálálko­dást. Igyekvőre fogjuk a dol­got, fotós kollégámmal. Ne­künk itt már nincs helyünk. Megtettük dolgunk. Hallgat­tunk. Köszönnénk el hamar­jában, mikor Csűri István még a házához kér bennün­ket maradásra. Valamit akar még mutatni —, gondolom, s toporgunk az ?utó mellett — biztos fontosnak tartja a megnyugváshoz. Ilyenkor, az ember általában türelmes, de nem bírva már cérnával a várakozást, sürgetőre in­dulok. Megrökönyödésemre Csűri István megviselt sorsú nyugdíjas, két ötszázast szo­rongatva közelit Ijedt hát­rálásomra az autóba hajítja hanyagul a bankókat: „tudja ő, mi az elintézés módja a segítésnek" kijelentéssel. A legerélyesebb visszautasítás­ra veszi csak vissza a „ke­rékkenésre" szánt pénzt Ekkor sajnáltuk meg igazán. Teljesen összekavarodott benne a jó meg a rossz. Be­lénknyilalt: találkozhatott ő egyáltalán ügyeinek intézése során tisztességes emberrel, ha már a számara vad ide­gentől is pénzért reméli az igazat?... Hát, ide jutott a mi világunk? Azt a mindenit...' Majoros Tibor 4

Next

/
Thumbnails
Contents