Délmagyarország, 1990. február (80. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-26 / 48. szám

1990. február 26., hétfő 5 Egerek és emberek [ a Kisszínházban John Steinbecket valószínűleg nem kell bemutatni az olvasónak, hiszen világsikert aratott regényei (Édentől Keletre, Érik a gyümölcs) kedvelt olvasmányai a polgároknak világszerte. Az Egerek és emberek című színmüve is az amerikai nagy válság idejét idézi fel, emberábrázolásában azz^l a mikrorealizmussal, amely annyira jellemzően idegen tud maradni számunkra. Mi nem az amerikai kisember hétköznapi, elérhető álmain nevelkedtünk, számunkra nem igazán azonosulási alap az az újvilági nagy válság. Talán éppen azért, mert Steinbeckből és egyáltalán az angolszász drámaírói hagyományból hiányzik az az örökség, amely permanens világválságban szenvedő régiónkban érzékennyé teszi íróinkat és költőinket a valóság és a vágyak antagonisztikus viszonyának az ábrázolására. Míg a regényekben (így Steinbeck említett műveinél is) a sajátos írói eszközökkel talán egyetemesebbé lehet tágítani ezt az amerikai életérzést (gondoljunk Hemingway müveire), s a krízis atmoszféráját borzongatóbbá lehet fokozni, addig e színműben a válság emberi viszonyokban való kivetülése kiaknázatlan, atmoszféra nélküli marad Nekünk idegen, mert mi olvasmányainkban „rászoktunk" a költőiséggel átitatott kisrealizmusra (Capek, Hrabal stb.), a humorral átszőtt, vérbő valóságábrázolásokra, amelyek megalapozzák, hihetővé teszik az elérhetetlen elérhetőre való vágyakozás fájdalmát. Színházi élményeinkben pedig belekóstolhattunk az abszurd keserű életérzésébe. Ha valaki tehát Steinbeck művéhez nyúl, vagy egyik, vagy másik lehetőséget kell választania, anélkül persze, hogy most kizárnánk ezer más út lehetőségét. Egyet viszont semmiképpen sem tehet, mégpedig: a realista színjátszás hagyományait követve „felvinni" egy realista darabot a színpadra. Realista módon, a rendezői autonómia legcsekélyebb jele nélkül eljátszani egy szikár darabot — ez tökéletes zsákutca. Halasi Imre rendezéséből elsősorban azt hiányolom, hogy nem tudta izgalmassá, vonzóvá tenni számunkra ezeket az emberi viszonyokat. A néző mindvégig kívül maradt az ábrázolt problémákon, de ez nem is csoda, hiszen épp azért nem i/olt közünk ehhez a darabhoz és ehhez a játékhoz, mert nem sikerült egyetemessé tenni a hősök vágyait, nem sikerült érzékeltetni a sorsszerűségnek azt a végtelenített fájdalmát, amely sorstragédiává emelhetné a kisemberi nyomort. (Ennek ábrázolására azonban Steinbeck műve is alkalmatlan.) így nem derült ki igazán, hogy milyen szándék vezette a rendezőt. Egyetlen színházi pillanatot tudok csak segítségül hívni, amikor a Lennie holtteste mellé telepedő George lassú, ringatózó mozdulatokkal, riadt, tanácstalan arckifejezéssel bámul maga elé. Itt (egyébként a záróképről van szó), és csakis itt érhettük tetten a tökéletes magány, az abszolút kiúttalanság drámai erejét, amelyet bizony a produkció minden pillanatában éreznünk kellett volna. Ahhoz azonban, hogy az egymásrautaltság és a társtalanság állapota a rendezői szándéknak megfelelő érzést váltsa ki belőlünk, nagyon erős, ritmusos játékra lett volna szükség (vagy egy egészen más; Rmescói, ber ket ti hangulatot teremtő abszurd játékhelyzetre). A kapcsolatnélküliség, a tökéletes izoláltság állapotát ugyanis képtelenség megteremteni és fenntartani egy hosszadalmas színváltásokkal terhelt, folyondáros mikrorealista játékstílussal; ez utóbbi hűen jelenik meg a színpadképben is (Menczel Róbert munkája), amelyben még egy valóban eleven kutyát is behoznak a színpadra, neki persze legalább elhihetem, hogy fél. A figuráknak nincs egyéni arcuk, nem hordoznak érzelmi töltést magukban, egyetlen gyújtópontja sincs ' az előadásnak. Az egész játék csak egyvalamiről szól: arról az iparkodásról, amellyel a színészek a valódi szituációnélküliségben megpróbálnak fogódzót találni ahhoz, hogy a játékot kiemeljék a közöny és az unalom légköréből. Tulajdonképpen egy Brooktól kölcsönzött kifejezéssel jellemezhető a produkció, a tökéletes „holt színházzal". Sajnos, az életjelek hiányolhatok a színészek játékából is. Áron László (Lennie) az ösztönlények eléggé ismert gesztusrendszerét alkalmazva a figuraalkotásban, a legtöbbet tette az elevenségért, néhányszor sikerült is valamiféle koherenciát teremteni a többiekkel való viszonyában, de a WJ HK 1 •Hglh jflH mr-M. HV;.,^ X llllllp • Cl ! FI T-JM KJ m m ' 8 $ iMllio Ifek M - flS, BSríhf ''"'-^BP® : AÍM Nagy László felvétele Aron László, Mentes József, Kovács Zsolt, sivár közeget érezve maga körül, minduntalan „felfüggesztette" színészi kísérleteit. Kovács Zsolt (George) is hiába kereste régi önmagát a képtelen helyzetben: egy westernhős konok szilárdságát kellett ötvöznie egy egyetemes — s nem amerikai — örök, magányos vándoréval. Mentes József alakítása, amellyel a felemelkedésért küzdő kisember szánalmas, majd reményvesztett küzdelmét vívta, ugyancsak talajtalan maradt. Jakab Tamás (Curley) és Bede-Fazekas Annamária (Curleyné) erőtlen, egysíkú, szintén kedvetlen kísérletei is kudarcba fulladtak. A Síim alakját kényszeredetten formáló Kárpáti Tibort méltatlan volt látni Kent grófja után ilyen szerepben. Érthetően sem kedve, sem valós helyzete nem volt a játékhoz. S általában elmondható, hogy valamennyi figura színészileg hitetlen, üres, tölté6 nélküli volt. A néző számára pedig nem maradt más emlék, csak a tátongó hiány érzete, amit az előadások után felzúgó, szokásos kritikátlan vastaps sem tud feledtetni. Nagy Márta Megújul a Színház Az elmúlt hónapok visszatérő témája volt a kulturális lapok finanszírozásának megoldatlansága. Többféle vélemény és várakozás fogalmazódott meg a Színház című lappal kapcsolatban is. Ez a „színházművészeti elméleti és kritikai folyóirat" mind ez idáig az egyetlen szakmai lap a magyar sajtóban. Eddig 2200 példányban jelent meg, sigy csak a szűkebb szakmához jutott el, a széles közönség kevéssé ismerte. A szerkesztőség munkatársai a pénzügyi nehézségek megoldására az „előremenekülést" választották. Elképzelésük lényege, hogy a szakmai igényességet és színvonalat megtartva színesebb, érdekesebb újságot adjanak az érdeklődök keiébe. Csökkentik a „nagy <ritikák" számát, egy-egy alkalommal maximum 4-5 műbírálat kap helyet. Az előadások jelentós részéről könnyedebb, szinesebb írásokban fognak beszámolni. Fontos szerepet kapnak a színi újságírás kissé feledésbe merült műfajai, mint: a riport és a portré. A képeslap megtartja jelenlegi formátumát és 50 oldalas terjedelmét, de az eddigieknél valamivel gyengébb papiror és megemelt példányszámban fog megjelenni. Az első negyedévben még a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat adja ki, április l-jétől azonban átkerül az Arany, János Kulturális Lapkiadó Kft.-hez. A szerkesztőség megpályázta az Osvát Alapítványt. A megjelentetés költségeit részben ebből a támogatásból, részben az áprilistól (48 forintra) megemelt árból, részben hirdetésekből próbálják fedezni. A cím változatlan, a lapíej új; új a főszerkesztő: Koltai Tamás és helyettese Nánay István is. A Színház szeretne minél több előfizetőt gyűjteni; a terjesztésben nemcsak a postai hírlapárusokra számítanak, szeretnék ebbe bevonni a színházakat és bizonyos könyvesboltokat is. A szerkesztőség két hónapon belül akarja elérni az általa optimálisnak tartott 5000 korüli példányszámot. Az első szám február végén jelenik meg egyelőre korlátozott, 2500-as példányszámban, s a régi 30 forintos áron. Ebben többek között összeállítást olvashatnak a szegedi színházi botrányról, a színházak finanszírozási rendszerének jövőjéről és a Nemzeti Színház tervpályázatáról. M. T. Legjobb itthon... Temesi Mária estje a Royalban Tizenegy év, nem hosszú idő, de egy pedagógusnak mégis távolinak tűnik az, ami akkor történt. Minden évben búcsúzik egy-egy tanítványunk, aki a Szegedi Főiskolán friss diplomát szerzett, de Mária más volt. Több, ígéretesebb. Márcsak azért is, mert ritka dolog, ha egy tanítvány egyszerre két hangszeren szerez diplomát Nevezetesen: énekesés zongoradiplomát. Mindkét hangszernek kiváló tudója volt. De egy athéni ének versenyen -nyert, s úgy döntött, operaénekesnő lesz. Erre biztatta ót két tanára: Kerek Ferenc és Sinkó György is. Sinkó gyakran mondogatta: „... Ha Mária nem lesz világjáró művész, akkor érdemes tanítani!" Kerek ilyenkor csendesen mosolygott, mintha ez a világjárás már eldöntött tény lett volna. Mindenesetre Mária Szegedről egyenesen a Budapesti Zeneakadémia operaszakára nyert felvételt. És két év múlva, 1980 őszétől már a Budapesti Operaház tagja lett. Ezzel egy időben jöttek a sikeres külföldi versenyek és szereplések, egészen a Pavarotti-díjig. Hogy ez hogyan történt, elmondja Tsmesd Mária művésznő ma, 18 órákor a Royal kávéházban. Mindenkit szívesen látunk, a művésznő szegedi tanárai. Hitérdekvédelem — Állóháború az egyházi épületekért? Helyet az egyháznak! De hogyan? A hívő emberek a templomok és plébániák falain kívül is feladatuknak tekintik a keresztény evangélizációs tevékenységet. Az egyház is támogatja a templomon kívüli kulturális és karitatív munkát. A vallásos meggyőződésű emberek tevékenységének összehangolására szerveződött meg tavaly ősszel a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége (KÉSZ). Kitűzött céljuk — vallással kapcsolatos előadások, koncertek, kiállítások — megvalósításához még nem láthattak hozzá, mert jelenleg fontosabb feladatuknak tekintik a vallásos emberek hitével kapcsolatos érdekképviseletet, érdekvédelmet. Az új egyházi törvény — amelynek követelésében a szegedieknek is meghatározó szerepe volt azt teszi lehetővé, hogy a vallási szabadság érvényesülhessen. holott ezt magasabb szintű jogszabályok (pl. az Alkotmány is) deklarálják. Azzal, hogy a legfelsőbb szinten kimondták, mindenkinek — így az egyháznak is — joga van -oktatási intézményeket létrehozni, a gyakorlatban — egyelőre — keveset lehet kezdeni. Az új egyházi törvény ugyanis nem tér ki a volt egyházi ingatlanok sorsára. Ügy tűnik, állóháború alakult ki Szegeden is a volt egyházi épületekért, Erről kérdeztük Gyulay Endre szeged—Csanádi püspököt, Müller Józsefnét, a szegedi tanács elnökhelyettesét és Zombori Istvánt, a KÉSZ titkárát. ahol jelenleg a tanárképző főiskola II. számú gyakorló általános iskolája van. A Miasszonyunk Nővérek által működtetett, tanítóképzővel összekapcsolt volt iskolában, a Hámán Kató utcai épületegyüttesben kívánja a KÉSZ szegedi általános és középiskolai központját megteremteni. A városi tanács elnökhelyettese az egyházi óvoda elindítását elképzelhetőnek tartja, bár vita alakult ki arról, hogy mely épületben, ugyanis a KÉSZ elállt attól a szándékától, hogy a volt zárda szomszédságában álló óvoda használatát kérje. A szeged—csanádi püspök és a városi tanács elnökhelyettese között március közepéig megszületik a végleges megállapodás: szeptembertől hol lesz egyházi óvoda. A két elsős általános iskolai osztály indítására, így az egyházi oktatás fokozatos kialakítására Szegeden szeptembertől — úgy tűnik —, nem lesz lehetőség, A volt zárdaépületet a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola most átadni nem tudja, bár a kérés jogosságát az intézmény főigazgatója sem vitatta. Ennek oka, hogy a főiskola évek óta épületgondokkal küzd. Az egyházi oktatással összefüggésben a KÉSZ harmadik követelése a SZOTE Apáthy kollégiumának, a volt Szent Imre kollégiumnak mielőbbi viszszaadása volt. A SZOTE rektorával erről a szeged— csanádi püspök tárgyal. A dóm „kultúrháza' Az egyházhoz való viszony megváltozását jelezte, hogy az alsóvárosi kolostort — ahol a tanács egyik szociális otthona kapott helyet — „felajánlották" a ferenceseknek. A tanács a legépebbnek mondott északi szárnyat átadta az egyháznak, ám 1989. december 31ig nem ürítette ki az épületet. A tanácselnök-helyettes szerint, a ferencesek megértették, hogy — különböző épületcserék elmaradása miatt — a tanács nem tarthatta magát „ajánlatához", így csak idén tavasztól tud gondoskodni a kolostorépületben maradt idős emberek elhelyezéséről. A KESZ helyi csoportja megalakulásától — a hívők kulturális tevékenysége és a Jog és igazság keresztény oktatás bázisainak megteremtésének elemi feltételeként — volt egyházi tulajdonú épületek használatba vételéért szállt síkra. Kiindulópontjuk az, hogy 1947—50 között az egyháztól méltánytalanul vették el iskoláit, kultúrházait, szerzetesi közösségeinek rendházait. Ezeket fokozatosan, a helyi viszonyokat figyelembe véve, vissza kell adni az egyháznak. Első lépésként a Dugonics téri, volt Katolikus Ház egy részébe költöztek vissza a karitatív, kulturális tevékenységet folytató hívők. A JATE rektorával történő humánus megállapodás értelmében a „dóm kultúrházában" ma már a KÉSZ irodája, a KALOT tagjai, a cserkészek is helyet kapnak. Iskola, óvoda Az egyházi oktatás bázisainak megteremtése már sokkal több nehézséggel jár. Mert ugyan sok gyerek jelentkezett a katolikus óvodába, az egyházi általános iskolába, s pedagógusjelöltek is szép számmal akadtak, de (egyelőre) nincs épület, ahol szeptembertől elkezdődhetne az oktatás. A KÉSZ még tavaly novemberben kijelentette a helyi tanács vezetőinek, hogy 1990-tól apácák által irányított óvodát és általános iskolai első osztályt, négy éven belül pedig apácák, illetve piaristák által vezetett 8 osztályos középiskolát kíván indítani. Ehhez azt kérte, hogy a tanács tegye lehetővé a Hunyadi János sugárút és a Szivárvány utcasarkán álló óvoda használatát (bár korábban ez nem volt egyházi tulajdon), és szomszédságában fokozatosan adja át a Miasszonyunk Nővérek zárdáját, A KÉSZ katalizátorszerepet vállalt abban, hogy „kijárja" például az egyháza épületek visszaadását, tagjainak szakmai hozzáértését hasznosítva ösztönözze az egyház és a „világiak" vitás ügyeinek *ezárását. Űj helyzetet teremtett, hogy elkészült az Igazságügyi Minisztérium tervezete az államosított egyházi intézmények sorsának rendezésére. A Művelődési Minisztérium „tájékozódásul" arra kérte az egyházmegyék vezetőit, írják össze az egykoron egyházi tulajdonú épületeket, s jelezzék, melyek azok, amelyekre első lépésben igényt tartanak. A szeged—csanádi püspök hosszú listát állított össze. Alapállása az, hogy az egyházi ingatlanok elvétele igazságtalan volt. Kulcsár Kálmán miniszter megfogalmazására — az államosítások jogszerűek, de igazságtalanok voltak — a püspök válasza: a minisztérium neve nem jogszabályügyi —. hanem igazságügyi. Ezért a szeged—csanádi püspök szerint, azokat az ingatlanokat, cmelyekre az egyháznak jelenleg szüksége van, telekkönyvileg és használatra egyaránt adják vissza, míg a többit csak telekkönyvileg, s használatukért fizessen az állam. Hiába a sürgető igény egyházi oktatási intézményekre, hiába az egyházi vezetők és a hívők aktivizálódása, a helyi vezetőkkel most nem lehet megegyezni volt egyházi ingatlanok átadásáról? A szeged—csanádi püspök úgy véli: a helyi tanácsi vezetőket nagy adag jóindulat és nagy adag tehetetlenség jellemzi, mert készséget mutatnak ugyan a tárgyalásra, de nem képesek úrrá lenni a jogszabályi hézagokon, elvesznek az igazgatókkal, a megyével való tárgyalásokban. A KÉSZ szerint, a szegedi döntéshozók „kivárnak", országos előírás híján nem csinálnak semmit. Holott az ország egyes településein — például Sárospatakon, Makón — a tanács úgy határozott, az egyháznak visszaad épületet, melyben újra indulhat az egyházi oktatás. A szegedi tanács elnökhelyettese szerint, a testülelet „törvénytelenség elkövetésére nem kényszeritheti senki". A párt- és munkásőrvagyon újraosztásának idején, akkor, amikor a szovjet csapatok magyarországi kivonulása hónapok kérdése, azaz, mikor egy sor épület új gazdára vár, mégiscsak meg kéne találni annak módját, hogy Szegeden is elindulhasson az egyházi oktatás, kapjon helyet (helyiségeket) az egyház. Űjszászi Ilona