Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-06 / 5. szám

4 / 1990. január 6., szombat Elhunyt dr. Kelemen Miklós ny. rendőr vezérőrnagy 1990. január 4-éri a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság volt vezetője elhunyt, aki 1925. november 16-án, Rádon munkásszülők gyermekeként született. Erdeti foglalkozása szabósegéd volt. A felszabadulást követően részt vett az újonnan megszervezésre került néphadsereg felállításában, majd 1945. december 23-án kezdte meg rendőri pályafutását. A közrend és közbiztonság védelmét különböző szolgálati helyeken, a szükséges szakmai iskőlák elvégzése mellett egyre magasabb beosztásokban látta el. 1952től került megyénkbe áthelyezéssel, különböző parancsnoki beosztásokba. Szakmai felkészültsége és emberi hozzáállása alapján 1957 augusztusától a Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság vezetői tisztségét látta el. Közben 1965-ben az Állam és Jogtudományi Egyetemen szerzett diplomát. 1983. március l-jével helyezte nyugállományba a belügyminiszter. Emberségéért, szerénysé géért, munkatársai és beosztottai tisztelték, becsülték. A különböző szolgálati feladatok ellátásáért és megyénk rendőri szerveinek 25 éves irányításáért több magas állami és kormánykitüntetésben részesült. A Belügyminisztérium saját halottjának tekinti. Csongrád Megyei Rendőr-főkapitányság (X) Közlekedés, posta Árváltozások A Közlekedési, Hirközlési és Építésügyi Minisztérium és az Országos Árhivatal tájékoztatást adott pénteken a vasúti és közúti árutovábbítás, valamint a postai szolgáltatásokat érintő 1990. január 8-ai hatósági árváltozásokról. Eszerint az üzemanyagok, az energiahordozók, valamint a termelői árszínvonal 1990. évi emelkedése miatt jelentősen megnőttek az árufuvarozás költségei. Ezért a közlekedési vállalatok veszteségeinek megakaídolyázása tarifaemelést tesz szükségessé. A vasúti közlekedésnél az áremelkedés mértékét növeli, hogy az 1989. évi 4,9 rpilliárd forinthoz képest 900 millió forinttal alac:»inyabb termelési árkiegészítést hagyott jóvá az Országgyűlés. Mindezek hatására a vasúti árufuvarozási díjak átlagosan 30 százalékkal a Volán országos hálózatában a darabáru fuvarozás dijai átlagosan 15 százalékkal emelkednek 1990. január 8-ai hatállyal. A vasúti árufuvarozásban a belföldi áruküldemények fuvardíja 30 százalékkal, az árufuvarozáshoz kapcsolódó kiegészítő szolgáltatások díjai 30-50 százalékkal emelkednek. Nem emelkedik a fuvaroztatók által a vasúti kocsik késedelmes kirakodásáért fizetendő kocsiálláspénz. A lakosság által igénybe vett expresszáru-fuvarozás díja átlagosan 30 százalékkal emelkedik. A szabad árformába tartozó vasúti export-import fuvarozás díjai átlagosan 32 százalékkal emelkednek, a kocsiálláspénz itt is változatlan. Egy „kisember" véleménye Kicsordult a pohár? Talán sokan érezték már. hogy jó lenne, ha valaki, mondjuk, esetleg az ország vezetése, odafigyelne a „kisemberek" véleményére, hiszen ők élik meg igazából a rendelkezések, politizálásunk pozitív vagy negatív hatásait. Belőlük áll a magyarság, az úgynevezett nép, ők vannak nyakig a valóságban, s ha bármilyen szándékú reformot indítanak, az őket kell hogy segítse, hogy alternatívákat kapjon az ember élete. Ehelyett mit tapasztal a „kisember"? Ha indulattól fűtve is, de már ezerszer átgondolva a reménytelenségnek ebben a magasiskolájában; hát hallgassák meg, mert itt nem csupán róla, hanem mindnyájunkról szó van„... Nem> értem, hogy egy erkölcsileg * elégtelenre vizsgázott vezető, hogyan kaphat továbbra is felelős beosztást. Talán elfelejtették volna a vezetők, hogy felelősségük egy egész nemzet fölött van? A személyes karriernek itt nincs keresnivalója. Aki vétett, milliók ellen vétett, az büntetést érdemel, enélkül soha senki nem fogja cselekedetei súlyát érezni. Itt állok 52 évesen, és nem értem, hogy miért kell mások eszelős tetteiért, bűneiért nekem megfizetni. Én egész életemet végigdolgoztam, és hittem a vezetés jobbító szándékában és megtettem minden tőlem telhetőt. De mára elveszett a hitem és fogytán az erőm, mert például nem tudom, hogy holnap mit adjak enni a gyerekemnek. Nem értem, hogy miért kell lemondanom mindenről, már színházba se tudok eljutni, mert ebből a néhány ezres keresetből nem tehetem meg. Nem értem, hogy miért csak a nyugdíjak minimumát állapítják meg, s azok, akik tönkretették ezt az országot, óriási nyugdíjat kapnak abból a p>énzből, amit én és a hozzám hasonlók termeltek meg; ezért kellene a nyugdijmaximum is. Ahol most áll ez az ország, egyedül a vezetők hozzá nem értésének és felelőtlenségének köszönhető, mert a magyar ember mindig is keményen tudott dolgozni. És nem értem, hogy hogyan lehet a fiatalságot olyan képtelen megélhetési nehézségek és lakásgondok elé állítani, ahogyan most. Hát p>ersze, hogy törnek-zúznak, mert amíg más belenyugszik kilátástalan sorsába, addig egy fiatal az agresszióba, az alkoholba menekül. Nem értem azt sem, hogy miért vitáznak egymás között a pártok a vagyoni helyzetükről, mikor ezerszer égetőbb feladatokat kellene megoldaniuk. Talán azért, mert nem tudják megoldani ezeket. És azok, akik értenének a piacgazdasághoz, már rég nincsenek Magyarországon, mert legyen az bármilyen idpoiógia, ha maga alá rendeli a valóságos igényekből fölmerülő szempontokat, mit sem ér. Én már nem tudom követni a politikai irányvonalakat, a neveket, a címeket, csak egy nagy káoszt látok, aminek eredményei majd az én bőrömön csattannak, és nem látok egyetlen olyan vezető személyiséget se, akire rá merném bízni az életem, akiben bízhatnék, és ne látnám múltjának korrupt cselekedeteit. És mindez odáig fajul, hogy közben a szalámi, hús, kenyér, tej áraira kuporgatok, pedig becsülettel dolgoztam egész életemen át. És azt sem értem, miért nem tudom másképpen elmondani a véleményem, csak így négyszemközt, miért nincs a „kisembereknek" fórumuk? Hogy ne lássák, mit csináltak velünk, hogy ne lássák a nyomorúságunkból fakadó elkeseredettséget? És már tudom, hogy erre senki nem fog válaszolni, bármit is akarhatunk, minden marad a régiben. Pedig ha valaki utat mutatna, célt tenne elénk, amelyben nincsenek megalkuvások és látnánk, hogy magunkért tesszük közösen, akkor talán elindulhatnánk a holtpontról. De amíg a „kisembert" nem tudják megnyerni, ne várjanak változást." Podmaniczky Szilárd Téma: az idegenforgalom Pozsgay Imre államminiszter p>énteken hivatalában fogadta Mihai Lupoi román idegenforgalmi minisztert, aki eredményes tárgyalásokat folytatott magyar partnereivel a két ország közlekedési és idegenforgalmi kapcsolatairól, a magyar segítségnyújtás különböző módozatairól e területeken. A szívélyes légkörű megbeszélésen Pozsgay Imre üdvözölte a romániai demokratikus fordulatot. Biztosította vendégét, hogy hazánk lehetőségeihez és erejéhez mérten minden segítséget megad a továbbiakban is a demokratikus kibontakozás elősegítéséhez. A romániai népi forradalmat korszakos jelentőségű, európai fontosságú eseményként értékelte, amely reményeink szerint a magyar— román viszonyban is új fejezetet nyit, és ehhez tartós, az európai normákat és követelményeket egyaránt érvényesítő új alapokat teremt. Érdekeltségünk egy demokratikus berendezkedésű Románia létrejöttéhez fűződik, ahol a nemzeti kisebbségek önrendelkezése maradéktalanul megvalósul a kisebbségi intézményrendszer megteremtése révén Az államminiszter biztatónak ítélte a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának eddigi intézkedéseit és deklarációit. Reményét fejezte ki, hogy a felső szinten mutatkozó szellemiség az egész román társadalomban mielőbb uralkodóvá válik. Felhívta a figyelmet, hogy a bizalmatlanság falát két oldalról kell lebontani. A Bokréta atyja Hajmeresztő csemegék Alighanem az egész világon csak Mexikóvárosban vannak olyan éttermek, ahol a vendég legfeljebb akkor hívja méltatlankodva a pincért, ha nem talál legyet a levesben. Ez persze tréfás túlzás, de az igaz, hogy ezekben az éttermekben az európaiak számára hajmeresztő csemegék szerepelnek az étlappn. a Ko lombusz előtti 'dók mexikói konyhájából. Az egyik ilyen étteremben apró hernyóktól, ropogósra sütött szöcskéktől, hangyatojástól és valamiféle fekete bogaraktól roskad az asztal. És ezek csak. az előételek. Leopoldo Ortega, az egyik tulajdonostárs főételnek iguánát (sárkánygyíkot), tatut (örvösállatot) és csörgőkígyót ajánl. Mexikóban az azték múlt nyomait még fel lehet fedezni a ruházatban és a zenében, a festői épületromokban, de egyre újabb területeken próbálják feltámasztani a régi hagyományokat. A főváros központjában mindig tömve vannak azok az éttermek, amelyek régi ételeket kínálnak, sok-sok egzotikus állatból, rovarokból, virágokból, gyökerekből. Az escamoles úgy néz ki, mint a rizs. de nem az: hangyatojás. Mexikói kaviárnak is szokták nevezni. Már csak azért is különlegesség mert a hangyatojásszedés nehéz és veszélyes munka. Az escamolgyűjtö embernek teljesen meztelenül kell dolgoznia az óriási hangyavárban, közben a társa szünet nélkül söpri le róla egy ággal a hangyákat. A közismert tortilla, vagyis kukoricalisztből sütött lepénv mellett sok helyen ma is fogyasztanak rovarokból készült ételeket. Ortega éttermében kedvenc fogás egy bizonyos féreg. De nem felel ám meg akármilyen. csak az, amelyik a maguey nevű húsos kaktusz belsejében él. A férgeket sütik, ízük kellemes, és paradicsom- vagy avocadomártársal eszik. A régi aztékok bizonyos rovaroknak bűvös erőt tulajdonítottak. Egy jumil nevű, apró, fekete bogárról például — amely úgy néz ki, mint a házi poloska — azt tartották, hogy fokozza a nemi erőt. Egyes szakértők úgy tekintenek a rovarokra, mint a jövő fontos tápanyagára. A hangyatojás 96 százaléka proteint, vagyis fehérjét tartalmaz, a férgek 70 százalékot, szemben a marhahús alig 60 százalékos proteintartalmával. Mexikóban már azt is tanulmányozzák, hogyan lehetne exportálni a hangyatojáskonzervet. Folklór szakberkekben a Bokréta atyjaként" szokták fölemlegetni. Színigaz név és ráillik Paulini Bélára, aki Csákváron született 1881. június huszadikán. Székesfehérváron gimnazista, majd 1900-ban gépészmérnök-hallgatónak iratkozik, A század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál, illetve a Nap című napilapnál. Meséit, amelyekkel megteremtette a magyar műmesét, a maga rajzaival illusztrálta. Harsányi Zsolttal 1926-ban közösen írt, Háry János cimű meséjét Kodály Zoltán zenésítette meg. Szülőhelyén 1929-ben szervezte meg a Magyar Földműves Játékszint — csákvári parasztokból. Innen már egyenes út vezetett a Bokréta megszervezéséhez, ötvenéves korában, 1931-ben állt szervezőkészségével és ügyszeretetével a magyar népművészeti mozgalom élére. E mozgalmi munkára jellemző volt a kor szokványos műnépisége, ám akkor mindezzel együtt lehetett, csak fölvállalni a magyar kultúra tudatos mentését. Rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert ez a mozgalom, nem csoda, hogy némelyek a kezdeményezés kisajátításától sem riadtak vissza, szerencsére eredménytelenül. Paulininak olyan kiváló szakemberek voltak segítségére, mint Kodálj/ Zoltán, Győrffy István, Lajtha László, vagy a fiatalabbak: Bálint Sándor, Volly István és Ortutay Gyula. Mindehhez vegyük hozzá a „bokrétás" helységekben a helyi papokat, kántortanítókat, jegyzőket, illetve egy-egy adott település értelmiségi rétegének segítőkész képviselőit. Erdei Ferenc is foglalkozott a Bokrétával, ő azonban mint idegenforgalmi nevezetességet látta és ítélte meg, nem éppen derűs hangnemben, mivel — szerinte — „cifra nyomorúság takargatója csupán a sok csillogásvillogás". Alapjában véve azonban ez sohasem volt jellemző a magyar Bokrétamozgalomra. A Bokréta-csoportok 1931töl fogva egy-egy néprajzi tájnak folklórhagyományait vitték magukkal Pestre a Szent István-napi nagy ünnepre. Pest és vidék első ilyen találkozójára 12 rnagyar helységből utaztak föl, 1944-ben kettő híján száz csoport vett részt az összejövetelen. Ebből kitetszik, milyen hatalmas munkát végeztek Pauliniék a magyar szellemi kultúra megmentéséért. Állíthatjuk, hogy ezen bemutatók nélkül — amelyek természetesen komoly és alapos gyűjtésekkel is együtt jártak — hatalmas népművészeti anyag veszett volna el örökre. A mentésbe rendelettel (is) bekapcsolódott az államvezetés; „Ezt a mozgalmat minden hatóságnak kötelessége támogatni." Paulini szép, nemes, de nagyon nehéz küldetést vállalt és végzett. Segítői mindenben támogatták, még akkor is. ha olykor a dörgő viták elkerülhetetlenekké váltak. Arra vigyáztak, hogy a vita ne ártson, inkább segítsen munkájukban. (Erre ma is nagy szükség lenne!) Paulini Béla munkája mutató a mai folklórmentók számára is. Éppen ezért nem szabad elfelejteni őt, aki önzetlenül, olykor kompromisszumok és alkudozások árán elérte, hogy a köztudat fél évszázad után is számon tartja a Gyöngyösbokrétái. Paulini Béla 45 évvel ezelőtt, 1945. január l-jén halt meg feleségével együtt- Bajon (nem Baján!), értelmetlenül ... ifj. Lele József Az átok visszaszáll? „Ez egy elátkozott ház!" — mondogatták a hétköznapi sorsukba belekeseredett lakók három hónapja, mikor az Olajbányász tér hírhedt, jogosan harlemi nek nevezett 11 emeletes lakótömbjét, s az ottani állapotokat jártam körül. Akkor, ha nem ts mindent, de sokat elmondtak azokról a körülményekről, melyek mintegy 800 ember nyomorúságát és kilátástalanságát szülték, majd folyamatosan konzerválták. Azóta, bár hittek a nyilvánosság erejében, mi sem változott. Ügy tűnik, fog az átok, bárkitől származzon az. Mikor legutóbb írtam róluk, röghöz kötött jobbágyokhoz hasonlítottam őket, de a helyzet szerintük roszszabb, s ha már hasonlat után kutatok, inkább a „harmadrangú kitelepített állampolgárok gettóját" ajánlották. Az épülettömb 159 lakásának lakói többségükben ugyanis három műszakban dolgozó, agyonhajszolt proletárok, illetve kisemmizett nyugdíjasok. A volt, s a most újjáalakuló uralkodó osztály tagjai még véletlenül sem találhatók meg a lakók listáján. Helyettük viszont egyre több lumpenelem költözhetett oda családostól, sajátos, mások számára elviselhetetlen életmódját és sleppjét cipelve magával. Az újonnan jöttek gátlástalan erőszakossága tehetetlen félelmet szült, s a házban most farkastörvények uralkodnak. Sötétedés után kevesen merészkednek ki a kisvárosi szűk sikátorokat — vagy még inkább a börtönöket — idéző folyosókra, hiszen a napközben pihenő munkanélküliek az éj leszálltával kezdik életüket. Az, hogy a-magasabban lá- '• kők, ha egyáltalán aludni tudtak, hajnali kakasszóra ébredhetnek, szintén magáért beszél —, a tűrőképesség utolsó stációiról. Hogy az átkot ki szórta a jobb sorsra érdemes családokra? A kérdés egyszerű, s egyben nyilvánvaló: mindazok a magatehetetlen állami intézmények, melyek mindeddig szenvtelen nemtörődömséggel hunytak szemet a problémák felett, s a most fölcsapódó indulatok közepette, jogrendszerünk hiányosságaira, a cigánykérdés megoldatlanságára, a jelenlegi politikai élet anarchikus jellegére hivatkozva tárják szét karjaikat, miközben jobb híján azt ígérik, hogy majd odafigyelnek, intézkednek, kivizsgálnak ... A tanács és az IKV illetékesei sértve érzik magukat, merthogy mindenki őket ócsárolja, tőlük várva helyzetük javulását. Az adóját, lakbérét rendesen fizető állampolgár ez esetben mégis jogosan panaszkodik, kör vetel lakbércsökkentést. A vitában mindkét fél a várhatólag még nehezebb jövőtől fél, de a megoldás kulcsa a mindenkori — állásukat féltő — illetékesek kezében lesz. Ha valóban segítenének az elátkozott ház lakóin, magukat erősíthetnék meg mások bizalmában. Tipikus, a magyar társadalmi türelmetlenségre jellemző esetről van szó, mondhatnánk, de miért mindig a vezető beosztású „bajba jutottak" ússzák meg olcsóbban? „Tűrd, ki tudja, meddig tűrheted!?" — olvastam a minap a Belváros szürke falainak egyikén. Tetszik, nem tetszik, az Olajbányász tér 1. számú házban a helyzet változatlan, s én is úgy érzem; valakiknek felelniük kell ezért, mert az átok „poste restante" marad, vagy visszaszáll a feladóra. Varga Iván