Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-31 / 26. szám

3 1990. január 31., szerda ^^^/^KJrcQü HÓDHU&// HiBhdhn /(sotihalcn A suszter cipője Reco rd-árck Először zavarba jövünk a bejáratnál. Lehet, hogy nem jó helyen járunk? A kapun tábla: „Április 4. Cipőipari Szövetkezet". Mi meg a Recordot keressük. Még szerencse, hogy tudjuk, mostanában változtatott nevet a cég. — Nem éppen rekord gyorsasággal cserél portált a Record! — jegyzem meg az elnöki irodában. — A tábla még a régi, reméljük, a szemlélet új! — nevet az elnök, Farkas Imre. — Az az igazság, még nem volt időnk kicserélni. Egyszerre kéne mindent: levélpapírt, Sildet, bélyegzőt. Most teljes arculattervezést rendeltünk meg. — Nem sürgős? — Mióta a történészek kitalálták, hogy április 4-e nem a felszabadulás ünnepe, azóta mi sem hordjuk olyan szívesen ezt a nevet. Felirat a talpon A cipók talpára már a Record feliratból jut. Ott állhalc ezerszámra a főporta mellett, bedobozolva, szépen megcímkézve. Görlitz — olvassuk a dobozok oldalán, az is kiderül, 102 márkáért vesztegetik odakinn — keletnémetért persze. Az üzemcsarnokban ragasztószag, bőrillat, lányok, asszonyok. Néhány sárga overállos férfi is: — Elítéltek — mondja halkan a kísérő. Ör sehol, a szabadulásig már csak néhány hónap van hátra, nincs szükség smaszszerre. Itt dolgozni már maga a szabadság. Betévedünk a szabászatra is. — A sablonok alapján itt vágják ki, stancolják a bőrt. Sok gond van az alapanyaggal. Rendszerint rossz a minősége, törheti a fejét a sza-. bász, hogyan hozza ki a normát. Az illatos bőrt a gép „feje" alá illeszti az ötvenes férfi, ráteszi a sablont, két kézzel megnyomja a gombot és tíz tonnát odacsap a masina. A kopott cipőjére téved a szemem ... Nem bomba üzlet — Miért nincs jó cipője a suszternek? — A közmondás miatt; — vág vissza. — Meg azért, mert mi legfeljebb csináljuk a cipőt. Háromezerért nem tudjuk megvenni — mondja szelíden, majd tíztonnás dühével odacsap a bőrre, s ezzel a dolog a.lovagiasság szabályai szerint el is van intézve Séta után az irodába telepszünk le. Nincs időnk belevágni a beszélgetésbe, mert a telefon mindig csörög: — A szovjet exportcipőkkel van egy kis gond — mondja az elnök. — Elküldtük a kollekciót és forintban adtuk meg az árat. Most meg idetelefonált a külker, hogy dollárban kéri. — Nem tudják átszámolni? — Nem. Mi is a Magyar Hírlapban néztük meg az árfolyamot. Biztonságból a vételi árral kalkuláltunk, azt küldjük el. Nem éppen jó világ jár azokra, akik eddig a szocialista exportból éltek. Néhány napja rendelettel húzták le a sorompót. — Miből • fognak most megélni? — incselkedem az elnökkel. — A cipőkből. Az év elején már éreztük, hogy borul az export, így csak a második félévre kötöttünk üzletet a Tannimpex-szel. Nehogy azt higgye, nekünk olyan bomba üzlet a szovjet export. Pedig máig is 51 százalékos dotáció van rajta. Egy rubel megtámogatva 41 forint 50 fillér, de csak 9 rubel 50-et adnak egy pár cipőért. Háromszázkilencvenöt forintból csak szegényes választékot tudunk kihozni. — Ezután még azt sem ... — Szerencsére a partnereinknél van ellentétel. A gond csak a külön engedély megszerzése. Egy hónap, mire megjön a papír. A megnövelt futamidőt meg nekünk kell finanszírozni. —• Marad a hazai piac t Az meg nem megy. Nincs pénzük az embereknek cipőre. Amióta levették a dotációt a lábbelikről, felére esett vissza a kereslet. A legnagyobb gond az ár. Számolni persze nem csak a vevőnek érdemes. Kiderül hamar, a 720 forintos cipőt 1740-ért kínálja a kereskedelem. Akadt olyan is, amikor háromszor annyiért került az üzletek polcaira az itteni áru, mint a termelői ár. Mégiscsak furcsa, hogy a kereskedő többet szakít az üzletből, mint aki megtermeli. — önvédelemből döntöttünk úgy, hogy kikerüljük a nagykert. Mi filléreket keresünk egy cipőn, s ezért minden kockázat a miénk. Roszszul jár a vevő is, mert sok száz forinttal eltérítik az árat. — Mi a megoldás? — A saját üzlet, szegeden most készülünk egyet nyitni, a Kiszövvel közösen. Ideje lenne már megtörni a nagykereskedelmi monopóliumokat... Salamanderszerencse ? Az elmúlt években a hazai cipőipar is egyre több gonddal küszködik. Kiderült, idehaza legfeljebb csak a felsörészt tudjuk jó, nemzetközileg is elfogadott minőségben gyártani. — Ez adta az ötletet, hogy kapcsolatba lépjünk a világhírű Salamander-céggel. Bonyhádon már évek óta bent vannak. Napi ezer pár felsőrészre kerestek gyártót. — Tudja ezt a Record? — Még nem. De Vásárhelyen új üzemet álapítunk. A Hódiköt volt szövőnőit és adminisztrátorait képezzük át. Ezután nem levelet írnak, hanem cipőfelsőrészt ragasztanak, varrnak. A tanácstól átképzési támogatást kapnak, a munkahelyteremtő beruházáshoz pedig állami segítséget. — Hosszú távra garantálni szeretnénk, hogy aki hozzánk jön, annak lesz munkája ezután is. Tudja, nálunk is sokszor szóba kerülnek a napi gondok, a nehéz megélhetés. De azt meg kell érteni, ha sokkal több bért fizetnénk, azt már nem lehetne ráverni a cipőkre. A piac nem fogadná el. Ma még csak reménykedhetünk egy tisztességesebb üzleti világban ... Rafai Gábor Választási tudnivalók SZOLNOK MCCVE Azt tapasztaljuk, még (mindig sók a bizonytalanság olvasóinkban a választói nyilvántartásba vételről szóló értesítésekkel, pontosabban azok ajánlószelvényével kapcsolatban. Volt olyan telefonálónk, aki megkérdezte: származ!hat-e baja belőle, ha ő egy jelöltnek (sem függetlennek, sem párthoz tartozónak) nem adja át ajánlása szelvényét. Szeretnénk őt tLs es mindenkit megnyugtatni: az ilyetén jelölés nem kötelező és nem zárja ki magát a választásból, aki megtartja „emlékbe" a kopogtatócédulája ajánló részét. Ugyanakkor azt a félreértést is szeretnénk eloszlatni, hogy az ajánlás már elkötelezettséget is jelentene egy jelölt iránt. A választópolgárnak ugyanis jogában áll másra szavaznia, mint akinek az ajánlási szelvépyt juttatta. Egy eléggé elteTjedt tévedést is el kell oszlatnunk: ki-ki csak a saját lakóhelye választókerületének jelöltjei közül pártolhat valakit (s csak egyet!). Arra, hogy egy más kerületben induló jelöltet támogasson, nincs mód. Az esetleg már eddig így „átadott" ajánlási szelvények érvénytelenek. Ugyancsak érvénytelen — pontosabban nem használható fel jelölésre — az a szelvény, melyet címzettje elvesztett vagy elrontott, se tényt a lakóhelye szerint illetékes tanácsnál bejelentette. (A választási értesítőjét ugyanis pótolják, az ajánlási szelvényt nem). Többen keresnek fel bennünket olyan panasszal is, hogy gyermekeiktől, idős hozzátartozóiktól „valaki" elkérte, vagy különféle ígéretekkel „elcsalogatta" ajánlási szelvényükét. Azt tanácsolhatjuk, hogy a lakókerület választási bizottságát értesítsék, de tudniuk kell: bizonyítani — például az „elkérő" felismerésével, párthoz tartozásának megállapításával — nem kömynyű az ilyesmit. Ezért praktikus az ajánlási szelvényeket biztos helyre tenni, illetve meggyőződni arról, melyik párt megbízottja, meghatalmazottja jelentkezik a céduláért. S zsarolásnak semmiképp se engedjenek ! Végül még egy információ — rajzban elbeszélve: a választókerületek térképét ta-. Ián nem haszontalan közöl-' nürik, noha a körzethatárokat, a települések, lakókörzeteik listáját már többször közreadtuk. (Várjuk egyébként olvasóink további kérdéseit — segítünk a választ megtalálni). Árpjfjhalom áaaúu/ás Hj^iik. JUGOSZLÁV/A " POMÁ'N/A A Csongrád megyei kerületek térképe N

em hiszem, hogy bármelyik szakmai közösség műhelyvitája azonnal nyilvánosságért kiált, ha a vita tárgya részben maga. a nyilvánosság, ezért úgy gondolom, hogy a mi szerkesztőségünk, belső élete sem kíván nyomdafestéket. Mégis, most beszámolok egy gondunkról. Néhány napja azon morfondíroztunk, hogy vajon szüksége van-e az olvasónak a folyamatokat elemző cikkekre, publicisztikákra, s ha netán igényelné ezt az igényes műfajt, miről illó és miről szükséges írnunk? Értekezni a politikáról? A pártok egymásnak feszülő izomkötegeiről? A bennünket is egy bizonyos helyre bezáró nyilvánosságról? Néhányan úgy gondolták, itt és most hiábavaló bármilyen szellemi szépelgés, mert ha meg is mutatnánk elménk báját, a tükör foncsorában látnivaló a hiba. Mások azt vélték, hogy igenis szükség van elemző munkákra, komoly, belső érveléssel építkező gondolatbástyákra, melyek az, örök erkölcsiség védősáncaira magasodnak. Nos, az eldöntetlen vitáról lassacskán én js kerítek egy publicisztikát, de — Isten látja lelkemet — nem ez volt a célom. Hogy mi? Várja ki a végét az olvasó! Addig isi belekezdek egy történetbe. Régen, a történelmi múltban, egészen pontosan egy esztendeje, amikor még Berecz János összevont szemöldöke szolgált zsinórmértékül a sajtó számára, tehát napra pontosan, egy éve, az újságíró-szövetség küldöttgyűlésén, megszólítottam az egypárt ideológiai titkárát. Én a pulpituson, a mikrofon mögött álltami ő kissé ernyedten az első sorban ült. Olyasfélét mondtam hozzászólásom legvégén, hogy szeretném, ha Berecz János Is biztosítaná az, ő megszólíthatóságának lehetőségét Berecz fölemelte a fejét, és ez a mozdulat tavaly ilyenkor még azt jelentette, hogy történt valami. Ha rutinosabb lennék, egész életművet és politikai karriert alapozhatnék arra, hogy a titkár nevét harmadmagammal — előttem Róbert László, utánam Kenedi János tett még ilyet — kimondtam, ám valószínűleg amatőr maradok. Mindazonáltal azt igyekeztem kifejezni, hogv a szakma legelső alapigazsága: bárkit meg lehet kérdezni bármiről. A válaszadás már az ő dolga. Nem holmi vállrándítgatós felelőtlenség mondatja velem ezt, hiszen a gyakorlat — szerte a világban — azt bizonyítja, hogy kérdezni bármit szabad viszont a választ meghamisítani tilos. Erre tavaly ilyenkor már szabad volt gondolni, de a táiékoz.tatási tervutasításod rendszerben nem tarthattuk célszerűnek éppen a tervUtasítót emlékeztetni a tájékoztatás polgári (értsd: demokratikus) természetére. Hogy folytassam ezt a magánbeszámolót, szólnom illene arról i®, hogy miről beszéltem az egy esztendővel ezelőtti régmúltban. Láttattam egy hatalmas víztározót (akkoriban még a bősj vízerőmű táplálta a gondolat elektromos turbináit), melyben egyre csak gyűlik a hírfolyam. Ül fölül a gátőr, kezében szalonna, és míg hasít egy jó falatot, lenéz a zsilip mögé. a magasodó vízre. Dönteni persze képtelen. Beszól a központba: Mehet? Mondottam volt: ilyen ma még hazánkban a tömegtájékoztatás; Azóta eltelt egy év, s ha kétségbe vont klasszikust idéznék, azt írnám: a fejéről a talpára állt a világ. De inkább lehet, hogv fordítva történt. Persze, nem akarok a megváltoztathatatlannak tűnő folyamatok fölött moralizálni, ezért a talpra, illetve fejre állítás kérdésében sem dönteni. Az biztos viszont, hogy a zsilipek ma is állnak. Hát éppen erről van szó. ezért fogtam ebbe a cikkbe, ezért tanultam meg járni, ezekért a kései, keserű léptekért. Mert bánataink, szorongásaink, összes dühünk és mérgünk, megszégyenítéseink és tehetetlenségeink egyre gyűlnek bent, az önfegyelemmel emelt, civilizáltnak mondott lelki zsiliprendszerünk mögött, holott gyakorta üvölteni, vagy törni-zúzni szeretnénk. Nagyon. Miként az ár. Mi ez a zsilip? V

alahonnan a gyerekkor felől nézve: bátyám a Kisfaludy litcai ház kerítésébe nagyítóiával beleégetett néhány szót szép, szabályos betűkkel. Ha sírnom, kellett, úgy emlékszem, mindig ott. a deszkarésbe. Amikor átadhattam magam a Danasznak. Most látom, nem erről akartam írni. Csak valamit kiírni, átszivattyúzni a gátak mögé. Mert kell. Dlusztus Imre