Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-04 / 3. szám

1990. január 4., csütörtök 7 Nincsen számukra hely ? Körülbelül két éve tette fel ezt a kérdést először néhány karitatív hajlamú ember, s kezdett azon munkálkodni, hogy legyen Szegeden a hajléktalanoknak átmeneti szállása. Kitartó jó szándékuk és kilincselésük mára vezetett oda, hogy úgymond, „az előszobában toporognak". Azaz, csak várakoznának ott — ha lenne ez az előszoba. Egyelőre azonban, sajnos, úgy tűnik, még az sincs. Csak várakozás van. Becslések szerint, mintegy kétszáz elesett, a társadalom perifériájára szorult ember várakozik Szegeden arra, hogy valamiféle menedékhelyre leljen. Állami gondozásból kikerülő fiatalok; családvesztett felnőttek; magányos, elszegényedett öregek; a nagyfai intézetből menesztett, a Csillagból éppen kiengedett, de famíliájuk által többé be nem fogadott emberek várnak arra, hogy segítsenek nekik gondjaikat megoldani, eltalálni, visszakapaszkodni a „normális életbe". A Menedékhely Alapítvány — amit a télelőn tettek a szociális munkások és a katolikus egyház vezetői — szintén várakozik. Nem tétlenül, ám tehetetlenül. A pénze nem elég arra, hogy épületet béreljen, vagy építsen menedékhely céljára — kért, kér helyet a városi tanácstól. A kérést meghallgatták — még novemberben. Ígéretek is elhangzottak. A többi? Mondhatnánk azt is, hogy a többi néma csend. De ne mondjuk, mert foglalkozott a „témával" a helyi sajtó, a rádió, a televízió. Lapunkban először november 20-án kértük „Fejük fölé a tetőt.,.."; december 4-ei számunkban arról írtunk, hogy „az MSZP szegedi elnöksége a Qsap utcai, volt pártházat alkalmasnak tartja arra, hogy a Hajléktalanok Egyesülete kezelésében a mostani hideg télben a hajléktalanok egy nagyobb csoportjának biztos fedéllel szolgáljon. Ebben az ügyben elengedhetetlen a gyors tanácsi intézkedés.". December 13án beszámoltunk arról, hogy a Menedékhely Alapítvány kuratóriuma és a szegedi pártok, társadalmi szervezetek, egyházak képviselőinek előző napi tanácskozásán leszögezték, „Menedékhely kell, azonnal.". Annál is inkább, mert közben a nagyfai intézet státusa változóban lévén, az ott lévőket fenyegeti az „Elbocsátó szép üzenet — télvtiz idején" —, mint annak problémáiról lapunk december 14-én riportot közölt. Vagyis: részünkről éppen nem a néma csend. — Hogy mire mentünk vele — most, amikor állítólag másfelé ez országban a sajtó nagyhatalom? Beállhattunk a várakozók sorába. Ott taporgunk a hajléktalanokkal, és a rajtuk segíteni akarókkal együtt, mind a mai napig — ama képzeletbeli előszobában. Ahonnan — szerintünk — a városi tanács illetékeseinek segítségével kellene átlépnünk végre (jócskán megkésve!) egy átmeneti szállásnak alkalmatos épület, barakk, csarnok ajtaján. Mint tették ezt például a rászorulók érdekében igen gyors intézkedésekkel nemrég Miskolcon, Pécsett, Budapesten, s más városokban. Olyan helyeken, ahol pedig nincs potenciálisan annyi hirtelen utcára kerülő ember, mint Szegeden. Van viszont — úgy tűnik — több törődés, megértés, tolerancia, felelősségérzet. A saját — s nemcsak a határokon túli — szegényeink, veszélyeztetettjeink, segítésre szorulóink iránt. Akikben végül is meg kellene már látnunk az embert (ha kellemetlen is), akit fedél és törődés híján fenyeget a fagyhalál, az éhezés, a létéért folytatott küszködés bűn felé hajlása, az öngyilkosságba „menekülés" veszélye. S akinek mindezek elkerüléséhez csak egy menedékhely hiányzik, ahol ágyat, tál meleg ételt, munkába állásához • segítséget, lelki támaszt talál. Az alapítvány létrehozói készek mindezt megteremteni — csak legyen nekik végre hol. Várják, hogy kaphassanak végre egy épületet. Nem lehet igaz, hogy a városban nincsen számukra hely! Az valószínűbb inkább, hogy akiken ez múlik, azok nincsenek az utcán, hát nem bántja őket annyira a hideg (s az élet), mint a hajléktalanokat... Szabó Magdolna A nemzetiségi önkormányzatról Jelölés január 15-éig Szakszervezeti díjak A szakszervezeti mozgalom minden esztendőben május l-jén elismerésben részesíti a kiemelkedő eredményeket elért írókat, művészeket, tudósokat, közművelődési és oktatási szakembeteket. A szakszervezetek ezzel is kifejezik megbecsülésüket az egyetemes emberi kultúra gazdagításáért, népünk műveltségének gyarapításáért végzett eredményes tevékenység iránt. A Szakszervezetek Országos Tanácsának Titkársága felhívással fordul a kultúrát szerető, a művelődésért felelősséget érző dolgozókhoz, szakszervezeti tisztségviselőkhöz és aktivistákhoz, üzemi és intézményi kollektívákhoz, hogy az 1990. évi művészeti-kulturális díj odaítélésére tegyenek javaslatot. Díjra javasolhatók az irodalom, a filmművészet, a fotóművészet, a sajtó, a rádió, a televízió, • a színházművészet, artistaművészet, a képző- és iparművészet, az építő-, zene- és táncművészet, a társadalom- és természettudomány, a közoktatás és felsőoktatás, a közművelődés területén hoszszabb időszakon keresztül, valamint egész életművel kiemelkedő sikereket elért személyek, illetve munkacsoportok, alkotóközösségek. Az alapszervezetek javaslataikat 1990. január 15-ig küldhetik el az iparági-ágazati szakszervezetek, szakszervezeti szövetségek címére. A szakmaközi művelődési intézmények, valamint az érintett megyei, fővárosi, állami és társadalmi szervek javaslataikat ugyancsak január 15-ig a szakszervezetek megyei, fővárosi képviselete címére juttathatják el. A Minisztertanács Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégiuma fontosnak tartja és támogatja, hogy a kisebbségi érdekvédelem területén is létrejöjjenek az alternatív szervezetek, mégpedig a nemzetiségek önálló elképzelései alapján — hangsúlyozza az a nyilatkozat, amelyet a kollégium szerdán juttatott el az MTIhez. Mint ismeretes, a hét elején a Magyarországon élő horvátok, románok és szlovákok képviselői kinyilvánították szándékukat egy önálló önkormányzati és önigazgatási szerv létrehozására. Véleményük szerint ugyanis a néhány hónappal ezelőtt életre hívott Nemzetiségi és Etnikai Kisebbségi Kollégiumot) a kormány felülről hozta létre, tagjait nem választás útján delegálják, hanem kijelölik. A kollégium most közzétett nyilatkozatában leszögezi: a testület a kormány tanácsadó szerve, így nem pótolhatja és nem is kívánja pótolni a hazai kisebbségek érdekképviseleti és politikai szervezetét. Álláspontja szerint a Magyarországon élő nemzetiségeknek korlátozás nélküli joga az önszerveződés, a saját érdekképviseleti szervek létrehozása. Ezt elősegítendő a kollégium által kidolgozott nemzeti és etnikai kisebbségi törvénytervezet rögzíti a kisebbségi önkormányzatok közjogi önállóságának alkotmányos garanciáit, s egyúttal lehetővé teszi a kisebbségek számára az államhatalomban való arányos részvételt. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium véleménye szerint a kisebbségi érdekképviseletnek a tagolt politikai rendszerben meg kell jelennie az Országgyűlésben és a helyi önkormányzatokban is. Éppen ezért az új önkormányzati szerv létrehozása kapcsán elhangzo't megnyilatkozásokra reagálva a testület sajnálatosnak tartja a kollégium és a különböző nemzetségi szervezetek mesterséges szembeállítását. Megtanulunk-e oroszul ? Nem politikai indíttatású cikket rejt a fenti cím; csupán folytatása a december 29-én megjelent riportnak, amely az angoloktatás szegedi helyzetét próbálta felvázolni, s amelynek némely rregállapítására Lengyel Zsolt, a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola főigazgató-helyettese — egyben az orosz nyelv és irodalmi tanszék vezetője — több megjegyzést is fűzött. — Való igaz, hogy főiskolánk első évfolyamára idén is mintegy 60 orosz szakos hallgatót vettünk fel — mondotta Lengyel Zsolt —, ám ez egy kényszerhelyzetben következett be. Az általunk meghirdetett magyarangol szakra például mindössze hét fő jelentkezett (ebből négyet vettünk fel), ugyanakkor orosz—angol szakra több tucat jelentkezőnk volt; természetes, hogy az előzetes felvételi irányszámnak kétszeresét vettük fel. tgy Is elősegítendő az angol szakos tanárképzést. — Hallottam olyan véleményt is, mely szerint azért vettek föl ilyen sok orosz szakos hallgatót a főiskolára, hogy biztosítsák az orosz tanszék munkatársainak státusát. — A főiskola orosz tanszékének munkatársai. tanárai körében ez évben nem merült föl egzisztenciális probléma. E tanszéken több olyan oktató található, akinek tudása, képzettsége konvertálható, oktatói vagy kutatói munkáját például latin, vagy német szakos tanárként, vagy a jövőben megalakuló alkalmazott nyelvészeti tanszéken kamatoztatni tudja. Ez az új tanszék a korábbinál átfogóbban és szakszerűbben gondozhatná az idegennyelvi nevelés ügyét. — Logikusnak tűnik a kérdés: van-e létjogosultsága a továbbiakban — megváltozott politikai körülmények között — a meglevő négy egyetemi és öt főiskolai orosz tanszék mindegyikének? (Hozzátéve, hogy a mostani ellenérzések ellenére sem képzelhető el, hogy a magyar felsőoktatásból teljesen kiszoruljon az orosz nyelv és kultúra oktatása, megismertetése.) — A minisztériumnak át kell gondolnia, hogy hosszú távon szükséges-e fenntartani ezt a négy egyetemi és öt főiskolai orosz tanszéket. Véleményem szerint a jövőben az orosz nyelv és irodalom oktatása iránti igényeket Magyarországon három főiskolai tanszék ki tudná elégíteni. Ügy gondolom, hogy egy nyolc-tíz fős (a jelenlegi létszám fele), erős orosz tanszékre a szegedi főiskolának továbbra is szüksége lesz. — A JGYTF milyen módon próbálja betölteni azt a fontos szerepét, hogy lehetőleg minél hamarabb, minél képzettebb (nyugati) nyelvet tudó általános iskolai tanárok lépjenek ki falai közül? — Évek óta létezik, s egyre nehezebb feladatokat lát el a főiskola angol, német és francia tanszéke. Azt tervezzük, hogy 1991 őszétől olasz és spanyol, tanszéki csoportot (később tanszéket) hozunk létre. A jövő évi tanévre új szakpárokat hirdetünk: a franciát például a történelem, az angol, a német szakkal is fel lehet venni; a testneveléssel angol, német és francia szakot párosíthatnak a hallgatók; beindul a matematika—angol szak is. Az a tapasztalatunk, hogy az újonnan beindított szakpárokra az első években mindig kevesebb a jelentkező, mint amennyire számítunk; illetve amennyit a meghirdetett irányszámok mutatnak. Biztos vagyok benne, hogy az, imént felsorolt szakpárok közül lesz olyan, amelyikre csupán néhány érdeklődő jelentkezik majd. Mégis: eltökélt szándékunk, hogy minden meghirdetett szakpart beindítsunk, annak érdekében, hogy minél több,' idegen (nyugati) nyelvet tanító tanár jusson el az általános iskolákba. Sajnos, a végzett hallgatóink jó részét „elszippantják'' a középiskoilák; sokan a kereskedelemben, a szólealtatóiparhan, vagy épp az újságírás területén helyezkednek el Ügy látom, hogy a ve é cél elérése csak igen lassú folyamat következménye lehet; gondoljunk csak a kis települések, a kis falvak iskoláira. Mikor lesz ott angolvagy franciatanár? Jelenleg az a helyzet, hogy még a főiskolai tanszékeken sem tudjuk olyan vonzóvá tenni a státusokat, hogy az angol-, német-, franciatanárok „csapatostul" megpályázzák ezeket. A feladataink tehát nagyok; látványos eredmény azonban nem várható. Azt a célt, hogy Magyarországon is lehetőleg minél fiatalabb korosztályok sajátítsák el az idegen nyelveket, nos, ezt csak szívós, kitartó munkával lehetséges elérni; legalább 10-20 év alatt. Sandi István Uj film Mélytengeri bázis, avagy: kilóg a szörnyiáb Gyönyörű víz alatti felvételek, ahogy azt a természetfilmekből megszoktuk: halak, kicsi, furcsa lények, bálnaanya, cápaapa, korallok. A tenger alatti bázison már fél éve húzódó munkálatoknak egy rakétakilövő állomást kellene eredményezniük; hadi cél. A film, vihar előtti csendben, rettenetes unalomból indul. Műszerek beállítva, szelepek ennyi rr.eg ennyi, állvány felállítva, parancs után parancs; kis. veszekedös családi miliő. Egy jó negyedórás ide-oda úszkálás, tipegés, falatozás után kezdődik a „dolog". A kilövőállomás alatt rejtélyesi barlangrendszer húzódik, melyről szintúgy titokzatos feljegyzések vannak. Aztán már lehet tudni, hogy kilóg a szörnyláb. Az űrbázisak szokásos tragédiáját ezúttal víz alá vitték, talán csak annyi változtatással, hogv a kozmosz, vagy légüres tér helyett annyit mondanak, hogy víz. Viszont ez az Ízeltlábú szörnynek teljesen mindegy, csak legyen valami, ami beindítja, hogy — ki tudja, hány éves diétázás után — becsületesen dolgozó hőseinkre vesse magát, és amúgy gusztustalan ábrázatával halálos tort üljön.' Persze, ezt bármelyik szörnye? filmről elmondhatnánk. Csak az a kérdés, hogy mekkora dózist bírnak el a nézők, hol van az a határ, amikor már csak legyintünk, ugyan, szörnyecském, hagyjad már abba, mert izgulni nem izgulunk rajtad, a történet pedig bocsánatosán hasonlít egy másikra, ami egy előzőre, és így tovább. Az izgalom helyén jócskán marad bosszankodnivaló. Hogy például a szeretve tisztelt báziskapitány rettenetes halála után néhány órával a megrendültség apró jele nélkül mosolyok és csókok, röpködnek a vászonra. Ami, ugye. az eset hitelességét csorbítja. Hogy érzékenységünk és emberi léptékeink is találva legyenek, kapunk egy mélytengeri szerelmi történetet is. melynek szövése-fonása kettészakított, gerince tört. vízbe fúlt, munkatársi kéz által legyilkolt, szörnv karmaiba hulló, és egyéb módokon eltávolított emberek árnyékában szövődik ... ami, ugye, erősíti az összetartozás vágyát, ugyanakkor feltéteti a kérdésit, hogy „Na, már megint ilyen?" Ha még esetleg nem lett volna elég a katasztrófákból, a már kimondásában is borzalmas, értelmetlen halálokból, akkor itt van ez a film. És ezen mit sem oldanak a tengermely színes felvételei, inkább fordítva, félelmetesek lesz.nek a szemnek, és semmi brávózás. mert az ember képzelete a halál képére formálja ezt a világot is. Podmaniczky Szilárd Külcsín vagy belbecs Népművelő koromban kollégáimmal mint mumustól, úgy féltünk a Szegedi Műsor korrektúrájától. Hogy ebbe a havonta megjelenő füzetecskébe a város valamely művelődési intézményének programja belekerüljön, ehhez az előző hónap ötödikéig le kell adni a kész elképzeléseket. Aki ismeri a kulturnyik munka rejtelmeit, meg azt, hogyan készül, készülhet egy intézmény havi terve, az tudja, sokszor az utolsó pillanatig sem biztos, hogy nevezett művész (színész, zenész, humorista) ráér-e fellépni. A valamire való ismeretterjesztő előadókat is alig lehet egy hónappal az előadás előtt elökanalazni valamelyik egyetemről, kutatóintézetből. Nem beszélve a népszerű országgyűlési képviselőről, vagy frisskönyves történészről, akit percenként rohannak le a szervezők, hogy közönségüknek mihamarabb tálalhassák az új sztárt. Vagyis szinte lehetetlen előre tervezni, s felelősséggel pontos dátümot ígérni a műsorfüzet szerkesztőinek. A Szegedi Műsorban legfeljebb a színház és a mozik műsora lehet állandó, de ezeket sem árt a barátainkkal egyeztetett randevú előtt telefonon kontrollálni, mert többször érhet bennünket meglepetés. A legmegbízhatóbb adatokat az időszakos, mondjuk fél vagy egy évig tartó múzeumi kiállítások nyitva tartásával kapcsolatban találhatunk a füzetkében. Vagy mondjuk a Somogyi könyvtárosok tiszteletre méltó írásait, melyek az ennyi vagy annyi éve született, halt meg ez vagy az a személy témájában készültek. Az utóbbi időben a Bartók hálózati intézményei is alig, vagy csak ritkán szerepelnek programjaikkal. A Bálint Sándor Művelődési Ház számos rendezvényének is rendre változik az időpontja. A Juhász Gyula Művelődési Központ már régesrégen beindította azokat a tanfolyamokat, melyek így a füzetben teljesen fölöslegesen szerepelnek. Az ifjúsági ház és a megyei művelődési központ pedig csak azért fizeti be a kiadáshoz ráeső több ezer forintot, hogy több helyen jelenjen meg a neve és a címe. Évek óta várjuk hát, egyszer tán heti műsor lehet ez a kiadvány, hiszen akkor felelne meg eredeti céljának. De hát nem lett az, mert nincs elég pénze a kiadó intézményeknek. Most azonban óriásit változott a Szegedi Műsor külleme! Az eddigi silány papírborítót műnyomókarton váltotta fel, melyre több színnel nyomták a címlapot, s a füzet mérete másfél akkora lett, mint eddig volt. Éppen ideje, hogy ilyen gyönyörű kivitelben jelenjen meg, hiszen lassan már se színház, se művelődési házak. S pénz már nemcsak műsorfüzetre, de műsorra is alig van. Rosszmájúan azt hihetnénk, biztos a két szerkesztő nyer az „üzleten", de alig hiszem, hogy a havi 1200 forint bruttó tiszteletdíj indukálhatná bennük a nagy szerkesztőkedvet. Vagyis valljuk be, többet érne, ha pontos információk jelennélek meg, rossz újságpapíron — mondjuk valamelyik napilap mellékleteként — hetente. Ugyanis ilyen ínséges időkben még ez a kevésnyi belbecs is többet ér, mint a külcsín. (pacsika)