Délmagyarország, 1990. január (80. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-23 / 19. szám

1990. január 20., szombat 3 Beszélő pénztárgépek... Nem szeretnék olcsó demagógiákat előcitálni, mégis óhatatlanul beléjük botlom. Sztrájkok idejét éli a magyar társadalom, s tán, soha ilyen megosztott nem volt, mint mostanság. Akadnak, akiknek szimpatikus mindez, s akadnak, akik a régi közhelyet fújják ma is: „Dolgozni kéne már elvtársak (urak), nem tiltakozni!" . Mintha a kettő kizárná egymást, mint tüzet a viz. Divat lett -» sztrájk; az egyperces, az órás, a félnapos munkabeszüntetés. Lassanlassan eljutunk oda, hogy csak az árakat emelő tisztviselők, meg az adót behajtó hivatalnokok nem tüntetnek. Ebből véletlenül se szűrje le senki azt, hogy nekik olyan jól megy, de az állam mégsem állhat le. Jelenség lett a sztrájk. Egy végletekig feszült, egy perifériára sodródott társadalom kétségbeesett segélykiáltása. Vagy mégsem? Tegnapi sétáim során sok bezárt üzlettel, még több plakáttal találkoztam Szegeden. A kiskereskedők adtak nyomatékot ellenszenvüknek. (Ha tudnák, hogy hónap végén magyar állampolgár úgy sem nyitja rájuk az ajtót, hiszen kenyéren, tejen kívül másra úgy sem futja, tán későbbre halasztották volna a tiltakozást.) Azért a mostani öszszefogás, mert olyan rendelet született, hogy ezután blokkot, számlát kötelesek adni minden üzletben a megvásárolt portékáról. Ezért tiltakozni!? Vakarom csak a fülem tövét, és nem értem az egészet, ki ellen és miért tiltakoznak kiskereskedőink? Saját munkaadójuk lévén, önmagukat fúrEgy sztrájk ürügyén nák? Nem, az mégsem leli^. A plakátok pontosítják az elhatározás okát, váiahogy így: a bürokrácia emelné az árakat, a vevő járna rosszul. Nem adócsökkentést kérnek, „mindössze" annyit, hogy ne kelljen számlázni. Miért jobb üzlet ez, mint a kisebb adó? Első hallásra a kutya se érti. De érdemes végiggondolni: aligha hiszem, hogy az egyébként se túlzsúfolt üzletekben az okozna fennakadást a jövőben, hogy öt másodperc alatt beütik az árat a pénztárgépbe, és a blokkot az áru mellé csomagolják. Nem erről van szó. Sokkal inkább arról, hogy ellenőrizhetőek lesznek így ezután a jövedelmek. Ilyen szisztémában nem lehet havi négy ötezer forintot bevallani az adóhivatalnak, hiszen a pénztárgép „beszél" ... Szóval, itt van az eb elásva! Láthatóvá tenni az eddig láthatatlant — nem jó üzlet azoknak, akik jobban kedvelik a félhomályt, akiknek eddig havi létminimumból is tellett évente új nyugati kocsira, télen-nyáron déltengeri pihenésre. Élénken emlékszem még azokra az időkre, amikor szinte bűn volt maszeknek lenni. A hivatalos politika kiközösítette, ellenségnek minősítette őket. Azután lassan-lassan fordult a világ; a vállalkozó korunk hőse lett. Szaporodtak a kis üzletek, mint eső utáni réten a gomba. Csak az állam jár továbbra is koldusbottal. A vállalkozások élénkülésével ugyanis nem köszöntött ránk egy csapásra tisztességes adómorál is. Továbbra is sport becsapni az államot, átvágni az adóhivatalt. Hovatovább nyíltan, országosan meghirdetett mozgalommá vált. Mi másra is gondolhatnánk a mostani sztrájk ürügyén? Mindezt persze jól be lehet csomagolni a vásárlói érdekek cifra köntösébe. Nem is kétlem, hogy emelkednek az árak, ha számlát kell adni. Az ezután fizetendő adót ráverik majd a fogyasztóra. Piacgazdaság nem lévén, még könnyebb lesz a vevők megkopasztása. Mégsem pártfogolhatjuk tovább a fekete pénzek burjánzását. Tudomásul kell venni minden vállalkozónak, hogy a zsebből zsebbe vándorló forintok kora lejárt. S a számla tőlünk nyugatra sem úri cafrang, hanem szükség van rá, hogy védje a vásárló érdekeit, ha a hitvány portéka miatt reklamál, hogy ellenőrizhetővé tegyen ma még nagyon is homályos vállalkozói tranzakciókat, hogy biztosítsa, mindenki a jövedelme arányában viselje a közterheket. Tiszta lapok nélkül ezután sem beszélhetünk demokráciáról, üzleti tisztességről. Még akkor is fel kell lebbenteni a fátylat eddig sötétségbe burkolt jövedelmekről, ha az egyeseknek fájdalmas is. S tán, közhelynek hangzik, de így van: az ő érdekükben is. Ez ellen tiltakozni nem éppen divatos! (rafai) Nyílt nap Környezetünkről ez integráció jegyében az Atíkövizignél A környezetvédelem alapvető emberi érdek, ennélfogva, aligha fordíthat hátat ineki bármely társadaQom, bármelyik kormány és haladó politikai párt. Hazánk rohamos társadalmi változásainak sodrában figyelemreméltó állomásnak tekinthető pusztán az a tény is, hogy két esztendeje a környezetvédelemmel eddig elszigetelten foglalkozó intézmények integrációja révén egy kézbe került ez a feladat, a hatósági jogkört is kapott AlsóTisza-vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóságéba. S minthogy ez a tevékenység aligha vezethet sikerre a társadalom széles körű együttműködése, megfelelő környezetkultúra kialakítása nélkül, át kell vennie az igazgatóságnak a szakmái irányító, az informátor szerepét. Éppen e cél érdekében rendezték meg tegnap, hétfőn környezetvédelmi szakágazataik első nyitott napját. A környezetvédelmi igazgatóhelyettes, Ma.ior Tibor és az illetékes osztályvezetők tájékoztatták a társintézmények, a társadalmi szervezetek, egyesületek, a {jártok és a sajtó képviselőit az igazgatóság környezetvédelmi feladatairól, a tavalyi munkáról, valamint a hatáskörükbe tartozó terület — BácsKiskun, Békés és Csongrád megye — környezetvédelmi állapoltár 61. A nyilt nap konzultációval zárult. Vámügyeink (2.) A tucat az darab—Zöld folyosó Nemcsak a személygépkocsi-fronton • teremtett új helyzetet az általános forgalmi ádó, a 25 százalékos kulcs minden import termékre ervényes. Hasonlóan érdemi változás, hogy megszűnt a magánvámtarifa; az utas- és ajándékforgalomba behozott tárgyakra ezután a kereskedelmi vámtarifa tételei az irányadók. Ha a behozott áruk összértéke nem haladja meg a 15 ezer forintot, a vám 17 százalék. Erre és minden ezután felsorolt százalékkulcsra jön még természetesen a 25 százalék áfa. A 15 ezer forinton belül egyik áruféleségből sem lehet kereskedői mi mennyiség. Ez 500 forint egyedi érték alatt 10, kétezer forintig 5, ötezer forintig 2, ez felett egy db. Érdekes, hogy nem a darab számit igazán, hanem a kiskereskedelmi kiszerelés szokásos mértéke; a tucat, a pár, a csomag stb. A Floppy-t ötösével, tízesével árulj 3k, így egy csomag számít egy darabnak. Megmaradt a korábbi, 5 ezer forintos értékhatárig érvényes vámmentes keret, ha a behozott tárgyak egyedi értéke nem több 500 forintnál, mennyisége pedig a vámkezelhető — kereskedelmi — mennyiségnél. Ami vámmentes, az magatói értetődően áfa-mentes is. Mindez csak arra az esetre vonatkozik, amikor az árut saját célra hozzák be. Ha azt értékesíteni kívánják, a vámot és az áfát is meg kell fizetni pótlólagosan. A bizományi egyetlen 200 forintos órát sem vesz be, ha nem csatolják hozzá az igazolást. A kiskereskedők mem ennyire „szőrösszívűek", igaz a mai fogyasztási cikk import áruválasztéka mellett meglehetősen nehéz bizonyítani egy-egy darab eredetét. Bonyolultabbá vált tehát az aladas, hiába volt az áruk összértéke a vámmentes határ alatt vagy csúszott át valaki a zöldfolyosón. Ez utóbbit egyébként Röszlkére is tervezik, igénybevétele a szóbeli nyilatkozatot helyettesíti. Igaz, kissé sok a megkötés, de aki a kitételeknek megfelel, nem álldogál fölöslegesen a határon. Mindenki bátran jöhet, akinél a behozott áruk összéj-téke az ötezer forintot, mennyisége a kereskedelmi mennyiséget nem haladja meg. Útiholmiin túl nincs nála alkohol és dohány, hatósági engedélyhez kötött áru (CB-rádió), valamint poggyászt sem adott tel. A korábbi öt árucsoport valamelyest egységes kulcsai után a kereskedelmi vámtarifa tételei meglehetősen „színesek" és jobbára minden logikától mentesek. A ntilkrohullámú sütó vámtétele 35, a mosogatógépé 25, a hűtőládáé 11,8 százalék. Es természetesen az áfa! A CD lemezjátszó és a kamkorder 12,1, a videokazetta 6,2 százalékkal „vámol". A háztartási robotgép tétele 8,4, a masszirozógépé 8,9, a szoláriumé 10,4 százalék. Meglehetősen nehéz volna kiderítem, hogy mit preferál, mit büntet, s ezen belül milyen árnyalatokkal él a keresikedelmi vámtarifa. Magas, 40 százalékos a gépkocsialkatrészéket, -tartozékokat terhelő tarifa. A kocsit bátran hozhattuk, a hozzávalót azonban rendesen büntetik. A listán rendszámtábla is szerepel 12,1 százalékkal, gyakorlati értelmét nehéz lenne megfejteni. „Érdekes" árucsoport még a 'távcső 60, a fénymérő 50, a vaku 9,8 százalékkal, de ilyen a szappan 30, a hajápoló, valamint a spray 20 százalékos vámtétele is. Ezen igazodjon el a magyar ... Ha véletlenül minden vámtétel 5, 15 stb. százalékos volna, az általános forgalmi adóval együtt szép kerek számokat kaphatnánk. Ez azonban biztos túlságosan egyszerű lenne. Kovács András Kamatot emel az OTP Az OTP arra törekszik, hogy a betétek átlagos kamata ne legyen alacsonyabb az árindexnél, ezért ebben az esztendőben átlagosan 6 százalékkal emelkednek a kamatlábak — jelentették be az OTP hétfőn tartott sajtótájékoztatóján. A felsorolt adatok tanúsága szerint a pénzintézet rákényszerült erre a lépésre, mert különben félő, hogy tovább csökken a betétek állománya ELmondták: a megtakarítások utoljára 1986-ban növekedtek — összesen 24 milliárd forinttal. Ebből mindössze 9 százalék adódott a kamatjóváírásból. A lakosság megtakarítási kedve azóta folyamatosan csökken. Tavaly ez év eleji 231 milliárd forint összegű lakossági betétállomány 24 milliárd forinttal apadt. December 31-ére a jóváírt kamatok hozták egyensúlyba a mérleget, a 28 milliárd forint kamat eredményeként 235 milliárdra nőtt az állomány. Abszolút mértékben kizárólag az átutalási betétekben elhelyezett pénzöszszeg nőtt, aminek elsősorban az az óka, hogy a megtakarításnak ez a formája nem képezi a szemelyi jövedelemadó alapját A valutaforgalom viszont jelentós mértékben bővült: mig 1988-ban 1,2 millió alkalommal 8,5 milliárd forint értékű valutát vásárolt a lakosság, tavaly 2,5 millió tételben, 17,3 milliárd forintnyi valutát adott el az OTP. A lakosság 1989-ben 7 milliárd forintnyi valutát helyezett el OTP-számlákon. így az azokon levő teljes összeg 23 milliárdra rúg. A takarékpénztár a lakossági megtakarítások ériékének megőrzésére az idén jelentősen emeli a betétek és értékpapírok hozamát. Az átlagkamat várhatóan eléri a bruttó 21,5 százalékot — ám a bruttó és nettó kamat közötti különbözetet, a kamatadót — a törvényben meghatározott betéteknél — az idén is a pénzintézet vállalja magára. Az átutalási betétek évi kamata már január l-jétől 14 százalék az eddigi 12 százalék helyett, február l-jétől pedig az 1 évre lekötött kamatozó beletekre is nettó 19, a 2 éves lekötésűekre 19,5, a 3 éves lekötésűekre pedig 20 százalékot térít a pénzintézet. Az ifjúsági, az új otthon és a 'lakástakarékossági betét — amennyiben azt 5 éven túl használ ják fel — február l-jétől évi 22 százalékkal kamatozik az eddigi 18 százalék helyett. Ha a pénzt nem lakásmegoldásra fordítják a betétesek, akkor a kamat csak 17.6 százalék Licit „A szocializmusban nincs szegény ember" — oktatott ki bennünket az 50-es években friss diplomás, ifjú osztályfőnökünk, amikor valaki megosztotta társával az uzsonnáját, mondván: „Szegény, nekik nem telik: erre." Az első ideológiai (ki)oktatásban akkor, alig 10 évesen részesültünk, s emlékszem, jómagam, bár igyekeztem; hinni a magával ragadó, tüzes hévvel magyarázó ifjú hölgynek, csak kételkedtem szavai hitelében. Felötlött ugyanis bennem annak a koldusnak a képe, aki nap mint nap ott ült az Építők sportpályájának sarkán, hátát a fakerítéshez támasztva, és esdeklőn nézett a Szent István téri Piac felé igyekvő, garabolyos háziasszonyokra. Nem; hiába: kalapjában csörrent is olykor némi aprópénz. Mi ez, ha nem maga a szegénység? — tépelődtem gyerekfejjel. Aztán Tibor bácsi, a hajdan jobb napokat látott gröfi ivadék jutott) eszembe, aki égszínkék szemű, ábrándos mosolyával járta a várost, s úgy festett télvíz idején, mint a mu-i zsik orosz meséskönyvem lapjain: rongy és spárga volt a bocskora. Ne lenne szegény a volt háztulajdonos Dezső bácsi se — toprengtem —, aki szobánk falának másik oldalán, nagykabátban ülve didergett, s hangosan őrjöngött, hadakozva hideggel, éhséggel és agyér-elmeszesedéssel? Mi hát a szegénység', ha nem ez, tépelődtem, miközben mi sem dúskáltunk a jólétben. csak éppen volt fűtött konyhánk, étel az asztalunkon és cipő a lábunkon. Mai szemmel úgy ítélem: mi is szegények voltunk, a javából; csak nem latolgattuk, hogy ennek az állapotnak melyik fokozatán létezünk. Már csak azért sem latolgattuk, merthogy azóta neves íróvá lett tanárnőm szerint a szegénység maga, a rendszer óriási vívmányaként, meg' is szűnt Magyarországon. Azóta eltelt vagy 35 esztendő. Nemrégiben egy fiatal pedagógusnővel beszélgettem — az áremelések kapcsán —. vajon hogyan él manapság egy átlagos magyar család. Nem a tehetős, de nem is a legelesettebb. S bebizonyosodott: már ez a réteg is fölélte minden tartalékát eddig is, s kérdés, ezután miből fizeti a megdrágult létezéshez szükséges költségeket Már nekik sem lesz miből. És ahogy a cikk megjelent. íróasztalomon egyremásra csörgött a telefon. Szólt a hézfelügyelö, hogy neki csak 4 ezer 500 forint a jövedelme, ő szegényebb riportalanyomnál, az ő jövője még aggasztóbb. Jelentkeztek nyugdijasok, akik a vízdíj átalányt tartják igazságtalannak, hisz' magányosan nem fogyasztanak annyit, mint a 3 gyerekes szomszéd család, s az így „elfolyt" forintok őket a kenyérrevalótól fosztják meg. Kaptam néhány levelet is: írói mind azt bizonygatják, ők sokkal szegényebbek, mint akiről én írtam. Az egyik háromtagú család feje például azt kérdi: „Hogyan lehet megélni 8 ezer 500 forintból, 4 ezer forint OT^-tartozással?" Manapság tehát már nem kérdés, van-e szegénység Magyarországon, inkább az: ki, melyik réteg a szegényebb. Elkezdődött a licitálás. A szegénység létének elismerése — szomorú vigasz — az első lépés (kellene; hogy legyen) a segítség irányába. Az elmúlt évtizedekben csak úgy lehetett elfeledkezni a „szegénység elleni harcról" — írja tanulmányában Ferge Zsuzsa —, hogy magát a szegénységet tették zárójelbe. Most kénytelenek voltunk föloldani ezt a zárójelet, de egyelőre még több történik annak érdekében, hogy a nyilvánvalóvá vált fogalom erősödjék, ismérvei sokasodjanak, mintsem az ellene hozandó intézkedések. Márpedig a történész, Hobsbawm szerint: bár a (múltban a szegénységet normális jelenségnek, s az események rendes folyása mellett a többség esetében megváltoztathatatlannak tartották, a preindusztriális társadalmakban az önmaguk eltartására képtelen emberek csoportjáról azt tartották, hogy ez abnormális, javítást igénylő jelenség. Sőt az 1960-as években már hozzáteszi : „A szegénységet ma már széles körben nem tekintik sem elkerülhetetlennek, sem kívánatosnak, s felszámolását általánosan javallják." S akkor 1990-re nálunk a lakosság' egyharmada a ,.szegény" cím különböző fokozatainak várományosa lett. Vannak közöttünk, akik szerényen ugyan, de megélnek; vannak, akiknek a vegetációra futja; s vannak, akiknek arra sem. Ferge Zsuzsa a napokban azt mondta a tévében, hogy a maihoz, fogható, szegénységet okozó, elemi válság hazánkban a 30-as években, valamint az 1950—52 közötti időszakban volt Elszegényedésünk méreteit talán még' nem is sejtette, amikor 1986-ban megjelent könyvében leírta: „Az. új helyzet miatt szükség lenne egészen új, szelektív és normatív szociálpolitikai rendszerek bevezetésére. Ezt ma elsősorban a lakbérek és rezsiköltségek rendkívüli növekedése indokolja," S az említett műsor közgazdász szakembere hogyan fogalmazott a mai, már-már vészhelyzetben? Azonnali, a „kisembert" védő programra van szükség. Az állam, a kormány kötelessége, hogy minden állampolgár alapvető emberi jogai szerint éljen. Hogy megéljen. S miközben folyik a licitálás a pánikhangulatba került kiskeresetűek s munkanélküliek között: ki a legszegényebb, meg kell küzdeniük a másik kétharmaddal szembeni alsóbbrendűségi érzésükkel, a kiszolgáltatottság. a tehetetlenség érzésével, s aligha találnak elfogadható okot. hogy elítélendő indulatok, irigység és gyűlölet ne kerekedjék fölül bennük. S akik meg egyelőre még nem akadtak fönn a szociális hálón, azoknak meg le kell győzniük régi. rossz beidegződéssüket: akik ott vergődnek a hálóban, nem. föltétlenül munkakerülő, lumpen alakok. Mert manapság hitelét vesztette a közmondás: „Aki nem dolgozik, ne is egyék" Egyre gvakoribb ugyanig hogy aki dolgozik, az se eszik. Legfeljebb a sorra újra megnyíló ingyenkonyhákon. Azt hiszem, előttünk tornyosuló gondjainkon sem a hivatalosan fölkínált, egy tál ingyen leves, sem új szociális intézkedések nem lesznek úrrá. Soha ennyire nemi volt szükségünk a kölcsönös empátiára, együttérzésre. a nem latolgató, s nem mérlegelő segítőkészségre. Tudomásul kell vennünk, bárhogy fáj is: nagy családunk minden harmadik, negyedik tagja szegény. S hogy mennyire? „Aki szegény, az a legszegényebb)" Chikán Ágnes