Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-23 / 304. szám

1989. december 23%, szombat © magazin] [DM TÚLTERHELVE, VISSZAFOGVA Kátyúból gebével? Nagyapámtól sokszor hallottam, hogy „Minden paraszt tudja, nem szabad a lovat se túlterhelni, se erőszakkal visszafogni, mert kátyúba kerül a szekér." Egy ideje mind sűrűbben jut eszembe nagyapa meg a népi bölcsesség: mert hol úgy érzem magam, hogy ülök tehetetlenül egy kátyúba ragadt szekéren; hol úgy, mint egy túlterhelt, ugyanakkor viszszafogott igavono. Nem tetszik. És hogy szóváteszem, annak oka az a meggyőződésem, hogy napjainkban ebben az országban a népesség többsége kezdi így érezni magát — s háborog. Jogosan. Mert az utóbbi évek úgynevezett gazdaságpolitikai koncepciói — „Stop! Go!" alapelven; a lakossági fogyasztás visszafogására építve és a nép fokozott terhelésére bazírozva — jókora kátyúba juttatták szekerünket. Ahhoz, hogy kikecmeregjünk belőle, mindenféle erőfeszítésekre kerül sor — leginkább azonban csak az életszínvonalunk csökkenésének feszültségeit érezzük belőlük. Nehéz elviselni. De sajnos lesz még nehezebb is. A 80-as évek közepétől alkalmazott, a lakosságot terhelő és visszafogó „gazdpol." olyan kedvezőtlen folyamatokat indított el, amiknek hosszabb távú hatásain igen nehéz lesz úrrá lenni — egyéni és össznépi szinten egyaránt. Egyénileg máris védekezünk — többletmunkává1. Mert a béreink egyre inkább csak a munkaerőnk szűkített újratermelésére elegendók (s különféle címeken még abból is próbálnak elvenni központilag). Különkeresetért, pluszjövedelemért tötjük magunkat (bár egyre kevésbé éri meg, mert nagy részét elviszi az adó) — egészségünk, családunk rovására. 1980-ban ezer magyarból 52 volt neurotikus keresőképtelen, 1987-ben pedig már 66 volt az idegbetegek száma ezer fóból. Az önkezű halálosztás statisztikája is egyre riasztóbb. És az a válási, a családszétesési tendencia is. A családok anyagilag, szellemileg, érzelmileg egyaránt ellehetetlenülnek. A gyermeküket egyedül nevelók, az öregek, a magányosok gondjai is sokasodnak. Egyre nagyobb társadalmi réteg szegényedik el, szorul támogatásra, segélyre. — Vagyis: növekszik az egészségügyi ellátás, a szociális juttatások iránti igény; növekednie kell az erre fordított állami kiadásoknak. Csakhogy nincs rá elég fedezet. Az egészségügy, a szociálpolitika nem bírja kielégíteni a sokasodó igényeket: színvonala és hatékonysága erósen romlik. Gyengesége pedig újabb terheket jelent. (Például műtétre hetekig várók kiesó munkanapjait, táppénzét — népgazdasági és családi pénzveszteségeit.) A túlhajtottság következtében megrokkanok eltartásának egyre nagyobb gondja mellé felsorakozik az is, hogy a nem egészséges emberek nem egészséges utódokat nemzenek (sok közöttük a csökkent munkaképességű, a szellemi fogyatékos, az eltartásra szoruló). A jövő generációjának másik — de nem kevésbé fenyegető — problémája, hogy a létminimum alatt tengődő családokban felnövő gyerekek (ma több mint 400 ezer!) többsége bizonnyal alacsonyabb szellemi szintű, képességű és képzettségű, kisebb igényszintű lesz. Azaz növekedni fog a képzetlen munkaerő száma, kisebb lesz az iskolázott munkavállalói réteg: nó a munkás és a technika, a gép közötti színvonalkülönbség, ez rontja a termelési eredményeket, a gazdasági hatékonyságot, szűkíti a lehetőségeket. (Visszafoghatja a vállalkozást, a fejlettebb termékszerkezet és technika bevezetését ennek az alacsonyabb igényszintű és képzettségű rétegnek a hiányzó társadalmi toleranciája is.) A gondokat csak fokozza, hogy az alacsonyabb jövedelmi szintűek életszínvonalának romlása egyre jobban megnyilvánul abban is, hogy a lakhatás feszültségei növekednek — a meglévő lakások lepusztulnak; újat szerezni (fiatal korban különösen) szinte lehetetlen —; s mind többeknek csak egészségtelen táplálkozásra futja. A szúk életterekben, rossz étkezéssel nem lehet regenerálódni, fokozódik a szervezet elhasználódása, csökken a teljesítőképesség — végül bekövetkezik az egészségkárosodás. S vele kezdődik az ördögi kör: az orvosi, gyógyítási költség, a segély növeli a közkiadásokat , ezt az államnak eló kell teremteni; teszi is, az állampolgár zsebéből az elvonások, adók, árak stb. emelésével. Aminek következtében pedig a népességnek kevesebbre fogja futni, kénytelen hát lemondani, fogyasztását, igényeit korlátozni. A korlátozás átalakítja a fogyasztási szerkezetet és a szemléletmódot. A többségnél előnytelenül. Mert kénytelenek lemondani bizonyos szükségletek (például kulturálódás; továbbtanulás, üdülés, pihenés, egészségvédelem) kielégítéséről — s anyagiasabb szemlélettel élni. Aki pedig nem a magasabb rendű igényekről (például az olvasásról, színházbajárásról, a gyereke taníttatásáról) mond le, az alapvetőbb szükségleteit (például öltözködését, táplálkozását) korlátozza. Ez általában az értelmiségi rétegre jellemző. Amelynél mutatkoznak olyan tendenciák, hogy inkább kivándorolnak. Éppen azok, akiktől az ország felemelkedését várhatnánk. Gyöngül tehát a magyar emberminóség. Szűkül azoknak a köre, akiknek életminősége nem romlik. Alsó szinten a fogyasztói színvonal mind nagyobb tömeget érintően az elviselhetóség határán van; két és fél millióan pedig már a létminimum alatt tengődnek. Nincs miből megtakarítani, nincs egyéni, családi tartalékképzés — s ebből hosszabb távon társadalmi gond, szociális problémahalmaz lesz — (ami egyenes arányban nó a „lerobbanok" számával). Az a fiatal például, akinek magának is gond a megélhetés és esélye sincs lakásra, meggondolja, szülessen-e gyermeke. (Az ország népessége csökken: idén január l-jén 10 millió 590 ezer fó volt, 120 ezerrel kevesebb, mint 1980-ban.) Aki pedig nem gondolja meg, az a „köznevelés" gondjait szaporítja — holott éppen elég van már belóle. Az intézeti nevelés, az onnan kikerülök társadalmi beilleszkedési zavarai ugyancsak sok problémát jelentenek. — Hogy más társadalmi beilleszkedési zavarokról (például az italról, a narkóról, a bűnözési hajlamról, az antiszociális viselkedésről stb.), amik életszínvonal-csökkenésünknek velejárói, már ne is beszéljünk. Mert hát inkább arról kellene gondolkodni, hogy mit lehet tenni a fentebb felvázolt elég sötét kép, a meglévő és a hosszabb távon fenyegető veszélyek változtatásáért, elkerüléséért. Az biztos, hogy nem a lakosságifogyasztás további visszafogását, a népesség még nagyobb terhelését kellene erőltetni. Nemcsak ezt kellene a kátyúból kivezető manóvernek tekinteni (mert megérhetjük, hogy nem lesz hozzá ló, csak gebe). Inkább afelé kellene végre fordulni, hogy a még létező gazdasági, emberi tartalékainkat feltárjuk és felhasználjuk. Például szüntessük meg a pazarlást, a herdálást — s az ebből eredó plusz pénzzel kompenzáljunk; fizessünk meg mindenkit úgy, ahogyan megdolgozott érte, illetve úgy, hogy tisztességesen megélhessen belóle: legyen reális és legális a bérezés. A vállalkozókat ne nyomjuk agyon adókkal, sót a munkahelyteremtésért, a közműfejlesztésért, a lakásépítésért, a jótékonysági alapítványokért, felajánlásokért, az emberközpontú befektetésekért adjunk adókedvezményt. A létbizonytalanságba sodródottaknak pedig adjunk segítséget, kapaszkodót, lehetőséget, hogy éljenek vele. — Mert ha ezt nem tesszük, akkor a gazdasági, társadalmi, szociális problémákkal túlterhelt szekerünk nem csak benne marad, de még mélyebbre fog sülylyedni a kátyúba. SZABÓ MAGDOLNA A szeretet lovagjai MIT CSINÁLNÁK A MALTAI LOVAGREND MAI KÖVETŐI? A nyári NDK-beli menekültáradat megsegítése kapcsán gyakran szerepelt a híradásokban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat neve, s ezen túl is hallhattunk arról: e szervezet égisze alatt érkeztek-érkeznek különféle adományok hazánkba. Ennek ellenére nem sokat tudunk a híres Máltai Lovagrend mai követőiről, és a magyarországi szervezet működéséről. Lapozzuk fel hát röviden a történelemkönyveket... Ispotályok és keresztes hadjáratok A legrégibb és legjelentősebb ispotályos (kórházas) betegápoló lovagrend születését a XI. század elejére teszik a történetírók, amikor is a rend szerzetes tagjai egy jeruzsálemi vendégházat tartottak fenn. A szerzetesek a Szentföldre érkező zarándokok ellátásával és gondozásával foglalatoskodtak. A rend hamarosan megerősödött, földterületeket kapott, tágas ispotályt építttett. s tevékenységét a Földközitenger néhány városára is kiterjesztette. A XII. század közepétől a Keresztelő Szent Jánosról elnevezett ispotályos testvérek szervezetét lovagi renddé alakította át elöljárójuk, aminek következtében a hadi szolgálat fokozatosan a háttérbe szorította a betegápolást. A félhold elleni küzdelemben a lovagok idóvel a keresztény hit elszánt védői lettek. Sikerek és kudarcok váltogatták egymást a johanniták életében a keresztes hadjáratok időszakában. 1291-ben például Ciprus szigetére kellett menekülniük, azonban veszteségeik pótlása után elfoglalták Rhodosz szigetét, ahol a rend gyors virágzásnak indult, és a Földközitenger egyik meghatározó erejévé vált. Az ismétlődő török támadások következtében a szigetet 1523ban elvesztik, ám hét évvel később, V. Károly német-római császártól kaptak ajándékba egy másikat: Máltát. A török hatalom hanyatlása után jelentősen csökkent a máltai lovagok tekintélye is, amit még tetéztek a belső torzsalkodások, valaA szeretetszolgálat néhány tagja a budapesti Szent István-napi megemlékezésen mint a pápák és világi fejedelmek, beavatkozásai is. Mindez végül is székhelyük, Málta elvesztéséhez vezetett, az egyes államok kisajátították a lovagok birtokait, a rend a XIX. századtól csak árnyéka volt önmagának. A lovagrend központja 1834 óta Róma lett. Napjainkra a Máltai Lovagrend visszatért a rendalapító eredeti elképzeléséhez: fó feladatuknak a betegápolást és gondozást, a hit szolgálatát tekintik. A régi lovagoktól — mind a protestáns johannitáktól. mind a katolikus máltaiaktól megkívánták a nemesi származást. Ez a feltétel a lovagi tagsághoz ma is szükséges, ám az úgynevezett Máltai Szeretetszolgálathoz mindenki csatlakozhat, aki szívesen ésönként vállalkozik mások ingyenes istápolására. Legismertebb a nyugatnémet szeretetszolgálat, amely kórházakat tart fenn, és mentőszervezetet működtet. A magyar vonal E történeti visszatekintő után Kozma Imre plébánostól, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat vezetőjétől először azt kérdeztük, hogyan is jött létre ez a nemes célokat szolgáló szervezet? — Közösségünk, a Zugligeti Plébánia és Egyházközösség már évekkel ezelótt megkezdte a szegényekkel, az elesettekkel való törődést, s ehhez a munkához három éve segítséget jelentenek a különböző orvosi, élelmiszer és ruhaadományok az NSZK-ból, Ausztriából, Franciaországból, Luxemburgból. Az NSZK-beli gyújtók, szervezők kezdeményezésére — akik a szó szoros értelmében öszszekoldulják az adományokat — 1988-ban megalakult a Nyugatnémet—Magyar Máltai Szeretetszolgálat. Válaszképpen 1989 tavaszán született meg hivatalosan is a magyarországi szervezet. Feladata, hogy fogadja a küldeményeket, és megszervezze, hogy a leginkább rászorulók — betegek, szegények, nagycsaládosok — kapják azokat. Az egyházközség 5-600 aktivistájához egyre több önkéntes csatlakozik, hogy szabad idejében segítsen a nem kevés tennivaló elvégzésében. — E nem túl hosszú időszakról tudna-e valamiféle számvetést készíteni? — összegszerűen nagyon nehéz megállapítani az eddigi adományok értékét, de az a legszerényebb becslések szerint is meghaladja már az 1 milliárd forintot. Különösen nagy tételt jelentett a 30 vagonnyi új vagy újszerű ruhanemű, amiből jelentós részt kaptak az erdélyi menekültek. Vagy említhetném az orvosi műszereket — az egyszerű vérnyomásmérőtől a méregdrága computertomográfig —, a csaknem 1200 kórházi ágyat, a több száz új és minden igényt kielégítő éjjeliszekrényt, a gyógyszereket, az élelmiszert. Hatezer segélykérés — Hogyan osztják el ezt a tetemes mennyiségű holmit? — Valóban nem kevés fejtörést okoz az elosztás, hiszen több mint 6000 segélykérő levelet tartunk nyilván — szinte mindegyik egészségügyi intézmény kér valamit. Korábban egy-egy kórház nagyobb menynyiséget kaphatott, most azonban a hatalmas igény miatt kevesebbet tudunk juttatni. Persze nem is csak a mi feladatunk a kórházak felszerelése. E pillanatban telefoncsöngés szakította meg a beszélgetést a plébános úr zugligeti hivatalában; mintha csak az elhangzottakat erősítené, egy férfi bizonyos orvosi műszereket kért a szeretetszolgálattól. — Ezzel kapcsolatban örömmel említhetem — folytatta Kozma Imre —, hogy a november második felében Düsseldorfban megrendezett Medica elnevezésű hagyományos orvosimúszer-kiállításon bemutatott korszerű eszközöket szeretetszolgálatunk, tehát Magyarország kapja meg. Ebben nem kis szerepet játszott szervezetünk kezdeményező részvétele az NDK-beli menekültekről való gondoskodásban. — Az adományok elosztásán kívül mivel foglalkozik még, és mit tervez a Magyar Máltai Szeretetszolgálat? — Folyamatosan szervezünk elsősegélynyújtó tanfolyamokat önkénteseink számára, akik különböző rendezvényeken, így például a legutóbbi Szent István-napi megemlékezéseken szolgálatot adtak — adnak. önkénteseink kórházakba járnak, és egyedülálló betegeknek fizikai és lelki segítséget nyújtanak. S hogy a tervekről is szóljak: mindenképpen országos szervezetté szeretnénk alakítani a szeretetszolgálatot, s ennek érdekében a megyékben megkezdtük bemutatkozó előadásainkat. Elmondhatom, hogy máris sok az érdeklődő jelentkező. Tervezzük egy saját erdélyi menekülttábor felállítását is, mivel úgy látjuk, az eddigi eredmények e téren korántsem kielégítóek. Sajnos egyelőre még nem tudtunk megállapodni a kormányzati szervekkel egy megfelelő épület biztosításáról... S végül egészen a közeli jövőben beindítjuk részvételünket a mentőszolgálatban. Önkénteseink — a már megérkezett 15 gépkocsival várják, hogy mihamarabb segíthessenek a betegszállításban. Lehet, hogy mire ezek a sorok megjelennek, már fel is tűnnek mentóink az utakon... DARÓCZI LÁSZLÓ