Délmagyarország, 1989. december (79. évfolyam, 285-308. szám)

1989-12-02 / 286. szám

4 1989. december 2., szombat Kapcsolatok ALVILÁGI JÁTÉKOK. A szegedi balett történetének legújabb, rövid, de annál viharosabb szakasza alighanem fordulóponthoz érkezett: most, e harmadik évadjában először vállalkozik az együttes önálló, nagy balett, háromrészes mű bemutatósára — ráadásul vendégművészek nélkül, „önerőből". Az együttes művészeti vezetője, Imre Zoltán, a Nyugat-Európában nevet szerzett, s Szegedre újra hazaérkezett táncos-koreográfus mitológiai témára, az Orfeusz-legendára tervezett balettet. Az Alvilági játékok című mű egyik főszerepét az új balettigazgató-koreográfus-táncos, Krámer György vállalta. A hét végi bemutalók — tegnap a sajtó, ma a premierbérlet — előtt megnyílt a színház előcsarnokában a Cocteau-kamarakiállítás. Az utolérhetetlen, minden műfajban eredeti francia, akinek a helye az Académie FrancaLse-ben máig betöltetlen — 100 esztendős lenne. 1961 októberében halt meg. Európa 50-es, 60-as években fiatal nemzedékeire, a mai. alkotó erejük teljében levő negyvenesekre óriási hatással volt műve és élete. Imre Zoltán Jean Cocteau, e párizsi szent és bohóc emlékére ajánlotta balettjét. ORPHEUS ÉS EURYDIKÉ. A mitológia egyik legrejtélyesebb alakja, Orpheus, a lantos, a kalandor, a boldogboldogtalan . .. Felesége, Eurydiké a folyó partján játszadozott társnőivel: a magas fűben, mérges kjgyó bújt meg, megmarta, megölte. Az ót sirató Orpheus énekére megindultak a napvilágtól megfosztott emberek képmásai, mindazokat, akiket a fekete iszap, s a Styx kilencszer körülfolyó árja tart fogva. Énekére nyitva felejtette három száját a Kerberos, s Perszphoné, az. alvilág királynője is megilletődött, és visszaengedte Eurydikét a napvilágra. De Orpheus megszegte az alvilág urának, Hadesnak parancsát: mielőtt fölértek volna, hátranézett, s Eurydikét örökre elvesztette. Kháron nem engedte többé, hogy átkeljen az alvilágot elzáró mocsáron. Orpheus két hónapig bolyongott fájdalmával a folyó partján, Trákia vad sziklái között, s nem kellett neki többé a szerelem. A trák asszonyok kegyetlen bosszút álltak rajta: elevenen ízekre tépték, tetemét a tengerbe vetették. A vizek Leszbosz szigetére sodorták a lantos fejét. A szive1- e perctől kezdve a költészet s a muzsika megszentelt földje. COCTEAU ÉS IMRE ZOLTÁN. „Mondják, hogy a mai fiatal generációk nem ismerik Cocteau-t. Nem tudom. Csak azt, hogy az én egész generációmat ő bátorította: a művészet szabad, mindent lehet, képesek vagyunk kifejezni magunkat, minden műfajban. És az életünkben, ö mutatta a példát: mint szabad művész, aki leggyakrabban a mitológiához nyúlt, s az antik történeteket, alakokat, mint örök érvényű szimbólumokat hagyta élni — egy másik világban. Asszociációk gazdagsága, s egyfajta logikai rend, ,művi', alkotott struktúra — ilyenek Cocteau müvei. Ezt a szellemiséget igyekeztem megközelíteni az Alvilági játékokban. Hősöm, a Költő, nem Cocteau-ról mintázott; ő az alkotó, aki szellemi teremtményeinek sorsát kíséri, egyszersmind éli; az első részben jórészt szemlélőjük, a másodikban ós a harmadikban maga is belép a sorsukba; játszik az antik témával, különböző korokban más ós más részlete ragadja meg a legendának — ám a mítosz: örök, mcgmásithatatlan. Ezért mindig a miénk; saját köreinkben, alvilágainkban magunk is megéljük a Trákiában valaha történteket A legendák szereplői mj vagyunk, húsvér emberek, egyszersmind öröik titkok hordozói. Az Alvilági játékokat látványosnak, attraktívnak akartam; ilyen volt Cocteau minden műve, ós az élete is- Bízom benne, hogy az attrakció mindenkit leköt, a látvány mindenkit fogva tart; s ha akadnak, akik asszociatív alapon, saját élményeik szerint a titkokra is ráér ez nek, akkor talán Cocteau szelleme megidéződhet most, a mi kaotikus, vajúdó, még-nem-tudni-mi-jön-ki-belőle korunkban. Felidéződhet a szabadság harmóniája." Sulyok Erzsébet Könyv-jelző Feszty Arpác. körképe: A magyarok. bejövetele. A kép még a dorozsmai múzeum raktárában pihen, viszont nyomtatott változata, egy harmonikaszerúen széthajtható, gyönyörű kötésben és előszóval ellátva egyetlen könyvben megtalálható. Franz Kafka: Az éhezőművész. Azonkívül, hogy Kafka a XX. század egyik legnagyobbja, a könyv a legjellemzőbb írásokat tartalmazza. Konrád György: Agenda 1. Kerti mulatság című könyvéről: „Ez nem regényes- regény ...", viszont regényként is olvasható. Hankiss Elemér: Keleteurópai alternatívák. A könyv többek között arra keres választ, hogy „van-e a magyar társadalomnak lehetősége arra, hogy igazi alternatívák között válaszszon ... Hová vezethet a szabadságnak és a rabságnak, a reménynek és az agóniának az a kettőssége, amely a nyolcvanas évek végén meghatározó jeggyé vált?" Winston S. Churchill: A második világháború 1—II. A szerzó és a cím hiteles történelmi látképet enged egy „túlélő" szemszögéből. Benedek. Elek: Magyar mese- és mondavilág. A Tűzmadár címet viselő harmadik kötet szöveghű, repríz kiadású meséit Reich Károly gyönyörű illusztrációi egészítik ki. Jákob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék. Utoljára 1861-ben jelent meg teljes Grimm-gyújtemény. Az itt olvasható mesék tulajdonképpen nem is mesék, csak a fordítók szelídítették a gyermekek világához. Virágh Ursula—Patyi Árpád: A mikrohullámú sütő titkai. Csodákat azért ne várjunk a könyvtől, viszont megtudhatjuk, hogy mit milyen edényben, és mennyi idő alatt lehet a legpazarabbul elkészíteni. Guiness Rekordok könyve 1990. Például: A leghosszabb szánkóút: Grönland, 1934. június 18., 49 kutyával, 1738 kilométer. Majd később, 1975. május 6-án egy tíztagú expedíció 3220 kilométert szánkózott a csillogó havon. P. Sz. Télapó vagy Mikulás ? In memóriám I. Zoltánfy István úgy tűnt el, mint hulló csillag vagy mint üstökös szokott az égről. A csillag, ha kihúny, a fény is elalszik vele. A festő azonban képes a fényt ecsetjével megörökíteni, átmenteni, átsugároztatni az utókornak. s ha a művész földi pályáját befejezte is, a képek, a művek — mint megannyi mennyei szentjánosbogár — tovább ragyognak. Zoltánfy Istvánt e városban sokan szerették. Ezért bizonyára sokaknak szerez majd örömet az a kiállítás, melyet a művész Magyarországon fellelhető képeiből rendeznek a múzeum képtárában. A visszatekintő tárlat fölött többen is bábáskodnak. A szervezők közül először Lipták Máriával, a múzeum közművelődési osztályának vezetőjével beszélgettünk. — Mikor néhány hónappal ezelőtt a sajtóban megkértük a Zoltánfy-képek tulajdonosait, hogy segítsék munkánkat, nem is reméltünk ilyen szíves együttműködést. Több mint 150 kép gyűlt össze, s bármennyire sajnáljuk, enynyi művet a háromszintes képtárban nem tudunk elhelyezni, bemutatni, A szakemberek kénytelenek az életműből úgy válogatni, hogy bizonyos korszakokból, lémákból hasonló hangsúllyal szerepeljenek alkotások. Reméljük, ezért nem haragszanak meg ránk azok a magángyűjtők, intézmények, akik örömmel ajánlották fel, hogy a tárlat idejére kölcsön adják a tulajdonukban levő Zoltánfy-képeket. Itt kell elmondjam, hogy példaszerű az az önzetlenség, kedvesség, melyet részükről tapasztalunk. A begyűjtés teljesen zökkenőmentesen, olajozottan ment, úgy tűnik, mindenki megérezte, ez olyan ügy, amit segíteni, támogatni kell. Temesi Ferenc, Zoltánfy Pista jó barátja szomorú-örömmel vállalta e nemes hagyatékot bemutató tárlat útrabocsátását. Apró Ferenc pedig egy igen figyelemreméltó bibliográfiát készített, mely 1964-től 1988-ig szinte minden olyan írást felvonultat, mely a művészről és annak munkáiról szól. Ügy hiszem természetes; ez a kiállítás a kortársak, s a szegediek ügye kell legyen. Tandi Lajos újságírónak a kiállításhoz kapcsolódó mondandója vallomásértékű: — Ügy tűnik, mifelénk mintha csak akkor válnának fontossá emberek és kapcsolatok, ha meghal valaki. Egyegy tragédia döbbent rá bennünket arra, hogy a rohanásban mennyire nem figyelünk egymásra. Zoltánfy a hatvanas évek vidéki fiatal nemzedékének művésze volt. Ahhoz a generációhoz tartozott, mely keményen vetette fel a kérdést- mi a feladata a művésznek. s bár lehet, nem volt személyes kapcsolata az akkor szegeden élő összes tehetséges fiatal alkotóval, mégis hasonló dolgokról beszélt, mint Szepesi Attila, Veress Miklós, «Temesi Ferenc, Pál István és a többiek. Személyes sorsa egy nemzedéké. s bár képein megjeleníti előző korok — főleg a reneszánsz, a századforduló tartalmait, ezek Zoltánfy saját koráról is hites jelzésekkel szolgálnak az utókornak. A tartós, valódi értékekről beszélnek, olyanokról, mint család, közösség, nemzedékek kapcsolata, folytonosság, töprengés múlt és jövö fölött. Valódi érzésekkel feltöltött, valódi tartalmakat fogalmazott meg. Életműve szinte egyetlen végtelen nagy pannó is lehetne, mely krónika, vallomás egy korról, de melynek részletei egy-egy kép diptichon, triptichon formájában — külön, külön is egy egész világ. Különös, messze tekintő, tiszta Zoltánfy-világ. Az emlékkiállítást Szuromi Pál művészettörténész és Tandi Lajos rendezik, az ünnepélyes megnyitó december 8-án, pénteken délután 4 órakor lesz a Horváth Mihály utcai képtárban, a Tiszatáj decemberi számában ez alkalomból kortársak emlékeznek meg Zoltánfy Istvánról. Pacsiké Emília Nagy robajjal ért haza a gyerek, nekirontva szüleinek: mondjátok meg igazán, ki hozza nekem az ajándékot, a Télapó, a Mikulás, vagy ti? Tátva maradt az apa szája, mert éppen őt találta mellbe fia kérdése, majd egy kis szünet után ezt mondta: „a Mikulás, hát persze, hogy a Mikulás bácsi." Érdemes egy kicsit viszszatekinteni, mennyit hazudoztunk a gyerekeknek (is) az elmúlt majd fél évszázadban. Szakrális ünnepeink jó részét letagadtuk, a hozzájuk kapcsolódó hagyományokat egyáltalán nem ismertettük, nem gyakoroltattuk velük. Igy aztán nem csoda, hogy se a vízkereszt, se a búzaszentelés, se az úrnap, s a farsangok, se a falvak népünnepélyeként tisztelt búcsú nem jelentenek az átlagos napnál többet gyermekeinknek. Nemcsak a fellazulás, hanem a bűntudat is kötelezzen már végre bennünket, szülőket, nagyszülőket arra, hogy kezdjünk igazat mondani, ha ünnep előtt állunk. A karácsonyi ünnepkör alapjában a Katalinnal már kezdetét vette. A hajdani lányok e napon cseresznyefaágat rügyeztettek» s ha az kibontotta szirmát szentestére, akkor a lánynak kérője akadt jövő nagyfarsangkor. András-nap estéjén lefekvés előtt férfigatyát tettek vánkosuk alá a lányok, hogy megálmodják, ki lesz a jövendőbelijük. Ezt a párna csücskének rángatásával magukban suttogva kérték is: „Párnámat rázom, szent Andrást várom, mutassa meg néköm, ki lösz a párom." Gyermekkoromban levelet menesztettem Mikulás bácsinak, kértem, hozzon csokit, sálat, kesztyűt. Ha jó voltam, és az ablakba kitett cipőmet megfelelően fényesnek találta, akkor hozott, de mellé tett egy csomag virgácsot is. Azon az éjjelen sehogy se akaródzott az alvás tündére rámnehezedni. Pedig hugocskámmal elénekeltük a hajdan, zárdában tanult Mikulás-váró dalt: „Jön már, jön már Mikulás, hátán van a zsákja. Fehér szárnyú angyalkák szállnak a nyomában. Minden gyermek ablakán be-bekukucskálnak. Hozzák, hozzák a sok jót, jó fiúnak, lánynak." Reggel egy szempillantás alatt az ablakban teremtünk, és hálálkodtunk, hogy szép ajándékot kaptunk a Mikulás bácsitól. Kitettük az ablakba, hadd lássák mások is. Aztán jöttek nyakatekert időszakok, a gyerekek már nem a Mikulást várták negyven éven át, hanem valami erőltetetten kitalált Télapót. Beöltöztették Mikulás-ruhába. Otthon, jobbérzésű szülők óvatosan elmondták gyerekeiknek, hogy tulajdonképpen nem más ez, mint a Mikulás, sót azt is elmondták, ki is volt Szent Miklós, s így néhányan tudták az igazi küldetését is. Hivatalos neve azonban — mint a többi „szoc." országban — Télapó lett, de mondom, éppen itt az ideje, hogy erről leszokjunk, és ismét igazi nevével és szeretetével várjuk gyermekeinkkel együtt: a Mikulás bácsit. A másik görcs a karácsonyfa körül » gyötrődik bermem. Mert hogy azt is a Télapó hozza? Mindehhez csak annyit, hogy a fenyőfaállítás alig kétszáz éves, nyugati hatású hagyomány. És ünnepeltük a szent napot, mint fenyőünnep?! Annak előtte glédicságakból életfát készített minden családfő, vagy vett a piacon, melynek töviseire aszalt almát, szilvát, élő almát, szentjánoskenyeret és diót szurkáltak. A hagyomány szerint azt, és az alá került kis ajándékokat is a Jézuska hozta, mert a szeretet, a család és a béke ünneplése ezekben jutott kifejezésre. Várjuk hát őket megint, hazudozás nélkül! Ifj. Lele József Bulányi ante portás Rövid időn belül a második könyv jelent meg, amelynek címlapján ismét egy agyonhallgatott név szerepel: Bulányi György. Az elsó könyvet a svájci magyar Egyházfórum Kiadó adta ki: Egyházrend — Erény az engedelmesség? címmel. A másikat, melynek címe: Páter Bulányi, az Üj Idö Lap- és Könyvkiadó. Szakolczay Lajos szerkesztésében. Szerencsés a sorrend; először szerepel a gondolat, s utána a gondolkocó. A két könyv ismertetésekor is ezt a sorrendet illik követni. Mitől válik az egyház érdekessé a XX. század emberének? — teszi fel a kérdést Egyházrend című munkájában Bulányi. Mert az bizonyos, hogy az egyház csak akkor jogosult alapítójának nevére, Jéeus Krisztuséra, ha olyan, megváltó programot is tud adni a szekularizációt, marxizmust, ateizmust megszenvedett embernek, amely hétköznapi életében kézzel foghatóan jelenlevővé teszi ezt a jót, ezt az üdvöt. Amely egyház nem ilyen (a mostani felállásában a katolikus), s ezt nem tartja kizárólagosan magyar jelenségnek — az nem vonzza az embereket. Nem vonz a tömegegyház; mert a tömeg arctalan. Nem vonz a beültetett vezetőkkel dolgozó, szentségkiszolgáltató „vállalattá" szűkült, gyerekhittanban és erkölcsi szentenciákban kimerülő hittanítású egyház. Nem vonz, s ennek nem az az oka, hogy alapítója rossz alapot vetett, nem az, hogy az emberek rosszabbak lettek — hisz voltak-e valaha jobbak? Azért nem megy a .kocsi", mert az egyház sok tekintetben távolra került alapítója nyomdokától. Az evangéliumban fényesen és egyértelműen jelentkező isteni küldött az egyházat az adás, szolgálat és szelídség fundamentumára alapította. Ezt pedig Jézus kis csoportban tartotta szóval ós életpéldával átadható örömhírnek. Nem ment el farizeusnak, nem papnak, nem ment népe, vagy a megszállók kegyeltjének: maradt vándortanító.'aki abban bízik, hogy kis számú tanítványai valóban lemintázzák életét, és összegyűjtik az egyedüli isteni eszmény — a mindenek alatti emberszeretet — köré a maguk kis számú tanítványi körét S ha minden tanítvány így tesz, akkor egy generáció alatt a világ összes katolikusa kis, szolidáris, ember méretű és emberarcú közösségekben majd szembeszállhat azokkal a kísértésekkel, melyek az Uralkodásra és erőszakosságra is képes emberekből és szervezetekből fakadnak. A legnagyobb ellenfele ennek a programnak az engedelmesség, amelyet Jézus soha szájára sem vett. ö ugyanis hallgatott Atyjára. Nem adta neki meggyőződését, nem adta azt senkinek. Olyan szeretetprogramot hirdetett, amely nem teszi szükségessé némelyek felsőbbrendűségét és parancsait Az egyház az engedelmesség erényét szinte csúcsértékké magasztalta a történelme folyamán. törp''"sítve ezzel emberek tömegeit s beállítva őket a saját, avagy akármely más világi hatalom táborába, illetve lövészárkába. Amint férj ás feleség nem az engedelmesség erejében képesek egymást fel szabadi tóan szeretni, hanem az egyetértéa és szabad odaadás erejében, úgy nem hatékony az egyház sem annak erejében, hogy kevesek Isten nevében saját programjuk. szolgálatába állítják a sokakat j A népi mondák isimerik Isten kardját, Jézus nem ismerte, ö azt állítja, hogy a verekedők csak akkor fogynak el a világból, ha a keresztények testvérré szelídítik, és nem akkor, ha egyre erósebb verekedők próbálják óket legyőzni. Az ellenséget meggyózni kell, Golgotára is felmenni képes szeretettel, s nem legyőzni. A totalitárius pártállam korszakában az állami ellenőrzésből kibúvó kis közösségek szálkát jelentettek. Aki egy kicsit is ismeri a katolikus egyház állapotát, akár csak, a magyarét, az nyomban érezheti, hogy ez a tanítás, ez, a program az egyház számara sem domesztikálható egykönnyen. A kisközösség-szervezésit Debrecenben kezdte Bulányi. a háború végével, kezdetben a legmagasabb egyházi támogatással. Az ötvenes években ezért ő is leülte a magáét A II. vatikáni zsinat modern szelei analitikus figyelmét a törölmetezett jézusi tanításra fordították a fent említett kérdésiek miatt. Zseniális, majd ezeroldalas evangéliumkommentárjának írása közben újra kezdte összegyűjteni a kis közösségi egyházi hitoktatás, elkötelezettség és missziós lendület egyik elsó magyar képviselőjeként azokat, akiket a történelem szétszórt mellőle. Az egyház és az állam, illetve a népköztársaság és a Vatikán közötti megállapodások alkuja nem tűrte e hajthatatlan szerzetes működését. Csoportjait Lékai bíborosig a rendőrség, utána — egyáltalán nem „kis lépésekben — az egyházi hatóságok próbálták berekeszteni. Miklós Imre, az AEH volt elnöke mindent elkövetett azért, hogy Bulányit Róma kihívja az országból. Minthogy ez nem sikerült, maradt a helybéli teológiai elítélés útja-módja, amely 1982 tavaszán meg is tortént. Az ügyet Magyarországon befejezni nem lehetett, Róma az utóbbi években altatta el — talán véglegesen, talán azért is, mert belátta annak minden egyházi hivatal számára dehonesztáló politikai eredetét. Bulányi nem szent. Olyan karakter, aki inkább törik, de nem. hajlik. Az egyházi köztudat semmit sem ismerhetett meg eddig írásaiból — bár hamisított formábapi még a BM is terjesztette őket a 82-as tárgyalások idején, a tribunal félrevezetése érdekében. A most megjelent két könyv valamelyest bepillantást enged gondolatvilágába, közösségeinek életebe és azokba r. viszonyokba az egyházon belül, melyek mi alt jogos aggodalom töltheti el a hívőket ér* a társadalom polgárait egyaránt. Bulányi olyan ember, aki körül a fölka vart víz meg nem nyugszik. Lelkiismeret: meggyőződéséért, a gyalogkatolikusok egyházi jogaiért kérlelhetetlenül szállt síkra. Hogy közben 5 is ütött sebeket — igaz lehet. Am ne feledjük Devecserit: Ami a bikaviadalt illeti: én bikapárti vagyok. Teszem hozzá, talán az Isten is. A művek megjelentek, a döntés az olvasónál. Máté-Tóth András