Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

8 1989. szeptember 9., szombat DM] | magazin ® NÉMETH ANDRAS Kimért boldogság A z orvos lárndtnn nyújtózott cl az ágyán, meg egy ügyeletes ( éjszaka is várt rá. Nem lesz nyugalmam, gondolta. Vidáné gépen van. lélegeztetni kell. ki tudja, hogyan alakul az állapota. Egész nap nem volt rá ideje, hogy a postáját megnézze: gyógyszer-ajánlá­sok. meghívás tudományos ülésre, és még néhány hivatalos, unalmas értesí­tést talált a levelek között. Ásított. Észrevette, hogy egy leve­lezőlap leesett a padlóra. Megnézte a leiadót: Csordás Ferenc. Pár sor volt a lapon, intelligens írással írt mondatok: „Igen tisztelt Főorvos Úr! Ön nagyon elismert a szakmájában, nagyon hálás lennék, ha fogadná a lányomat, aki gyermek­kora óta légzési panaszokkal küszkö­dik. Szíveskedjék egy dátumot adni, és akkor felkeresnénk. Hálás köszö­nettel. Csordás Ferenc." A levelezőlapot a köpenye zsebébe tette, majd holnap elintézem, mo­tyogta magában, és mély álomba me­rült. * — Áá... Önök azok — üdvözölte Csordásékat. — Tessék befáradni a rendelőbe, foglaljanak helyet. Végignézte a lányt, aki egyszerűen szép volt. Majdnem derékig erő. ébenfekete haj díszítette a fejét, barna szeme izzott, mint a gyémánt. Az alakja tökéletes... Pap módjára elhes­segette ezeket a gondolatokat. és leül­tette a családot. — Neve? — Csordás Júlia. — Hány éves? — Tizenhat. — Mi a panasza? — Gyermekkorom öta előfordul, hogy elfogy a levegőm, ha megerőlte­tem magam. Már óvodás koromban sem tudtam együtt futni a többiekkel, csúfoltak is érte. azt mondták, hogy lusta vagyok, pedig én úgy szerettem volna ugyanúgy játszani, mint ók. — Gyakran köhög? — Azt hiszem, igen. Gyakrabban mint mások. — I„egyen szíves derékig levet­kőzni. átvilágítom. Az orvos hátat fordított. — Hová álljak? — kérdezte a lány. — Ide. a képernyő mögé tessék! — mulatott a kis állványra. Az arcát elöntötte a meleg. Még szerencse, hogy gyönge a világítás, gondolta, ilyen szcp embert még nem láttam. Gyönyörű melle van. Lehajtotta a fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bekapcsolta a készüléket. — Igy... Sóhajtson! Húzza föl a vállát! Forduljon oldalt! Most vissza! Ne lélegezzen, felvételt készítek. Kö­szönöm. Parancsoljon felöltözni. A szülök izgatottan vártak az elő­térben. Amíg a lány öltözött az orvos beszélt velük. — Mi baja van a lányomnak? — kérdezte aggódva Csordásne. — Hát kérem, hogy is mondjam? — lehalkította a hangját. — F.z egy tüdőfejlődési rendellenesség, fibrő­zis. magyarul talán a hegesedés volna a helyes kifejezés. — Gyógyítható? — vágott közbe az apa. Az orvos megrázta a fejét. — Talán, ha egyszer a tüdöátültc­tés megvalósul. — Mit csináljunk, doktor úr — kér­dezte sírva az anya. — Meg fog hatni az én Julikám? Meddig élhet? — Hát... Elélhet negyven-ötven éves koráig is. — Gyógyszer? — rebegte az asz­szony. — Van. dc az csak a panaszokat enyhíti, és meghosszabbítja az életét. Nagyon vigyázni kell a megfázásra. A lány mosolyogva megjelent az ajtóban. A beszélgetés abbamaradt. — Nem fájt. anyu. miért vagy olyan szomorú? — Köszönjük, doktor úr — búcsú­zott a család. — Egy pillanat, felírom a gyógy­szert. Igy... Tessék. Háromszor egy tablettát naponta. Es. ha a legkisebb panasz van. rögtön jöjjenek. Egyéb­ként félévenként ellenőrző vizsgálat szükséges. És adok egy igazolást, hogy Júliát mentsék föl tornából. Per­sze ez nem jelenti azt. hogy jó levegőn ne tegyen hosszabb, kellemes sétákat. * — Jó az eredményem, doktor úr? — Igen... Szedi rendszeresen a gyógyszert? — Pontosan, ahogy rendelni tet­szett. Jól is vagyok, készülök az érett­ségire. — Beszéljük niég meg a következő vizsgálat időpontját. Szeptember vé­ge nekem nem jó. akkor ugyanis Deb­recenben cgv zenei fesztivál lesz. és szeretnék ott lenni. Egyezzünk meg október harmadikában. Jó? — Doktor úr. én is nagyon szere­tem a zenét, és különösen Ferencsiket tisztelem, mondhatnám, rajongok érte. Apuval megbeszélem, hogy én is elmehessek. Szabadjegyem van. majd valahol elintézi a szállást. — Öö... Júlia — nyögdécselt az orvos —. hát végtil is jöhetne velünk, egy barátommal utazunk, és még két hely van a kocsiban. — Oh. ez nagyszerű! Akkor nem kell korán kelnem, lígv szeretek reg­gel lustálkodni. Köszönöm, igazán nagyon kedves. — Várjon, megnézem a naptárt. Szeptember huszonhat. Huszonötödi­kén. délután háromkor indulunk. Itt várom az intézet előtt. — Itt leszek, pontosan. * Jó kedvvel utaztak. A lányon fehér ruha volt. kék övvel, hosszú, fekete haja ráomlott a hátára. Gyönyörű lát­vány volt. Az Arany Bikában szálltak meg. kényelmes, nagy szobákban. Koncert, koncert után. Beethoven. Mozart. Liszt. Debussy. Fáradtan, de jó érzéssel mentek a szobájukba. Az orvos nem tudott el­aludni. forgolódott. A barátja már békésen horkolt. Fölugrott, fölhúzta a nadrágját, magára rántott egy inget és csöndes léptekkel kiment a folyosó­ra. 224-cs. mondta magában, ott lakik Júlia. Kopogott ajtón. Riadt válasz hangzott: — Ki az? Mit akar? Az orvos zavartan válaszolt: — Nem akarok semmit, csak jó éjszakát kívánni. — Jaj! Maga az. doktor úr? Egy pillanat, magamra kapok valamit! Jöj­jön be. úgysem tudok aludni, még mindig izgalomban tart cz a gyönyörű hangverseny. A lány földig érő pongyolában állt az ajtóban, mosolyogva tessékelte be váratlan vendégét. • — Nem tudom, mivel kínáljam meg. csak almám van. tessék! Nagyon finom. — Köszönöm, de csak akkor foga­dom el. ha te is eszel belőle. A lány a tegezés miatt kicsit csodál­kozott. de szép fogaival hirtelen bele­harapott a piros gyümölcsbe és az orvos felé nyújtotta. — Tessék! A férfi a kiharapott részt vette a szájához. — Ez a per-tu ivásunk. Isten éltes­sen. Júlia. Én számodra mindig Ár­pád maradok. Megcsókolhatlak? — Nem is tudom, cz így szokás? — Igen. ez így szokás. — De a szüleimen, és a rokonai­mon kívül más még nem csókolt meg. És itt. a szájamon akarja? Akarod? Ilyet csak a moziban láttam. Igaz. tavaly az ifjúsági táborban egy fiú rámragadt cs folyton meg akart csó­kolni. Nem tudom miért, dc borzong­tam töle, pedig jóképű volt. a lányok irigyeltek is érte. Fölemelte a fejét, behunyta a sze­mét. Az orvos szorosan magához húzta, és hosszasan csókolta. — Te remegsz. Júlia? — Igen. mert ilyet még nem érez­tem. — Szeretlek. Júlia. — Ez nem lehet igaz! Most már tudom, hogy miért irtóztam attól a fiútól. — Miért? — Mert... Mert... A férfi vállára hajtotta a fejét. — Amióta megismertelek, szeret­lek, csak magamnak sem mertem be­vallani. Különben is. hogy jön egy kislány egy ilyen nagy emberhez? — Nem vagyok nagy ember, te pe­dig gyönyörű vagy! Szeress! * Mínusz húsz fok volt. Júlia dide­regve lépett he az orvos lakásába. — Hű. de hideg van! Lefagytak az ujjaim. — Majd dörzsölöm, mert itt sincs valami meleg. A fene egye meg ezt a központi fűtést, leállt! Gyere, bújj be a paplan alá. majd összemelegszünk. — Előtte azért levetkőzhetek? ­kérdezte nevetve a lány. — Csak siess, meg ne fázz! Két nap múlva ismét találkoztak. Árpád lesegítette a lányról a kabátot. Észrevette, hogy Júlia szaporábban veszi a levegőt és kékes az ajka. — Mi van veled? — kérdezte. — Áá... semmi, talán megfáztam cgv kicsit. Bebújhatok az ágyba? — Gyere, én is melléd fekszem. Az orvos rosszat sejtett. Aggódva húzódott a lány mellé. — Te lázas vagy! Egész forró a bőröd. Meghallgatom a tüdődet. For­dulj meg! Sóhajts! Árpádnak nem volt nehéz a tüdő­gyulladás recsegő hangját meghallani. — Júlia, be kell menni a kórházba. — Nem!... Nem!... Jó... Beme­gyek, de szeressél... Talán utoljára. * Az intenzív osztályon az ügyeletes orvosnő mutatta kollégájának a rönt­genfelvételeket. — Főorvos űr. tudom, hogy Csor­dás Júlia régi betege, de nézze: alig van légzöfelülete. Lélegeztetni kell. — Tudom, látom. A lány mellett ült. Sápadtan, bor­zongva hallgatta a gép egyenletes, ütemes zúgását. Júlia tágra nyitott szeme izgatott volt. mint amikor elő­ször látta. — Júlia, nem beszélhetsz a tubus miatt, de fogd meg a kezem, és bólints arra. amit kérdezek. A lány görcsösen megszorította Ár­pád ujjait. — Júlia, feleségül veszlek, hozzám jössz? A lány háromszor is bólintott, és a tenyerébe fogta az orvos kezét. — Akkor, ha meggyógyulsz, meg­esküszünk, jó? A lány ismét bólintott. Behunyta a szemét. Az orvos uz EKG-készülékre nézett. — Nővérke! - kiáltotta. - Szól­jon a kollégáknak, kamrai fibrillációja van! A segítség gyorsan jött. Júliának megmozdult a szája. Árpád leolvasta az ajka mozgásáról, amit mondott: — Jó feleséged leszek... Süllyedek! A kezed, a ke... zed!... Jó... Az EKG egyenletesen sípolt. Az orvos szorosan fogta a lány kezét és könnyezve ráhajolt. A kolléganő megérintette a vállát. — Főorvos úr. sajnálom, nekünk itt már nincs mit tenni. — Tudom... Köszönöm... Ujjával lecsukta Júlia szemét, meg­csókolta a homlokát és lehajtott fejjel, zokogva nekifordult a falnak. PODMANICZKY SZILÁRD Békecsont Mi/ulcnki föl van szerelve. Izomból nézzük a Napot. Ha akarják, széthordom a roncsokat. Aktív kénsav, testvérek, aktív. Folyik a szájúba az eső, gyö­kerestől hozom uz ajtót, piuler terem a keskeny csövű alvázon. Mintha egy toronyból zúgna le a jég. fiileink véresek, mozgassa az. anyagot lió­kuni Nansziká. Mondja lassítva a gé­gefÓ és a fújtató között: ne uszikálj Nansziká. Forog-e egy borz a fejében ? Ilogyliu mégis locsolja az. erőszak szobrát, haláláig spóroljon. Hát fontos még az. hogy hány centi van a megtörölt szájból? Fogalmam sincs a halálról vagy a visszaté­résről. Egy sebesség metaforáját ismerem csak; amire nem kényszeríthetnek, hogy Önö­ket is részeseivé tegyem. Az irodalom az egy dolog, cs még jó. hogy azt hiszik, van. Akar­ja-e magának ezt valaki, mondjuk, aludjon együtt egy jéghideg skorpióval. Mindenféle beszélgetés unalmas, kivált akkor, ha elhisz­szük. Hogy mi tartható még. azt nem tudom, dc nem sokáig. Mert sem Istenben nem hi­szünk, sem abban, akivel beszélni lehelne. Ha pedig „hiszünk" Istenben, csak azért, mert bcszélnj akarunk, pedig már rég nem tudunk. Ami itt következik, az sem jobb egy szívbe fúródó kötőtűnél. Ha most nem akarnak, próbáljanak ki mégegyszer, majd azt mon­dom: békecsont, ne higyjék. hogy van meg hátra valami. (a totális menekülés ócska verziója) A buszsofőr bicepsze megfeszült. A kor­mányszerkezet ideiglenes műbőrrel bevonva. Bumfordi ujjai, melyek az érzékiség leghalvá­nyabb jelet is ripityára törik, igazságtalanul, ám biztonságosan forgatták a kerek műbőrt. „Adj gázt", suttogták az utasok, „adj gázt"! L.. ki. nem tagadom, intim gondolati kap­csolatban álhitt a buszsofőrrel, a buszképű sofőrrel, a vajszín hátsó ülésen rakosgatta combjait. Ruhája, a gondtalanul rövid szok­nya. a bensőséges kivágású. könnyű, gyakor­lott blúz. egy magányos turista csábító józan­ságára épült. Hol a végtelenbe nézett, s midőn ott hiába, de főképp céltalanul kereste magát, máskor meg az egyenletesen vonszolódó, va­lódi árokszéli füvet nézegette. Hogyan van ez tehát? Nem törődve a többi hájas, alulinformált utas demonstratív fecsegésével. a megérkezés pontosan körülhatárolható mozdulataira gon­dolt. Amit akart, elérte. Nem mondható egyedülirtek. sem többes számban nem be­szélhetnék , róla, ez így mégis lovagias, nemde?, mégis ütött az óríi. és ez már nem tréfadolog, ha meggondoljuk, hányszor üt életünkben az óra. Mintha semmi nem lenne mögötte, repeszek a bevándorló szívében, valami tér. feszül a látványos vászon, hideg, makacs leszámolás cz. Nem szabadna ilyen igazságosnak lenni, túlzottan bizakodni egy buszban, mely Isten ne adj", soha nem is fog megállni, mi több: fékezni se. s az út langyos porából ha egyszer mégis kikeveredik, ott egy újabb zseniális bukfenc, buktató, kaptató, és ez korántsem figyelmes dolog az élettől, ha úgy vesszük. Tehát mi volnánk azok a hármas magatar­tású lányok, kiknek ideges és mégis dekoratív pofonjai között felnőttek a kartársak, kik hévül véreznek, lelkük színes, szabálytalan lapocskái vérben áznak, akik önmaguknál távolabbra igyekeznek, csörömpölve szágul­danak kifelé a helyzet adta kirakatból, akik úgy kószálnak az álomban, mint valami biz­tonságos szigeten, valahol a közelben egy totális szigeten. Csak semmi hatalom vagy demokrácia. Demo-Gráciu. Uraim. Holott a búcsúzásnak kellene itt kiférni, a szárnyak lenyiszálása. mely vér. vér, vér. Uraim, és egy bombajó test. Bekapott egy kókuszos rágót. Ilyenkor há­tul a szájába harap, erősen, hogy érezze a száját, az ajkakon végigfutó tünékeny hullá­mot. mely zsarnok, akarja a szervek működé­sét. Azonfelül, egy busszal jol elüthető az idő és a várakozás stabil állapota harapódzik a , tervek köré. el lehet képzelni, milyen süket íme a csönd, a zúgás és lötyögés. mintha egy , kondér frissen főtt repülőgép. Én nő vagyok, komplementerem egyetlen férfi, aki szabad és szőrös, az élet dolgaiban privát, soha nem hosszabbítja meg az időt. Tapintatosan fogja az ütőeret, liberális szív­ütem. míg lassan alkonyodik a vérkeringés fölött, belső, kétélű ereszkedések: „Én va­gyok az én uram. Amit félelmem leplez, az a félelem. Helyem a világban nem ez a hely. Ha mégis megérkezek, mindenre egyedül emlék­szem. Énrám ne vonatkoztassanak. Ebben a világban csak egyszer történik, amit megte­szek." Egy árnyalattal a sötétség bélésében be­kontrázott a busz. Kedves utasaim, az első állomáshoz érkeztünk el. Éjszaka lesz. Pihen­jek. Van Bár. Töltsék békében. Holnap haj­nalban korán indulunk. Fölcígelte a kopott bőröndöt a kopott lép­csőn. A szoba, kérdezhetnék, mért oly barát­ságtalan. a tapetta elnyúve. mintha használ­nák. az ágyban egy cingár borz alig férne, az ablakban a Hold mozgolódik, s.irga, sárga, akár a börtönőr vizelete. Egy szavunk se lehet, mi csináltuk ilyennek, a kussolással. rágcsálő-szagú humanizmusunkkal, elfo­gódva és elfogadva, túrni az áldozatok terhes gondolatait, egyenlők vagyunk, igen. a szüle­tésben és a halálban. Tenyérnyi ruhájában terült az ágyra, meg­oldatlan. becsomózvu rendkívül sok üvegszál közé. mintha morajló aggastyánok csöppnyi tervének vetve. Húsz hideg test alatt egyedül. Mintha olvadó korcsolyapályán mosná a sze­mekből kihulló vért. Ennyi maradt, az ember mindig megvárja az utolsó pillanatot, fülel, akár az ördög egy bizonyos csel előtt. érzi. ő elzsibbad, hogy mégse való efféle hazug kis alázat, mely üzenet volna egy valóság-pontos helyzetben, pedig itt minden csak álom. szunnyadás, konok szunnyadás, ahogy a sün­kutyák alszanak a törvényszék épülete alatt. A buszképú sofőr belépett a szobába, feléb­resztette L.-t. de csak az első whisky után tágultak ki pupillái egy Bárbeli asztalra eresztve keblei bizarr súlyát. Rendesen hallgattak. A buszképú. hogy rámcáfoljon, beszédbe bocsátotta ócska ötleteit. „Mi lenne, ha most jól meg... megfognánk az Isten lábát?" „Még egy whisky-t kérek." — vála­szolta L. „Igyon csak, attól megjön a kedve." „Megjön a kedve, ha ránéz a medve." „Aztán mihez fog kezdeni, nem. mi lesz az első dolga, ha megérkezik?" „Kinyitom a szemem." „De mégis, hogy gondolta el?" „Minden meg van írva." „Nem olvastam." „Annál jobb." „Hogy érti ezt?" „Úgy, hogy annál jobb." „Igyon még egyet!" „Hármat kérek." „Egy kis spicc. az nem art." — ezúttal titokzatosan, mégis jól kiszámíthatóan mosolygott a buszképú. „Sen­kit nem hagyott otthon?" „Hol?" „Otthon!" „Mi lesz a whisky-vel?" „Felejteni akar, ugye?" L. totálisan nézett a férfi szemébe. Szeressen, kis butus, vagy küldjön el a trópu­sokra! „Nézze, édes safjór, idáig csak kérde­zett. Most mondjon valamit, ami magának fontos az életben!" A buszképű hosszan ha­muzott. mert hát azt fölfogta, nem adhat mindennapi, porlepte választ. „Talán az, hogy itt ülhetek magával." L. nem mozdult. Micsoda kan. gondolta, és utána biztosan gyorsan elalszik. „Ha én olyan fontos lennék magának, ottmaradna velem." Kis, tudatos szünet. „De akkor ki viszi haza a buszt? Nem olyan egyszerű ez. Maga el tudja felejteni, de én nem." „Én sem." Ismétlődő hallgatás. „Köszönöm a whisky-t. majd reggel találko­zunk " A buszképú szemével követte L.-t. ahogy felállt, felment és eltűnt a lépcsőfordu­lóban. Mintha csak telefonon beszéltek volna. De ki a gyilkos? Hol hentereg a részeg áldozat? L. föltépte az ajtót, ragyogás és köd, hát itt ölnek, gondolta. Az ágyában egy cingár borz feküdt, állig húzta a takarót, géppiszto­lyát az ablak kilincsére akasztotta. Az éjjeli­lámpa alatt egy félbevágott borjú hevert. Több kígyó sodorta a huzatot, mint gondolta. A szőnyeg közepén két hiéna vicsorgott, pofá­jukon egy tigris bőrének foszlányai lebegtek. Bevágta az ajtót, üvöltve rohant le a lépcsőn, majd megtorpant és higgadtan nézett a csöndbe süppedt alakokra. „Csak egy egér" — és mosolygott. (Ha L. ma is élne. valószínűleg kitépné a papírt az írógépből és tclctömködné vele a szamat és valahogy mosolyogna hozzá: Csitt!)

Next

/
Thumbnails
Contents