Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-09 / 213. szám

8 1989. szeptember 9., szombat DM] | magazin ® NÉMETH ANDRAS Kimért boldogság A

z orvos lárndtnn nyújtózott cl az ágyán, meg egy ügyeletes ( éjszaka is várt rá. Nem lesz nyugalmam, gondolta. Vidáné gépen van. lélegeztetni kell. ki tudja, hogyan alakul az állapota. Egész nap nem volt rá ideje, hogy a postáját megnézze: gyógyszer-ajánlások. meghívás tudományos ülésre, és még néhány hivatalos, unalmas értesítést talált a levelek között. Ásított. Észrevette, hogy egy levelezőlap leesett a padlóra. Megnézte a leiadót: Csordás Ferenc. Pár sor volt a lapon, intelligens írással írt mondatok: „Igen tisztelt Főorvos Úr! Ön nagyon elismert a szakmájában, nagyon hálás lennék, ha fogadná a lányomat, aki gyermekkora óta légzési panaszokkal küszködik. Szíveskedjék egy dátumot adni, és akkor felkeresnénk. Hálás köszönettel. Csordás Ferenc." A levelezőlapot a köpenye zsebébe tette, majd holnap elintézem, motyogta magában, és mély álomba merült. * — Áá... Önök azok — üdvözölte Csordásékat. — Tessék befáradni a rendelőbe, foglaljanak helyet. Végignézte a lányt, aki egyszerűen szép volt. Majdnem derékig erő. ébenfekete haj díszítette a fejét, barna szeme izzott, mint a gyémánt. Az alakja tökéletes... Pap módjára elhessegette ezeket a gondolatokat. és leültette a családot. — Neve? — Csordás Júlia. — Hány éves? — Tizenhat. — Mi a panasza? — Gyermekkorom öta előfordul, hogy elfogy a levegőm, ha megerőltetem magam. Már óvodás koromban sem tudtam együtt futni a többiekkel, csúfoltak is érte. azt mondták, hogy lusta vagyok, pedig én úgy szerettem volna ugyanúgy játszani, mint ók. — Gyakran köhög? — Azt hiszem, igen. Gyakrabban mint mások. — I„egyen szíves derékig levetkőzni. átvilágítom. Az orvos hátat fordított. — Hová álljak? — kérdezte a lány. — Ide. a képernyő mögé tessék! — mulatott a kis állványra. Az arcát elöntötte a meleg. Még szerencse, hogy gyönge a világítás, gondolta, ilyen szcp embert még nem láttam. Gyönyörű melle van. Lehajtotta a fejét, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd bekapcsolta a készüléket. — Igy... Sóhajtson! Húzza föl a vállát! Forduljon oldalt! Most vissza! Ne lélegezzen, felvételt készítek. Köszönöm. Parancsoljon felöltözni. A szülök izgatottan vártak az előtérben. Amíg a lány öltözött az orvos beszélt velük. — Mi baja van a lányomnak? — kérdezte aggódva Csordásne. — Hát kérem, hogy is mondjam? — lehalkította a hangját. — F.z egy tüdőfejlődési rendellenesség, fibrőzis. magyarul talán a hegesedés volna a helyes kifejezés. — Gyógyítható? — vágott közbe az apa. Az orvos megrázta a fejét. — Talán, ha egyszer a tüdöátültctés megvalósul. — Mit csináljunk, doktor úr — kérdezte sírva az anya. — Meg fog hatni az én Julikám? Meddig élhet? — Hát... Elélhet negyven-ötven éves koráig is. — Gyógyszer? — rebegte az aszszony. — Van. dc az csak a panaszokat enyhíti, és meghosszabbítja az életét. Nagyon vigyázni kell a megfázásra. A lány mosolyogva megjelent az ajtóban. A beszélgetés abbamaradt. — Nem fájt. anyu. miért vagy olyan szomorú? — Köszönjük, doktor úr — búcsúzott a család. — Egy pillanat, felírom a gyógyszert. Igy... Tessék. Háromszor egy tablettát naponta. Es. ha a legkisebb panasz van. rögtön jöjjenek. Egyébként félévenként ellenőrző vizsgálat szükséges. És adok egy igazolást, hogy Júliát mentsék föl tornából. Persze ez nem jelenti azt. hogy jó levegőn ne tegyen hosszabb, kellemes sétákat. * — Jó az eredményem, doktor úr? — Igen... Szedi rendszeresen a gyógyszert? — Pontosan, ahogy rendelni tetszett. Jól is vagyok, készülök az érettségire. — Beszéljük niég meg a következő vizsgálat időpontját. Szeptember vége nekem nem jó. akkor ugyanis Debrecenben cgv zenei fesztivál lesz. és szeretnék ott lenni. Egyezzünk meg október harmadikában. Jó? — Doktor úr. én is nagyon szeretem a zenét, és különösen Ferencsiket tisztelem, mondhatnám, rajongok érte. Apuval megbeszélem, hogy én is elmehessek. Szabadjegyem van. majd valahol elintézi a szállást. — Öö... Júlia — nyögdécselt az orvos —. hát végtil is jöhetne velünk, egy barátommal utazunk, és még két hely van a kocsiban. — Oh. ez nagyszerű! Akkor nem kell korán kelnem, lígv szeretek reggel lustálkodni. Köszönöm, igazán nagyon kedves. — Várjon, megnézem a naptárt. Szeptember huszonhat. Huszonötödikén. délután háromkor indulunk. Itt várom az intézet előtt. — Itt leszek, pontosan. * Jó kedvvel utaztak. A lányon fehér ruha volt. kék övvel, hosszú, fekete haja ráomlott a hátára. Gyönyörű látvány volt. Az Arany Bikában szálltak meg. kényelmes, nagy szobákban. Koncert, koncert után. Beethoven. Mozart. Liszt. Debussy. Fáradtan, de jó érzéssel mentek a szobájukba. Az orvos nem tudott elaludni. forgolódott. A barátja már békésen horkolt. Fölugrott, fölhúzta a nadrágját, magára rántott egy inget és csöndes léptekkel kiment a folyosóra. 224-cs. mondta magában, ott lakik Júlia. Kopogott ajtón. Riadt válasz hangzott: — Ki az? Mit akar? Az orvos zavartan válaszolt: — Nem akarok semmit, csak jó éjszakát kívánni. — Jaj! Maga az. doktor úr? Egy pillanat, magamra kapok valamit! Jöjjön be. úgysem tudok aludni, még mindig izgalomban tart cz a gyönyörű hangverseny. A lány földig érő pongyolában állt az ajtóban, mosolyogva tessékelte be váratlan vendégét. • — Nem tudom, mivel kínáljam meg. csak almám van. tessék! Nagyon finom. — Köszönöm, de csak akkor fogadom el. ha te is eszel belőle. A lány a tegezés miatt kicsit csodálkozott. de szép fogaival hirtelen beleharapott a piros gyümölcsbe és az orvos felé nyújtotta. — Tessék! A férfi a kiharapott részt vette a szájához. — Ez a per-tu ivásunk. Isten éltessen. Júlia. Én számodra mindig Árpád maradok. Megcsókolhatlak? — Nem is tudom, cz így szokás? — Igen. ez így szokás. — De a szüleimen, és a rokonaimon kívül más még nem csókolt meg. És itt. a szájamon akarja? Akarod? Ilyet csak a moziban láttam. Igaz. tavaly az ifjúsági táborban egy fiú rámragadt cs folyton meg akart csókolni. Nem tudom miért, dc borzongtam töle, pedig jóképű volt. a lányok irigyeltek is érte. Fölemelte a fejét, behunyta a szemét. Az orvos szorosan magához húzta, és hosszasan csókolta. — Te remegsz. Júlia? — Igen. mert ilyet még nem éreztem. — Szeretlek. Júlia. — Ez nem lehet igaz! Most már tudom, hogy miért irtóztam attól a fiútól. — Miért? — Mert... Mert... A férfi vállára hajtotta a fejét. — Amióta megismertelek, szeretlek, csak magamnak sem mertem bevallani. Különben is. hogy jön egy kislány egy ilyen nagy emberhez? — Nem vagyok nagy ember, te pedig gyönyörű vagy! Szeress! * Mínusz húsz fok volt. Júlia dideregve lépett he az orvos lakásába. — Hű. de hideg van! Lefagytak az ujjaim. — Majd dörzsölöm, mert itt sincs valami meleg. A fene egye meg ezt a központi fűtést, leállt! Gyere, bújj be a paplan alá. majd összemelegszünk. — Előtte azért levetkőzhetek? kérdezte nevetve a lány. — Csak siess, meg ne fázz! Két nap múlva ismét találkoztak. Árpád lesegítette a lányról a kabátot. Észrevette, hogy Júlia szaporábban veszi a levegőt és kékes az ajka. — Mi van veled? — kérdezte. — Áá... semmi, talán megfáztam cgv kicsit. Bebújhatok az ágyba? — Gyere, én is melléd fekszem. Az orvos rosszat sejtett. Aggódva húzódott a lány mellé. — Te lázas vagy! Egész forró a bőröd. Meghallgatom a tüdődet. Fordulj meg! Sóhajts! Árpádnak nem volt nehéz a tüdőgyulladás recsegő hangját meghallani. — Júlia, be kell menni a kórházba. — Nem!... Nem!... Jó... Bemegyek, de szeressél... Talán utoljára. * Az intenzív osztályon az ügyeletes orvosnő mutatta kollégájának a röntgenfelvételeket. — Főorvos űr. tudom, hogy Csordás Júlia régi betege, de nézze: alig van légzöfelülete. Lélegeztetni kell. — Tudom, látom. A lány mellett ült. Sápadtan, borzongva hallgatta a gép egyenletes, ütemes zúgását. Júlia tágra nyitott szeme izgatott volt. mint amikor először látta. — Júlia, nem beszélhetsz a tubus miatt, de fogd meg a kezem, és bólints arra. amit kérdezek. A lány görcsösen megszorította Árpád ujjait. — Júlia, feleségül veszlek, hozzám jössz? A lány háromszor is bólintott, és a tenyerébe fogta az orvos kezét. — Akkor, ha meggyógyulsz, megesküszünk, jó? A lány ismét bólintott. Behunyta a szemét. Az orvos uz EKG-készülékre nézett. — Nővérke! - kiáltotta. - Szóljon a kollégáknak, kamrai fibrillációja van! A segítség gyorsan jött. Júliának megmozdult a szája. Árpád leolvasta az ajka mozgásáról, amit mondott: — Jó feleséged leszek... Süllyedek! A kezed, a ke... zed!... Jó... Az EKG egyenletesen sípolt. Az orvos szorosan fogta a lány kezét és könnyezve ráhajolt. A kolléganő megérintette a vállát. — Főorvos úr. sajnálom, nekünk itt már nincs mit tenni. — Tudom... Köszönöm... Ujjával lecsukta Júlia szemét, megcsókolta a homlokát és lehajtott fejjel, zokogva nekifordult a falnak. PODMANICZKY SZILÁRD Békecsont Mi/ulcnki föl van szerelve. Izomból nézzük a Napot. Ha akarják, széthordom a roncsokat. Aktív kénsav, testvérek, aktív. Folyik a szájúba az eső, gyökerestől hozom uz ajtót, piuler terem a keskeny csövű alvázon. Mintha egy toronyból zúgna le a jég. fiileink véresek, mozgassa az. anyagot liókuni Nansziká. Mondja lassítva a gégefÓ és a fújtató között: ne uszikálj Nansziká. Forog-e egy borz a fejében ? Ilogyliu mégis locsolja az. erőszak szobrát, haláláig spóroljon. Hát fontos még az. hogy hány centi van a megtörölt szájból? Fogalmam sincs a halálról vagy a visszatérésről. Egy sebesség metaforáját ismerem csak; amire nem kényszeríthetnek, hogy Önöket is részeseivé tegyem. Az irodalom az egy dolog, cs még jó. hogy azt hiszik, van. Akarja-e magának ezt valaki, mondjuk, aludjon együtt egy jéghideg skorpióval. Mindenféle beszélgetés unalmas, kivált akkor, ha elhiszszük. Hogy mi tartható még. azt nem tudom, dc nem sokáig. Mert sem Istenben nem hiszünk, sem abban, akivel beszélni lehelne. Ha pedig „hiszünk" Istenben, csak azért, mert bcszélnj akarunk, pedig már rég nem tudunk. Ami itt következik, az sem jobb egy szívbe fúródó kötőtűnél. Ha most nem akarnak, próbáljanak ki mégegyszer, majd azt mondom: békecsont, ne higyjék. hogy van meg hátra valami. (a totális menekülés ócska verziója) A buszsofőr bicepsze megfeszült. A kormányszerkezet ideiglenes műbőrrel bevonva. Bumfordi ujjai, melyek az érzékiség leghalványabb jelet is ripityára törik, igazságtalanul, ám biztonságosan forgatták a kerek műbőrt. „Adj gázt", suttogták az utasok, „adj gázt"! L.. ki. nem tagadom, intim gondolati kapcsolatban álhitt a buszsofőrrel, a buszképű sofőrrel, a vajszín hátsó ülésen rakosgatta combjait. Ruhája, a gondtalanul rövid szoknya. a bensőséges kivágású. könnyű, gyakorlott blúz. egy magányos turista csábító józanságára épült. Hol a végtelenbe nézett, s midőn ott hiába, de főképp céltalanul kereste magát, máskor meg az egyenletesen vonszolódó, valódi árokszéli füvet nézegette. Hogyan van ez tehát? Nem törődve a többi hájas, alulinformált utas demonstratív fecsegésével. a megérkezés pontosan körülhatárolható mozdulataira gondolt. Amit akart, elérte. Nem mondható egyedülirtek. sem többes számban nem beszélhetnék , róla, ez így mégis lovagias, nemde?, mégis ütött az óríi. és ez már nem tréfadolog, ha meggondoljuk, hányszor üt életünkben az óra. Mintha semmi nem lenne mögötte, repeszek a bevándorló szívében, valami tér. feszül a látványos vászon, hideg, makacs leszámolás cz. Nem szabadna ilyen igazságosnak lenni, túlzottan bizakodni egy buszban, mely Isten ne adj", soha nem is fog megállni, mi több: fékezni se. s az út langyos porából ha egyszer mégis kikeveredik, ott egy újabb zseniális bukfenc, buktató, kaptató, és ez korántsem figyelmes dolog az élettől, ha úgy vesszük. Tehát mi volnánk azok a hármas magatartású lányok, kiknek ideges és mégis dekoratív pofonjai között felnőttek a kartársak, kik hévül véreznek, lelkük színes, szabálytalan lapocskái vérben áznak, akik önmaguknál távolabbra igyekeznek, csörömpölve száguldanak kifelé a helyzet adta kirakatból, akik úgy kószálnak az álomban, mint valami biztonságos szigeten, valahol a közelben egy totális szigeten. Csak semmi hatalom vagy demokrácia. Demo-Gráciu. Uraim. Holott a búcsúzásnak kellene itt kiférni, a szárnyak lenyiszálása. mely vér. vér, vér. Uraim, és egy bombajó test. Bekapott egy kókuszos rágót. Ilyenkor hátul a szájába harap, erősen, hogy érezze a száját, az ajkakon végigfutó tünékeny hullámot. mely zsarnok, akarja a szervek működését. Azonfelül, egy busszal jol elüthető az idő és a várakozás stabil állapota harapódzik a , tervek köré. el lehet képzelni, milyen süket íme a csönd, a zúgás és lötyögés. mintha egy , kondér frissen főtt repülőgép. Én nő vagyok, komplementerem egyetlen férfi, aki szabad és szőrös, az élet dolgaiban privát, soha nem hosszabbítja meg az időt. Tapintatosan fogja az ütőeret, liberális szívütem. míg lassan alkonyodik a vérkeringés fölött, belső, kétélű ereszkedések: „Én vagyok az én uram. Amit félelmem leplez, az a félelem. Helyem a világban nem ez a hely. Ha mégis megérkezek, mindenre egyedül emlékszem. Énrám ne vonatkoztassanak. Ebben a világban csak egyszer történik, amit megteszek." Egy árnyalattal a sötétség bélésében bekontrázott a busz. Kedves utasaim, az első állomáshoz érkeztünk el. Éjszaka lesz. Pihenjek. Van Bár. Töltsék békében. Holnap hajnalban korán indulunk. Fölcígelte a kopott bőröndöt a kopott lépcsőn. A szoba, kérdezhetnék, mért oly barátságtalan. a tapetta elnyúve. mintha használnák. az ágyban egy cingár borz alig férne, az ablakban a Hold mozgolódik, s.irga, sárga, akár a börtönőr vizelete. Egy szavunk se lehet, mi csináltuk ilyennek, a kussolással. rágcsálő-szagú humanizmusunkkal, elfogódva és elfogadva, túrni az áldozatok terhes gondolatait, egyenlők vagyunk, igen. a születésben és a halálban. Tenyérnyi ruhájában terült az ágyra, megoldatlan. becsomózvu rendkívül sok üvegszál közé. mintha morajló aggastyánok csöppnyi tervének vetve. Húsz hideg test alatt egyedül. Mintha olvadó korcsolyapályán mosná a szemekből kihulló vért. Ennyi maradt, az ember mindig megvárja az utolsó pillanatot, fülel, akár az ördög egy bizonyos csel előtt. érzi. ő elzsibbad, hogy mégse való efféle hazug kis alázat, mely üzenet volna egy valóság-pontos helyzetben, pedig itt minden csak álom. szunnyadás, konok szunnyadás, ahogy a sünkutyák alszanak a törvényszék épülete alatt. A buszképú sofőr belépett a szobába, felébresztette L.-t. de csak az első whisky után tágultak ki pupillái egy Bárbeli asztalra eresztve keblei bizarr súlyát. Rendesen hallgattak. A buszképú. hogy rámcáfoljon, beszédbe bocsátotta ócska ötleteit. „Mi lenne, ha most jól meg... megfognánk az Isten lábát?" „Még egy whisky-t kérek." — válaszolta L. „Igyon csak, attól megjön a kedve." „Megjön a kedve, ha ránéz a medve." „Aztán mihez fog kezdeni, nem. mi lesz az első dolga, ha megérkezik?" „Kinyitom a szemem." „De mégis, hogy gondolta el?" „Minden meg van írva." „Nem olvastam." „Annál jobb." „Hogy érti ezt?" „Úgy, hogy annál jobb." „Igyon még egyet!" „Hármat kérek." „Egy kis spicc. az nem art." — ezúttal titokzatosan, mégis jól kiszámíthatóan mosolygott a buszképú. „Senkit nem hagyott otthon?" „Hol?" „Otthon!" „Mi lesz a whisky-vel?" „Felejteni akar, ugye?" L. totálisan nézett a férfi szemébe. Szeressen, kis butus, vagy küldjön el a trópusokra! „Nézze, édes safjór, idáig csak kérdezett. Most mondjon valamit, ami magának fontos az életben!" A buszképű hosszan hamuzott. mert hát azt fölfogta, nem adhat mindennapi, porlepte választ. „Talán az, hogy itt ülhetek magával." L. nem mozdult. Micsoda kan. gondolta, és utána biztosan gyorsan elalszik. „Ha én olyan fontos lennék magának, ottmaradna velem." Kis, tudatos szünet. „De akkor ki viszi haza a buszt? Nem olyan egyszerű ez. Maga el tudja felejteni, de én nem." „Én sem." Ismétlődő hallgatás. „Köszönöm a whisky-t. majd reggel találkozunk " A buszképú szemével követte L.-t. ahogy felállt, felment és eltűnt a lépcsőfordulóban. Mintha csak telefonon beszéltek volna. De ki a gyilkos? Hol hentereg a részeg áldozat? L. föltépte az ajtót, ragyogás és köd, hát itt ölnek, gondolta. Az ágyában egy cingár borz feküdt, állig húzta a takarót, géppisztolyát az ablak kilincsére akasztotta. Az éjjelilámpa alatt egy félbevágott borjú hevert. Több kígyó sodorta a huzatot, mint gondolta. A szőnyeg közepén két hiéna vicsorgott, pofájukon egy tigris bőrének foszlányai lebegtek. Bevágta az ajtót, üvöltve rohant le a lépcsőn, majd megtorpant és higgadtan nézett a csöndbe süppedt alakokra. „Csak egy egér" — és mosolygott. (Ha L. ma is élne. valószínűleg kitépné a papírt az írógépből és tclctömködné vele a szamat és valahogy mosolyogna hozzá: Csitt!)