Délmagyarország, 1989. szeptember (79. évfolyam, 206-231. szám)

1989-09-16 / 219. szám

253 1989. szeptember 16., szombat DM] magazin . ® ® ® Történelmi lehetőség Állam—párt—csőd Itt topogunk ntind, egy gyökeres változásra érett kis ország állampolgárai, egy óriási történelmi lehetőség küszöbén. „Mélyrepülés"-ben érkeztünk, jóval valódi lehetőségeink alatt teljesített 40 év tendenciáival mögöttünk. S egyeseknek különösen fájó beismerni — de be kell ismerni! —, hogy e 40 év mára végérvényesen történelmi zsákutcának bizonyult. Csak hátrálva lehet előre haladni... És nagy-nagy szerencse, megbecsülendő, hogy a főúton haladók előzékenyen a szélső sávra engednek bennünket. Egyelőre még csak oda, és egy ideig még ott is csak hátrálhatunk. Ám legkésőbb október eleje táján egy határozott mozdulattal egyes sebességbe kell végre kapcsolni, és elindulni — előre. Utolsó lehetőségként... „A modern nyomorúságok mellett az öröklött nyomorúságok egész sora nehezedik ránk, amelyek abból erednek, hogy ősi, magukat túlélt termelómódok tengetik életüket korszerűtlen társadalmi és politikai viszonyok egész kíséretével együtt" — írja Marx és ez a „mese" valóban rólunk szól. Szerzői és fő- (vagy mellék...) szereplói voltunk saját történelmünknek mind. És bár a darab jól volt megírva, dilettáns rendezők sora vállalta a színpadra állítást. És elkerülhetetlen lett a bukás... Pedig jól kezdődött az ősbemutató. a világpremier. „Bejött" a legkedvezőbb megoldás: a mester legkövetkezetesebb tanítványa dirigált, s ami a történelemben oly ritka, forradalommal lett övé a Kreml, a cár paradicsoma. Meg utána négy esztendő gyötrő kudarca... Zseniális agyával persze előbb-utóbb fel kellett ismernie, hogy az anyagi alapok megteremtésére van szükség ahhoz, hogy az eszme is emberarcú maradjon. Visszatérése a NEP-hez, egy teljes tőkés restauráció veszélyét is fölvállalva azt bizonyítja, hogy ó még képes volt önmagát kontrollálni, hiszen egész lényét a valósághoz való ragaszkodás szigora determinálta. Elete utolsó éveiben arra biztatta a nyugat-európai kommunista pártok vezetőit, hogy legyenek „jobboldulibbak"(!),sszázfrázishós kommunistát is adott volna egy hozzáértő mérnökért vagy közgazdászért... Zseniális politikus volt, aki ha van még két egészséges hónapja (mások szerint elég lett volna két hét), megfejti és LEDÖNTI a sztálini szfinxet: a hatalommal saját iszonyú céljai érdekében visszaélő, a marxi elméletet ideológiai dogmákká, „rövidített" katekizmussá (Sztálin papi szeminarista múltja!) torzító, csontja velejéig önkénnyel és gonoszsággal átitatott, később embermilliókat faló kegyetlen szörnyet! Mert élete végén Lenin rádöbbent: a korlátlan hatalommal „új ordas eszmék" úszulhatnak ránk. Az utolsó hetekben pedig — azt mondják — sokat sírt... Talán a késóbb halálba küldött tízmilliókat is elóre elsiratta... Meg a rendszert, amit ó teremtett, de Sztálin fejlesztette késóbb kegyetlenül „tökéletesre"... Ezért, hogy a sztálini „szocializmus" soha nem volt a szocializmus egyik létező modellje, mert minden izében idegen volt attól, amit Marx értett szocializmuson. Önkényuralom, kegyetlen vagy nyájaskodó pártállam volt. Hiszen a szocializmus legalapvetőbb feltételét, a demokráciát sem biztosította polgárai számára. Ma, az MSZMP egyik része megértette végre, hogy a sztálini rendszerrel örökre szakítani kell. És kimondani, bármennyire is kíméletlen: az elmúlt 40 évnek, a „fordulat évétől" kezdve semmi köze nem volt a szocializmushoz! Egy ellenforradalmi. sztálinista hatalmi rendszerre épült „politikai ipari müvek" intézménye volt, a pártelit tulajdonaként működő nagyvállalati szférán keresztül a társadalom egészét kizsákmányoló, elnyomó bürokrata állam. Ez hát a sztálinizmus, a szfinx, amely annyira háborgatta a társadalom működésének titkait marxi módszerekkel kutató elmét. Ettől a történelmünk utóbbi 40 évét végigkísérő és alapos pusztításokat végző szörnytől szeretnénk ez év októberétől végleg megszabadulni. Nem tehetjük meg, hogy — Marxszal — „a ködsipkát mélyen szemünkre és fülünkre húzzuk, hogy a szörny(ek) létezését letagadhassuk". Mert abba mindannyian belepusztulnánk (és nagy szerencsénk lenne, ha mindannyian csak gazdaságilag...) Korszakos váltás előtt állunk. Ez az ország egyszer már megkísérelte, 1956 októberében, ám az (új)sztálinista belső reakcióra támaszkodó külső intervenció leverte a szabadságharcot, és helyreállította a régi rendet. Legfeljebb csinosított rajta... Most szeretnénk békés eszközökkel, tökéletes munkát csinálni. Jogállamot teremteni, amelybe nem fér bele az sem, hogy — Pozsgay Imre szavaival — „az üzemeket a pártpolitikai küzdelmek színterévé változtassuk." Sem áz, hogy bárkit is politikai meggyőződése miatt az inkvizíció eszközeivel üldözhessenek, és hogy a hatalom, mint valami „irtózatos pogány bálvány, csak megöltek koponyájából ihassa a nektárt" (Marx). Igya pohárból, kandalló mellett! Ehhez persze olyan hatalom kell, amely képes olyan országot teremteni, amelyben (legalábbis a vállalkozó kisebbség részére) elérhető álom a kandalló (pohár még csuk akad). De a munkájából élő többség is nyugodtan ihassa a sörét (kisebbek a tejet) a gázkonvektor vagy a radiátor mellett... S hogy a bérből, fizetésből élő „kisemberek" szellemi tudásukat (talán) nemcsak (apró)pénzre váltó alkalmazottak, értelmiségiek egy marxi forrásból eredő, mozgalmi jellegű, közösségi, szocialista párt tagjai lehessenek végre — meg kell teremteni egy demokratikusan működő, önszerveződéssel létrejövő, nem bürokratikus, nem osztályszemléletű, korszerű, európai, reformelkötelezett szocialista pártot! Az MSZRP-t (Magyar Szocialista Reformpárt). S akik a mai MSZMP-ból nem kívánnak egy ilyen új szocialista reformpárt tagjai lenni, nyugodtan alakíthassanak egy (régi) új kommunista pártot. De csak az októberi pártkongreszszuson vagy azután! Addig azonban ne legyen már semmilyen változás — fóleg katasztrofális következményekkel járó ne!... Az új Magyarország gazdasági alapja egy szociális piacgazdaságot működtető, plurális tulajdonszerkezet (közszolgáid állami tulajdon, személyes magántulajdon, közösségi tulajdon és szociális tulajdon együtt) lehet csak. Ez az anyagi feltétele egy demokratikus szocialista társadalom irányába történő fejlődésnek. Ehhez azonban az októberi kongresszuson fel kell ismerni, hogy — Lenin 1917. április 10-én keltezett, a proletár párt platformját rögzítő munkájának utolsó mondatával — „Ideje már ledobni a szennyes inget, ideje tiszta fehérneműt öltenünk." Ha meg akarjuk érteni — ismét Leninnel — „az új korszak feladatait és sajátosságait". Okos tanácsok, érdemes lenne megfogadni... Ha létrejön az októberi kongresszuson az új, szocialista párt, komoly esélyünk lehet egy korszerű, fokozatosan emelkedő, európai Magyarország megteremtésére. Addig viszont meg kell elégednünk a maival. A békés átmenet érdekében... MÁTYÁS T. ISTVÁN Bizalmas értesüléseim egyik érdekes példánya a Somogyi-könyvtár átadási ünnepségéről szól. Erre az ünnepségre az akkori kulturális mindenható Aczél György érkezett, némi francia vendégekkel. Évtizedes szokásainknak megfelelően egy ilyen nagy intézmény elkészülte és átadása a helyi hatalmasságok időközi rendes megdicsőülésének alkalma is. Ilyenkor aratták le a szerintük általuk végzett vezetőmunkálatok babérjait. Könyvtár, gyógyszertár, színház, törpe vízmű — egyre megy, csak avatás legyen. Díszbeszédek, kitüntetések, szavalat. zene, bejárás, majd különválás a köznéptől és fogadás, ahol végre maguk közt lehetnek. Ez a menetrend, amit az elmúlt évtizedekben sikerült tökélyre vinni egészen odáig, hogy cukorral issza teáját az elsó titkár, s mert édesszájú, így zárófogás: fagylalt. Természetesen a tanácselnök makói rétese is dukál vagy a haza-nagy-öregje című fővárosi lakos, mellékesen volt szegedi képviselő borjú perkeltje. Megszervezni, fölhajtani ezt-azt a tanácsipárt fullajtárok dolga, le egészen a főzóemberig, természetesen ideértve a biztonsági embereket is. Amúgy szép rakás léhűtő jött így alkalmanként össze, hiszen meg kell adni a módját az ünnepségnek, ami egyébként is volt annyira fontos, mint egy vezetői értekezlet. Hogyisne, hiszen az ilyenkor megjelenő díszmadarak amúgy fontos vezetők. el lehet intézni velük, amit kell. Már annak, aki közülük való. A fullajtárok, firkászok csak arra valók, amire küldték őket, jelenlétük érdektelen. Szóval ezen a könyvtáravató ünnepségen is megjelent mindenki aki számít, hiszen volt itt mivel büszkélkedniük Aczél György előtt. Ó pedig ahogy kilép a páncélüvegű fekete csodakocsiból, odaszól jó hangosan külföldi vendégeinek, hogy azt mondja, itt láthatnak egy magyar nábobot, egy vidéki kiskirályt! S a megjegyzés hallatán elvörösödő akkori megyei elsó titkárra néz. Mindketten megértették e néhány elejtett szó üzenetét, miszerint a Nagy Főnök a Fehér Házból megelégelte, ami „Poí-Pot megyében" folyik, s most megküldte a selyemzsinórt. Megjegyzem, aki így tippelt a véletlen fültanúk közül, azt a rövidesen bekövetkezett elsőtitkárnyugdíjazás igazolta. Ebben a mi megyénkben valahogy évtizedek óta balra húzott, balról előzött a vezetők szíve, tán megtorlásként az egykor dölyfös szögedi polgárságnak. Igaz, Rákosi is. Kádár is raboskodott a Csillagban, s állítólag emiatt sem szívesen jöttek városnézőbe. Maradt minden hatalom a helyieknek, akik aztán éltek vele. Hogy miképpen gyakorolták ezt a közbizalomként hirdetett pallosjogot, azt tán a pesti intőkből is meg lehet ítélni. Mert bizony megintették a megyei pártvezetést, már 1950-ben is odaföntről, a szektás-dogmatizmus miatt, ha ugyan még érti valaki ezt a szörnynyelvet. Bírálta az akkori központi pártvezetés azt a módszert is, hogy egyes üzemekben a politikai munkát „az ÁVO-val helyettesítették hosszú időn át". Azután eltelt majd egy évtized és az MSZMP VII. kongresszusának előkészítésére összehívott megyei pártértekezleten ismét csak elhangzott, már Németh Károlynak, akkori megyei elsó titkárnak címezve, hogy „Csongrád megyében hajlamosak az elvtársak arra, hogy lebecsüljék az elméletet... Nem lehet pedig a szocializmust másképp építeni ebben a megyében sem, mint másutt az egész országban!" Mármost, hogy Csongrád megye kirítt-e s mennyire az országos képből, ezt tavaly még könnyebben válaszoltam volna meg igennel, mint manapság. Azóta ugyanis anynyi rémtörténet került napvilágra, hogy dobogós helye vezéreinknek erősen inog. Persze ök jól vannak ma is, amúgy húszezer Ft-os nyugdíjuk mellett, gágogásunk nem igazán zavaró számukra. Óket még a PÁRT — csupa nagybetűvel! — állította vezető posztokra, buzgalmuk jutalmául. Szolgálták is keményen, eltökélten. Nem az embereket, hanem ügybuzgó hivatalnok módjára a Fölsóbbség utasításait, s mellékesen, de lelkesen, saját érdekeiket. Aligha hihették, hogy eme önérdek-érvényesítésnek rossz vége lesz, hiszen a miénk az ország elvet ők direktben tapasztalhatták. Alulról-fölülról csak a sok jóakaratot érezték. Kitüntetés, 13. havi fizetés, gépkocsi-kedvezmény, kiemelt javadalmazás és akkor még a nép folytonos szeretete is: ruha, cipó méretre, öntöltős jégszekrény, amiből csak ki kell venni a husit, kedvesség, kedvesség nyomában. Lehet ebből baj? Lett, bár csak részben. Adalékként, miszerint az általános válság mellé még a kiképzett vezetők haszonlesése is társult. Tisztelet a néhány kivételnek, bár ók hallgatásukkal kevés vizet zavartak. Leninnek tulajdonítják a mondást, hogy a modern államot oly világos elvek kormányozzák, melyeket még egy szakácsnő is képes alkalmazni. Mifefénk ebből a szakácsnő valósult meg. Tényleges értelmiségi a nem jellemző kivételnek számított vezetőink körében. Hátrányos tulajdonság volt a folytonos kételkedés, az örökös útkeresés. Minek is, hiszen a parancsot végre kell hajtani s annyi. A magyar pártban igen szigorú fegyelem uralkodott évtizedeken át, nem kedvezve holmi önálló nézeteknek. Megyénkben ez a szigor politikát pótolt. Mára ezt az egész párt-állam építményt elsodorta az áradat. Törmelékei közt keresgélók és bátor tagadók egyaránt topognak. Siratói csak titkon gyászolnak. A nemzeti többség értetlenül áll és vár. TRÁSER LÁSZLÓ PODMANICZKY SZILÁRD Nevek könyve Testétől könnyen szabadul Mihail Á. Pavlovics. A fegyverraktárba kókuszos kiflit hozott Anna, ragyogó papírban vonszolta lelkét. Arcéle bizánci, mondta Lukács, fejjel lefelé. Béci egy csapágytól lett híres, sírt szegény és a díjat visszaadta a bizottságnak. Napok és lassú idők áramán folyt az orgia, szavaitól terhesen Pál apostol a lekvárba belekóstol. Esett akkor az eső, pontosan emlékszem, és nent is a szégyentől egyszerűen, vokális zenét hallgattak az öregek. S legyen ama napok karcos ligete állig burkolva fekete gyapotot cipelő lányarcú párducok durva kereke.