Délmagyarország, 1989. augusztus (79. évfolyam, 179-205. szám)

1989-08-10 / 187. szám

1989. augusztus 10., csütörtök 5 Ausztriai nhazamenekültek" Dolgozni kell — és kész? ÜJSAGHlR (1989. Július 12.): „Az osztrák belügyminisztérium elrendelte, hogy rövid időn belül szüntessék meg az országban tartózkodó magyar menedékjogkérdk állami ellátását. Ausztria menekültpolitikája továbbra is emberbaráti megfontolásokon alapszik, de különbséget kell tennie a gazdasági menekültek (a külföldre csak magasabb életszínvonal reményében távozók) és azok között, akik politikai, vallási vagy etnikai üldözés miau kényszerültek elhagyni hazájukat." Gyermekkorom egyik kedvence, Tom Sawyer tejképű és pacalképű táborra osztotta kortársait. Tipikus tejképű srác, akivel leülök beszélgetni — legalábbis egyből ez jut eszembe róla. Alig több mint húszéves, másfél év után jött vissza feleségével együtt Ausztriából. Szülei tágas, szépen berendezett lakásában beszélgetünk. — Hogy terveztétek az utatokat, amikor nekiindultatok? — Majd lesz valahogy ... — Mennyi pénzetek volt? — Semennyi. Ez volt benne a lényeg. Csak úgy menni. f — Szüleidnek mit mondtál, hová mégy? — Semmit. Elmegyünk, majd jövünk. — Nem kérdezték: hová, mennyi időre mentek? — Konkrétan nem. De ha kérdezték volna, akkor sem válaszolunk. — Tulajdonképpen miért mentetek ki? — Azt is meg akartuk nézni, ami odaát van. És nemcsak turistaként. Meg tanulni — nyelvet, szakmát. — Beszéltetek németül a kiutazáskor? — Nem, illetve pár szót. — És most? — Hát, ami ragadt ránk. De nem lényeges a nyelv egyáltalán. Dolgozni kell, és kész. Én nem tapasztaltam a nyelvtudás fontosságát. Így is megértettünk mindent. Ha nem elsőre, akkor másodjára vagy harmadjára. — Hogy kezdődött egyáltalán ez az ausztriai kaland? — Traiskirchenbe mentünk a táborba, ahogy mindenki, aki kinn akar maradni. — Abban nemigen reménykedhettetek, hogy tartósan Ausztriában maradhattok. — Ausztráliába szerettünk volna eljutni, bár mindegy volt, hová megyünk. — Mivel teltek a napjaitok? — Gyönyörködtünk a tájban, szívtuk a tiszta levegőt. Aztán elmentünk munkát keresni. — Hogy lehet nyelvtudás nélkül munkát keresni, s még inkább találni? — Ennyit szótárból is ki lehet nézni. De még ez sem kellett hozzá. Bementünk egy cukrászdába — cukrász a szakmám —, s megkérdeztem, dolgozhatnék-e náluk. Rámutattak a pulton levő süteményekre, s azt kérdezték, tudnám-e azokat csinálni. Mondtam, tudnám. Akkor menjek másnap. Kész, ennyi volt. — Itthon is a szakmádban dolgoztál? — Igen, apámnál. — Akkor miben különbözött az életed odakinn? — Könnyebb volt a munka, nyugisan, szépen lehetett dolgozni, nincs az az őrültség, mint itthon. És megfizették a munkám. — Az mennyit jelent? — Attól függ, hogy voltam bejelentve. Előszór 50—70 schillinget — óránként. Aztán, amikor kaptam rendes munkavállalási engedélyt, akkor még jobb volt. Ezer schilling naponta. Időközben bekapcsolódik társalgásunkba „tejképű"' beszélgetőpartnerem szép, kismama felesége. Azt is megtudom: odakinn házasodtak össze Nekem sokkal később lett munkám — mondja. — Az is úgy, hogy valaki megunta, és lepasszolta nekem. Konyhai kisegítő voltam, 30—35 schillinges órabérért. — Szabadidőtöket mivel töltöttétek? — Autóztunk. — Milyen autótok volt? — Egy hétéves FIAT Ritmót vettünk 3500-ért. Igaz, még tízezret ráköltöttünk, de volt egy jó autónk. — Ez volt az egyetlen szórakozás? — Nem, de ez a minimum, ami kell. Salzburg környékén, egy kis faluban laktunk, mindentől távol. Sokat kártyáztunk, aztán az itthonról kapott könyveket olvastuk, később tévét is vettünk. Aztán volt, hogy taxiztunk. — Mikor tudtátok meg, hogy nem támogat tovább az osztrák állam benneteket? — Márciusban már hallottunk ilyen rémhírt, de írásban júliusban kaptuk meg. — Hogy reagáltatok e levélre? — Minket nem izgatott különösebben, a magyarok közül viszont sokan meg voltak rémülve, hogy kiteszik őket a lágerből. — Titeket miért nem izgatott a dolog? — Mi már amúgy is haza akartunk jönni. — Miért? — Nem honvágyat, hanem a szüleim iránti vágyat éreztem — mondja a fiú — szerettem volna ismét velük, a környezetükben élni, dolgozni. — A nyugodt családi légkör hiányzott — válaszolja a lány. — Ha kijutottunk volna Ausztráliába, eltöltünk ott pár évet, de most jobb így. — Ott kell ahhoz születni, hogy megszokja az ember, annyira más — szólal meg ismét a fiú. — Most itthon minden olyan idegen. Az tűnt fel leginkább, hogy büdös és koszos az egész ország. Volt, aki megkérdezte: hülyék vagyunk, hogy visszajöttünk? Alig tíz éve még bűncselekmény volt a jogellenes külföldön tartózkodás — mondja Tenk László, a megyei rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti osztályán. Később ez szabálysértés lett, maximum öt évre kizárták az illetőket az utazásból, és tízezer forintig pénzbüntetést kaphattak. A gyakorlatban 2-3 évre vonták be az útlevelet. Tulajdonképpen ma is ez a jogszabály van még érvényben, a gyakorlat azonban közelít az új útlevéltörvényhez — amit remélhetőleg elfogad majd a Parlament. Most tehát csupán figyelmeztetést kapnak a késve hazatérők, az utazásból nem zárják ki őket. Kivétel csak az, aki bizonyítottan olyan bűncselekményt követ el külföldi tartózkodása során, ami a magyar törvények szerint is büntetendő. Akinek az elmúlt években a „meghosszabbított" külföldi út miatt bevonták az útlevelét, felülvizsgálati kérelmet adhat be, s méltányolható okból visszakaphatja az útlevelet. Már az is méltánylandó oknak számít, ha az illető a családjával együtt szeretne utazni. Ha valaki akár kalandvágyból, vagy más okból rövidebb-hosszabb ideig külföldön akar élni — az új törvények szerint, amelyeknek tervezetét ősszel tárgyalja az Országgyűlés —, minden bizonnyal megteheti. A főként 18—22 éves korban tett hasonló, 1-2 éves kirándulásokon tehát nemsokára már a „disszidálás" fogalmán és gyakorlatán nevelkedett nemzedékek sem lepődnek meg. Újság sem igen foglalkozik majd effajta ügyekkel. Az elvágyódás okainak vizsgálatát azonban még korai lenne levenni a napirendről. Balogh Tamás „Itt elsődleges a látványosság" Az idei szabadtéri játékokon A mosoly országának, és a Turandotnak a díszletét is Varga Mátyás, a nagyhírű, idős mester tervezte — Ügy hallottuk, mindkét darab díszlete ugyanazokból az elemekből épül fel. — Főként alaprajzában azonos a kettő, de abban is van változás, hisz a Turandotban több az emelvény és a lépcső, tekintettel arra, hogy nagyobb kórusok vannak a darabban. Ezek a lépcsők a karmester felé irányítottak, úgyhogy ez lényegében amfiteátrumos megoldás. — Az, hogy föl lehet, vagy takarékossági szerr pontból föl kell használni az egyik produkció díszletelemeit egy másikhoz, nem új, ám ez mégiscsak megkötöttség, esetleg „idegen" kihívás a tervezőnek. — A díszlettervező ilyeneknek mindig is ki volt, és ki van téve. Mert a rendező azt mondja, „ezt és ezt szeretném", a tervező meg törheti a fejét, hogyan oldja meg. Ugyanis nem minden rendezőnek van térlátása, és nem mind okvetlenül praktikus az elképzeléseiben. Én úgy gondolom, mindig a legeslegegyszerűbb megoldás a célravezető... — Mennyiben más feladat a Dóm tér és a kőszínház színpadának a berendezése? — Nádasdy Kálmán idejében, és utána is, az volt az elképzelés, hogy ez népszínház legyen; vagyis látványos és populáris legyen, ne csak a vájtfülűeknek szóljon. Ez egy hatalmas színpad, 30 méter fesztávolságú nyílással, és ezen kívül vannak még a portálok. Annak idején, az Aida esetében az egész nyílás be volt építve, akkor legalább 60 méter volt a fesztávolság. Ezt a színpadot egy óriási freskóhoz tudnám hasonlítani, mert itt elsődleges a látványosság, na és természetesen a praktikum. A kőszínházban egészen mások az arányok, és mások a technikai feltételek is. — Ha jól tudom, már többször tervezett a Turandothoz díszletet. Eltérő ezekben a munkákban a tervező felfogása? — Igen, a darabról az én értelmezésem is változik, és hát más a rendező, más a divat, a korral változik a színpadi látványosság is. Nyomot hagy egy mű kivitelezésénél minden, ami a művészetekben történt és történik. — Visszatérve a darabhoz: A mosoly országának a második felvonása és az egész Turandot Pekingben játszódik, az „adott" tér háttere viszont a dóm. Hogyan oldják ezt meg? — A dóm homlokzatát egy napsugaras motivumú drapériával takarjuk el, ami így keleties motívum, glóriaszerűségével pedig a bécsi udvarhoz is jó. A diszletezés megoldása egyébként olyan A mosoly országában, hogy először a pekingi palotát építjük fel, és arra rá a bécsit. És amikor a kinai jelenet jön, akkor „lefejtjük" Bécset. Ilyen váltás lesz a Turandot első nagyjelenete, Turandot bevonulása előtt is. M. T. Mi van a Fekete lyukban? A csillagászok fekete lyuk néven emlegetik azokat az égitesteket, amelyeknek olyan nagy az anyagsűrűsége, így a gravitációs erőtere, hogy még a fény sem képes kilépni belőle. Itt teljes a sötétség, nem úgy, mint a Ganz-Mávag egyik klubjában, melyet szintén Fekete lyuk néven emlegetnek. A klub barátságos miliőjebe A Hét műsorának segítségével kukkanthattunk be. A képsorokat aláfestő narrátor alternatív klubbá nyilvánította, s az ott fellelhető művészi produkciókat, viselkedési formákatI

normákat, az öltözködést, és talán még az ivászatot is Reklamált reklámok Hol vannak már azok az idők, amikor olyan ötletes reklámokkal ajándékozott meg bennünket a kereskedelem, mint a „cipőt a cipőboltból". Oh, ennél már több esze van a nyolcvanas évek magyar átlagpolgárának. Rafináltabb és rámenősebb reklámhadjárat kell, ha be akarják csalogatni a vevőt egy-egy üzletbe. Nincs ma már olyan bolond atyafi, aki a cipőt a vaskereskedésben keresné. Közben megpezsdült a vállalkozások világa is: akad hirdetnivaló bőven. Török út valamelyik utazásszervező gmk-tól, befektetési ajánlat egy banktól, videómagnó, színes tévé, valutásbolt ... Szóval a nyolcvanas évek vége a reklámok korszaka lett Magyarországon. Nem is beszélve megélénkült politikai életünkről. A választási harcok is kivonultak az utcára: a jelöltek fényképét ott lengeti a szél a villanyoszlopokon, a szemeteskukákon, az ABC-k ablakaiban. Lengeti: szakadozottan, esőáztatva, még hónapok múlva is. Reklám már van, környezetkultúránk annál kevésbé. A belvárosban alig akad tenyérnyi hely a frissen felújított házak falán, amit ügyes reklámszakemberek tele ne ragasztottak volna. A foszladozó papirosok sokszor hónapokig őrzik az üzenetet: ki, kinek, mit, mennyiért... A napokban az egyik szegedi élelmiszerüzlet vezetője hívott fel. Reggelre teleragasztották az üzlet ajtaját mindenféle fecnikkel. — Lekaparni sem tudom. Ha ezt meglátja az ellenőr... Belegondolni is rossz. Még azt hiszi, valamit jattolnak nekem ezért. Végül én kerülök bajba. Néhány óra múlva újabb telefon: — Megvan a tettes. Éppen most kapargatja a bejárati üveget. Reklamált reklámok — mondhatnánk. Belvárosi sétáim során én is reklamálok olykor magamban. A Széchenyi téren frissen meszelt ház falára filctollal teleirt ákombákom betűk kerültek. A drogambulancia hirdeti programjait. Néhány sarokkal arrébb magánhirdetések: lakás, gépkocsi eladó, matematikakorrepetálást vállal egyetemista, tengerimalacot cserélne valaki papagájra. Rend a lelke mindennek! — tanultuk annak idején az iskolában a közmondást. Ügy gondolom, a reklámnak is van lelke, és persze rendje is. Nem is szólva arról, hogy a városképet elcsúfító, a frissen festett házfalat tönkretevő „vállalkozók" számíthatnak arra, hogy megbírságolják őket. Kideríteni sem nehéz, ki követte el, a névjegye ugyanis ótt áll a hirdetésen. Mégsem ez lenne az igazi megoldás. A mainál sokkal több olyan felület kellene a városban, ahová bárki kiragaszthatná hirdetéseit. Hiszen tudomásul kell venni, hogy a világ változik. Az egykori hirdetőoszlopokból azonban egyre kevesebb akad Szegeden. Pedig szép színfoltjai lehetnének a városnak. A színes papírfecnik ugyanis ott valóban a helyükön lennének... R. G. Ml I Reflex alternatív italozásnak nevezte volna. Hát jó, bár nehezen tudom egyazon kalap alá venni a struccot és az orrszarvút csak azért, mert mindkettő a forróbb levegőt kedveli. Elnézve a képsorokat, a legelvadultabb figuráktól kezdve a legpuhányabb érdeklődőkig, színes skálát állíthatnánk össze. Valami, azt hiszem, mégis összetartja az ittenieket. Ha gyenge magyarázattal akarnék szolgálni; akkor a kifejezési forma a malter A formában pedig a tagadás hangulata az áhított eszmei tartalom. A tagadás egyetlen megélhető és számukra elfogadható állapota az extázis. De nem akármilyen extatikus átszellemülés, mert a riporter szerint is, az 50-es, 60-os évekbeli fiatalok extázisa egy első áldozáson átesett „nyuszifül" mosolyához hasonlít az itteniekhez képest. Azt hiszem, minden anyuka és apuka azon az estén azért imádkozott, hogy csak ide ne kerüljön a lányocskája/fiacskája, mert szíjat hasít a hátából. Talán kicsit megnyugodhattak a tévéző 6zülők, mikor — csillapítandó a hely pazar orgiáját — a Fidesz képviseletében is felmutattak egy arcot, bár esküszöm, roppant munka lehetett ekkora tömegből pont a fiatalság egyik hivatásos képviselőjét előhalászni. Aztán szembe nézhettünk „Unkastsz" testvérrel, aki teljes harci díszben emlékezett meg tízen-egynéhány börtönévéről, amit bizonyára az apacsok fogságában töltött, s ezért vált beszéde oly nyíltan egyszerűvé, melynek kulcsszava, mint több helyen, az önkifejezés volt. Holott az önbefejezés méltányolhatóbb produkció lett volna, mint kifejezési forma. Majdan a sirályok szárnyán utazó, szelíd arcú poéta lelkével övezhettük: magunkat. Hallhattuk a szimpatikus klubvezetőt, kinek oly nyilvánvaló volt a klub légköre, akár Odüsszeusznak átlőni a 12 balta fokán. De ne süssük rá a tréfa bélyegét ezen vérpezsdítő látványra. Ne fussunk el a dolgok fölött friss csuklónk parányi legyintésével, mert ezeken a filmkockákon életlehetőségeket, életformákat láthattunk. És ahogyan mi ellentmondásoktól terhes lejjel és a kibírhatatlanság hisztérikus mániájával térünk esténként „nyugovóra", úgy ők kidobálják magukból mindezt, becsomagolják az extázisba, és elküldik jobb .éghajlatra. Mintha kipróbáltak volna minden megoldást az életben maradásra, mintha csak ez maradt volna; a végletekig feszitett extrémitás, ami ezerszer is tisztább, büszkébb és világosabb magatartás, mint bármely, selyemmel díszített pulpitusról bárányhimlőt okozó retorikát gyakorolni. Valaki egyszer olyasmivel fenyegetőzött, hogy áz lesz majd az élet, lia rnern lehet különbséget tenni az Élet és a Művészet kpzött. Meg ilyenekkel példálózhatnék tovább, hogy mentsom azok bőrét, akik akkor este a képernyő előtt menthetetlen ellenszenvet éreztek a Fekete lyuk vendégei iránt Mert nem hiszem, hogy ez ott látottak szörnyűbbek lennének, mint a világ bármely területén véghez vitt vénszomjas manipulációk. Csak amíg a világ diplomatikusan süllyed az aljasságba, addig itt az aljasság eredményével, a tagadással élhetett együtt a kedves néző, ami persze, természeténé! fogva, milliószor felháborítóbb. De „ .. .valakinek csak kellett éreznie az iszonyatot a St. Germainben, amikor kidőlt közülük Jacob és Picasso köhögése a sötétben..." Podm&niczljy Szilárd