Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-11 / 161. szám

1989. július 13., csütörtök 5 Sopron, ünnepi hetek Régi zenei napok Hazánk nem kezdeményezője a régizenei mozgalmaknak, mégis van már két olyan együttesünk, melyek Európa dobogói után hovatovább távolabbra is tekinthetnek. A Capella Savaria vidéki együttes, Németh Pál és áldozatkész társai határtalan buzgalmának eredményeként szerveződtek, fejlődtek, ma már jól csengő nevük van, és több mint húsz elkészült lemezt tudhatnak magukénak. A Concerto Armonico pedig a Zeneakadémia ifjú hallgatóiból és végzettéiből toborozta tagjait, érdekes és elgondolkodtató módon a Spányi Miklós és Szűcs Péter vezette társulás éppen abból az intézményből startolt, ahol a historikus zenélés mozgalmát sokan ellenérzéssel, de legalábbis fintorgó gyanakvással szemlélik. Spányiék most Párizsban fognak lemezt készíteni. A nyitó koncerten lüktető, sokszínű barokk zenéléssel, majd levegős, dagálymentes kora klasszikus művekkel arattak nagy sikert. A következő délután Szűcs Pétert és Elek Szilviát hallottunk. Korabeli hegedűn és fortepianón szólaltattak meg Haydn- és Mozart-darabokat. Eszembe jutott Ravel, aki G-dúr szonátájával kapcsolatban kifejtette, hogy a modern hegedű és zongora hangját eleve öszszeegyeztethetetlennek tartja, s a komponálásnál éppen a különállás elve vezérli. Mennyire más azonban Mozart a korabeli hingszereken, ahol a laza vonóval megszólaltatott bélhúr zengése engedelmesen vegyül az őszongora hangjaival. Persze megfelelő művész kezében, mint amilyen a két tehetséges, lelkes fiatal. A jelenvolt billentyűs hangszerek mind a Michael Walker cég műhelyéből valók, Horváth Anikó is kópia csembalón idézte meg Kuhnau (Bach lipcsei elődje) hat Bibliai történetét, ezt a bájosan, olykor megdöbbentően naiv zenét, melyhez a programszöveget Kertész Péter színművész mondotta. Aki még nem ismerte Alekszej Ljubimov billentyűs művészt, tartózkodó várakozással nézett fellépése elé, amikor is Tatjána Gringyenkóval kevésbé ismert f»ancia, és sokkal ismertebb Mozart hegedű-csembaló (illetve hegedü-fortepiano) műveket adtak elő. Kiderült, hogy nagyszerű művészek ők, kivált a Mozart-müvek viszszafogott, mégis áradó dallamossága tetszett, az érett, egyéni hangvétel, de lenyűgözött maga a teljesítmény is, az, hogy a nyugati mozgalmaktól jószerével elzárva a régizene játszás útján ilyen messzire jutottak. Ljubimovnak szólóestje is volt, Mozart c-moll szonátájának emlékét a megindító, nagy élmények közé soroltam. Anneke Boeke varázs-furulyájával ezúttal francia zenéket idézett, most ötödszörre bizonyítva, hogy hangszere nagy múltú, nagy lehetőségű, teljes értékű instrumentum, csak arra való mester vegye avatott kezébe. Művésznőnk egy másik koncer-, ten is közreműködött, ahol' édesapja, Jan Boeke vezényelt, és 16—17. századi né-) metalföldi muzsika csendült fel a Szombathelyi Énekegyüttes közreműködésével. Szinte a zenetörténeti könyvek lapjai keltek életre, ismert és ismeretlen nevű zenealkotók, a nagy festők: Vermeer es Remurandt kortársai küldtek üzenetet egy emberléptékű világból, ahol a zene nem kortárs- és kartárspukkasztó szándékkal, nem a fióknak fogcsikorgatva készült, hanem jó értelemben vett napi használatra, a szívek felemelésére. Itt — ezúttal a fertődi kastély csodás zenetermében —, és később a Szent Mihály templomban az együttes megmutathatta, mit tanult Boeke professzortól, a régi kórusművészet jeles értőjétől, az átfogó tudású muzikológustól, aki ezer egyéb közt a legnagyobb súlyt a kóruséneklésben a szöveg értelmi, fonetikai, hangulati kifejtcsére, és metronóm-precizitás helyett a szabad, levegős mondatképzésre helyezi. A nemrég Szegeden szerepelt Gál Márta ezúttal egy kiváló minőségű csembalón mutathatta meg erényeit, köztük kamarazenei érzékenységét Németh Pál, Gáspár Kornélia (fuvolások), és Balázs István (hegedűművész) társaként. A három kitűnő partner, valamint Szekendi Tamás csembalóművész volt a szólistája a zárókoncertnek, melyet a már méltatott Capella Savaria celebrált. Bach, Corelli és Telemann szólaltak meg, s kivált a záró Telemann-szvit sugárzott annyi táncos kedvet, világraszóló életörömöt, a halhatatlan hamburgi elnyűhetetlen energiáját, hogy úgy éreztük: ez az útravaló. Egy tökeszegény országban, ahol olykor mégis gazdagnak érezzük magunkat. Legalább szellemiekben. Meszlényi László Önfejlesztő iskolák A pedagógiai nyári egyetemet idén 26. alkalommal rendezi meg a TIT Csongrád megyei szervezete. A mai induló programsorozat témáját a nyári egyetem tanácsa határozta meg, melynek tagjai Agostor. György egyetemi tanár, Komlóssy Akor- egyetemi adjunktus, Farkas Katalin, a pedagógiai intézet vezetője és Kanyó Zoltánné, a TIT megyei titkára. Míg az elmúlt években főleg előadásokat látogathattak a hallgatók, addig idén vitára és tapasztalatcserére is lesz lehetőségük. A délutáni konzultációkon ugyanis olyan pedagógusok kapnak szót, akik iskolájukban végzett sikeres kísérletekTői számolhatnak be. így többek között bemutatkoznak a Csongrád megyei iskolák is, de érkeznek előadók székesfehérvári, tatai, érdi, ajkai, leninvárosi és nyíregyházi általános iskor Iákból is. Az egyházi középiskolák nevelési rendszere egyik fő témája lesz a programnak. A budapesti piarista gimnázium, az evangélikus gimnázium és a debreceni református kollégium tanárai mondják el tapasztalataikat és elképzeléseiket az iskolájukkal kapcsolatos tervekről. A megyei pedagógiai intézetek szerepéről, az iskolák önállóságáról is szó lesz a beszélgetések során, a pedagógusok véleményt mondhatnak a helyi nevelési rendszerről, annak fejlesztéséről, az egyre égetőbben szükséges reformtörekvésekről. Jó alkalom lesz az együttlét arra, hogy az oktatás jövőjéről, valamint a következő évi nyári egyetem programjáról is szót ejtsenek. A jövő évi programot közösen alakítják majd ki egy nyilvános kerekasztal-beszélgetés alkalmával. A nyári egyetem hivatalos továbbképzési formának számít, s úgy tűnik, az iskolák, a tanácsok művelődési osztályai a nagy spórolások idején is áldoznak pénzt arra, hogy a pedagógusok ezen részt vehessenek. Pedig idén egy hallgató majdnem ötezer forintért töltekezhet fel szakmájához szükséges információkkal és tapasztalatokkal az egy hétig tartó kurzuson. A délelőtti előadásokat egyébként bárki látogathatja, akit érdekel a mai magyar iskola és a pedagógia helyzete. * Ma délelőtt 11 órától Kelemen Elemé: művelődési miniszterhelyettest hallgathatják az érdeklődök, aki Iskola és c mai valóság címmel tart előadást. Nemcsak színház a világ Modern idők arra szoktatják az embert, hogy specializálódjon. Egyre több a szak, a fakultáció, a szekció, a profil és különböző szervező elvek arra ösztönzik az embert, hogy lehetőleg egy területen fejtse ki áldásos, vagy kevésbé áldásos tevékenységét. Az alkotó vénájú ember elég, ha a tudomány, vagy a művészet kataszterének egy csücskében próbálja megváltani a világot. Maradandó nyomokat hagyni magunk után már csak akkor vagyunk képesek, ha valami vadonatújat, valami szenzációsan eredetit alkotunk. Aki több mindenben kíván otthon lenni, arra azt szokás mondani, szétaprózza magát, felszínes személyiség, kapkodó, nincs kitartása, hogy elmélyedjen valamiben. A mai magyar vizuális művészet is számon tart festőket, textilművészeket, grafikusokat, keramikusokat és díszlettervezőket, de ilyen titulus nemigen létezik a szakmában: képzőművész. S valljuk be, kevés az olyan alkotó, aki a szemre ható művészet minden zugában olyan járatos, hogy ezzel a címmel illethetnénk. Varga Mátyást én ebbe a kategóriába sorolom. Nemrég került a könyvesboltokba az a mappa, mely a Szegeden élő művész grafikáiból ad igényes válogatást. Tandi Lajos a boritóra írt tanulmányában intézménynek aposztrofálja Varga Mátyást, életpályáját pedig az örök kettősség kötéltáncának nevezi. „Illúzió és valóság, színház és élet, álarc és arc, kreáció és realitás kettős kötődése teremtette meg Varga Mátyás egységes művészetének alapját ..." — írja, s ez a 16 grafika éppen a mester realitásérzékéről tesz tanúbizonyságot. Az első képről, mely 1936-ban készült, maga a művész tekint ránk, a homlokára vésett dávidi ráncok jelzik, nagy ambíciókat, belső erőket hordozó fiatalemberrel állunk szemben. Kezében a Góliátot legyőző parittya helyett rajzolószerszámot látunk. Sokkal szelídebben fogalmaz ez a kemény tekintetű fiatalember, mikor édesapja portréját metszi linóleumba, vagy mikor az idős Márkus Emília vonásait örökíti meg. A portrék mellett a három szeretett város arca is felvillan a grafikagyűjteményben. A Kolozsvárról és Budapestről készült látképek historikus időket idéző barokk-kori metszetekre emlékeztetnek. Lírai vallomás az alsóvárosi templomról és annak huszadik századi környezetéről készült grafika. A szegedi tanács kiadásában eddig nyolc mappa jelent meg. A sorozatot, mely rendre az itt élő alkotók grafikáit örökíti meg reprodukciókon. Nagy Károly szerkeszti. Örömmel fogadhatjuk ezt a kilencediket is, melyben Varga Mátyás munkái arról tanúskodnak, hogy egy színházi ember, ha kell, a világ realisztikus oldalát is komolyan tudja venni. S ha a valóságot ábrázolni kívánja, azt mesterien, pontosan kell megfogalmaznia. P. E. Tatai pillanatképek Tóparti eklektika Odorics Ferenc, a JAK titkára mondja, hogy a kulturális vezetéstől szinte mindent megkapnak. Ez a tábor is igen sok érdekes programot kínál: felolvasóestek, folyamatos filmvetítések, „Régi Mozgó", Konrád-est, Bernáth(y) Sándor lelkizenekara, a tíz legjobb magyar újságíró fellépése... stb. Van pénz. Már ameddig, és akinek. Mert a büfé azért igen drága . .. • Szerdán délelőtt Csuhai István vitaindítója a kritika helyzetéről. Megállapítása szerint a fiatal kritikusi nemzedék jelenleg előrébb tart, mint a szépírói vagy a költői. Úgy tűnik, fiatalon könnyebb kritikát írni. A függetlenség ti. nagy erő. A nemzedékben egyelőre nem észlelhetők a népi-urbános ellentét szindrómái. Meddig? ... * Este bemutatkozik a Radikális Eklektika. Az irányzat két prominens figurája Krausz Tivadar és Nagy Attila Kristóf. Avantgárd utáni avantgárd, kíméletlen, agresszív hang, nem kevés polgárpukkasztó effektussal. Krausz kezdi, a mikrofonhoz lép, kotont húz rá, mielőtt belebeszélne. A hangerősítő médium, mint szexuális szimbólum. Szóferfőzésveszély? Hermenentikakényszer? A gesztus sajnos nem eredeti. A szövegek jobbak valamivel, jó lenne olvasni őket. Nagy Attila Kristóf hosszú és terjengős kommünikében dörgi el az irodalom hét főbűnét, úgymint a politikának tett engedmény, a formaiizmus, a szubjektivitás, az objektivitás ... stb., majd egy furcsa logikai kanyarral ugyanezekkel a kategóriákkal definiálja saját irányzatát, melyet a következő történettel allegorizál. Vevő belép a boltba, és azt mondja, mindent kérek. Eladó zavartan pislog, majd megmutatja az első árut. Ezt? Nem, mindent kérek, ismétli dühösebben a vevő. Eladó mutatja a második árut. Nem, nem, megmondtam, hogy mindent ké,rek, kiált a vevő, és refrnbolni kezd a boltban, felborigatja a polcokat, a raktárba támad... Látja, így! piheg a törmeléken a megrettent eladó felé. Különben, semmit se akartam venni! És távozik. Ez tehát a Radikális Eklektika programtörténete, s igencsak úgy tűnik, nem eléggé gondoltak az írószerep eladói mivoltával. Mi lesz, ha olyan vevőolvasóval Aratóünnepet lartnttak Fnrráskútnn Forráskúton vasárnap arattak. Tudjuk, ez most nem újság, de itt most nem kombájnok dübörögtek, hanem kaszás legények, marokszedő lányok-asszonyok indultak zeneszó mellett munkára. Régi aratóünnepeket idéző mulatságot rendeztek a rekkenő kánikulában, és mintha abba se hagyták volna évtizedekre ezt a hajdan kegyetlen munkát... A cséplőgép is beindult, estére megteltek a zsákok. A művelődési házban ezalatt mindent előkészítettek az aratóbálra. Felvételeink vasárnap délután készültek. találkoznak, mint akiről ők beszélnek?... * őket követik az újságírók. Csak hárman jönnek el, Dlusztus Imre, Tanács István és Mélykúti Attila. Magyarországról kellene beszélni, s az újságírói hang meglehetősen mértéktartó, érezhetően óvakodik a szélsőségektől. Hogyan lett Barcs Sándor népi ülnök Rajk perében. Hogyan húzta ki közösen Kádár és Grósz a dugót a szellem palackjából. Barátom az est után a dühtől sápadtan dől a lambériának. Látod, itt vai.nak a munkájukat profi módon végzők, félház előtt, levezetésnek. A főműsorban meg dilettánsok kabaréznak telt ház előtt. A fene egye meg!... • Csütörtök reggel. Fehér kempingasztalocskákkal körülbástyázott büfé, zeneszó, a tó csacska hullámain meg-megcsillan a Nap fénye. Giccshangulat és másnaposságtudat. Az asztalon reggeli gyógyszerek: kávé, konyak, gyöngyöző ásványvíz. A zene egyszer csak elhallgat, majd megrendült hang közli: „Kádár János meghalt!" Aztán újra zene, lassú, szentimentális dzsessz. A társaságban azonban nyoma sincs megrendülésnek. Valaki az italába kortyol. A válságos állapotról szóló szűkszavú hírek napok óta ezt a mondatot előlegzik. A politikus különben is meghalt már. Nem is egyszer. Meghalt, amikor lemondatták, amikor eltemették azt, akit, ki tudja, milyen ostoba kényszerűségből ellenfelének nevezett ki, és meghalt akkor is, amikor látta életmüvét hónapok alatt romba dőlni. Most már csak egyetlen ember volt a többi tízmillió közt. Politikussors. Kicsi didergés fut át a karomon, ennyi. Egy ember, nem több .. . * Este a Nappali Ház felolvasóestje. A lap a szegedi Harmadkor egyik oldalhajtása. Látványosság nincs, á szerzők látszólag a szavakra koncentrálnak. Vagy a szavak koncentrálnak rájuk. Vannak pillanatok, amikor ezt nem lehet eldönteni... Darvasi László