Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-19 / 168. szám

1989. július 20., csütörtök 143 Amerikából jöttek... A napfényes, sokak által irigyelt Kaliforniából érkezett Szegedre egy Kelet-Európa kultúrájáért lelkesedő amerikai turistacsoport. A JATE Bálint Sándor Táncegyüttes vendégei, mint Radnai András, az együttes vezetője elmondta, egy amerikai utazási iroda szervezésében érkezett hozzájuk a csoport a tengerentúlról, hogy megismerkedjenek az együttes életével és munkájával. A JATE rövid műsort adott a vendégéknek, majd Ópusztaszerre kirándultak. A csoport vezetője, Rae Tauber asszony, aki már kilencedszer járt hazánkban, elmondta, hogy iturnéjuk célja az itt élő emberek megismerése; 14 éve járják a Balkánt és Kelet-Európát. A falvaktól a nagyvárosokig mindent megnéznek, de mindenekelőtt a néptánc, a népzene és a népviselet érdekli őket. Nyolc napot töltöttek hazánkban és Lengyelországban, négyet pedig Csehszlovákiában. Az itt szerzett benyomásokat — mivel zömében műkedvelő pedagógusok — igyekeznek otthon a lehető legtökéletesebben átadni a diákoknak. Ehhez nyújtanak segítséget az itt készített filmek, az itt vásárolt népviseletek. Ügy gondolják, hogy egy országot a saját tapasztalataik alapján tudják a legpontosabban lefesteni. Feltűnt, hogy a rendkívül kedves csoport tagjai egytől egyig idősek. Hol vannak a fiatalok? A főnökasszony szerint ők inkább magánúton jönnek JEurópába, s bár ugyanaz a ,cél vezérli őket, nem kedyelik a csoportos utakat; .Erdély és a Balkán (bolgár i— török viszony) problémái ismertek az amerikai nép .számára, főleg a Time magazin és a Newsweek jóvoltából. Tauber asszony azt állítja, hogy az amerikaiak szimpátiáját az erdélyi magyarság élvezi a legjobban. Cs. A. Czine Mihály kitüntetése A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Czine Mihálynak, az irodalomtudomány doktorának, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezető egyetemi tanárának több évtizedes eredményes munkássága elismeréséül a Magyar Népköztársaság Zászlórendje kitüntetést adományozta. Népművelő tanfolyam Kétéves középfokú népművelő szervező-ügyintézői tanfolyamot hirdet az Országos Közművelődési Központ Módszertani Intézete. Az októberben induló oktatásban elsősorban a művelődési intézményekben, képesítés nélkül — középfokú végzettséggel — dolgozók vehetnek részt. Az önéletrajzzal kiegészített jelentkezéseket augusztus 15-ig lehet eljuttatni az intézet címére. Száll a madár fészkére Az első bekezdés a leplezetlen csodálaté. Azé a megborzongató élményé, ami oly ritka manapság a kiállítótermekben, ahol inkább a megdöbbentés, az irónia, a polgárpukkasztás, a politikai élestöltények vették át az uralmat. Engem most a festészetben ötvöződő tiszta emberség, s a humánumtól vezérelt tiszta festészet szép harmóniája ragadott meg. Mégpedig az egyetemek központi épületének aulájában, Rostáné Pap Piroska pompás kiállításán. S egy kicsit szégyelltem ás magamat. Azért, mert csak itt és most ismertem föl, mit mulasztottam, amikor nem •figyeltem hamarabb a festőnö igazi tehetségére, emberi tartására, festői felkészültségére, érzelmi mélységeire. A második bekezdésnek a pályáról kell szólnia. A csongrádi tisztviselő és tanító család művészetre érzékeny fészekmelegéből a tehetséges lány a Képzőművészeti Főiskolára kerül, mindjárt a II. világháborút követően. Tanárai között találjuk Barcsay Jenőt, Elékffy Jenőt, László Gyulát, barátai között Vigh Tamást, Szinte Gábort, Diskay Lenkét, Hantai Simont, Sotra Elemért. Az ifjúság életre kíváncsi türelmetlensége téritette el a főiskoláról. Férjhez ment, gyerekeket szült, egy család gondja szállt a vállára. Ám a lopott percekben, órákban nem "hagyta abba a festést. Csakhogy a mi igazolványokra, bizonyítványokra, diplomákra épülő évtizedeinkben ezeknek hiányában eltűnt a biztonságérzet, csorbát szenvedett az önbizalom. Ügy érezte akkoriban Rostáné Pap Piroska: .ahhoz, hogy éltető vízhez jussak, nem szükséges mindig a csap mellett strázsálni". S bár nem lett diplomás festő, hivatalos művészeti szervezetek tagja, művésszé vált. Művelt, felkészült, tehetséges és egyéni módon megszólaló művésszé, akit ismertek ugyan a csongrádi, majd szegedi kiállításlátogatók, de nem épült be méltó módon a város művészeti életébe. Igaz, csak néhány kamarakiállitás anyaga és kollektív tárlatokon egy-két akvarellje, olajképe került a nyilvánosság elé. A hatvanas évek közepétől él Szegeden, tagja a kisgrafika barátok körének. S most, ezen a tárlaton teljes művészi vértezetben és emberi nyíltsággal áll elénk Visszamenőleg is igazolva, hogy az évtizedek nem múltak el nyomtalanul; hogy az eredmény egy következetes, hittel művelt pályán nem maradhat el; hogy a művészeti irányzatok sokféleségében, a stílusok ki ismer hete tlenségig bonyolult zavarában is van hitele a látványra épülő piktúrának, ha azt mesterségbeli igényesség és a személyiség tartása hitelesiti, hogy a kulturáltság, a műveltség, a tudás nem idegen a művészettől; hogy a sokféleség — még a látszólag egynemű alkotói világon belüli változatosság is — gyönyörködtet. A harmadik bekezdésben a képek világához igyekszem közelebb kerülni. Fennáll a veszély, hogy első látásra könnyen átsiklunk a lénveg fölött, mondván : természet ihlette posztimpresszionista tájképek. Csakhogy ... Engedjünk a csábításnak, és férkőzzünk közelebb hozzájuk. Friss, üde, hangulatgazdag akvarellek sorakoznak a paravánokon. Hadd idézzek itt néhány sort abból az írásból, amit Rostáné Pap Piroska vetett papírra: „Igaza volt annak ... aki az akvarellezést a lepkefogáshoz hasonlította. El kell kapni, de ha erősen markoljuk, letörlődik a hímpor a Jepkeszárnyról. Máig megmaradt bennem Elekffy Jenő tanítása: az a jó akvarell, melyen ahol kell összemosódnak, ahol nem, ott pedg határozottan, élesen rajzolódnak ki a vonalak. Ehhez én ázt tettem hozzá, hogy a kihagyott fehérekkel, a faktúrával való játékkal teszem képeimet néha vibrálóvá, izgalmassá, máskor megnyugtatóvá ..." Hogy ez nem csupán elméleti program, bizonyítják a tárlat olyan finom akvarelljei, mint a Sűrű ágak, Kis temető, Tél a szőlőben. Kis kócsag, Kopott táj, Házak a Holt-iMaros partján, Rozzant ház a fák között vagy a Csellós és a Kalotaszegi aszszony, akinek hatalmas sárga szalmakalapja a munkától edzett nö arany glóriájává magasztosul. A gazdag és sokszínű festményanyagból csak néhányra szeretném felhívni a figyelmet, s mindenekelőtt azokra, amelyek jóval többek egyszerű természetábrázolásnál. Az élet fontos pillanatainak megörökítései Az Orbán napjának türkiszekkel, lilákkal, vibráló sárgákkal megörökített hiedelme a szőlőtermést fél tő, gyertyát gyújtó asszonyok ábrázolásán túl a természet és ember örök harcának, a babonás békülékenységének, a hit erejének szép képi megfogalmazása. Foglalkoztatja a Tisza virágzásának csodája. A percnyi élet önkívületi öröme és tragédiája. Az egyik kép pophatásokra is építő változata érdekes kísérlet, de a másik mélyebben és drámaibban ragadja meg a napbanézés élményét, a múló földi élet torokszorító érzését. A Rigó tragédia, a Vörösbegyek (japán festményeket idéző kalligrafikájával), a Nyári zápor gyöngytyúkokkal (a tárlat legszebb képének tartom) vagy az Útszéli feszület mind több, mint olaj és vászon. Emberi vallomástétel életről, világról, földi dolgainkról. Erre utal a Hamingway emlékére készített két öreg halász és a tenger-téma is. A tékozló fiú bibliai története jutott eszembe a Száll a madár fészkére című festmény előtt. Egy gólya ereszkedik a fészekre, épphogy nem érte el még a szilárd ágakat. Egyszerre a végtelen szabadság és a véges lehetőség, a repülés és megérkezés, a vágyak és a realitások soha össze nem szelídülő ellentmondása kergetőzik ennek a képnek színeiben, izgékony ecsetkezelésében, kavargó szellemi légörvényeiben. S talán azt is sejtetni engedi: egyszer meg kell érkezni! Mint ahogy most Rostáné Pap Piroska megérkezett. Tandi Lajos Csendes többség Déry János tévébemondó és Barabás János, az MSZMP KB titkára a múlt hét .csütörtökjének késő esti óráiban a TV—2 stúdiójából nézte, hogyan vonulnak tízés tízezrek Kádár János ravatala előtt. Azt mondja Barabás János, no lám, megmozdult, megmutatta magát a csendes többség. Déry egy kicsit kompenzál, hogy inkább a csendes többség egyik fele lenne ez itt, mert ugye, nem is olyan régen volt egy másik temetés is. Barabás kijelentésében egyszerre érhető tetten a politikai vágy és a jövőt számítgató szuggeráció: „Akik most eljöttek, azok a mi embereink! Azok legyenek!" TV-néző és felvonuló most egy ráolvasó mozdulat alanya, a kegyeleti gesztus, amiben tán nem volt feltétlenül politikai töltet, most politikai injekciót kap. Ámbátor azt is mondta egy, a részvétét lerovó szemüveges úr a riporternő érdeklődésére, hogy ő nem hajnalban a Hősök terére, hanem éjszaka ide jött. És még hozzáteszi: Ennyi elég?? Erezzük, milyen dac, harag van a válaszban? Csak halkan jegyzem meg, halottak voltak itt is és ott is. Ott tán valamivel több. A halott pedig azt jelenti, nem él. Halott, feltámaszthatatlan. „Nyugodjék békében!" Ez a kijelentés nemcsak a halottnak kívánság. Nekünk is szól. A lelkiismeretünknek. Azt sugallja, lehetőleg hagyjon nekünk békét a halott. Ne járjon például vissza! Ne kísértsen! Találja meg nyugalmát ott az alvilágban ... Amíg a Kádárt szerető, s az ő vonalával egyetértő emberek várták, visszavárhatták a volt első titkárt a politika színpadára, és közben minden más, akár a párton belüli mozgásokkal szemben várakozó — olykor bizalmatlansági — állásponton voltak, most lassan választás elé kerülnek. Nem tudom, e választás milyen formában zajlik majd, számít-e, hogy a jelenlegi vezetők mennyi embert éreznek maguk mögött, bár manapság is sokszor elhangzik a vád: a párt hatalmi eredményeihez egyelőre éppúgy nincs köze az egyszerű és a középszintű párttagnak, mint évekkel előtte. A kommunista párt gyakorlatában a tömeg dísz volt, statisztikai tényező. Kádár János halálával mozgékonyabbá válhat az eddig meditáló, vagy zavarodottan figyelő, politikailag demoralizált erő. Sokan azt éreztették, a fiatalságukat, életük értelmét kérdőjelezi meg a Kádár-éra nyílt kritikája. Meglehet, Kádár János politikusi énje volt az a nehezék, ami sokakat még mindig a saját, eltévesztett életéhez kötött. Az erkölcsi gát egyik fele megszűnt, most már csak önmagunk felé kell elszámolnunk. Tudjuk jól, a sokaság a hasában hordja a szívét, s ez így természetes. A kelleténél egy kicsit mindig zsírosabb csirkepaprikás, az első nyugati út, a nyolcadik emeleti másfeles panellakás mind testvérkéi ama kényszerhelyzetnek, ami túlmutatott rajtunk, s amivel úgy kellett együtt élni, mintha ő nem is lenne, bár mégis minden mozdulatunkat meghatározta. Ebben az országban valahogy mindenki Bach-huszárocska volt. Aki nem, belepusztult, elégett, meghasonlott. A kompromisszumokat az élni vágyás diktálta. Jó volt ez így? Nem, nem volt jó. De hát lehetett volna sokkal rosszabb, mégiscsak mi voltunk a legjobb helyzetben, hallom a szlogent. Én ezt nem köszönöm meg. Nem örülök annak, hogy nem volt rosszabb, hanem azon bosszankodom, hogy nem volt jobb! Kádár János halála politikai értelemben azoknak lehet előnyös, akik mindenképpen kritikát kívánnak gyakorolni rendszerével szemben. Most már ezt nem egy összetört, haldokló öregember ellenére teszik, ö meghalt, s ami utána maradt az életben, azt kell megváltoztatni. Valószínűleg gyökeresen. Darvasi László Karszalag és hegyes bot Július 1-je óta újra itt sétálgatnak parkjainkban. Valamikor, a régi időkben külön háborúság dúlt köztük és a gyerekek között, akik persze mindig a tiltott helyeken játszottak. Gombos-ellenzős sapkát és egyenruhát viseltek, kezükben a park feletti uralkodás jelképe, a hegyes végű bot. A parkőrök — könnyű volt kitalálni, hogy róluk van szó — felügyeltek mindenre, ami birodalmukban történt. Az igazán elhivatottak úgy vigyáztak minden szál fűre és virágra, mintha csak a sajátjuk lenne, mint például Janikovszky Eva hőse Az égigérö fű című meseregényben. Aztán eltűnt az egyenruha, a parkőrök mind kevesebben lettek, végül eltűntek ők maguk is. öt éve már, hogy nem láttuk őket városunkban, pedig jelenlétük, munkájuk nagyon is elkelt volna. Most, harmadik hete, itt vannak megint. Zöld karszalagjukon a városgondnokság arany színű jelvénye, kezükben az elmaradhatatlan bot. Varga Gábor a városgondnokságon a következőket mondta róluk: — Lakossági igény hívta elő a feledésből a parkőri „intézményt", s ennek az igénynek tanácstagi kérések adtak nyomatékot. Most tíz parkőrt tudnánk foglalkoztatni, erre futja a pénzünkből. Ehelyett csak hat őr jár-kel parkjainkban, egyelőre többen nem vállalják, hogy megfeleljenek a követelményeknek. Mert a parkőr feladatai közé sok minden tartozik. Szemmel kell tartania a „kerti bútorokat", ide tartoznak a padok, asztalok (már, ahol vannak), különféle információs táblák, de még a szemétgyűjtők is. Utazok a buszon, és ülök az ülésen, nem kapaszkodók, nézem a forgalmat, az nem néz engem, nem gondolok semmire, ez az ábra, és szól a rádió, ki tudja, melyik csatornán, de észveszejtő sületlenségekről beszélnek, tehát behunyom a fülem. A busz megállóhoz közelit, megáll, két ősz hajú, de bravúrral sminkelt hölgy száll fel. Ám a mozgásuk időmutató. Mellettem egy hely, egyikük leül, s beszélgetnek. Fölpattanok, egyrészt illendőségtől vezérelve ruganyos lábaimat, másrészt a rajtam keresztülfutó távbeszélést megszüntetendő. Öröm az arcomon, hogy tehetek valamit, ami jótékonyságként tetszeleg. De hallom a szavakat és látom a grimaszt a sminkbe falazva: „Ütálom, miKoptatott kaptafák kor így ugrálnak a .fiatalok' és öregnek néznek." Bosszant az udvariasságom és gondolkozom, hogy azt mondjam-e, azonnal álljon föl. De nem, legyen ez az ő bocsánatos gyengesége, butaságokba minek keveredni. A rádió egyre fárasztóbb perceket okoz. Kérdi egy vékony, szőke és mosolygós női hang az ismeretlen csatornán: „Vajon milyenek azok a női és férfi szerepek? Mikor vagyunk nőiesek és férfiasak?" A válaszok unalmasak, a szerepek közhelyszámba mennek. „Járjunk szoknyában, vagy nadrágban? Engedjük, hogy kifizessék a számlánkat és előre kinyissák a kocsi , ajtaját, vagy ne? Segítsék föl a kabátunkat, vagy föl tudjuk azt egyedül is venni? Csacsogjunk, vagy beszéljünk fontos dolgokról?" Ez fáraszt. Mindkettő. A rádiós elmélet és a helyszíni gyakorlat. Főleg ez a szerepes dolog. Mert mi van akkor, ha úgy hozza a helyzet, hogy pont azt a szerepet nem ismerjük, amit játszani kellene. Csőd és bámészkodás. De azt mondom, megérdemli, aki erre rendezkedik be. Én is megérdemlem, hogy belementem a helycserés támadásba/védekezésbe. Azt hiszem, szerep nincs elegendő, de butaság és szereplő annál több. Podmaniczky Szilárd — A növényekre is ök vigyáznak. — Igen, a zöldterületek megóvása is feladatuk, sőt az elszórt papírdarabokat is fölszurkálják a botjukra. Jelentenek minden olyan eseményt, csőtörést, aknafedőeltűnést ... — Még azt is lopják? — ... vagy rongálást, ami szakembereink közreműködését igényli. — Hatósági jogkörük van? — Természetesen nincs, mi szolgáltató vállalat vagyunk. — A jelzett hibákat gyorsan ki tudják javítani? — Sajnos, erre sem elég emberünk, sem elég pénzünk nincs. Annyi a kár, a rongálás, hogy néha hetekig, sőt esetleg hónapot^g nem tudunk sort keríteni a javításra. Dankó Bálinttal a Móraparkban, azaz a Stefánián találkoztam. Éppen a játszótér kis ivókútját tisztogatta. — Még 4 ezer forint sincs a nyugdíjam. Jól jön hozzá ez a kis pénz. — Sok a tennivalója? — Akad elég. Sok szemetet dobálnak szét az emberek. De másra is kell figyelni. Nemrég leszakadt egy tölgyfaág a vár mögött. Volt vagy tízméteres, olyan derékvastagságú. Ezt is jelentettem, ki is jöttek összevágni, nemsokára elviszik. Vigyázok a virágokra is, a fűre, sajnos, már hiába ... Aztán itt a nyár, sokan pancsolnak a szökőkút medencéjében, őket is ki kell parancsolni onnan. — Elegen vannak? — Dehogyis... Csak hát mások nem vállalják, főleg a hulladékgyűjtés miatt... Kevesen vannak, segítsünk nekik mi is, mindanynyian! Nyilas Péter