Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-31 / 178. szám

5 1989. július 31., hétfő A mályvaszín Nap első fénye (Folytatás az 1. oldalról.) fejenként harmincöt kőbányait, s ezzel elvannak, mint befőtt az üvegben, igen. A szegedi lányokat nemigen bántják, saját nőket hoznak magukkal, különbejárattal — a kérdés csak az. minek kell mindehhez utazni két-háromszáz kilométert? . . . Vannak köztük persze polgárosultabbak is, jócskán — ám még ők is bízvást elkülöníthetők a szegediektől. Aki szegedi — azzal kapcsolatban mindig van egy olyan érzése az itteni embernek, „mintha-már-láttam-volnavalahol" — ám a máshonnaniak kivétel nélkül tökidegen pofák. És másként is viselkednek — könnyedebbek, fesztelenek, mint aki itt élhal, elereszthetik magukat jócskán, nincs, ki elterjessze, hogy lám, a Béla tegnap már megint be volt akasztva, mint az atom, ugye — holott igazán tudhatná, hogy piálni szükségtelen és helytelen, no meg egészségtelen. Igen —Szegeden a Bélák eleresztik magukat, aminek következtében néha nem is emlékeznek az ifjúsági napokból semmire. Nem vagy elég! Éjféltől pedig — folyómenti utcabál! Zene és zene, jókedv és zsivaj, táncoló tömeg. A léptek alatt üveg csörren, a lámpafényben léggömb röppen. — Nem vagy elég, nem vagy elég, nem vagy elég durva! — énekli két alig ittas nő a parkban (miközben épp Beatles-szám megy). Hajnalig tart a happening, gond egy szál sem, no problem. A Szőke Tiszán dizsizene, színek és fények, szegediekkel van tele a hajó — ezt véletlenül egész pontosan tudom, onnét jövök én is. A miskolciak—győriek, egyéb túlnaniak javában alszanak már a fák alatt, kell az erő, a híd alatt készülődik már — no, mi is? — talán a másnap, a vasárnap, valamint a felkelő Nap. Mályvaszínű, első fénye — törött nyakú, zöld üvegen csillan. Ebből lesz az arany sugár. r „Elt az áram, mindenütt...!" A szervezők elcsigázott csapatával félhomályos, hűvös klubhelyiségben beszélgettem tegnap reggel. Csányi Zoltán Szefisz-titkár, a rendezvény legfőbb felelőse mondta — az előre megszervezett programokat tervszerűen, pontosan, helyszínre-időre lebontva sikerült megoldani. Szavait csak időnként szakította félbe Szalka Géza horkolása — aki napkeltéig teljesített éjszakai ügyeletet. A programok két főszervezője, Lippai Éva és Józsa Mária elmondták, hogy a színterek eseményeit helyszín felelősökön keresztül lehetett kontrollálni. A szervezés gördülékeny volt, balhé nuku, élt az áram mindenütt; az eső is csak némi időbeli eltolódást okozott — öt perccel a hirtelen jött nyári zápor elvonulása után már tízezernyi ember várta a karnevált, amit egyébként mindenki megnyert — a résztvevő vállalatok mindegyike kapott díjat. Jól érezték magukat a megjelent együttesek is; egynémelyik tán sosem fog egyszerre ennyi ehibernek zenélni ... S bár országosan sehol nem hirdették a rendezvényt — mégis többen jöttek, mint amit várni lehetett: csak az utcabálon két és fél ezren jelentek meg egyidejűleg — mondta Lippai Éva, aki profi szervezőnek számít, 4 éve „csinálja" az ifjúsági napokat, kellő rutinra tett szert.. — Ifjúsági napok természetesen, lesznek jövőre is; a Szegedi Fiatalok Szövetsége máris támogatókat keres a következő évi rendezvényre. Támogató bárki lehet, magánember, cég, szervezet, vagyonos párt, satöbbi... — mondta a szervezők elcsigá-* zott csapata, melynek tagjai egyébként külön juttatást nem kapnak a lebonyolításért; számukra ez nem különmunka volt, hanem napi kötelesség. Az összeállítást Farkas Csaba írta, a fotókat Somogyi Károlyné készítette. Vörös szmoking, vörös lady, YÖrÖS CSillag ] Benkóék Újszegeden A címbéli szín ne ragadja el az olvasó képzeletét: nem az MSZMP jelöltjének korteskörútjáról olvashat ezen írásműben, hanem a Benkó Dixieland Band újszegedi koncertjéről. Vörös szmoking feszült az égyüttes tagjain, amikor a nagyérdemű elé léptek a ligetbeli szabadtéri színpadon. Csak a címszereplő, Benkó Sándor viselt feketét, aminek okát rövidest megtudhattuk. A zenekar beugrós trombitására, Lázár Istvánra ruházta saját vörösét, s így nem a főnöki különállást, hanem a „kettes számú szmoking" színét mutatta a fekete. Amúgy a beugrós trombitás már a bemutatkozó számban (Royal Garden Blues) olyan szolófutamokat produkált, ami bizonyította, érdemes arra. hogy a nála jóval idősebb (immár 32 éves) dixielandben zenéljen. .„Angliából jöttünk" — ez volt a mottója Benkó Sándornak, aki a számok közti szüneteket a publikummal való csevegésre is fölhasználta. A könnyűzenei nagyhatalomnak számító Angliában először játszott a zenekar, tehát nagy dolognak számít, hogy arra az elit piacra is betörtek, s játszhattak a kultúra templomában, a londoni Royal Festival Hall-ban is. Ha az újszegedi szabadtéri színpadot (még) nem is emlegetik hasonlóképp a kultúra fellegváraként, tény, hogy hosszú évek tervezgetése után a Szabadtéri Játékok keretében is először léptek fel Szegeden. Az idén tehát először Anglia és először — ilyen értelemben, mert hát, a JATE-klubban gyakran szerepelnek — Szeged — mondta Benkó Sándor. A Halmos Vilmos (zongora) — Vajda Sándor (bőgő) — Járai János (dob) trió közben már a Vörös asszony (The red lady) című számmal bűvölte a nosztalgiázó közönséget, melyről átlagéletkora alapján feltételezhető: sokan a kezdetektől szimpatizánsai Benkóéknak — és a dixie-zenének. A „lady" színe persze itt sem pártállását jelezte, hanem a trió érzékeny (érzéki?) zenéjével is aláhúzott sejtelmesSégét, megközelíthetetlenségét. Közönség és zenekar közti kapcsolat további oldódásával Halmos Vilmos újabb arcát mutatta be: a „mellébeszélésnek" nevezett szöveggel aláfestett zenéjét hallgathattuk, több nyelven. „Netolicska, bugyinyista" — énekelte állítólag csehül, de gyanítom," egy cseh hallgató kevesebbet értett volna mindebből, mint a magyar, s hasonlóképp lenne ez á „biedermeier sparherd-sezlonhokedli" németnek álcázott beénekléssel is. Ekkorra dixieland és közönsége gondolatban összemelegedett, de tett még a tűzre Nagy Jenő, amikor bendzsón elpengette Rágógumi blues-át, 8 Nagy Iván, aki nemcsak pozanjából préselt ki elismerést kiváltó hangokat, de a Mához száz évre cimü számába bravúrosan „költötte" bele a Benkó-band tagjait. Akiknek 32 évi muzsikálása idején megannyi könnyűzenei irányzat dübörgött a csúcsra, s tűnt el a süllyesztőben. Ez így lesz ezután is — mondja Benkó Sándor. — A dixie-zene minden különösebb megrázkódtatás nélkül marad örök életű, mert mindig tud az adott korhoz, az adott kornak megfelelően szólni. „Leértékelés volt a Vörös csillag (Red star) áruházban" — jelentette ki a zenekarvezető egy kevésbé komoly pillanatában. Természetesen ennek semmi szimbolikus jelentősége nincsen — tette hozzá széles mosollyal. Egy kis gondolati ugrással ehhez azt is hozzáfűzte, Szeged szellemisége most olyan vonzerő, aminek jó érzés részesévé válni. Udvarias kijelentés. Aztán megszólalt a Sweet Georgia Brown — ami szabad fordításban annyit tesz: kellemes esténk volt. Balogh Tamás Pénz zsákszámra A Jugoszlávia éléskamrájaként emelegetett Vajdaságban befejeződött az aratás, s megkezdődött. a szerződéskötések alapján termesztett búza átvétele és kifizetése. Az éves viszonylatban 1300 százalék körüli infláció különös helyzetet teremtett: a gazdák zsákszámra kapják a pénzt, mert 100 000, 50 000, és 20 000 dináros bank+ jegyből hiány van, és 5000 dinárosokkal fizetik ki őket. Az egész aratás alatt nem zsákoltam annyit, mint most — nyilatkozta tréfásan az egyik átvevőhelyen egy szállítómunkás, az 5000 dinárosok kötegeivel teli zsák súlya alatt görnyedve. A boltokban kelendő áru lett a krumpliszsák, a termelők egymás után vásárolják, hogy abban vigyék haza pénzüket. A jövendőmondó ürügyén Nagy László felvétele Kísérlet, érdekvédelemre Most, hogy legalább az világos, mennyi mindent bírtunk tönkretenni, az ember nem érti: miért nem élhet, ami még működőképes. Az idei néptáncfesztivál — a SZOT-támogatás hiányában — talán az utolsó; és akkor az a gála műsora is. Amely minden második évben, minden előadásán képes volt megtölteni a roppant nézőteret — s ilyenként is már-már egyedülálló. A néptá ncf esz ti vál körüli huzavona tehát akkor is érthetetlen, ha „piaci szemléletünk" van. Hiszen veszik a népek! Az a hír járja, hogy a pénz könyvtárakra keli, nem erre a tinglitanglira.. . Nos, rutinunk, az aztán tényleg ván" ebben: nagyon tudjuk, hogy összetartozókat miként kell egymás ellen kijátszani. A sorvasztás, a lassú elműla'ás technikái kétségtelenül kifinomodtak, nemcsak a kultúra és a művészetek berkeiben. A bizonytalanság légköre ellenére, amelyben ez az utolsó (?) néptáncjáték, A jövendőmondó mégiscsak létrejött, találni biztató tényeket: 1. megint telt ház és siker volt a Dóm téren a néptáncgála; 2. talán éppen most, A jövendőmondóval vqlt egészen nyilvánvalóvá, hogy nem kell kendőznie magát ennek a speciális, egyedi, direkt ide kitalált műfajnak, mert — a pénzek gazdáin kívül — mindenki elfogadja annak — ami; bátran és felszabadultan lehet immár egy forgatagos nemzetközi fesztivál záróműsora, amelynek az a célja. hogy minden résztvevőnek exkluzív fellépési alkalmat adjon, ezzel ezreket szórakoztasson, egyszersmind bizonyítva eme ezTeknek, hogy a hagyomány: érték. A nyíltan, vállaltan laza egységbe komponált idei táncjáték „meséje" mindösszesen: a jövendőt mondó, varázsoló, táltos ember (Polner Zoltán Makó-környéki néprajzi gyűjtéseinek főszereplője) világot látni se. gít a gyerekeknek, s a felnövő generáció elsajátítja az Ady Endre-magatartást: „Föl-földobott kő. földedre hullva, i Kicsi országom, újra meg újra / Hazajön fiad." Ebben az előadásban is, mint a korábbi táncjátékokban, az a megragadó, hogy békésen egybesimulnak benne a népek egymástól eltérő táncai, s hogy gondosan kiválogatott csokrot nyújt át a magyar hagyománykincsből. szokásokból, népi játékokból, dalokból, táncokból. Tudatos színházi róka. hatáslélektani tudor a válogató. ügy szerkeszti a karna. rászámokat, gyermekjátékokat. lírai kettősöket, fnonstruózus tömegieleneteket ahogy az szemnek. fülnek ingere... Nóvák Ferencnek hívják, koreográfus-rendező. Ugyanígy jár el a zenei vezető, Rossa László. Mindketten néptánc és -zenei anyagból építkeznek, ám ennek elemeit eredeti, saját modorban űjraalkotják, mai színpadra alkalmazzák. Modern színházat csinálnak, amit néptáncszínháznak neveznek!, s ami — bizony mondom — megérinti, hatása alá vonja a mai embert Hasonlóképpen lehetnek ezzel a közreműködők, külö-nósen a magyar együttesek táncosai (többségük anyanyelvi szinten tudja a néptáncot), akik egymással ver.sengve kívánnak részt venni e szabadtéri demonstráción, ebben a nagyszabású látványkavalkádban. Aki közel ül a színpadhoz, látja rajtuk: szeretnek szerepelni, örülnek a táncnak (a szólókban á profi táncos szegediek, Juhász Zsolt, Tésik Péter, Csúri Ákos adta at a nézőknek a mozdulat oromét). A kicsi gyerekeket istápoló Bubik István is élvezte a játékot, verset mondott, Polner Zoltán képgazdag. erőteljes szövegeire szerzett, megkapóan szép — és nehéz — Rossa-dalokat énekelt, s a finálé kalotaszegi táncát járta . .. Fehér Miklós puritán, de funkcionális színpadán, amelynek hatásos dísze a templomot borító, horoszkópos háttérfüggóny volt, mindenki tehetségesen, őszinte odaadással, fegyelmezett erőfeszítéssel, és mégis belső örömmel — játszott. Ezt megérezték a nézőtéren. Tinglitangli? Mi az érték, ha nem ez? Sulyok Erzsébet már halálom is hasztalan"? Eredménytelen volt a harca. Az egész nem ért semmit. Ekörül a politikai moslékosvödör körül most is ugyanazok röfögnek. A Zoli egy Gundel-gyerek volt, már csak a jóízlés miatt se állt a moslékosvödör fölé. Szombaton este a TV2 műsorában a Gyalog a mennyországba című, 1959es film vetítése után mondta ezeket (vagy majdnem pontosan ezeket) a szavakat Cserhalmi György színművész. A film egyik főszereplőjéről, Latinovits Zoltánról beszélgetni hívták be a stúdióba (plusz a másik főszereplőt, Törőcsik Marit). A pillanat az igazságé volt, elementáris hatású; a politikai moslékosvödrök között hányingerrel küszködőre? a kulturálatlanság közép-európai tényerében fuldoklóra? a hatalomvágy, az önzés, a korlátoltság, a gátlástalanság legújabb harcosainak kiszolgáltatott bolondra? Holnapig tudná akárki sorolni . . . Akárki, mert az is véletlen ebben az országban,- hogy kinek a keze ügyében van éppen toll, s amit leír, kinyomtatják. Mint ahogy véletlen, hogy kiből lesz színész, kiből meg színigazgató, miegymás. Vagy mégsem? Miféle erők működnek, hogy roszszul működtessenek — mindent és mindenkit? Miért nem lehetett Latinovitsnak egy csapata, hasonszőrű emberekből, akikkel színházat csinált volna? Mindegy, hogy milyet (senki se tudta — és most már soha senki sem fogja megtudni —, hogy pontosan milyet). Mást. Egész rövid életében ezt akarta. Nem jöhetett össze. Miért nem csinálhat most sem, se színházat, se semmit senki, aki — más? Miért nem lehet csapata a moslékosvödörtöl — már m Reflex csak ízlésük miatt is — távolmaradóknak? Nézem ezt a fegyelmezett embert, Cserhalmi Györgyöt. Amit megél naponta, azt mondja. Szavai érzékenyek, pontosak, feszesek, lényegbevilágítók. Már-már embertelenül fegyelmezettek. Szenvedély és szenvedés izzik mögöttük. Kiábrándító élettudás és eszeveszett hit. A harcok értelmetlenek, mondja, miközben egyfolytában és megveszekedetten harcol — az emberminőségért. A világ létezői közül olyasvalamelyikért, amelyik nem röfög, nem is eszik, csak — főz. Mint az a Gundel-gyerek. Látni rajta, Cserhalmi se érti, mért nem főzhet, aki tud főzni, meg akar is? Mért kell annak ebbe belehalni? De előbb még megtudniszenvedni, hogy bolondot játszottak vele, s már halála is hasztalan? Mért kényszerülnek itt folyton-folyvást értetlenkedve erről kérdezősködni — generációk másai? deviánsai? diszharmóniásai? a többi után hiún vágyakozó magányosai? A rémálmokban visszatér a balsejtelem: egyszer csak nem születnek ilyenek. Holtukban nem lesz belőlük jó üzlet. Nem írnak róluk könyveket, fényképeiket nem válogatják albumba, nem hagyják veszni puszta hanyagságból a hang- és képfelvételeiket, nem szerkesztik emlékező tévéműsorokba, ami puszta hanyagságból megmaradt, nem neveznek el róluk egyesületet, utcát, színházat, részvény-' társaságot és hajót. Senki se emlékszik rájuk. Akkor már nem lesz senki. S. E.