Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

Q O 1989.július 29., szombat Korai gyermekkorom nagy élménye a rettenete*, eszméletlen szárazság. Pontos dátumhoz aligha tudnám kötni a nagy aszályt, ezért meg sem kísérelem — de úgy rémlik, volt olyan év, amikor szinte egyáltalán nem esett. Hó nélküli, csontkemény faggyal köszöntött be az esztendő, kitavaszodván elkezdett fújni a déli szél, fújt, fújt. porlasztotta a hantotrögöt. nyár volt már. mire elállt, s ez a nyár akkora szárazságot támasztott, olyan vakító, hófehér fénnyel, hogy nem felejtem el soha. Nagyapám kinn dolgozott a határban, a sivatagmérelú fokhagymaföldeken: éreztem én. hogy valami baj van. hiszen egy napon fürjet hozott haza, ami holtan hullott le a magasból, egyenest a lába elé — de csak akkor tudtam meg, mekkora a baj. amikor egyszer esak hallom ám: — Heej. testvér, oda a hagyma, a krumpli, minden kisült... — Máig sem tudom. a számtalan rokon közül kinek mondta ezt nagyapám, de máig borzongat a hangjából kihallott keserűség, jóllehet nem emlékszem, hogy e szárazság által bármiben is hiányt szenvedtünk volna. Nagyanyám ekkor — három-négy éves lehettem — kézen fogott, és leballagtunk a Maros-partra. Ültünk a töltés tövében, nagyanyám mesélt, meséit 6 maga találta ki. miközben keleti tekintettel nézett valahová a távolba, vagy egy másik világba — előttünk pedig a Maros szaladt, hidegen, gyorsan, hallgatagon, a virágzó galériaerdö fúzfavattáit. a láthatatlan madarak füttyeit, medrének mélyén talán aranyport szállítva, de iszapot biztosan. ami egyebek közt mázsás harcsáknak nyújt menedéket, mely harcsák gyomrában nyakék zörög, meggazdagszik a halász, aki kifogja a harcsát... Ez volt hát clsó találkozásom a vizekkel, a halakkal. A hóség meg a víz azóta is életelemem, és ha idebenn. a szerkesztőségben nyárközép s kánikula lévén, a munkatársak „alig élnek" — én ekkor érzem úgy. hogy itt az ideális állapot, s ha ilyenkor lecsukom a szemem, megjelenik előttem a fodrozódó, villódzó Tisza. — No. de még mielőtt rátérnék a tiszai halakra és horgászatra, még egy Maros menti emlék... Tízéves lehettem, nagyon aktív orvhorgász — bár ilyetén mibenlétemnek egyáltalán nem voltam tudatában, hiszen a halőri intézmény akkoriban ismeretlen fogalomnak számított Ferencszállás táján. Szóval, javában sncciztem a kercsztgáton (persze, azt sem tudtam, hogy snecizek. én egyszerűen csak „pccáztam"). jöttek is a küs/ök egymás után. De mivel közvetlenül mellettem óriási rablások csattogtak-fröcsköltek — gondoltam egyet, s az egyik snccit rátűztem a horogra. így dobva be a vízbe. Az úszó azonnal elmerült, azt hittem, a kishal húzta le, megrántottam a botot, nagy csapkodas és én kilódítottam a partra egy két. két és fél arasznyi színezüst halat. Nem tudom, melyikünk volt nagyobb zavarban — én-e vagy a gyerek-balin, de csakhamar magamhoz tértem, s rohanvást vittem haza az óriási, hihetetlen méretű zsákmányt. (Pedig még csalódott is voltam, mert eddig nem láttam ragadozó halat, amit kizárólag vérszomjas pofával, csattogó fogakkal tudtam elképzelni, és ez a kicsi bálin ezzel szemben oly ártatlan volt, mint egy ma született bárány, sót ráadásul fogatlan...) — így váltam jórészt rablóhalazóvá. s egy hazavihető süllőnek ma is jobban örülök, mint egy kétszer akkora pontynak. Persze, az is elképzelhető. hogy nem volt elegendő alkalmam jól begyakorolni a kétszer akkora pontyok által keltett frenetikus örömérzést... A Marosról azonban immár csorogjunk le a szegedi Tiszára, a derús úszóházak közé, a rakpart tövébe. — Valamely nyáron váratlanul beállítottak hozzánk az ország túlfelén lakó ismerőseim. Szegeden még sosem jártak, nagy horgászok voltak, és mert úgy hallották, hogy a Tisza csodavíz, múzeumok helyett horgászatot követeltek, s szabadtérinézés helyett halászlét akartak — enni. Mindenekelőtt kellően megbotránkoztam. majd fölszereltem őket keszegezó készségekkel. Mellékesen magamhoz vettem egy süllózót is. aztán — persze másnap és hajnalok hajnalán - elindultunk a víz iránt. Nem mondhatni, hogy lementünk volna a térképről, mert a Tisza..MI KELL A SIKERHEZ? SOK IDO. ES NEMI KONYÍTÁS..." Horgászat a szegedi Tiszán emlékműtől kissé visszább. a kövezésen pakoltunk le. A hajnal még esak nem is pitymallott, hold- és lámpafényben úsztunk, dc az egyetlen ún. „jó helyen" ami egy kis kiszögellés, már mozgolódtak ketten-hárman. Nem baj. jó lesz nekünk a sima kövezés is. — Mindenekelőtt beetettünk (az etetőanyag fele dara, másik fele parti iszap, jól összegyúrva, ezt nem viszi el könynyen a víz), s hajnalodván, nagy nehezen egy. azaz egy csalihalat, küszt is fogtam. Kettévágtam, egyik felét rátűztem a horogra, majd következett a bedobás — mindössze tíz méternyire. — Le fog akadni — mondta Laci. a nagyobbik horgász. — Szerintem máris leakadt a kövek közé a horogólom. ki sem tudod venni... — Ekkor azonban a kapásjelzó (amit simán használni tudtunk, olyan lassan folyt a víz) elkezdett emelkedni, emelkedett, emelkedett: a lényeg az. hogy bevágás után egy félkilós sülló keveredett ki a partra. Barátaim nem hittek a szemüknek — nahát, mondták, tényleg csodavíz ez a Tisza, fogassüllök grasszálnak a város közepén... — Hát igen. mi ezt itt így csináljuk — mondtam szerényen, de valamilyen oknál fogva nem tettem hozzá, hogy ez. így. tikkasztó nyárközépen, havonta egyszer-kétszer sincs így; s erősen drukkoltam, nehogy a nyakunkra jöjjenek csodálkozni a kiszögellésen horgászók. mert menten le leszek leplezve... Miközben én a süllóvel töltöttem az időt. Laciéknál megjöttek a keszegek. s a szákban, ami villás végú ágra akasztva ázott a vízben, javában gvúltek a halak. Eleinte csak apró karikák jöttek, és néhány bodorka. de késóbb megjöttek a húszhuszonöt dekás jászok, aztán pedig szinte levágódott Béla botjának hegye a vízre, s a mélyben vágtatni kezdett valami nagyobb hal. Az immár majd tízéves, de ma is kiváló kis Abu Cardinal orsó fékje azonban jól volt beállítva, s Béla — heves taglejtésekkel és rendkívül élénk gesztikulálással kísért vezényszavaink közepette — parthoz irányított egy szép halat, amiről először azt hittük, nagy jászkeszeg. ám kiderült róla: majdnem háromnegyed kilós domolvkó. ... A csatazajra persze köribénk gyúlt vagy tizenöt horgász — közben hirtelen reggel lett. benépesedett a part —, de mondhattak ók ezek után bármit, Laciék szentül meg voltak gyözódvc, hogy itt mindig így megy... Ezek után fogtunk még jó fél kilónyi karikát — a domolykó csapkodása a jászokat, úgy túnik, elzavarta —, s nagy büszkén hazatértünk, élénk feltűnést keltve a forgalmas Dugonics téren, ahol Laciék hosszasan bámulták a s/ökökutat. és horgászbottal, teli zsákkal a kezükben úgy néztek ki, mint akik a szökókútból fogták a halakat... Melyeknek egyébként kizárólag a szép Ánikó nem örült. Béla akkori felesége. mert neki kellett őket megpucolni. sót azt a pontyot is, amit — pironkodva - az Oroszlán utcai halszaküzletben szereztünk be... Hej. de szép nap is volt, csak hát tavalyelőtt volt... (— És hogy a süllózó készség ólma miért nem akadt le a kövezésen? Nos. a következőkben leírt szerelék majdnem leakadhatatlan: a zsinóron lévó ütköző fölé mindkét végén füllel ellátott. húszcentis drótdarabot rögzítünk. oly módon, hogy a drót felsó fülébe a zsinórt fűzzük be. az alsóra pedig egy beföttesgumit. A gumival két-háromszorosan körülcsavarunk bármely megfelelő méretű ólmot, vagy pláne ködarabot — s ha a kódarab besodródik a kövek közé, húzásunkra a gumi kinyúlik, a súly lenn marad, a szereléket pedig sértetlenül visszanyerjük... A drótdarab felsó fülébe fűzött zsinór pedig szabadon fut — csúszósúlyos szerelékről van tehát szó). A Tisza szegedi szakaszán, persze. nemcsak kis halak vannak... Ezt nemcsak én állítom, hane«i Mojzes Lajos is, aki mestersége szerint taxis, kedvelt időtöltése szerint pedig horgász a javából, aki csakis harcsára megy. Rabolhat a sülló. bálin, ugrálhat a ponty az orra előtt — rájuk sem bojszint, mereven figyeli a botvég rezdülését, figyelme a vízfencken járó. márványfoltos, titokzatos rablóhalra van beállítva. Mojzes Lajos rekordharcsája húsz kilón felüli — ezt csak az kicsinyellje le. aki fogott már nagyobbat —, a két-háromkilósak pedig gyakorlatában mindennaposak... Nem csoda, hogy megkértem: vinne el magával egy harcsakirándulásra. ... Hajnalban indultunk, fél hatkor már javában hasította a vizet a csónak orra. — Fölmegyünk jó tíz kilométert, a Maros-torok fölé — mondta Mojzes Lajos, közben pedig bemutatta harcsázófölszerelését. A jó harcsázókészülék eszerint áll egy viszonylag rövid, de kemény botból, s egy nagy méretű orsóból (Mojzes a ,.B speciál" elnevezésű, kiváló műszert használja, melynek számtalan egyéb erénye közt legfontosabb tulajdonsága. hogy nem csavarja a zsinórt). Az orsóra ötvenes zsinórt érdemes fölcsévélni — ha vastagabb. semmi vész. ha vékonyabb, annál inkább. — Az egész szerszám legfontosabb része a horog hegye — mondta a nagy harcsafogó, hozzátéve: ha a horoghegy nincs tűhegyesre reszelve, jobb, ha eleve útnak sem indulunk, legalábbis harcsázni; a kicsikét is tompa hegyű horog ugyanis nem üti át a hal kemény szájpadlását. Az ólom a fözsinór végére kerül, s a horog nem túl hosszú „batonyán" (elöke, azaz patony) foglaljon helyet; kapásjelző nem kell. Ennyi. — Csaliként lóbogarat és nadályt célszerű használni. Ha van némi szabadidőnk, s kellő erőben is vagyunk, másfél hektár ártér fölásása után össze is szedhetünk ezekből néhány horgászatra elegendő mennyiséget, valamint a szintén alkalmas iszapgilisztából is — főleg, ha közben a szúnyogok élni hagynak, ami nem valószínű... Ezt fölismerve néhány maszek horgászcikkárus egyebek közt lóbogarat és nadályt is értékesít elég borsos áron; megszállottabb harcsahorgászok ötszázasokat is otthagynák értük — illetve dehogy értük, hanem a reménybeli nagy harcsáért, amely lehet akár százkilós is... Közben meg is érkeztünk a tetthelyre. tükörsima vizű kanyarba. — Tízméteres vízen vagyunk, a fenék itt kemény márga — mondta Mojzes; a keló nap még az ártéri erdő mögött volt; vízbe csúszott, óriás fák ágcsonkjai meredeztek a gőzölgő víz alól, feketén... Az első kapás: megremegett, megrezdült a botvég, s bevágás után visszadobandó, harminc centis harcsakölyök került a csónakba. (Ekkor láttuk csak, hogy a kígyómozgású, szívós nadály a horoggal együtt kibújt a kopoltyúján.) Baj nélkül úszta meg tehát a találkozást, éppúgy, mint a többi, négy-öt elóreálló bajszú, nagyfejű apró harcsa, melyek súrún jöttek egymás után, de nagy kapás — egy sem volt. Mojzes enyhén ebadtázott, „nem így szokott ez itt menni", mondta, s ekkor az egyik botvég szépen meghajlott s úgy maradt. Bevágás, a zsinór ferdén kifut, kerepel az orsó, szaggatottan húz a hal (ilyenkor jó a „B speciál"!). már itt van a csónak mellett, de még a mélyben, merőlegesen mutat vízre a zsinór... Aztán pár buborék, s még mielőtt á horgonykötél közelébe keveredne a hal, Mojzes már emeli is fölfelé... Immár szákban, a csónakban csapkod a jó kétkilós harcsa: hasa kemény, szinte zörögnek benne valamik. — Rák — mondta Mojzes Lajos, miközben kioperálta a hal szájából a horgot —, megeszik ez mindent, amihez hozzájut... — Délelőtt tíz volt. mikor — több kapás nem lévén — fölszedtük a horgonyt, s a visszaúton, nagyon beszűkült fantáziával, kizárólag a rántott harcsáról és kapcsolt részeiről tudtunk csak beszélni... És még három jó témáról, melyek a kővetkezők voltak: harcsa roston, harcsa paprikásan, továbbá harcsa kékre főzve. (Ez a kékre főzés egyébként korántsem költői túlzás...) A kék harcsa elkészítési módja pedig: veszünk egy másfél kilós harcsát, megtisztítjuk, fölszeleteljük, egy órán át állni hagyjuk, Halfözö edényben vizet, ecetet, fehér bort. babérlevelet, szemes borsot, sárgarépát, petrezselyemgyökeret, zellert, vöröshagymát összevágva fölforralunk, s a halat beletesszük. Ha megpuhult, tálra tesszük, sós vízben főtt burgonyával tálaljuk... (A saját fogásu harcsa — természetesen — mindig kékebb, mint a bolti.) A Tisza, persze, nemcsak harcsából áll... Szintén Mojzes Lajosnak köszönhetem, hogy beszélhettem a Gyöngyhalásszal, akit egyébként Moldován Ferencnek hívnak, de mindenki elózó nevén szólítja: 6 maga is így mutatkozott be: — A Gyöngyhalász vagyok. ...Mestersége „kishalász", területe a Száraz-ér, a Hód-tavi csatorna. a Bogdán-ér és a Kis-Tisza, de ezektói akár éhen is veszhetne, a vízszennyezések annyira megritkították a halat. Éppen ezért általában a Tiszán keresi kenyerét. Szegvári József területén, s az ó írásos engedélyével. Kora tavasztól karácsonyig kinn ül a parton. Állandó helye a 182. folyamkilométer táján van, ezt a helyet ó maga eteti kukoricával, naponta több kilót is beszór a vízbe. A kukorica elég drága, ötszáz forint mázsája — de. mondta a Gyöngyhalász, csak állandó etetéssel lehet helyhez szoktatni a halakat. Mert ó nemigen varsázik, van egy emelóhálója s egy átkötóje — ezeken kívül csakis horgászattal fogja a halat, így biztosítva magának megélhetést. S ezek a horgászbotok... Tíz-tizenkét rövid nyelvű pícebot van a Gyöngyhalász mellett beszúrva a partba; hét-nyolc éves botok ezek. limusban nőtt körisfa vadhajtásai, soha el nem törnek, hajlíthatja őket akármennyire a hal. De ha mégis eltörnének — a rájuk csavart zsinór egyben tartja a törött botot. Húszhuszonöt méterre dob a Gyöngyhalász — vagyis inkább csak jól meglendíti a botot, amennyi zsinór lerepül, az lerepül, a többit a vízsodrás viszi magával; a horgot kanálformába öntött ólom tartja a fenéken —, az állandóan etetett helyen szinte mindig ott kóvályognak a halak. Mindenekelőtt pontyok, de keszegek is, márnák is... Meg persze, sajnos, a rákok. Gyöngyhalász ezzel a szerelékkel, ezekkel á bevá|ásra alig alkalmas botokkal is megfogja a maga halát — magam is láttam, olyan kapásai voltak, amelyekről más horgász legföljebb álmodik... És a többi tíz-tizenegy, súrún egymás mellé dobott horog közül szinte mindig összeakadás és gubanc nélkül tudta kivezetni a halat!... Hát ez az, amihez ördögi ügyesség és rengeteg tapasztalat kell; jóllehet a Gyöngyhalász mozdulatai gyakran elég esetlegesnek tűntek. — Mi mindebből a tanulság? Kézenfekvőnek tűnne kimondani, hogy a tiszai horgászat sikerének záloga a minél mértéktelenebb etetés, de mégsem merem kimondani. „Hogy mi kell a sikerhez? Sok idő, és némi konyítás" — mondta egyszer nekem valamely vízi ember, s mivel ezt tömörebben megfogalmazni aligha lehet, jobban teszem, ha abbahagyom az egészet... Oknyomozásnak helye nincs oly vizén, melynek mélyén harcsa él, gyomrában koponya, íábszárcsont keresztben, s az arany nyakékek. FARKAS CSABA M

ndig úgy teszek, mintha várnék valamire. Hagyom, hogy teljen az idő. De nem telik. Ülök egy szobában, mely idegenségével együtt az enyém, este nehezen alszom el. pedig tudom, ha alszom, gyorsabban telik, telhetne az idő. Szívom a cigarettákat és látom, hogy parttalan folyóval sodródok, vagyis egy helyben állok. Már nincsenek látomásaim erről vagy arról, minden valóságos, és egyszerűségével elképesztő. És mégis csak arra hagyatkozhatok, ami nincs körülöttem, arra a parányi pillanatra, amit valahol egy másik ember cipel belólem. Ha egyáltalán emlékszik még arra az óraműre, melyet néhány nap alatt átszereltem magamból az ő szervezetébe. Ezt aztán nem lehet komolyan venni, mert a világ úgy működik, hogy legtöbbször csak jelenlétünkben számítunk létező személynek vagy tárgynak, amely mozgásra képes és visszafojtott zokogásában fölzárkózik ahhoz a szerephez, mely a másikban múködó óraműhöz szükséges. Nos, néhány perce még zuhogott, azonban ez elmúlt, s teljes erejével szikrázik a délutáni Nap. Ebben benne vagyok. Szamárság lenne bármit is letagadnom vagy úgy beszélnem róla, mintha PODMANICZKY SZILÁRD A szerelem metafizikája más értelme lenne, mint amihez ragaszkodunk benne. Ez az értelem apróságok szövevénye: egy esócsepp, egy fűszál és egy mosoly keveréke, s abban a pillanatban, hogy ennek így értelmet adunk, az esócsepphez már hozzátartozik a felhók rajzolata, a rajzolatban a képmás, a fűszál abból a földből táplálkozik, mely lábnyomokat őriz, a lábnyomokba esővíz költözik, melyben az arc tükröződik, aztán az égbolt, mint időben eltérő jelenség egy távoli emlék elóhangja lesz, melyben az elemek történetté állnak össze és ismét helyet foglal a világ abban a képben, és átenged magán minden újabb elemet, mely egy esócseppból, egy fűszálból és egy mosolyból teremtetett. A történet és a világ főszereplője mindenképpen a mosoly, mely a világ összes elemével az általunk meghatározott rendszer szerint kapcsolódik. így bármely tárgyat válasszuk is a kezdeteknek, annak a pontnak, ahol a jelen idő fészkel, minduntalan ugyanazon mélységes hálózat szövődik, mely által magunkhoz vesszük létezésünk alapfeltételeit, még ha más és más ívek kapcsolódnak is: ez a mélység számára teljesen mindegy. És báfki érkezhet erre a tájra, mert nincs engedélye az értelmezéshez, így kívülről jött, tehát idegen; rosszabb esetben gyűlöletes, mert folyton az idővel hozakodik elő, hozzánk érinti az időt, és ez szabálytalan, és kizökkent a pesszimista időszámításból, azaz a parttalan hánykolódásból. mely egyedüli lehetőség a beteljesülésre. És érkezik egy levél, tartalom és forma nélkül, jelenléte adomány, s ezzel a belső narrátor megismétli a világot, ahol egyre szaporodó elemek növelik a függőséget és az újrateremtés lehetőségét. A levélben szavakat és mondatokat olvashatunk, holott ez a húség legszebb állapota, azé a húségé, melynek egyik oldalán a létezés, a másikon a teljes pusztulás tartózkodik. Ez kérlelhetetlen, de tiszta magyarázata a beszédes és őrült ragaszkodásnak. De nem, nem jön levél: a tartalom és a forma tagadása lehetetlen, sót, maga a tagadás is, mely csupán alkalom a bámészkodásra.