Délmagyarország, 1989. július (79. évfolyam, 153-178. szám)

1989-07-29 / 177. szám

221 1989. július 29., szombat ® ® © magazin [ DM EGY FANTOM NYOMABAN Személyiségpótlék próféták / « / . / Sorra látom az amerikai krimiket, amelyekben az ügyvéd banditákkal, Zsarolással, közvéleménnyel, „politikai" nyomással nem törődve nyomoz védence érdekében, hogy végül drámaian összecsapva az ügyésszel, megnyerje az esküdtszéket és fölmentesse az ártatlant. Ezzel szemben Szolzsenyicinnél azt olvasom, hogy a sztálini perek idején az ügyvédek sokkal inkább képviselték a vádat, semmint védencüket, megbotránkozásukat és szörnyülködésüket fejezve ki ártatlan „ védencük " szörnyűséges „tettei" miatt. Jó, tudom, sokan elfogultsággal vádolják Szolzsenyicint, és legyintenek a sztálini idők hallatán. Csakhogy nemrégiben egy szovjet igazságügyi szakember nyilatkozatában is hasonlót olvastam a szovjetunióbeli igazságszolgáltatás mai helyzetéről. Hogy ott az ügyvédek nemigen jutnak szerephez, s ha jutnak is. abban sincs sok köszönet. Sok hát az ártatlanul vagy valódi bűnéhez képest elképesztően súlyosan elítélt. Az igazságszolgáltatás áldozatai. Hogy miért is érdemes mindezen — ha futólag is — elgondolkodni? Talán azért, hogy számba vegyük: ismerünk-e környezetünkben valódi személyiségeket? Azaz: lehet-e nálunk valaki igazi személyiség? S hogy mi is indokolja e kérdések föltevését éppen manapság? Talán az, hogy egyre többen lépnek föl azzal: ók igenis személyiséggé voltak képesek válni, és azok is tudtak maradni egy olyan világban, amely szürke nyájjá formálta legtöbbünket. Ók ezzel szemben autonóm, független lényként mindvégig képesek voltak megőrizni integritásukat, az önálló személyiség valamennyi fontos jegyét. Úgy, hogy sosem szervültek a szervilizmust kötelezően előíró „szocialista" világhoz. Azaz: személyiségek maradtak. Mindez természetesen akár magánügynek is lehetne tekinthető, ha az effajta megnyilatkozások mögött nem sejtene föl hol diszkrét homálylyal, hol szinte kifejezett nyíltsággal az a meggyőződés, hogy csakis ók tekinthetők a jövő letéteményeseinek. Csakis ők lehetnek e társadalom jövőbéli irányítói, merthogy egyesegyedül ók rendelkeznek az autonóm személyiség oly fontos és a jelenbenjövóben valóban nélkülözhetetlen jegyeivel. '!:: +NQS, önálló és érett személyiségek nélkül valóban fölbomlásra, kudarcok sorozatára, lassú leépülésre van ítélve minden társadalom. És az is alighanem tény, hogy az úgynevezett „létező szocializmus" egyik legnagyobb tragédiája, hogy zárt, kafkai világaiban szinte módszeresen és tudatosan — tán a „kollektivizmus" jegyében, tán az abszolút hatalom megközelíthetetlen gyakorlása érdekében — fölszámolta a kezdetben még szép számmal meglévő személyiségeket (pl. megsemmisítő táborokban). majd hihetetlen alapossággal kivonta a társadalomból azokat az eszközöket, amelyek birtoklása nélkülözhetetlen a valódi személyiségek kialakulásához. Több sorsfordulót is megélt a világ e században. Aligha véletlen, hogy amíg a század elején — amikor még nem volt „létező szocializmus", — a kommunista mozgalmak és pártok meglehetősen határozottan voltak képesek reagálni a világban zajló vagy éppen csak elkezdődő minőségi változásokra. Hisz éppen ennek köszönhető a noszf, az. hogy egy eurázsiai birodalomban egy kis kommunista párt képes volt nemcsak átvenni a hatalmat, hanem meg is őrizni, sót, abszolúttá és megkérdójelezhetetlenné tenni azt, majd egy évszázadra. Csakhogy abban a pártban még voltak meghatározó, nagyon képzett és nagyon önállóan gondolkodó és nagyon erőteljes-színes egyéniségek. Aztán változott a világ. Éppen az így megszerzett hatalom számolta föl sosem volt következetességgel a személyiségeket, és létrejöttük elemi föltételeit, kötelező utakat és dogmákat előírva, hogy századunk utolsó harmadára bekövetkezzék a voltaképpen előre látható katasztrófa. A világban megkezdődő vagy lezajló újabb minőségi változásokra immár folyamatosan kifejezetten rossz, vagy legalábbis nem kielégítő válaszokat adtak a „létező szocializmus" országai. Országai, mondom, hisz vállalati-vállalkozói, személyi autonómiák híján a világ e térfelén csakis országos méretű válaszok születhettek a történelem által föltett kérdésekre. S e téves és hibás és rengetegbe kerülő, országokat a fejletlen világ peremére taszító válaszok kritikus összetevőit hiába is látták szakemberek ezrei vagy akár tízezrei az egyes országokban, véleményüknek vagy nem mertek hangot adni. vagy ha meg is tették, az vajmi keveset, azaz semmit sem nyomott a latban a párt — és az államgépezet mindentudó, kollektív „bölcsességével" szemben. Ezen a ponton nyilván mindenkiből elemi erővel vetődik föl a kérdés: de mi köze ennek a személyiséghez? Csupán talán annyi, hogy a személyiség nem önmagától és önmagában való, hanem társadalmi tényezők összjátékának eredménye. S mint olyan, nemcsak véleménye van, — mint nagyjából minden gondolkodó embernek —, hanem lehetőségei következtében valóban és érdemben is képes befolyásolni szűkebb és tágabb körben a dolgok menetét. S minél több autonóm személyiség létezik egy világban, s minél inkább kiépültek — éppen a személyiségek mozgásterét megteremtendő — a demokrácia mechanizmusai, annál nagyobb esély van arra, hogy ne csupán „racionális", de a folyamatos „visszacsatolás" révén hatékony és eredményes válaszokat adjon egyén, szűkebb és tágabb közösség, ország és társadalom egy-egy minőségi változás által fölvetett kérdésre. De hát minálunk miért nem működtek ezek a mechanizmusok? Hisz adott válaszaink hibáit sokan látták tíz-tizenöt esztendővel ezelőtt is. S — hála viszonylagos hazai szabadságocskáinknak — írásban és szóban egyaránt hangot adtak több-kevesebb nyomatékkal ellenvéleményeiknek. Szerepvállalásuk vajh' miért nem lehetett hatással a tragikusnak bizonyult gyakorlatra? Talán a társadalmi-politikai mechanizmusok „árnyékoló" hatása következtében? Igen, ezért is. De ez a hatás is csak azért működhetett, mert nálunk, a „létező szocializmus" országaiban igazán sosem fejlődhettek ki nagyobb számban valódi személyiségek. És itt jön el a pillanat, amelyben hangsúlyozni kell, hogy az autonóm személyiség nem egyszerűen a sok irányúan képzett és önállóan gondolkodni képes ember. Mert ez csupán a dolog egyik, s esetünkben tán nem is legfontosabb oldala. A valóban autonóm személyiség ugyanis valószínűleg ott kezdődik, ha az egyén sok irányú képzettsége, tudása, tapasztalatai és informáltsága birtokában nemcsak önállóan gondolkodni, hanem valóban önállóan — cselekedni is képes! És éppen ez utóbbi nem adatott meg „a létező szocializmus" országaiban — szintesenkinek. — Hogyhogy senkinek?! — hördülnek föl nyilván sokak. Úgyhogy — senkinek. Az első titkárt és a miniszterelnököt elvek, ideológiák tabuhálója kötötte gúzsba, a vállalatigazgatót a fölülről lebontott, direkt vagy kevésbé direkt utasítások, az orvost a gyógyászati eszközök és paraméterek bornírt központi elosztása, a tanárt a tanterv merev utasításai, a maszekot a bürokrácia és a bürokraták csődtömege. Mindezekre immár készen is vagyon magyarázatunk: mert nem működött valódi alkotmányosság és jog és érdek ezekben az országokban, azért vált mindez lehetségessé. Sokak számára talán — igen. De aligha nem lehet nem észrevenni az alapvető bökkenőt, azt a meghatározó distinkciót a személyiségekkel bőségesen, illetve sehogyan sem rendelkező országok és világok között, ami majd kiszúrja a szemünket. Az autonóm személyiség kialakulásához és működőképes fönnmaradásához arra is nélkülözhetetlenül szükség van, hogy az a bizonyos sokoldalúan képzett és tájékozott és önállóan gondolkodni és véleményt alkotni képes ember rendelkezzék az anyagi önállóság olyan fokával, és biztonságával, hogy ne csak merjen, hanem lehetősége is legyen önállóan cselekedni. Ehhez pedig a létbiztonsághoz elegendő vagyonnal. illetve a létbiztonságot garantáló fölhalmozás egyéni lehetőségeivel kell rendelkeznie. Az alacsonyra szorított bérekkel és a „központilag" elosztott ilyen-olyan juttatások meghatározóvá válásával éppen ezt az alapvető föltételt semmisítették meg a „létező szocializmus" országai a személyiséggé válás lehetőségének rendszeréből. Elérve azt, hogy minálunk szinte mindenki, akit családi — egyéni felelősség terhel — kiszolgáltatott. Úgy tűnik hát, legtöbbször hamis az autonóm személyiség látszatát keltő igyekvés. Hisz családért és önmagáért felelősem élni csakis úgy élhetett valaki mifelénk, hogy számot vetett cselekvéseinek korlátaival, de igyekezett kihasználni minden, számára adott kis lehetőséget. Hisz például sok évvel ezelöttról ismerem Berend T. Iván egyértelműen elmarasztaló véleményét Bós-Nagymarosról. És ő ezt a véleményt több ízben írásba adta, az Akadémia szakértőivel közösen. Hogy nem vették figyelembe, arról aligha ó tehet. S hogy miért nem léptek föl nyilvánosan? Mert az egész ügymenetet titkosan kellett kezelni, titoksértésért pedig börtön jár. S vajon hol kaptak volna akkoriban nyilvánosságot? De legalább véleményüket írásba adták már akkor, amikor a beruházás mai, hangos ellenzői véleményeiknek legföljebb baráti beszélgetésekben mertek hangot adni. Vagy éppen véleményük sem volt. A világot aligha lehet megváltani. Legföljebb átformálni. Ehhez azonban aligha prófétákra, messiásokra, sokkal inkább felelős, s e felelősséghez alapokat biztosító szellemi és anyagi függetlenséggel rendelkező személyiségekre van szükség. Ehhez — és egyben Európához — kellene formálni jog-, tulajdon- és bérrendszerünket egyaránt. Azért is, hogy személyiségpótlékként ne kelljen — prófétákkal beérnünk. SZÁVAY ISTVÁN ZELEI MIKLÓS Utána minden nap fölkelnek az altatók a nyugtatók dobozaiból trappolnak az álom csigalépcsőjén beverik az ajtót nekik világítja ki a félelem az övéké az éjszaka ők dobognak a mellkasunkban nem a szívünk. Bálint Sándor vallomása SZOBRANAK FÖLAVATASA ELE A POSTAI IRÁNYÍTÓSZÁMOT •xlvatkadjék falirnll JJÚr • Srru^ji fkrQxb Feladó: Exp. Hoy$<j<!JL Wo-Jrk^ u- X/j TÍs'yxjcJ, Bach Endre 1905. június 18-án született a Pusztaszeri utcában. Ezért választotta diákként költői névnek a Szeri Endrét: a húszas évek elején ott találjuk ót Juhász Gyula ifjú tanítványainak és József Attila szegedi barátainak körében. A piarista gimnáziumban Bálint Sándor iskolatársa volt: egy osztállyal járt alatta, 1923ban érettségizett. Ősszel a szegedi egyetemen kezdte meg tanulmányait. 1924-tól 26-ig Páduában és Nápolyban tanult, és szerzett olasz nyelvből oklevelet; 1926/27-ben Berlinben, a Collegium Hungaricum lakója; 1930/31'-ben Párizsban, a Sorbonne hallgatója — mindenütt ösztöndíjasként. 1932-ben Zolnai Bélánál doktorált francia nyelvből. Értekezése (Un humaniste hongrois en Francé), a magyar humanista, Zsámboky János franciaországi kapcsolatairól, nyomtatásban is megjelent. Itthon állami iskolában nem kapott állást: 1933 őszén Tunyogi Csapó János alkalmazta magángimnáziumában. Magyart, németet, sót latint is tanított. A Tunyogi gimnázium betiltása és Erdély visszatérése után, 1941-ben innen hívták meg Kolozsvárra a zsidó gimnázium igazgatójának, és 1944-ben onnan deportálták Dachauba. A fölszabadulás után csodás módon került össze Izraelben a holocaustot szintén túlélő feleségével és fiával... Betegen, öregen zöldséget termelt a tel-avivi piacra. A már fölsorolt nyelveken kívül megtanult angolul és ivritül. Bálint Sándor dr. Smuel Bachnak az itt következő vallomásos levelet küldte. Kedves Bandi, mindig nagyon sokat gondolok Rád, PAPP GYÖRGY METSZETE hiszen Te voltál fiatalságom egyetlen igazi útitársa. Nem tudtam, milyen szívvel gondolsz régi életedre, és ezért nem akartalak soraimmal fölkeresni. Rokonod, Bach László, főleg pedig Tettamanti Károly — Szegeden járva — emlegetett, miközben szeretettel méltattuk a Te személyedet is. Hosszasan írhatnék magamról,J munkámról, életem sok súlyos próbájáról, de megvagyok, a lehetséges legnagyobb hűségben magammal. Röviden annyit, hogy 1945—65 között a néprajz professzora voltam a szegedi egyetemen, utána nyugállományba kerültem, azóta még többet dolgozom. Iparkodom a magam szemével megörökíteni azt a világot: a szegedi parasztéletet, hazai szakrális népéletet, amely már inkább öregek tudatában, emlékezetében villan meg, egyébként a maga grandiózus egyszerűségével, helytállásával és ünneplő készségével már a múlté, de mint az emberi magatartás egyik nagy példája méltó arra, hogy beszéljünk róla. Bizony, milyen jó is volna ezekről a körtöltési vagy Tisza-parti sétákon társalogni. Sokszor gondolok azonban arra is, hogy milyen jó lett volna fiatalságunk hallgatását megőrizve állani bele a férfimunkába. Nem századunknak való a lélek fényűzése. Házasságom szép, de mindig tele volt gondokkal. Feleségem már évek óta Parkinzon-kórban szenved, nem gyógyul már meg. Fiunk Péter, 30 éves, sokáig kereste mai fiatalok módján helyét az éleiben. Most mintha megtalálta volna: kórházi pszichológus nagy odaadással. Én megvagyok, még egészségesen, de állandó időzavarban. Annyi mindent kellene még megírnom, amit egyedül, szinte hírmondóul már alighanem csak én tudnék elmondani. Szeretnék még egy kicsit megpihenni, elnézelódni, számbavenni az Úristen felől magamat. „A szögedi nemzet" c. háromkötetes művem első kötete jövő évbyn jelenik meg. Gondom lesz rá, hogy eljuttassam Neked. A bibliai tájukra aligha tudok már ebben az életben eljutni, de mindig emlékezem rájuk. Sárikát nagy szeretettel üdvözlöm, családoddal együtt. Neked, Bandi, jó egészséget, örömet kívánok és meghatottan ölellek. • 1976. XI. 1. SÁNDO írsz-e még versek. " Bach Endre 1981-ben hunyt el az izraeli Givat Adában. £ levél eredetijét sógorától, a Torontóban kilencvenedik életévén túl lévő, Patzauer Dezsőtől kaptam. PÉTER LÁSZLÓ