Délmagyarország, 1989. június (79. évfolyam, 127-152. szám)

1989-06-08 / 133. szám

8 198D. június 5., csütörtök Történelmi zárt osztály A Sajtóház portáján, odaátról ide szakadt, kollégám, három, barnára sült, porospiszkos férfival beszélget románul. Kezében papír és toll, kissé előre dőlve, a szavakat szabdalva, mondja a magáét: magyarázza a menekültek lehetőségeit, kötelességeit. Csongrád megye és Románia közös határszakaszán napjában 10—15 román lépi át a határt. Kimennek a mezőre, kapálják a kis földet, odaköszönnek a járőrnek, s amikor a bokrokon túljut a határőr, eldobják a szerszámot, és átlépnek a Magyar Népköztársaságba. Most már a románok jönnek, a romániai magyarság soraiból, aki tudott, átszökött, vagy áttelepült. Jönnek a román nép fiai, a Horthyfasizmus és a soviniszta revizionizmus országába, Magyarországra. És itt, románul beszélő erdélyiek fogadják őket, ruhát adnak nekik, kosztot és kvártélyt, pénzt és munkahelyet kerítenek sorsosaiknak. Romániában ma nemcsak a kisebbségben lévő nemzetiségiek érzik nyomorultul magukat, hanem a többségi hitben ringatott románság is — éhezve, fázva, erkölcsi tartásában megroppantva, egérlétbe kényszerítve. Leírom ezeket a sorokat, s visszaolvasva látom: milyen tárgyilagos, majdhogynem pozitivista hangot ütök meg itt az írógépen. Nem vicsorgok, és nem zokogok, pléhlapokkal van bélelve az én robotos újságíró lelkem. * termeljünk több vastapsot! Agykukkolók. legyen ön AZ avangárd régészet HlVE! Vasgárdánk nem rozsdásodik. TERMELJÜNK TÖBB VAS-VASFÜGGÖNYT ! Észárnyékba húzódj! ELMEILLEMHELY: Élhessünk nyugati ideg- és elmeosztályon! Szavak és jelszavak Páskándi Géza borzongató, kelet-európai bűnügyi regényéből, melynek címe: A sirrablók. Ezek a szövegek a könyv történet nélküli történetét kísérő plakátoktól másoltattak ide: egy országnyi élmeklinika zárt osztályán született írásokból. Tudjuk, minduntalan olvassuk és halljuk, odaát pusztítják a népet, a lelkeket, a jövőt, egy egész ország — birodalmi degeneralisszimuszával az élen — kimasíroz Európából. De ahogy csattan a csizma talpa, már nem oly friss élmény, ha csak hírt kapunk róla: nem riaszt csak elkedvetlenít. Az író dolga, a szemtanúé, hogy riasszon, erősítse föl az országhatáron elhaló hangot, s ha kell, üvöltsön mindazokkal, akiknek betömték a száját az első hangos szó után. * Páskándi dokumentumesszé-bűnügyi regénye egy zaklatott előszóval és ajánlással kezdődik. Az első fejezetben mottók: mely örültek, mikor, és milyen városokat romboltak porig. A folytatásban a téma és a cél megjelölése olvasható, mintha eposz íródna itt, holott tragikus próza: „Ki akarná a művészetet vagy a tudományokat a halottkém, a hullaboncnok szerepére kárhoztatni? A halottkém mindig a végére érkezik, s szép kényelmesen megállapítja a halált. A beavatkozó, a villámgyors sebészet hívei vagyunk, ha már a megelőző gyógymódok csődöt mondtak e tájon." Az írónak nem feladata elmondani, hogy mi legyen a beavatkozás módszere. De kötelessége leírni, amit lát, s tudósítóvá kell lenni, publicistává, ha ez a korparancs. Páskándi hangsúllyal mondja el ezt, s ezzel mintegy törvényesíti azt a tájékunkon szokatlan haladási irányt, hogy az iró újságíróvá lép vissza (azaz előre), így lesz szövegközlö. idegeimén született esszé megmentője, halálra ítélt magnószalagok kiszöktetője a siralomházból. A szöveg ironikus, önironikus, abszurd, tragikus és tragikomikus, mikor minek jön el az érzete. De a lényeg változatlan, a szöveg szöveg, a pusztulás pusztulás, a gyűjtőtábor pedig — mint tudjuk — „egy bizonytalan formájú, körülhatárolt terület". A második nagy háború után, a magas párizsi döntnökökhöz levelet írtak a legilletékesebb erdélyiek. A nagyhatalmak feljegyzését idézi könyve függelékében az író: „A magyarok részéről elismerésre méltó, hogy ügyüket érthető módon terjesztették el, tisztán legépelve, jó minőségű papíron, éles ellentétben azokkal az ömlengésekkel, melyeket legutóbb román forrásból kaptunk." Kommentár Páskánditól: „Erdély elveszett tehát, de a stílust, a papírunkat megdicsérték. A sírás-nevetés egyidejű pillanata." * Még ki sem vettem a papírt a gépből, amikor két villanó tekintetű, barna bőrű fiatalembef lépett a szobámba. Két hazánkba menekült kurd. Huszonhárommillióan élnek, szerteszét szórva a világban. Felvételeket mutatnak, gyerekek és asszonyok, görcsbe rándult tetemeit: Irakban ideggázokkal irtják a háború leple alatt, és az iráni konfliktus lezárása óta a kurd kisebbséget. Százezerszám menekülnek Törökországba, anol csupán üldözik őket, s legalább nem méreggel. Hová is futhatnának? A térképen nem található Kurdország. Számukra nemzetközi zárt osztályt teremtett a civilizált világ ... Dlusztus Imre * Délelőtt 10 órától Páskándi Géza író tart órát a Tömörkény István gimnáziumban, délután 2 órától pedig a Jókai utcában dedikálja A sírrablók című könyvét. Este 6 órakor Mórahaimon, a községi könyvtárban találkozhatnak az íróval a helybeli olvasók. A találkozó házigazdája Dlusztus Imre újságíró lesz. w Egy kisváros ítélkezik Torokszorongatóan szép, és mélyen megrendítő Francesco Rosi az Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája című filmje. Tele titokkal és abszurditással. A gyönyörű menyegző utáni nászéjszakán kiderül, hogy Angéla Ricario már nem ártatlan, a gazdag és szerelmes ifjú férj ezért visszaviszi a lányt szüleihez, aki a családnak bevallja, hogy Santiago Nasarnak köszönheti szüzessége elvesztését. A két fivér boszszút esküszik és megöli Santiagót. Mindez akár egy opera librettója is lehetne, a film azonban nemcsak erről a gyilkosságról szól. A főszereplő egy kisváros, és annak szokásjoga. Itt a közösség ítélkezik saját törvényei szer nt az egyének felett. A bűn megítélése, a bűnös megbüntetése, a bűnnek kinevezett tett megtorlása fontosabb ez esetben, mint azok a személyek, akik számára az igazságot szolgáltatják. A film tulajdonképpen az értelmetlen áldozatról szól. Rosi mozaikszerűen rakja össze a történetet, mely azzal kezdődik, hogy Cristo Bedoya doktor megérkezik abba az isten háta mögötti faluba, ahol 27 évvel ezelőtt legjobb barátját meggyilkolták. A visszapergetett eseményeket, s a közben eltelt idő nyomait az ő szemüvegén keresztül látjuk. Illetve Gábriel Garcia Marquezén, akinek abból a regényéből készült ez a film, melyért Nobel-díjat kapott. A történet valódi. Az író ezzel temeti el barátját, s tulajdonképpen saját ifjúságát ií. A filmben mindezt gyönyörű képsorokban fogalmazza meg a rendező, az operatőr és a vágó. A déli kultúrák fehér-kékje keretezi az egyébként nem túl harsányra színezett képsorokat, melyeken úgy keverednek a különböző kultúrák rekvizítumai, stílusjegyei, mint a Karib-tenger melletti népiek az utóbbi századokban. A történet spanyol gyarmatosítók kezét őrző kolumbiai falu kerengős házai, márványlépcsői, csipkés balkonjai, örökzöld növényei között játszódik. Ez az idilli környezet az értelmetlen erőszak színhelye is. Mindezek ellenére a film nincs tele véres jelenetekkel. Egyetlen olyan képsor van benne, amiben a konkrét erőszak jelen van. Ez azonban rituális erővel bíró nagyjelenet. A film igazi erénye, hogy miközben egy gyilkosságot göngyölít fel, igazából nem magánál a bűnténynél időzik. Kibomlik közben egy furcsa szerelem története, megrajzolódik egy titokzatos, idegen személy, a vőlegény és egy bűnbánó ifjú asszony figurája,' és egy közösség arculata is. A stáb nemzetközi: Gian Maria Volonte, Ornella Muti olasz, Rupert Everett angol, Anthony Delon hollywoodi születésű francia, Irine Papas görög. A mellékszereplőket pedig a helybeli lakosokra osztotta ki Rosi, közülük sokan sokszor szebb pillanatokat szereznek a nézőknek, mint a profi színészek. P. E. Kiállítási napló Érzelmes zománc Művészet, vagy művesség? — vetette föl a kérdést egy művészettörténész a hatvanas évektől kibomlásnak indult zománcművességí?), zománcművészet(?) kapcsán. A válasz csak a műfaj történeti vizsgálódásának ismeretében adható meg. A hatvanas évekig ugyanis — sok ezeréves története folyamán szinte mindvégig — a zománcozás alkalmazott iparművészet volt: bútordísz, ékszer, ötvösremek, fejedelmi korona tartozéka. A hatvanas évek időszaka vízválasztó. Hogy aztán az önállósodási törekvések meghatározott oktatási program következményei: egy-egy kiemelkedő alkotó holdudvarában felnőtt generáció területfoglalásai; a társadalmi változásokkal paralell alko. tói szándékok öntörvényű megnyilatkozásai; egyszerűen föllángoló divat, melynek értékei tovább élnek? Tulajdonképpen majdnem mindegy. A lényeg, hogy festők, grafikusok, szobrászok, keramikusok kísérleteztek a zománc műfajával, s az sajátos törvényeket teremtő, szuverén műfajjá vált. Részint dekoratív funkciókat, részint táblaképszerepeket, részint monumentális vállalkozásokat teljesített ki. Ennek az önállósulási folyamatnak egyik meghatározó részese és alakító személyisége Morelli Edit, akinek szép tárlatát a Horváth Mihály utcai Képtárban láthatják az érdeklődők. Két, egymástól karakteresen elkülönülő ága alakult ki a hazai zománc-reneszánsznak. Az egyik szikár, határozott kontúrokkal szabdalt, homogén színfoltokra építő, geometrizáló tendencia, olyan képviselőkkel, mint Lantos Ferenc, Asztay Csaba, ifj. Nagy Ferenc, Mayer Berta. Míg a másik vonulat képviselői az ősi mitológia, a népművészeti jelképrendszer hatalmas tárházaiból merítve organikus vonalkultúrát, festői gazdagságot, lazúros mázkezelést, ornamentális elemfüzéreket. növényi és virágmotívumokat alkalmaznak. Ennek képviselői között találjuk Morelli Editet, Kátai Mihály, P. Csasztka Ilona, Járási Ildikó, Papp György, Ravasz Erzsébet, Tóbiás Klára, Túri Endre mellett. Vajon mik azok az ismérvek, amelyek Morelli Edit alkotásainak sajátos tartalmat, egyéni kifejezésmódot kölcsönöznek? Mindenekelőtt a szűk határok között is gazdag kísérletezési szándék. Az, hogy következetes és rengeteg variánsot tartalmazó motívumkincse bő forrás számára; az, hogy mozaikszerűen építkezik; az, hogy többtételes érzelmekben, gondolatritmusokban komponál, az hogy zománcbetétes kis lapjain a mázazás igényes, többrétegűén lazúros, ezáltal fényei, áttetsző rétegei mindig új élményeket tartogatnak; az, hogy szereti a körforma teljességét; az, hogy nem elégszik meg a dekorati vitással, igényes közlendői is vannak a szerelemről, a szépségről, a múlt értékeiről, a természet csodájáról; az, hogy izgalmasan applikál faragott famotívumot, domborított rezet, zománclapocskákat; az hogy érzékeny a plasztikai felületekre, legyenek azok egy sík kis domborulatai, vagy teljes körplasztikák; az, hogy képes elhitetni, a zománckészítés öröm, s minden tenyérnyi lapban kozmikus élmények rejtőznek: fém, ásványi por, tűz, szellem, és szerelem ... Az, hogy Morelli Edit autonóm művész, egy műfaj élesztője és ébrentartója — tartalmas ember, emberségünk istápolója. A rideg anyagba rejtett fény, érzelem és gondolat foglalata minden munkája. T. L. „Igazoltan vagyok távol 99 Pünkösti Árpád mindent tud az interjúkészítés fortélyairól. Ez kiderült már, és most, a Vasalt ruha mángorolva című, az ünnepi könyvhétre megjelent könyvéből is. Ebben egy ártatlanul meghurcolt tsz-elnökót úgy tud megszólaltatni, hogy annak vallomásából egy egész korszak hiteles képe kerekedik Oti. Nem csoda hát. hogy magam, aki legfe-jebb jó szándékú sarlatánnak számítok ebben a szakmában, igen szorongtam, mikor arra kértem, legyen beszélgetőpartnerem. Pünkösti Árpad jelenleg az Üj Tükör munkatársa, a hetvenes években Szegeden dolgozott a Népszabadság tudósítójaként, ezért elég jól ismeri a várost és annak környékét. Azóta, hogy elkerült innen, több szociográfiája is megjelent, melyeknek szereplői legtöbbször konkrét, élő személyek. Első könyvének főhőse egy zákányszéki asszony, akit tegnap is meglátogatott, mielőtt a községi könyvtárba érkezett, hogy olvasóival találkozzon. — A szociográfia olyan műfaj, mely a jelenre kíván hatni. Milyen érzés az írónak, ha sürgősen aktuális mondanivalóját évek múltán látja csak kinyomtatva? — Én legtöbbször konfliktushelyzetben ábrázolom azt az embert, aki érdekei, s remélem, róla és helyzetéről olyat tudok elmondani, ami nemcsak akkor és ott érvényes. Megette a fene, ha csak annyit tudok közülni az emberfői, annak sorsáról, ami csupán pár hónapig érdekes. Persze, hogy a jelenben szeretnék használni. Ha például hamarabb megjelenhetett volna a téeszelnókökről szóló könyvem, biztosan eredményesebben részt tudtam volna venni a szövetkezeti mozgalomban, de hát nálamnál sokkal nagyobb írók is éltek és meghaltak úgy, hogy a felét sem mondhatták el annak, amit szerettek volna. Hátha akad néhány évtized múlva egv bogarászó egyetemista, aki éppen ezt a korszakot kutatja. Bízom benne, hogy rábukkanva néhány szociográfiámra, kiderül számára valami a hetvenes, nyolcvanas évek társadalmáról. — Rákosi Mátyásról ír monográfiát. Mennyire tudja félretenni emlékeit, élMit is írhatnék, csalogatót, incselgöt (a horogra), hogy aki csak olvassa, rohanjon jegyet vásárolni? Nos, sorolhatnám, hogy Jon Faddis (ejtsd ,jon' mint Jonathan) játszott többek között a Rolling Stones, Frank Sinatra, Julián Lennon és Billy Joel albumain, fellépett a Philharmonic és a Carnegie Hallban, a montreaux-i ós a newporti dzsesszfeszti válokon, hogy már 15 évesen ismert profi zenész, 18 évesen pedig sztár volt, hogy mára, 32 éves Korára 5 lemeze jelent meg, közülük egyet Cfecar Petersonnal adott ki. A kritika szuperlatívuszokban ír róla: „az ésszerűség határain túl érett..., az emóciók csúcsa .... a spontán kreativitás példája" stb. Sorolhatnám még tovább is, de talán nem harapnának rá azok, akik nincsenek oda a dzsessztől. Akik meg rajongók, úgyis jó előre megvették a jegyüket. Így aztán tájékoztatásul csak anynyit, hogy Mr. Faddis New Yorkból érkezett, szines bőrű, és trombitálni fog. Az amerikai nagykövetség legutolsó tájékoztatása szerint, a következő zenészekkel játszik: Philip Charles Bowler — bass., lrene Louise Rosnes — piano, Dougles Lewis Nash — drums. A happening ma, csütörtökön, este 8 órakor kezdődik az ifjúsági házban, a vége — mint minden jobb fajta dzsesszkoncertnek — bizonytalan. Ami bizonyos, az csak a forró hangulat, s a jó muzsika. (márok) m ényeit? — Nincsenek konkrét sérelmeim', sebeim ebből a korszakból. Mint most megjelent könyvemben is írom. én későn eszméltem, sokáig nem politizáltam. Alig vannak például ötvenhatos élrr.enyeim. Valahogy kimaradtam az akkori eseményekből. Persze, hogy becsapottnak érzem magam én is, persze, hogy sok minden nem így tőrtént volna velem sem, ha nem éppen ebben a korszakban élek, de ez nem befolyásolja azt a meggyőződésemet: Rákosi is c.lyan figura, akit több oldalról kell vizsgálni. És nem én vagyok az egyetlen, aki róla könyvet ír. Sztálin marsallról számtalan mű jelent meg. miért ne jelenjen meg Rákosiról is legalább tíz. Az én nézőpontom csupán egy a sok közül', s ebbe Rákosi erényei is beleférnek. Mert bármilyen furcsán is hangzik, neki is voltak jó tulajdonságai. Például: melyik főtitkár tudott több idegen nyelven beszélni? De hogy egészen sarkított példát mondjak: ha az ember a hóhérral leül beszelgetni, a csevegés közben kiderülhet partneréről, hogy gyönyörű lánya van, hogy szereti a vörösbort, a cigányzenét. és virágok nyitnak a kertjében. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindezekért szeretnünk kell őt, de a személyiségéhez ezek az adalékok is hozzátartoznak. Mert a dolgok és az emberek nem feketék és fehérek. Hogy szegedj példát mondjak, Komócsin Mihály mostanában nem népszerű személyiseg Szegeden, mégis azt kell mondjam, nálánál az országban sokkal többet ártó első titkárok is voltak, és vannak még ma is Benne például becsültem szegedi éveim alatt, hogy szembe tudott nézni dolgokkal, hogy lehetett neki nemet is mondani. Csakhogy: a diktatúrához alattvalók isi kellenek. Voltak. — Mindig azt veszi védelmébe, akit éppen támadnak? — A dolog ennél egy kicsit bonyolultabb. Nehéz ma ellenzékinek lenni. Ügy gondolom, addig érdekes igazán, amíg van kivel szemben. Döglött oroszlánba rúgni nincs kedvem. — Lehet, hogy menekül a monográfiairásba? — Legalábbis igazoltan vagyok távol. A felgyorsult napi események, ez a felfordulás kicsit megvisel. Pedig az igazi veszélyt ebben a pillanatban nem is az itthoni események alakulásában látom. Az igazán nagy kudarc az, ami a Mennyei Eéke terén történik. Kína eddig előttünk járt a reformok űtján. sokkal hamarabb nyitott Nyugat (felé. mint mi, s lám. napok alatt visszatáncolt. A hatalom: egyetemistákat, ártatlanokat mészároltat halomra, az ország jövőjét löveti. — S nekünk, a magyar társadalomnak milyen jövőt jósol? — Ügy vélem, a pártszakadás elkerülhetetlen. Az MSZMP-t is nyomasztja a felelősség. Megkönnyebbülést fognak jelenteni a választások. s bízom benne, hogy nálunk csillapulnak a feszültségek. Pacsika Emília