Délmagyarország, 1989. május (79. évfolyam, 101-126. szám)

1989-05-06 / 105. szám

8 1989. május 6.. szombat DM1 magazin 'Világképek: ..A fényköp hatalma abból táplálkozik, Iwgy a fénykép a saját jogán alanyi valóság, gazdag ismerettár, melyet az őt létrehozó gép hullat el útján, hathatós fegyver, mely bármikor szembefordulhat a valósággal: a valóságot alakítja árnyékká. Valóságosabbak a kepek, mim bárki kepZ.elte volna... Ha majd a világ jobban magába tudja fogadni a képi világot, akkor olyan ökológiára lesz szükség, amely nemcsak a valódi dolgokat öleli fel, hanem a képeket is. " (Susan Sontag) Hányszor hal meg a fotós? Es hányszor támad fel? A csernobili atomkatasztrófa sérültjeit fotózva, vagy a vasúti tömegszerencsétlenség halottait, szenvedőit celluloidra varázsolva hányszor élheti üt a megsemmisülés és az újjászületés kínjait? Egy balesetet szenvedett fiatal lány hatvanórás haláltusáját küzdötte végig egy külföldi fotoriporter gépe segítségével: egyedül ö maradt mindvégig a helyszínen! „Többször meghaltam közben magam is" — mondta nem sokkal utána az ót faggató riportereknek. Tragédiák partjain sétálnak a világ nagy hírügynökségeinek fotográfusai nap mint nap. A budapesti Munkásmozgalmi Múzeumban megrendezett „The World in photos". azaz a világképek kiállítása nem szívderítő látvány. A humor, az élet vidám oldala mindössze néhány képen sejlik eló a falra került több mint ezer alkotás képi dzsungeléból. A fotók többsége a tragédiát, a halált, a szenvedést keresi-kutatja. Mintha másból nem is állna a világunk. Ha a Föld egyik szegletében sem lenne háború, akkor vajon mit kezdenének magukkal a fotósok? Nem tudom! De tartok attól, hogy cz a veszély aligha fenyeget bennünket egyelőre. Nézem a nagydíjas képet: Háború és éhínség. James Nacthwcy, a Magnum fotóriportere a nicaraguai háború lenyomatait helyezi a kíváncsi látogatók elé: a kontrák egyik harcosa halálos sebet kapott. Három másik társa ebben a pillanatban cipeli elő a dzsungel bozótjából az élettelen holttestet. A látvány megrendítő. A fotó vádirat is az értelmetlen pusztulás ellen, s egyben reménysugár is, hogy a holnap meghozza majd az egymásnak kezet nyújtó világot. Ezer kép, ezer megrázó élmény. Magasba emeló, szívderítő pillanatok viszont alig akadnak. A véres szenzáció, a megdöbbentés kifizetődőbb, hálásabb... Talán csak a magyar alkotók képi világa, gondolati mondandója lóg ki ebből a sorból. Ók egészen másként, mással vannak jelen ezen a kiállításon. Jelen vannak. de mintha nem találnák igazán a helyüket ebben a mezőnyben. A huszonkilenc díj közül mindössze hármat kaptuk magyarok. Mi az oka annak, hogy a megméretésben a hazai fotográfia kicsit könnyűnek találtatott? Aligha alkotóink, fotósaink tudásában van a hiba. Sokkal inkább a lehetőségek hiányában, ami továbbra is gúzsba köti őket. s sújtja nyugati kollégáikkal szemben. HORVÁTH PÉTER FRONT BÁNKUTI ANDRÁS: BÁNYÁSZSZTRÁJK PÉCSEIT LENGYEL GÁBOR CSILLAGOK SOROZATÁBÓL IGOR KOSZTYIN: CSERNOBILI TRAGÉDIA Egyszerűen fizikai képtelenség eljutniuk oda, ahol lenniük kellene nap nap után, hogy versenyben maradhassanak. Megdöbbentően hatalmas és színvonalas anyaggal pályázott a világ hétszáz fotóriportere. A zsűri több mint tizenhétezer kep közül választotta ki a kiállítás anyagát. Mégis sok a gondolati, képi átfedés, olykor az ismétlés. Végigsétálva a világ fotográfiai lenyomatai előtt a pusztító háborúk, a szorongató tragédiák rémképét viszi haza a látogató. Ilyen lenne a világunk? Ilyen is, másmilyen is egyszerre. A világ kepeit a képek világa olykor átformálja, magasba emeli és mélybe taszítja, hogy végül elmondja véleményét is a minket körülvevő emberekről, történésekről. A valódi dolgok mellett a képek is egyre inkább életünk részévé válnak. S így van ez rendjén. R. G. Szótlanul evett a család. A férfi a tévét bámulta. A képek némán peregtek . hetek óta rossz volt a készülék. — Nincs benne kolbász! — fintorgott a kisebbik gyerek. — Hallgass! — szólt rá az aszszony. — Egyel! A hangszóróban, akár kint, a falu körül, frissen feltámadt szél suhogott. — Utálom a babot. — A kisebbik gyerek eltolta a tányért. — Kolbászt akarok. — Nincs! — A nagyobbik sunyin röhögött. — Nyughassatok! — Az asszony aggódva pillantott az emberére. A férfi moccanatlan arccal kanalazta a híg levest. Negyvenéves múlt. ötvennek látszott. Hatodik hete nem dolgozott. Nappal munka után járt, este leült a tévé elé, nézte, mindegy, mi ment. Most éppen a Híradó. Műholdfelvétel. Hidegfront. A kölykök rugdosták egymást az asztal alatt. — Menjetek aludni! Mossatok fogat! — Az asszony leszedte az asztalt, vizet tett fel a mosogatáshoz. A két gyerek kiviharzott a konyhából, a kisebbik szobában rajcsúroztak tovább. — Igazán rájuk szólhatnál néha — mondta az asszony. — Nem bírok velük magam. A férfi megtörölte a szájút, hallgatott. — Valami féreg jár erre megint. Két kiskacsát elpusztított. Kiszívta a vérüket. Én nem tudom, mi lesz. Hallod? A férfi gyufaszálat harapott a foga közé. — Miattuk van az egész — biccentett a kisebbik szoba felé. — Nem kellett volna világra hozni óket. Az asszony megdermedt. — Mit beszélsz? A gyerekek felnevettek odabent. — Te nem vagy eszednél. A férfi makacsul bámulta a képernyőt. Az asszon kikapcsolta a készüléket. Ellobbant a kép, a hangszóró sistergése elnémult, csak az akácok zörögtek tovább az ablak elótt. — Hogy mondhatol ilyet? A férfi felpillantott. — Ha ók nem volnának, eladnám a házat. — Ugyan, kinek? Ki jönne ide, az isten háta mögé? Főleg most, hogy sehol a környéken... — Azt mondták, talán Kemencen kaphatok kocsit. — Jóságos isten! — Az asszony lezökkent egy székre. — Az nyolcvan kilométer! Nyolcvanhét. Szálló is van. Csak hétvégén jutnék haza. Jófalun volna valami kazán. De ahhoz tanfolyam kell. És a pénz se volna annyi, mint kocsin. — Ha bírnád az emelést... — De nem bírom! — fakadt ki a férfi. — Nem én tehetek róla, hogy megroppant a derekam. Különben is: sofőr vagyok. Mindenki tudja. Jó sofőr. — Felforrt a vizem. — Az aszszony nekilátott a mosogatásnak. A férfi a kredenchez lépett, bort töltött magának. A nagyobbik gyerek a szobaajtó üvege mögül leselkedett. A kisebb rángatta. — Hadd nézzem én is! — Iszik — vihogott a nagyobb. — Bort iszik. Vedel. — Bor van — duzzogott a kicsi. — Kolbász nincs! Az asszony végzett a mosogatással, megtörölte kivörösödött, töredezett kezét. — Gyere aludni. Megzörgették a bejárati ajtót. — Ki lehet az, ilyenkor? — Talán a szomszéd — vélte az ember. — Azt mondta benéz, ha tud valamit. Bent járt a munkaközvetítő irodán. Csőién. — Ajtót nyitott. • — Jó estét kívánok. — Négy vacogo. sötét alak. Egy férfi, egy nó, két tízéves forma, rémült gyerek. Batyuk. A nó karján csecsemő. — A hid alatt jöttünk át a Szamoson. — Odaátról? — Engedd már be óket! Nem látod, hogy csuromvizesek? Még megfagynak ebben a szélben! A férfi kelletlenül húzódott odébb, az idegenek beléptek az ajtón. — Kik jöttek? — tudakolta a szobában a kisebbik gyerek. — Románok. — A nagyobbik nekinyomta az orrát az ajtó üvegének. A kisebbik lábujjhegyre állt, fülelt. — Magyarul beszélnek! — Olyan magyar románok — magyarázta a nagyobb. — Mostan sokan jönnek. Lövik őket. — Úgy kell nekik! — Fogd már be a szádat! — Piszkosok!'— ágált a kisebb. - Nekik lehet kolbászt? Nekik ad az anya? A menekültek dideregve ettek, szürcsölték a forró teát. Az asszony száraz ruhát keresett nekik, vizes gönceiket kiteregette a gázsparhelt fölé, nejlonkötélre. — Egyenek csak. Fogyasszanak. Álmában felsírt a karonülő. — Altatót adtunk szegénynek — magyarázta az anyja. — Eddig hallgatott, pedig órákig álltunk a vízben. vártuk a ködöt. A két férfi már dohányzott. — Beszélik, milyen idó járja most magukra odaát. — Meg kellett próbálni — bólintott a jövevény. Szorongva pillantott körül. — Itt csak jobb lehet. — Szakmája van? — Sofőr vagyok. — Sofőr? — Az ember arca megkeményedett. — Az a világon mindenütt biztos kenyér! — bizakodott az idegen. — Azt mondják, Révtamásin, a parókián segítenek. Lesz munka is. Azt mondják. Az asszony megvetette az ágyakat a tisztaszobában. — Nem akarunk zavarni. Csak megmelegszünk kissé, és... — Megférünk — mondta az aszszony. Hiába pillantott az emberére, az hallgatott. — Menjenek csak — fordult a vendégekhez. — Nyugodjanak. — Miért alusznak ezek minálunk? — zürmögött a kisebbik gyerek. — Miért nem mennek haza? Az asszony újra elmosogatott, letörülte az asztalt, begyújtotta a sütőt, az ajtaját lenyitotta, hogy jobban jöjjön a meleg. Eligazgatta a kötélen száradó ruhákat. — Szerencsétlenek. — Sofőr... — morogta az ember. A tisztaszobában leoltották a villanyt. — Gyere. Aludjunk mi is. — Menj csak. Majd én is megyek. — Á férfi bekapcsolta a televíziót, kitöltötte a maradék bort. rágyújtott megint. — Micsoda világ. Áz ember még magát is meg kell, hogy utálja. Az asszony közös ágyba parancsolta a gyerekeket, eloltotta a villanyt, levetkezett. Elsuttogott egy szégyenlős imát a Mária kép előtt, lefeküdt. A konyhából beszűrődött a tévé villódzó, kékes fénye. — Mit csinál az apa? — A kisebbik gyerek nem kapott választ. Az anyja és a bátyja már álmodott. Szájába gyűrte az öklét, a kolbászra gondolt, amit amazok befaltak. A műsor véget ért a televízióban. A férfi meredten bámulta a vak képernyőt. A hangszóróban, akár kint, a határ menti falu körül, zúgott a szél. tombolt a front.