Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-12 / 85. szám

1989. április 5., csütörtök 5 1 „Április, április, bolondok hónapja! Szeretlek én léged ..." — Tóth Árpád versével „nyit" a Kincskereső áprilisi száma. A derűs. bizakodó verset követi Fekete István hangulatos állatéletképe (Áprilisi emlék) — barázdában baktató nyulakról, faluba lopakodó rókáról... A tavasz illata, hangjai áradnak Tóth Bálint Tavaszi eső és Borisz Paszternak Tisztuló idő című költeményéből is. Krúdy Gyula novellája (Sárga csizma) a kuruckort villantja fel — a fejedelem palotás vitézeinek virtusát mutatja be. A folytatásos regény (Annus József: Igazándi) újabb részében az „imperialisták által becsempészett" kolorádóbogarak elleni harcról olvashatunk, de szóba kerüli az ötvenes A Kincskereső áprilisi száma évek másik szégyenletes botránya, a gyapottermesztés, s egy róla készült hazug filmhíradó is. Befejeződik a képregény — a foetusokból (embriókból) felnőtt alteraiakat gonosz uraik visszakényszerítik a mi XX. századi világunkat idéző magzatlétbe, ám — az űrbéliek távozása után — már érlelődik a felkelés... A szám legnagyobb meglepetése a Kutyavilág című összeállítás. Az ember hű társát, segítőjét mutatják be az itt közölt írások, regényrészletek, versek. Kassák Lajos a kutya szemszögéből láttatja ember és eb viszonyát, Shelia Hocken saját vakvezető kutyájáról ír a hála és szeretet hang ján, a nagy etológus, Konrád Lorenz, tudós létére elámul négylábú barátai hűségén. Szergej Jeszenyin és Baka István lírai kutyar portréi egészítik ki a mini antológiát. Gorin Aceleráció című novellája a megváltozott apa—fiú kapcsolatot ábrázolja megbocsátó humorral. Az ÉDES ANYANYELVÜNK rovat igen fontos művet közöl — Sütő András írását a ..megfélem lített nyelvről". A Kincskereső áprilisi számát Csaja Károly, Balóph Péter, Szegszárdv Ildikó. Berta Róbert és Würtz Adám illusztrálta. A Kisgaléria Papp György grafikáját mutatja be. Oroszból elégtelen Nyelvoktatás, nyelvtanulás (1) A magyar közoktatásban, művelődésben és ismeretterjesztésben még nem mértük föl részletesen és nem tudatosítottuk kellően, miben és mennyire maradtunk el Nyugat-Európától az elmúlt évtizedekben. Ha a nagyközönség nem is, a szakemberek egy része már régóta tudja, hogy egyebek között elmaradtunk a nyelvoktatásban, a nyelvtanulásban. Hogy Nyugaton időközben mire jutottak ezen a téren, azt ma már viszonylag könynyen érzékelhetjük. Kéthárom évtizede még a Skandináviába kijutott és onnan hazatérő honfitársainktól hallhattunk csodálatos történeteket arról, hogy az ottaniak túlnyomó többsége megérti az angolt, és gondolkodás nélkül angolul válaszol, ha a külföldi megszólítja. Ma már ugyanezt tapasztaljuk például NyugatNémetországban vagy a szomszédos Ausztriában is. Az angol lassan egész Nyugat-Európában már-már nem is közös idegen, hanem második nyelvvé válik. Bizonyos értelemben hasonló szerepet játszik ahhoz, mint amit négy évtizeddel ezelőtt az orosz nyelvnek szántak Kelet-Európában. Érdemes, sőt szükséges elgondolkodnunk azon, hogy a központi politikai akarat mennyire és miért szenvedett ebben a kérdésben (is) kudarcot. A nyelvtudás hiánya sokmilliós veszteség. Gondoljunk a meg nem értett vagy félrefordított üzleti és egyéb levelekre, melyek nemcsak tárgyalásokat, hanem milliós szállítmányokat is meghiúsítottak már. Az érthetetlen kiejtéssel vagy idegen nyelven sehogyan sem beszélő tárgyalófelekre, akik tolmácsot visznek magukkal külföldi útjaikra. Mások drága pénzért tömegesen fordíttatják magyarra a külföldi szakirodalmat, hogy néhány ember el tudja olvasni. Nem utolsósorban: gondoljunk azokra a lehetséges szellemi és anyagi produktumokra, melyek létrejötte eleve meghiusul a szükséges nyelvtudás híján. Mi az oka ennek az áldatlan állapotnak? A válasz nem fér bele néhány mondatba; az ilyenfajta vizsgálódások csak mostanában vannak kibontakozóban. Vannak persze okok, amelyek minden különösebb vizsgálódás. nélkül tudhatók. Ilyen a Nyugattól való hoszszan tartó elzártságunk és a „nyugati nyelvek" egyidejű háttérbe szorítása, sőt — az 50-es évek elején — .megbélyegzése és gyakorlati betiltása. Holott világos, hogy ez utóbbiak, köztük főként az angol és a német jelentik számunkra az elsősorban tanulni és ismerni szükséges Sok más oktatási intézményünk között a szegedi TIT-nye viskó a is megújulás előtt áll. Ez adja az alkalmat, hogy nyelvoktatásunk általános helyzetéről és néhány alapvető problémájáról vázoljunk egy-két gondolatot, többek között azért, hogy lássuk, mi jellemzi azt a helyzetet, amelyből elmozdulva újra kell indulni, mik a feladatok, és melyek a legfontosabb célok. nyelveket. Ezek ma már a hazai nyelvoktatás és -tanulás döntő hányadát alkotják, nem beszélve a mostanáig mindenütt kötelező oroszról. És ha már az orosz nyelv szóba került, oszlassunk el egy félreértést. Nyelvoktatásunk és nyelvtudásunk gyönge minőségéért mostanában egyre többen az orosz nyelvet, illetve annak kötelező voltát teszik felelőssé. Anélkül, hogy itt hosszabb fejtegetésbe kezdenénk, le kell szögezni, hogy ez a vélemény nem helytálló. Először is az orosz nyelv önmagában véve nyilvánvalóan nem lehet semmiért sem felelős. Más kérdés, hogy kötelezővé tétele mérhetetlen károkat okozott, hiszen sem szakmailag, sem egyéb szempontból nem voltunk fölkészülve. Az orosz nemcsak kötelező, hanem sokáig gyakorlatilag az egyetlen, majd később még hosszú ideig a domináns idegen nyelv volt a magyarországi oktatásban. Márpedig — ideje ezt is leszögeznünk — az orosít a tanulók döntő többsége nem tudta és nem tudja ma sem rendszeresen használni semmire. Volt sok tanulmányi verseny, néhányan a Szovjetunióba mentek egyetemre vagy dolgozni, a legeslegjobbak végül orosz klasszikusokat olvastak eredetiben stb.; de mindez nem jellemezte az oroszul tanulók talán egy százalékát sem. Ilyen célok eléréséhez nincs is szükség tömegoktatásra. A tömegek általában valamilyen közvetlen és gyakorlati célból érdekeltek a nyelvtanulásban, mint amilyen például a vendégforgalom, a külföldi turizmus, a jövedelmező külföldi munkavállalás és így tovább. Márpedig a Szovjetunióba soha nem irányult tömeges magyar turizmus (főként nem egyéni, amihez a nyelvtudás a legjobban kell), és viszonylag kevesen vannak a turisztikai és egyéb magáncélból hazánkban tartózkodó orosí anyanyelvűek is. Az történt tehát, hogy mindenki oroszul tanult, de legtöbbünknek eszébe sem jutott, hogy a megszerzendő osztályzaton kívül ez jó is lehet valamire. Nem is lett: évekig tanultuk verítékezve az orosz ragozást és a helyes kiejtést, anélkül, hogy az osztálytermen kívül ebből bármit kipróbálhattunk volna valamilyen élethelyzetben. (Arról nem is beszélve, hogy a hivatalosan tanított orosz szókincs és általában az egész nyelvezet eleve kevés élethelyzetre lett volna alkalmazható). Ebbe a sivárságba csak a legjobb tanárok tudtak néha szint vinni. Tiszteletet érdemelnek, Mindebből először csak az orosz nyelv iránti közöny jött létre. Ez azonban később általánosult. Kialakult és meglehetősen általánossá vált egy olyan szemlélet, amelyből kimaradt a nyelvtanulás hasznosságának a tudata és ily módon a nyelvtanulás iránti komoly igény. Emlékezetes például, hogy sokan milyen értetlenséggel fogadták a hatvanas és hetvenes években az úgynevezett második idegen nyelv bevezetését. („Örülök, hogy végre oroszból átment a gyerek!") Részben ennek a levét isszuk ma is. Pordány László (Folytatjuk.) Július 1-jétől újra a régi szerkesztőkkel Lesz régi-új Tiszatáj! Különös, felemás hangulata volt a sajtótájékoztatónak, amit a megyei tanács vb tegnapi ülése, a Tiszatájjal kapcsolatos döntés után tartottak, a meghívó szerint azért, „mivel a téma a közvéleményt jelentősen foglalkoztatja". Az errlber azt hinné: ma, amikor meg kell történnie, hogy egy három évvel ezelőtti koncepciós per áldozatait rehabilitálják — ez végre valóban meg is történik, vagyis tanúi lehetünk „a bünletett előélethez fűződő hátrányok alól való mentesítésnek, a kdrábbi jogokba való viszszahelyezésnek" (értelmező szótár). Nos, jó magyar, vagy jó Csongrád megyei szokások szerint: is-is, félig-meddig. * Szabó G. László, a megyei tanács elnökhelyettese a sajtótájékoztatón azt mondta: „A költészet napja alkalmából fontos művelődés' politikai döntést hozott a vb." Az öniróniát nem nélkülöző bevezető után ismertette a vb határozatát: 1989. június 30-ai határidővel a testület felmenti a Tiszatáj jelenlegi főszerkesztőjét, Kaposi Márton. valamint Zsoldos Sándort és Belányi Györgyöt, a szerkesztőket; július l-jétől meghatározott időre (három év) megbízza a szerkesztőségi feladatok ellátásával Vörös Lászlót a szerkesztőség elnökeként. Annus Józsefe1 főszerkesztőként, Olasz Sándort főszerkesztő-helyettesként. „Ezzel a rehabilitáció etikai része is teljessé vált" — mondta a tanácselnökhelyettes, utalva arra, hogy az ismert MSZMP-testületi határozatokkal a politikai rehabilitáció megtörtént. A „lapgazda" (a megyei művelődésügyi osztály) feladatul kapta a vb-től, hogy a két jelenlegi főállású szerkesztőnek (Zsoldos. Belányi) nyújtson segítséget az elhelyezkedésükben. A testület vitáját a higgadtság és a tárgyilagosság jellemezte — közötte Szabó G. László, majd így folytatta: „A Tiszatáj mártíromsága a lap köré glóriát vont, az aranuozás fénye — a lap kétségtelen értékei mellett — elterelte a figyelmet a hibáiról, pedig ennek a régi lapnak is megvoltak a hibái. A szenvedélyes vitákban érdemtelenül leértékelődött a jelenlegi Tiszatáj: pedig nem vitatható, hogy a mostani szerkesztők fönntartották a kontinuitást, tisztességgel és jószándékkal igyekeztek a párt és a kormány reformprogramját szolgálni." Politikai kérdésként jellemezte a tanácselnök-helyettes, hogy „miért a nagy sietség?", hiszen'89. október 31-én lejár a jelenlegi szerkesztők szerződése, s .így „békésen jöhetek volna utánuk" az új-régiek. „Az országban végbement pdlitikai események gyorsasága miatt nem lehetett október 31-éig várni; s bár a vb munkájában nincsenek lírai elemek, a határozat július 1-jei hatálya szimbolikus jelentőségű: a '86 júliusi Tiszatáj-számot tiltották be." Ezután bejelentette: a vb elismerését fejezi ki a Tiszatáj jelenlegi szerkesztőségének. kiemelten Kaposi Márton főszerkesztőnek az eddig végzett munkáért; bizalmat szavazott a régi szerkesztőség tagjainak, s szeretné, ha nyugodt körülmények. közt dolgozhatnának, amihez a lapgazda az anyagi feltételeket és a szerkesztői szabadságot biztosítja. a felelősségteljes munkát elvárja, segíti és ellenőrzi. * A Délmagyarország tudósítója egyik kérdésére, hogv tudniillik miért nincsenek jii'en a sajtótájékoztatón a rehabilitált szerkesztők, akik a lap új koncepciójáról adhatnának tájékoztatást^ azt a választ kapta: az újságírók írásban vehetik kézhez a Tiszatáj szerkesztési tervezetét: és mivel „úgy lett volna etikus", hogy ha a rehabilitált szerkesztőket meghívják, akkor a jelenlegieket is meg kell (?). és mivel ..olyanok a kedélyálla' potok". hogy újabb viták kezdődtek volna — eltekintettek a meghívásoktól. A másik kérdésre. hoev hogyan képzelték el a határozathozók: miként lehet folyóiratszámot csinálni június 30-áról július 1-jére virradó éjszaka? — az volt a válasz, hogy a rehabilitált szerkesztőknek „elég anyag áll rendelkezésükre". A Magyar Hírlap tudósítója a régi szerkesztőgárda anyagi karpótlásának lehetőségéről érdeklődött: megtudtuk, hogy a mostani szerkesztők a szerződésük lejártáig (október 31.) kugjak a tiszteletdíjukat; a rehabilitáltak július l-jétől; anyagi kártérítésük lehetőségéről a tanács jelen levő képviselőinek nem volt fogalmuk. Magyarán: azt tudtuk meg, hogv július l-jétől október 31-éig két szerkesztői gárdát tart fenn a lapgazda, valamint azt, hogy Annus Józsefék mostantól (legalább három hónapi munkát igényel egy folyóiratszám elkészítése) júliusig — ingyen dolgoznak. k A tegnap délutáni sajtótájékoztató után fölkerestem munkahelyén, a Móra Kiadó szegedi sze'' -tőségében Annus Józsejet, tájékoztattam a vb határozatáról, gratuláltam, és megkérdeztem: hogy van? — Ha a szerkesztésre időben, és újabb lejárató fontoskodások nélkül kapunk megbízást, a sok-sok megaláztatás után is jobb érzéssel vállaltuk volna, mint most. De most is vállaltuk. Nem hiúság, s nem az elégtétel fényében való süíkérezés lehetősége vonzott bennünket; korábbi munkánk eredményének, s a mellettünk kiállt írótársaknak, meg a szellemi élet más képviselőinek tartoztunk e vállalással. Ezzel a szolgálattal. Mert az, pokoli nehéz, a homályban végzendő. ahogy Németh László mondta. fl magyar alkotmányosság művelője A Magyar Nemzet március 22-i számában Kell-e a Parlamentnek korlát? címmel — Alkotmánybíróság és hatalommegosztás felcím alatt — a jelenlegi alkotmányozási folyamat egyik fő intézménye, alaptörvényünk legutóbbi módosítása nyomán már létrehozható, s a pártengedélyek kiadására még új alkotmányunk tető alá hozása előtt, filius ante patrem megalakítani tervezett magyar Alkotmánybíróság ellen állást foglaló cikk jelent meg. A magyar alkotmánytörténetben eddig példátlan intézménynek a „sajtója" oly jó volt eddig, hogy a szerkesztőségnek szinte mentegetőznie kellett azért, mert a szerző, „Szabó József nyugalmazott szegedi egyetemi tanár nem osztja ezt az álláspontot", ti. azt, hogy az intézményt „általában a jogállam egyik fontos elemeként értékelik a hazai közjogászok". Szerzőnk az utóbbi évtizedekben alig szólalt meg itthon, ám most mint e téma szinte egyetlen hazai szakértője, nem hallgathatott. Rá valló egyenességgel mondta ki, hogy semmi néven nevezendő szerv nem kerülhet a törvényhozó testület fölé, ha az igazán népképviseletnek tekinti magát. Szabó József professzor nyolcvanéves. 1909. április 13-án született Hódmezővásárhelyen. Egyetemi tanulmányait a szegedi jog- és államtudományi karon végezte (1927—1931). Ez idő tájt volt a kar hallgatója Bibó István és Erdei Ferenc is. Az 1933/34-i tanévet a bécsi egyetemen töltötte; utána több helyütt is volt tanulmányúton. Az 1945-ben Szegeden újjászervezett karra 1947. február 18-án nyert kinevezést; jogbölcseletet (1947— 1949) és magyar alkotmányjogot (1947—1950) adott elő, közben dékán (1948/49), majd prodékán (1949/50) is volt. Rehabilitációja nyomán visszatért a karra, ahol előbb összehasonlító alkotmányjogot tanított (1956— 1958), majd a magyar pénzügyi jogot gondozta (1959— 1960). Idejekorán, 1960. május l-jével nyugdíjaztatta magát, ám az alma matertől ezután sem szakadt el! Hatalmas közjogi és jogbölcseleti ismereteit a vele kapcsolatban levőkkel azóta is megosztotta, gazdag nyelvismeretét pedig több tanszék javára kamatoztatta. Az időközben fölnőtt nemzedékek elsősorban mindig nyílt szókimondásáért: demokrataságáért becsülték és becsülik. Fő műve: a Demokrácia és közjogi bíráskodás (1946), melynek alapgondolata — amint az hivatkozott Magyar Nemzet-beli írásából is kitűnik — az, hogy a közjogi (alkotmány- és közigazgatási) bíráskodás a hatalmi ágak elkülönült rendjében — angolszász mintára — csakis egységes bíráskodási rendszer keretében oldható meg helyesen, nem pedig különbíróságok formájában. Ügy gondolom: a történelem és korunk erre is, arra is nyújt jó példákat, ám az ún. normakontroll — a jogszabályoknak, köztük a törvényeknek, alkotmányosság szempontjából való fölülbírálata — nem feltétlenül része ennek. Alkotmánybíróságunk megszervezés előtt áll. Az összetétel és a hatáskör megállapítása nagy körültekintést és tapintatot igényel. Kár lenne ezt elsietni. Szabó professzor — mint hírlik — nem a legjobb egészségnek örvend. Jobbulást kívánok neki, magunknak pedig azt, hogy írásaival még sokáig működjék közre az Európához közelítő magyar alkotmányosság megteremtésében. Ruszoly József Ezt válaszoilta Annus József, igazolva megint, hogy Domokos Mátyásnak milyen igaza volt, amikor „poétaadminisztrátornak" nevezte az irodalmi . lapszerkesztőt. Az új müvek létrejöttéért, az értékek felszínre kerüléséért vállalt szolgálatukhoz, a minőségelv tiszteletével szerkesztett régi-új Tiszatáj létrehozásához erőt kívánunk a nyártól megint szerkes/.tőknek. S akármi sajátságosan, Csongrád megyei módra történt meg ez a rehabilitáció, bizakodhatunk: Szeged szellemi életének megint kimagasló értéke lesz a Tiszatój_ (A júliustól megújuló folyóirat szerkesztési elveiről rövidesen tájékoztatjuk olvasóinkat.) Sulyok Erzsébet Fordította: a komputer A tudósok évtizedes álma a fordítói képességekkel megáldott számítógépekről, úgy tűnik, most valóra válik Japánban. S kifizetődő üzletnek is bizonyul. A nagy elektronikai cégek — a Fujitsu, aI Hitachi és a Toshiba — már évek óta kínálnak fordítói programokat műszaki dokumentumokhoz, ám ezek össz. eladásaik elenyésző hányadát jelentik csak. A kifinomultan fogalmazó programok iránt viszont élénkül a kereslet; két-három éven belül várhatóan megtízszereződhet a megrendelések száma. A jelenlegi programok, a szöveg nehézségétől függően, már most 70 százalékos pontossággal fordítanak. A kész anyagot még emberek ellenőrzik, de így is időt és energiát lehet megtakarítani. A l-.ültőkompjuterek ideje azonban még nem jött el. Nagyon messzi az a nap. amikor verseket- is át tudnak majd ültetni a gépek egyik nyelvről a másikra.