Délmagyarország, 1989. április (79. évfolyam, 77-100. szám)

1989-04-08 / 82. szám

4 1989. április 8., szombat Nagymarosiak tiltakozása Félelmet kellettek a tüntetők Nagymaros Nagyközségi Tanács Végrehajtó Bizottsága rendkívüli ülésen megtárgyalta a BajcsyZsilinszky Endre Baráti Társaság és más alternatív csoportok által Nagymaroson szervezett — vízlépcsőépítés elleni — tüntetések nyomán felmerült gondokat és problémákat. A végrehajtó bizottság állásfoglalást fogadott el, amelyet eljuttatott az OS-hez. A Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság környezetvédelmi csoportja és más egyéb alternatív szervezetek 1989. április 3-án demonstrációt szerveztek Nagymaroson a vízlépcső építése ellen. A demonstráció szervezői a vízlépcső építési területének főbejáratához kértek és kaptak engedélyt az illetékes szervektől, de végül is megmozdulásuk az egész nagyközség területét érintette. A felvonulás során és a Kossuth téren — amely a település főtere — megtartott nagygyűlésen hangoztatott jelszavakból egyértelműen kiderült, hogy a vízlépcső építése elleni tiltakozás csak ürügy, a megmozdulás olyan politikai tüntetéssé vált, amely a jelenlegi politikai, társadalmi rendszer ellen irányult. Az ott elhangzott jelszavak és a kialakult hangulat megütközést, félelmet keltett és rossz emlékeket ébresztett az itt élő állampolgárokban. A község lakossága nevében, a nyugalom, a közrend és közbiztonság érdekében tiltakozunk és visszautasítjuk, hogy a vízlépcsőt ellenző mozgalmak településünket politikai tüntetések színtereként használják fel. Nagymaros Nagyközségi Tanács Végrehajtó Bizottsága Magyar ifjak a VIT-en Százötven fős magyar küldöttség utazik júliusban Phenjanba a XIII. Világifjúsági- és Diáktalálkozóra. A delegációban 19 ifjúsági, állami, társadalmi, illetve egyházi szervezet képviselői, valamint a hazai kulturális élet reprezentánsai kapnak helyet. Erről született döntés pénteken a VIT Magyar Nemzeti Előkészítő Bizottságának ülésén. n kapitány szabadlábon Óvadék mellett mégis szabadlábra került csütörtökön az Exxon Valdez nevű tartályhajó volt kapitánya, miután egy New York-i szövetségi bíró a biztosíték összegét az eredetileg megszabott egymillió dollárról 25 ezer dollárra szállította le. Joseph Hazelwoodot az adatok szerint komoly felelősség terhelj az amerikai történelem egyik legsúlyosabb környezetszennyezési katasztrófájának kialakulásában. Mint ismeretes, az Exxon Valdez március 24-én Alaszka partjainál sziklának ütközött, s a hajón támadt résből 38 millió liter olaj ömlött a tengerbe. A kapitányt egyebek között azzal vádolják, hogy a katasztrófa pillanatában ittas volt. Diagnózis és terápia Kevés dolog érinti úgy az emberek mindennapjait, mint az egészségügy és a társadalom számtalan feszültségtől terhes viszonya, mégis hiányzik e viszony újragondolása, elemzése. Erre a feladatra vállalkozott az orvostudományi egyetemek társadalomtudományi intézeteinek tegnap befejeződött háromnapos országos konferenciája, mély az egészségügy és a reformfolyamat kapcsolatának taglalását választotta témájául. A hat szekcióban folytatott tanácskozás egyik része mimi szocializmuiakonferenciának is tekinthető, míg a másik az egészségügy társadalmi, gazdasági, politikai kapcsolatát élemző kisebbfajta szimpóziumnak. Ez utóbbi a hármas kapcsolatrendszer egymástól elválaszthatatlan lényegi kérdéseinek tisztázásával háttérül szolgál az egészségügy reformjához. A két fő és pillanatnyilag legaktuálisabb témakör mellett a szekcióüléseken a társadalom és ökológia, a rendszerelmélet és medicina, az ifjúság és egészségügy, valamint az orvosetika kérdései kerültek szóba. Alábbiakban mi a leginkább közérdeklődésre számot tartó témáról, az egészségügyről, illetve annak immáron elodázhatatlan reformjáról szólunk. * A magyar egészségügy kóros tüneteit nem lehet a szocializmus betegségjeleinek rögzítése nélkül diagnosztizálni. Hiszen a mára krízishelyzetbe került magyar egészségügy öröklött betegségét köszönheti annak a politikai rendszernek, amelyben úgy született meg. hogy születése pillanatában a szovjet-orosz modell mintájára formálták. Az ötvenes évek egyik pártjának sem lévén egészségügyi koncepciója, határozott — magyarra szabott — egészségügyi programja, maradt a szovjet minta másolása. E modéll örökletes alapbetegségeit a későbbi idők politikája sem tudta kezelni, s ennek a modellnek a makro szintű ellentmondásai mind a rnai napig toyább élnek, jóllehet a szakértők szerint — stílusosan fogalmazva — a magyar egészség üev a kllinikai halál állapotába került Pedig a pontos diagnózis és terápiaTanácskozás reformról, egészségügyről javallat nem most, hanem már évekkel ezelőtt készen állt. Már 1985 decemberében tárgyalta — akkor már többedszer — a szociális és egészségügyi bizottság az egészségügy válságj éleit. Akkoriban persze még nem vették jó néven, ha valaki kimondta, hogy az egészségügy válságban van, s pusztán csak jelekről volt szabad beszélni. Karácsonyi Sándor professzor, országgyűlési képviselő már akkor összefoglalta, s a mostani tanácskozáson ismét és újra csokorba kötötte a maga válságdiagnózisát, amely a következőképpen fest. Az ágazat szégyenteljesen kevés — 3,9—4,0 százalékos — részesedése a költségvetésből, szemben a kívánt 7 százalékossal. Teljesen elbürokratizálódott az egészségügy mechanizmusa. Az egész egészségügyi hálózatban jéllemző a nem megfelelő , szakmai irányítás, ami mind a felső, mind az alacsonyabb szinteken a „tökéletesen" érvényesülő kontraszelekció eredménye. Kritika illeti az egészségügyi szolgálat egységességét, hiszen az ellátás színvonala országrészenként, megyénként hihetetlen mértékben különböző. S mint ahogvan az egész magyar társadalom demoralizálódott — a gazdasági nehézségek fokozódása okán —, éppen úgy az orvostársadalom is Katasztrofális a műszerellátás, és nem utolsósorban megoldatlan az egészségügyi dolgozók bérezése. Az adózási rendszer bevezetése — különös tekintettel a hálapénz és a kötelező túlmunka megadóztatására — még rontott az egészségügyi társadalom morálján. A pontos és teljes diagnózishoz hozzátartozik még. hogy a Szociális és Egészr ségügvi Minisztérium szerveinek döntő többsége alkalmatlan arra, hogy e feltárt tünetéket kezelje A minisztérium nem kellő erét 1 vei és határozottsággal lénett fel a pénzügyi kormányzattal szemben, illetve nem képe6 kellő súllyal képviselni a kormányban a magyar egészségügy gondjait. A problémák első megoldása, hogy a költségvetéstől függetlenedjék az egészségügyi szolgálat. S ha eleddig nem is tudták az Országos Társadalombiztosítási Intézet alaptőkéjét — 250500 milliárd forint — megteremteni. mégis az indulótőkét — 150 milliárd forint — biztatónak és a gondok egyik megoddásának tekinthetjük. Az évek során ugyanis a társadalombiztosítási intézetnek egy jelentós tőkével rendelkező intézménnyé kell válnia. Az egészségügy gyógyítása, gyógyulása — a másik síkon — a Magyar Orvosi Kamara működésétől várható. Ennek feladata lesz többek közt az egészségügy etikai, szakmai, pénzügyi irányítása. Kalocsai Katalin Emlékezés egy államférfira „Köd szállt le, ráfeküdt a tájra / és minden tornyot megevett." A költő két sorát mormolom, miközben Tóbiás Áron vaskos emlékkötetét lapozom. Fedelén a képen Nagy Imre derűsen mosolyog, tűnődik, ujjai közt szivar. Föltűnően nagy, régimódi óra a kezén, bő zakója gyűrődik karján. A kötet hátsó borítóján a mostanság országosan ismertté vált 301es parcella, kusza erdőbozót, árvult fakeresztek, s egy akáctörzs, rajta nemzetiszín szalagok, koszorúk. S most egyszerre, mint varázsütésre könyvek jelentek meg, Nagy Imrére és sorstársaira tekintve, alakjukat, céljaikat, történelmi környezetüket és későbbi szenvedésüket felidézve. Kötetek, amelyek évtizedekig tiltott, sőt üldözött eszméket hordoznak, most egyszeriben halomban állnak a könyvesboltokban, holott még tavaly ilyenkor is, de csak fél éve is ... Uram, hová kerültünk? Káprázat, amit megélünk, vagy most már mindig így lesz ezután? Ám jövőfaggatás helyett vissza a múlthoz, van ott kibeszélnivaló rejtély elég. „A fölkelés cseppet sem volt elkerülhetetlen. Idejében kellett volna desztalinizálni" — írja Sartre, találóan összegezve a tanulságokat. Ha 1955-ben Nagy Imre kezében hagyták volna a hatalmat, vagy ha 1956. október elején visszahívták volna a kormányba, elkerülhették volna a fölkelést. Fejtő Ferenc még hozzáteszi, hogy a sor folytatható: ha Gerö Ernő október 23-án este nem mondott volna provokáló beszédet, ha a központi vezetőséget idejében összehívták volna ... ha rettegésükben nem a szovjet csapatokat hívják be, hanem a tüntetőket igyekeznek lecsillapítani, stb. stb. Soha felkelést ilyen ostobán nem provokáltak ki, még az 1830-as francia forradalmat sem. A desztalinizálás elkerülhetetlen volt, a fölkelés nem volt az. A magyar forradalom, ez a fantasztikus történet különleges jellege miatt érdemli meg a jelenkori történet kutatóinak figyelmét. Az úgymond szabályosnak nevezhető forradalmaknál is jobban leleplezte a szinte teljes szakadást a fent és a lent, az állam és a társadalom, az intézmények és a spontaneitás, a hivatalos és a valóságos Magyarország között. Az igazság e különleges órájában kiderült a párt, kormány, parlament, hadsereg, rendőrség, közigazgatás, szakszervezet és'Valamennyi tömegszervezet tehetetlensége. Kültelki utcagyerekek robbantották ki a küzdelmet, s komoly felnőttek folytatták tovább. Négy nap sem telt el, s a nép szabadnak hitte magát. A felszabadultság mámorában a függetlenség mítoszát alkotta meg, s nem nyugodott addig, míg ez a legenda meg nem testesült Nagy Imre tragikus személyiségében. Ez a józan és mérsékelt férfi, nem fékezhetvén meg az áradatot, inkább átadta magát annak, mintsem, hogy elszakadjon népétől." Ez volt Fejtő Ferenc, a Párizsban élő agg mester véleménye, aki mellesleg a közelmúltban cikket írt budapesti és szegedi egyetemisták folyóiratába, ami figyelmet váltott ki, hiszen előtte évtizedekig a hallgatás vagy a megfontolt közléspolitika ... A háború előtt pedig József Attilával baloldali elkötelezettségű, költői lapot szerkeszt. Ez ma tananyag középiskolás fokon, csak alkotóit nem vállaljuk igazán, inkább késve, s töredékesen. Érdemes idézni Lukács György beszélgetéséből, melyet halála előtt folytatott EÖrsi Istvánnal, számos tudós könyve magyarra fordítójával, aki 56 után börtönben ült, s ez a beszélgetésük évekkel ezelőtt jelent meg Jugoszláviában. „Mindenütt felmerült a kérdés, hogy végleges szakítás következzék-e be a régi rendszerrel, vagy pedig elegendő a régi rendszer megreformálása? Megmondom őszintén — így Lukács — én a megreformálás mellett voltam. Sokáig Nagy Imre is — mondja a beszélgető. Igen, de Nagy Imrénél soha sem volt világos, hogy tulajdonképpen mi is az álláspontja. Én abszolúte nem állítom azt, hogy Nagy Imre ellenforradalmár lett volna, vagy akárcsak a kapitalizmus híve... szóval, semmi ilyesmit nem állítok róla, csak azt, hogy nem volt programja. Az egyik nap ezt mondta, a másik nap azt." Lukács György így vélekedett egykori miniszterelnökéről, akinek kormányában maga is tárcát vállalt, s vele volt egy darabig a száműzetésben is. Igaza volt vagy sem, eldönteni alkalmasint nem feladat, de ismerni nézetét az utódok kötelessége. A tanulság okán, mely segíthet eligazodni közelmúltunk pusztító viharai között. Fájdalmas, hogy ezen sorsfordulók valóságos em.beráldozatokat követelő fergetegként zúdultak nemzetünkre, s dúlásuk sebeit tapintjuk ma is. Nagy Imre elítéléséről hasonlóként megoszlanak a vélemények, s közülük igen figyelemreméltó Donáth Ferencé. „Nem akarom mérsékelni Kádár felelősségét. Mégis az a meggyőződésem, hogy tekintettel a Nagy Imre elleni per nagy nemzetközi jelentőségére, Kádárnak nem egymagában kellett döntést hoznia, hanem ez a per a kelet-európai kommunista pártok vezetőségeinek egyetértésével, az ő kívánságukra zajlott le. A jugoszlávokkal folytatott! tárgyalásokon ugyan büntetlenséget ígértek Nagy Imrének és a többieknek, akik a jugoszláv nagykövetségen tartózkodtak, ezen az ígéreten azonban töltették magukat, és megindították a bírósági tárgyalásokat. Ezek pedig, meggyőződésem szerint az egész magyar fejlődés szempontjából tragikus eseményt jelentettek, hiszen ezek során nemi csupán a forradalom vezetői ellen, hanem százak és ezrek ellen hoztak halálos ítéleteket." In memóriám Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökünkre, aki politizált, s bizonyára jót rosszal vegyítve tett, miként mind a többiek. Talán sorsának, netán a könyvkiadásnak fintora, de Szegeden e rá emlékező gyűjteményes kötetet először március 15-én árulták az ünnepségre sereglőknek, hátizsákos fiatalok ... (Szabad Tér Kiadó) Tráser László Nem tlúlságoaan szerettem, ha valakinek olyannyira megizmosodik a fontosságtudata, hogy agresszíven követeli, figyeljünk rá, ne sajnáljuk tőle az időt. Hirtelenjében oly sokan hiszik, hogy nincs annál lényegesebb, értékesebb, mint a saját munkájuk Ez így természetes, utt/anis ha már ők sem lelkesednek, ki venné komolyan, mondjuk, az iskolaügyet, a közművelődést, vagy épp a könyvtárügyet?! Többszöri nekifutásra végre sikerült egy egész délelőttöt átbeszélnem két könyvtárossial. ök kérték a találkát, én szabadkoztam, a témában nem látok semmi izgalmat, egy csöpp pikantériát sem Tlalán már ők is megbánlták a meghívást, amikor megkérdeztem, szükség van-e egyáltalán fiókkönyvtárakra, ugyanis mindketten e területen dolgoznak. A városban és környékén még huszonhárom fiók tartja magát, nemrég kettőt bezártak, 3-4 éve adták át az utolsót. Üjra és itt is a régi nóta: nincs Dénz. Megint a kultúra bánja. Előttem, egy ügyes kis térkép, rajta a könyvtárak. Minden városrésznek jusson egy fiók, gondolom, az alapításnál — az ötvenes évek elején — Á fiókból nézve ez lehetett a fő szempont. Feltehetően ott is kínálják magukat a könyvtárak, ahol a lakók tudomást sem vesznek a létezésükről. Az pedig óriási könyvtáro6-optimi zmusra vall, hogy mindezek ellenére, a szakember hiszi, egyszer majdcsak rányitja az olvasó az ajtót. Mindennek feltehetően megnőne a valószínűsége, ha az új könyvekre nem kellene várni legalább három hónapot Mert hogyan viselkedik la kultúrára éhes, vókontv pénztárcájú állampolgár? Kinézi magának a könyvesbolt kirakatában az olvasnivalót, gyorsan kalkulál ilyen költségbe már nem verheti magát, majd kiveszi — kivenné a könyvtárból. Keresi, de hiába, elutasítják, érdeklődjön később. Három hónap múlva már nem is emlékszik arra, mit is akart olvasni Ezek szerint, ugye, nem az olvasó az első, hanem a cédulázást a szakozás. a központi feldolgozás. Kérdezem vendéglátóimtól, nem lehet-e ezt az időt lerövidíteni ? Megrökönyödve néznek rám, de hiszen én is voltam könyvtáros. Hát persze, de én már akkor is, szívem szerint megvettem volna azonnal a könyvesboltban a könyveket, és másnap már kézbe lehetett volna adni. Jaj, de jó lenne, ha egyszer nálunk is megindulna a verseny az olvasókért. A fiókban például a következőket mondanák: Mi tudjuk, hogy ön elsősorbaln a hét végén ér rá. Ezért úgy döntöttünk, szombaton és vasárnap is egész nap nyitva tartunk. Gondolom, megélénkülne a napilap- és folyóinaittolvasás, talán még a (kölcsönzés is. Mit válaszolnak erre a könyvtárosok? Oki is emberek, nekik is szükségük van a pihenésre. Pedig ha hiszünk abban, hogy az lenme az ideál isi, ha mindenki a lakóhelyéhez közel találna infrastruktúrát, művelődési lehetőséget, talán az ilyesféle áldozatóktól sem kellene visszariadná. A fiókosokról egyébként nem lehet azt mondani, hogy megrettennek az újtól. Algyőn létrehozták például — az országban a harmadik — családi könyvtárat A mintát a svédektől, az angoloktól vették, ez alapján az olvasók igénvei szerint csoportosították a könyveket. Ez tematikus feldolgozást jelent. Az olvasnivaló mellé programokat is szerveztek, divatbemutatót éppúgy tartottak, mint cipőgyári termókkínálót, de árultak már facsemetéket is. Akármerre indázott is a beszélgetésünk, mindig a pénzhez kanyarodtunk! vissza. Nem értem igazán, miért nem vesznek egymásról tudomást a szakszervezeti; a közművelődési, az egyetemi és az iskolai könyvtárak. Lehetetlen, hogy ne tudnának valamilyen módon együttműködni! A párhuzamosságok aligha szolgálják a tisztelt olvasót. Uram bocsá', valamiféle munkamegosztást is el tudnék képzelni. Mindenki a saját várát félti? Nem tudom, sok vagy kevés az a félmillió forint, amit a fiókok költhetnek évente olvasnivalóra.. Az visizont tény, hogy a nagy Somogyi mecénásokat keres, és a létéért fog maholnao küzdeni, hogy a szakszervezeti könyvtár olvasókat toboroz. hogy az iskolai szekrénykönyvtának helyzete siralmas. Abban már látnék fantáziát, ha, mondjuk, a könyvtárak — hovatartozásuktól függetlenül, egyesített erővel — igényeink szerint kínálnák magukat Bodzsár Erzsébet