Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-28 / 73. szám

1989. március 25., szombat Táncoltak a hollandok Az idei Budapesti Tavaszi Fesztiválra érkeztek, de pénteken eljutottak Szegedre is: a harmincéves Holland Táncszínház vendégjátékán a nagyszínházban a közönség ízelítőt kaphatott „Európa egyik legéleterősebb együttesének" (ahogyan Clive Barnes, a híres amerikai szakértő nevezte őket) magas színvonalú, a koreográfia, a zene és színpadkép teljes egységére alapozó produkciójából. A holland csapat nem az úgynevezett „szJársz isz témát" követi: tagjainak szinte mindegyike szólótáncos a maga nemében, határozott személyiséggel rendelkező karakter — a nívós kollektív teljesítmény ilyen összetevőkre támaszkodik. Jiry Kilián, az Európa-hírű művészeti igazgató — neve és művei nem ismeretlenek a magyar balettkedvelök körében sem, két egyfelvonásosát 1984-ben mutatta be a budapesti Operaház balettegyüttese — vezetésével modern koreográfiai műhely és a klasszikus táncművészet nemzetközi rangú müveinek színháza tette le emlékezetes, táncos névjegyét a nemzeti színház deszkáira. Képünkön: jelenet a Táncok kertje (Jardi Tancat) című táncszámból. Színházi világnap A színházi világnapot ünnepelték hétfőn szerte a világban. A több évtizedes múltra visszatekintő ünnep kezdeményezője, a Nemzetközi Színházi Intézet arra törekszik, hogy megismertesse a különböző országok népeit egymás színházművészetével. Szorgalmazza a tapasztalatok cseréjét, hogy ezen keresztül elmélyítse a népek közötti kölcsönös megértést, elősegítse a színházi emberek együttműködését. Minden év március 27-én a színházak alkotóművészei Világszerte a közönséghez fordulnak támogatásukat és szeretetüket kérve. •A színházi világnap alkalmából a Magyar Televízió Miénk a színpad címmel a Színház- és Filmművészeti Főiskola két végzős színészosztályának műsorát közvetítette. Ezt megelőzően Malcsiner Péter főiskolai hallgató olvasta fel Martin EssI'in üzenetét a színházszerető közönséghez. A világhírű brit dramaturg és színházesztéta üzenete a hagyományoknak megfelelően elhangzott a világ minden színházában a hétfő esti előadás előtt. Emlékműsors Hosszabb idó után a Szeged című lap márciusi, 2. számában írt a szerkesztő, Tandi Lajos arról, hogy „újra kellene gondolni a Széchenyi téri szovjet hősi emlékmű vek jövőjét". Néhány napja a frissen életre hívott, s a tanács mellett működő várostörténeti és -esztétikai tanácsadó testületben került szóba, hogy hamarosan dönteni kellene az emlékművek ügyében, hiszen ha egyik, vagy ha mindkettő helyére szobrot kíván állítani a város, idő kell e csere lebonyolításához. Várható volt — és érthető —, hogy az emlékművek jövőjének témája megosztja a közvéleményt. Szerkesztőségünkbe is, a Szeged szerkesztőjének is sokan telefonáltak, ami egyúttal jelzi: a különös tény foglalkoztatja a város lakosságát. Az tudniillik, hogy szép főterünkön alig néhány méterre egymástól két szovjet hősi emlékmű is áll, külön a tiszteknek és külön a közkatonáknak, ami — egy demokratikusnak deklarált hadseregről lévén szó — elég visszatetsző. Az emlékművek sorsáról természetesen nem ma, és nem holnap kell dönteni; a városi tanácsnak és nem másnak kell dönteni — tudjuk. Mégis úgy véltük, érdekes lehet, ha a várost ismerő tudós lokálpatrióták véleményét megkérdezzük. Mivel sokan úgy tudják, az emlékmüvek egyszersmind temetkezési helyek, vagyis, alattuk az itt elesett szovjet katonák nyugszanak — először ennek a feltételezésnek próbáltunk utánajárni. Egyetlen tanulmányt leltünk: a Csongrád Megyei Levéltárban őrzik Komoly Pál kéziratos tanulmányát: a Csongrád és Csanád megyei szovjet hősi emlékművek leírását, amely 1977-ben készült. Eszerint — furcsa módon — a két emlékmű kétszer is átadatott a város képviselőinek. Először 1945 májusában, másodszor 1949 júliusában. A két átadási jegyzőkönyv megvan, az elsőt elkülönítve őrzik a Levéltárban, a '49-es másolata viszont ott van Komoly Pál tanulmányában. Eszerint „az első sorban egy törzstiszt és 15 főtiszt van eltemetve... a tiszti emlékmű bal és jobb oldalán az eltemetettek nevei vannak bevésve." ' Komoly Pál a tanácsi irattárban dolgozik. Kérdésünkre azt mondta, a- jegyzőkönyveken kívül más forrást nem talált a kutatásai során, amelyből pontosabb információkat kaphatott volna. Hogy mi a véleménye az emlékművek sorsáról? „Az én szavam nem sokat ér, de ha rajtam múlna, mindkettő maradna a helyén. Szépek, szimmetrikusak. Nem helyes, ha kitelepítik valamelyik temetőbe, mert úgy tudom, az a terv. Hogy nem demokratikus, ha külön a tisztek? Hát kérem, annak idején ez így ment..." • Csongor Győző nyugalmazott muzeológus: „Nem tudok róla, hogy ott sírok lennének. Szerintem nyugodtan ki lehet vinni, föl lehet állítani a temetőben mindkettőt, vagy inkább ott is csak az egyiket. Hiszen a katona az katona, halálában egyforma — nem közlegény vagy tiszt. Az apám, Czibula Antal, aki '44 végétől dolgozott a városházán, már akkor ajánlatot tett, hogy a térre kérjék el Aradról az emlékmüvet, ott úgysem viselik gondját. Nem fogadták el a javaslatát. Most majd jól meg kell gondolni, mi kerüljön oda!" Péter László irodalomtörténész: „Lehet, hogy sírok vannak a Széchenyi téren, mert a korabeli újságokban azt írták, hogy az emlékművek leleplezésekor .bajtársi búcsút vettek az itt elhantoltaktól'. Az a véleményem, hogy az egyik emlékmű maradjon a helyén; a történelmünkhöz hozzátartozik; mementóknak maradni kell, együtt kell élnünk minden történeti kor emlékeivel és hagyományaival." * Raffay Ernő történész: „Eljön a turista Szegedre, akár Keletről, akár Nyugatról: szembeötlő a két emlékmű. Amellett, hogy a szovjet hadsereg antidemokratizmusának bizonyítékai, azt sugallják, hogy Magyarország jem független állam, hiszen idegen hatalom — ráadásul még itt állomásozó — hadseregének állit emlékműveket. A Széchenyi téren politikai, a temetőben viszont kegyeleti szimbólumok az elesettek emlékművei. Ha sírok fölött magasodnak — annál inkább ki kell vinni a temetőbe, úgy gondolom, ünnepélyes szertartás keretében. A középkorban temetkeztek a települések főterére .. . Azt hiszem, meg kellene hívni a Szovjetunió képviselőit az emlékmű-áthelyezésre és a dísztemetésre; bizonyos vagyok benne, hogy megértenék: előnytelen az országuknak az antidemokratizmust hirdető momentum." * Nem a vitaindítás szándékával tesszük közzé a fönti néhány véleményt. Talán csak azért, hogy kiderüljön: úgyszólván senkinek nem okoz gondot, hogy szovjet hősi emlékmű — van; annál inkább az, hogy — kettő van, s ma már nehezen érthetően: különbségeket téve a harcokban elesettek között. Úgy gondoljuk viszont, ha — jogi, kegyeleti, városesztétikai és -történeti szempontokra figyelemmel — eldől a sorsuk, s mondjuk szükségessé válik új szobor, vagy szobrok állítása a Széchenyi térre, akkor mindnyájunkra tartozik annak eldöntése: milyen szobor legyen az(ok) az űj(ak)? A város karakterét meghatározó döntés tudniillik nem lehet sem spontán, „ahogy esik, úgy puffan" — jellegű, sem a fejünk fölötti, központi. Miként volt — eddig. S. E. Ünnepség és kitüntetések Hárman a Bartók—Pásztory-díjasok közül Oberfrank Géza átveszi a díjat Bartók Béla egy évvel ezelőtt hazakerült hamvainál, a Farkasréti temetőben, március 25-én, szombaton, koszorúzási ünnepséget rendeztek a zeneszerző születésének 108. évfordulója alkalmából. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán ebből az alkalomból adták át a Bartók Béla—Pásztory Dittadíjakat. A kuratórium döntése alapján az idén Lendvai Kamilló és Petrovics Emil zeneszerzők, Kováts Dénes hegedűművész, a Végh-vonósnégyes, valamint a Szegedi Nemzeti Színház operatársulata részesült a rangos zenei elismerésben, kapta az emlékplakettet és a pénzjutalmakat. A szegedi operatársulatból a szombati ünnepségen Oberfrank Géza, Varga Mátyás, Gregor József, Gyimesi Kálmán, Juhász József, Misura Zsuzsa, Németh József, Réti Csaba, Kerényi Miklós Gábor, Karikó Teréz. Szabadi József és Berdál Valéria vehette át a díjat. Ma a városi tanács vezetői köszöntik a kitüntetetteket, április 19-én pedig a nagyszínházban lesz ünnepség. A díjátadást követően telefoninterjút készítettünk három művésszel. Oberfrank Géza: A Bártók—Pásztory-dij a szegedi operatársulat több évtizedes tevékenységét, jelentőségét, művészi színvonalát ismerte el. Egyre inkább bebizonyosodik, hogy hazánkban a Magyar Állami Operaház után a szegedi a legjelentősebb együttes. A szakmai elismeréseket több éve megkapja a társulat, hadd említsem az 1987-es operafesztivál sikereit, az évek óta visszatérő nyugat-európai turnék hízelgő kritikáit, a Művelődési Minisztérium nívódiját, vagy a mostani elismerést. Ez valódi örömet okoz mindannyiunknak, hiszen ezeket a sikereket csak együtt, közösen érhettük ei Az erkölcsi oldal éppoly fontos, mint az anyagi része, hiszen tényként kell megállapítanom, hogy az álBartók és Pásztory Ditta arcképe az emlékérmen (Csikszentmihályi Róbert alkotása) talában gyenge művészfizetések között a szegediek a lemaradottak között találhatók. Ez az elismerés igazolás is! Igazolása annak a hosszú évek óta tartó következetes és koncepciózus munkának, amely minden nehézség ellenére végbement a szegedi operaegyüttesben. Ez persze komplex dolog, és a városi vezetés érdeme is, hogy amikor a művészeti élet országszerte hanyatlik, vagy legalábbis pang, Szegeden a zenei élei fejlődése töretlen. Némi keserűséget okoz, hogy ezekben a sikerekben a helyi sajtó visszafogottsága miatt nem osztozhatott az a városi közönség, amely csak minket láthat, s úgy élezheti, hogy ami a szegedi operában folyik, az a magyar vidékre jellemző, megalkuvásokkal teli művészi erőlködés. Számtalan példával, kritikával igazolhatom, hogy a szegedi operatársulat, mint zenés színház, európai színvonalú. Berdál Valéria: Én már évek óta visszavonultam az operaszínpadtól, csak a tanításnak élek, s civil bérlettulajdonosként figyelem a semmi szex „Úgy tűnik, őfelsége alattvalói elhatározták, hogy a családra és a munkára fordítják az energiájúikat" — állapította meg a Figaro, amikor a franciák elé tárta a brit családstatisztika legújabb eredményeit. Ezekből kitűnik, hogy a szigetországban nemcsak az erkölcs szigorodását jelentő újvíktoriánus hullám erősödik, hanem emelkedik a születések száma Is. Nyugatnémet vélemények szerint is, ha továbbra is marad a „baby boom", NagyBritannia Nyugat-Európa legnépesebb országa lesz. Az NSZK+ban, Francia- és Olaszországban ugyanis mind kevesebb gyerek születik. Am a statisztika az ország vonzerejének növekedését is jelzi: 1987-ben 51 900-an költöztek a csatorna túlsó oldalára, míg a világ más részébe alig 44 ezer brit állampolgár távozott. Ami a családi hátteret illeti, sajátosan értelmezik a puritán erkölcsöt. A statisztika szerint ugyanis a megkérdezették 62 százaléka határozottan ellenzi a fogamzásgátló tabletta használatát, s elítélik a házasságon kívüli szexuális kapcsolatot. Mindazonáltal minden 4. gyerek olyan párkapcsolatból születik, amelyet nem szentesített a törvény. A.m tudni vélik, hogy a szülők 70 százaléka ez esetben is úgy él, mintha szabályos házasság kapcsolná össze. A homoszexualitás megítélésében is változott a kép: 1983-ban a britek 62 százaléka ellenezte, 5 évvel később már 74 százaléka tartotta elfogadhatatlannak. Mi több, a lakosság fele azt is kifogásolja, hogy állami pénzen gyógyítják az AIDS-es homoszexuálisokat. E beszédes adatokhoz hozzávehetjük az intézményi puritanizmus néhány hete ismert tényét: az újra magánkézbe adott távközlés beszüntette a „magányos szívek" című szolgáltatását, amely enyhén szólva erotikus szöveggel bátorította mindkét nembeli előfizetőit. szegedi színház, és benne az opera tevékenységét. Éppen ezért volt csodálatos, felemelő és megrendítő ez a kitüntetés, s hogy benne mi néhányan, a Vaszy-korszak aktív művészei részesültünk. Számomra az külön öröm volt, hogy Bartók sírjára Oberfrank Gézával én vihettem a tisztelet koszorúját. Szombaton csodálatos légkörben töltöttünk egy napot, mi régi operisták, és a ma aktív tagok. Nézőként úgy látom, hogy a mostani társulat munkája egy picit racionálisabb, kiszamitottabb, fegyelmezettebb, átgondoltabb, mint annak idején, a mi időnkben volt. Talán csak a lelket megrendítő spontán élményeket hiányolom. Persze, ez nem szakvélemény, csak egy érzékeny néző reagálása. Németh József: Hetedik szezonomat töltöm a szegedi operatársulatnál. Az első, meghatározó élmény a Parasztbecsület és a Bajazzók nyugat-európai turnéra való felkészülésén ért. Ekkor éreztem meg, hogy az ilyen jól előkészített, precíz műhelymunka sikerre viheti a társulatot. Persze, egy együttes elismertsége attól is függ, milyen szinten veszik észre tehetségét, szakmai felkészültségét. Sokfelé vendégszerepelek, munkámban óriási segítség az itt magamba szívott rendszeresség, a karbantartás folyamatossága, az igényesség. Egy fájdalmam azért van. A szakma konstatálta társulatunk magas színvonalú működését. A közönséggel egy új minőségű kapcsolat viszont nem jött létre. A régi szegedi operarajongók még ma is gyakran visszasírják a Vaszy-korszakot, nekünk pedig még nem sikerült magunk mögé állítani a fiatal operarajongók táborát. Pedig úgy gondolom, a közönségépítés éppoly fontos, mini a belső szakmai munka. Egy bizonyos: a Bartók—Pásztory-dij a társulat életének nagy pillanata. T. L.