Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-03 / 53. szám

5 1989. március 3., péntek Régi magyar értelmiség Valaha ugyan nem értelmiségnek nevezték, de azért persze létezett. Létezett a Jagellók idején és a török hódoltság alatt, Bethlen Gábor fejedelemségében, no és persze, Sárospatakon, a moldvai csángók között és Berzsenyi Dunántúlján — mindenütt a régi magyar világban. A szellem embereinek történeti indíttatású vizsgálata nemcsak arra enged következtetni, miféle — „korszerű" kifejezéssel élve — „felépítmény"-alapokon is élt, szerveződött, művelődött eleink nemzedékeinek magyar társadalma —, hanem rengeteg ismeretlen tény, összefüggés, adat is felszínre bukkan, és általuk új és még újabb következtetések vonhatók le az egykori magyar értelmiség tagjainak érdemeiről és gondjairól, ténykedéséről és hatásairól. Éppen a fentiek miatt nagy jelentőségű az a Zombori István által szerkesztett, Szegeden a napokban kiadott kötet, amely Az értelmiség Magyarországon a 16—17. században címet viseli. A kiadvány a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága által Pázmány Péter halálának 350. évfordulójára, 1987. november 10 —11-én rendezett tudományos konferencia anyagát tartalmazza, benne több, talán nemcsak szakemberek számára fontos és tanulságos írással. Ezek között említendő Kubinyi Andrásnak A Jagelló-kori értelmiség című tanulmánya, R. Várkonyi Ágnes Pázmány és Erdély a törököt kiűző háború eszméi megfogalmazásában című munkája, valamint ötvös Péternek Illésházy István főúri könyvtárát bemutató, továbbá Benda Kálmánnak az esztelneki ferences iskolát tárgyaló írása. Általában: ez a kötet ama tudatosan vállalt feladatsor manifesztuma, amely a magyarországi értelmiség kronologikus, módszeres vizsgálatát jelenti, föltárva a hazai politikai élet által az értelmiség fejlődésére gyakorolt hatást, a különböző nemesi, polgári és vallási csoportok működését, elemezve a könyvtárak helyzetét, az olvasási szokásokat, vizsgálva a magyar értelmiségnek a korabeli Európa szellemi életében betöltött helyét és szerepét. (Külön öröm, hogy a konferenciára sikerült megnyerni és a kötetben munkájukat is hozzáférhetővé tenni a határokon kívül élő magyarság két kutatójának, az újvidéki Rókay Péternek és a ,pozsonyi Püspöki Nagy Péternek.) „A konferenciák gyakorlati hasznát a tudományos közvélemény nem vitatja, értéküket külön növeli, ha előadásaikat sikerült megjelentetni" — olvasható a szegedi kiadvány előszavában. Csak egyetérthetünk. Az öröm kifejezésével együtt. D. L. Á márciusi Tiszatáj Tandori Dezső novellája, valamint (többek között) Bisztray Ádám, Belányi György, Labancz Gyula és Petőcz András versei jelentik a márciusi Tiszatáj szépirodalmi anyagát. Dobos Marianne Monoszlóy Dezsővel, Kabdebó Lóránt Sárkány Istvánnal beszélget, a Hazai Tükör-rovatban pedig Pőrében él a nemzet címmel Majoros Tibor számol be a hírhedt tiszakécskei esetről. Ágh Attila tanulmányának első része a civil társadalom történetét mutatja be a nyolcvanas években, a Tiszatáj-galériában E. Szabó Ilona Macskássy József festészetét elemzi. A Művészet-rovatban Nikolényi István Az Arbat gyermekei című Ribakov-mű szegedi színházi premierjéről közöl kritikát. Recenziók olvashatók Esterházy Péter, Ferenczi László, Nádas Péter és Tóth Béla új köteteiről, az Eszmecsere-rovatban pedig Botrányos helyzetbe kerül ismét a Tiszatáj? címmel a jelenlegi főszerkesztő, Kaposi Márton vélekedése található. A márciusi Tiszatájt Macskássy József festményeinek reprodukciói díszítik. Kiállítás Budai Tibor grafikusművész tárlatát Nagy Imre művészettörténész nyitja meg ma, pénteken délután 4-kor a Móra Ferenc Múzeum Képá tárban. Zenei naptár Bartók és Wagner Rendkívül vonzó programot kínált a szegedi szimfonikusok színházban tartott hangversenye. Bartókés Wagner! Mindketten olyan üstökösei a zenei kozmosznak, akiknek kápráztató ragyogása lázba hozta a kort. Wagner hatása Európaszerte átütő. Az operairodalomban hasonlíthatatlanul egyszerit, egyedit, zseniálisat alkotott. Mélyen filozofikus, de egyúttal költői, ellentmondásos és felkavaróan szubjektív. IA drámai koncepciót grandiózus zenei építkezéssel valósítja meg, s zenekarának hangzásvilága a múlt századi zene egyik legeredetibb vívmánya. Az orkeszterrel szemben támasztott hangszertechnikai követelménye is fölülmúl minden addigit Ez is egyik oka, hogy ritkán hallunk Wagnert kon certpódi urnáinkon. így kettős az öröm, egyrészt, hogy a szegedi főaeneigazgató, Oberfrank Géza színpadot ad — már nem először — Wagner pompás zenei világának, másrészt tisztelnivaló a megalkuvásmentesség, amellyel muzsikusaiból a feladat nagyságához felnövést kiszugerálja. Wagnertől a Trisztán és Izolda előjátékát és Izolda szerelmi halálát hallottuk, ez utóbbit Mis ura Zsuzsa operaénekesnő hangulatérzékeny közreműködésével, valamint a Tarmhausernyitányt, mely a koncert legjobb intepretációja volt. Oberfrank erőteljes biztonsággal kormányozta a dús érzelmi áradású wagneri muzsikát. Határozott elképzeléssel a nagy felszíni formák meggyőző és színes ábrázolására törekedett. S habár a vonósak „flitterszerű" csillogása, azaz a dallamot virtuóz módon körűid íszítő zenei szövet megmintázása nem volt mindig elég kimunkált, könnyen feledtük, mert kárpótolt a biztos kézzel feldobott dús zenekari színek ragyogása, s a különböző karakterű, nagy ívű dallamok plasztikus, vérbő megformálása. A Trisztán és Izolda előjátékban is sikerült a dirigensnek a költői tartalmat híven visszatükrözni. Az érzelmi történést a pontos dinamikai felépítéssel kifejezően éreztette. Oberfrank a romantika világáiban biztonságosán mozog, s még inkább otthonos a XX. század zenéjében. Bartók a Zene húroshangszerekre, ütőkre és celestéra című kompozícióját 1936-ban a Bázeli Kamarazenekar 10 éves fennállásának jubileumára írta, melyet azután 1937-ben a kitűnő Raul Sacher vezényletével mutattak be. Valóban nagy falat a szegedi szimfonikusok számára. Igen szerencsés volt a bölcs kooperálás a Weiner Kamarazenekarral (művészeti vezető: Weninger Richárd), hiszen a technikai apparátus nagy méretei is indokolttá tették ezt. A kettős vonószenekar ütőhangszerekkel, xilofonnal, celestával, zongorával és hárfával kiegészülve remek, meglepő színhatásokra képes. Oberfrank számára tiszta, világos képletű zene e kompozíció. Józan belátással nem törekedett többre a korrekt, stílusos előadás megvalósításánál. Ez esőbben ez sem kevés. Hiszen, ha a II. tétel szilaj Jendületű Allegrojának vagy a IV. tétel Allegro moltó tempójának megfontoltabb, azaz valamivel mérsékeltebb sebességű megszólaltatása tette biztonságossá az előadást, helyes, ha nem reszkíroznák a virtuozitás kedvéért. A rendkívül nehéz zenekari anyag gondtalan könnyedségű, sava-borsa benne előadását ilyen esetben természetesen nem várhatjuk el. Az első tétel (Andante tronquillo) csodálatos meditatív, filozofikus jellegét viszont annál szebben sikerült kibontani. A zenekar intonációs biztonsága is megfelelő volt, s az emelkedett komolyságú hangulatot, valamint a I'II. tétel (Adagio) sejtelmes ter•mészetpoézisének megragadó ábrázolását egyaránt sikerrel valósították meg. Bcrényi Bogáta Balett-balhé? Tegnapi számunkban interjú jelent meg Bokor Rolanddal, a szegedi balettegyüttes vezetőjével, akinek augusztusban lejár a szerződése, s most a színház vezetői nem kötöttek vele újat. ígéretünk szerint ezúttal az Imre Zoltán koreográfussal, az együttes művészeti vezetőjével készített beszélgetést közöljük. Második felvonás, utóhanggal — Miért kell elmennie Bokor Rolandnak? •— Azért, mert a színház művészeti irányítói nem tudnak együtt dolgozni vele. Én sem. Azért nem tudunk együtt dolgozni, mert Bokor Roland képtelen az együttműködésre. Végső soron azonban — közös elhatározással és vele is megbeszélve — azért nem kapott új szerződést, mert a balettegyüttes továbbélése ezen múlott. — Személyes konfliktusaik voltak? — Mindegy, minek nevezzük. A lényeg az, hogy Roland, miután együttesvezető lett, maga kért engem, segítsek neki, vállaljam a művészeti tanácsadó feladatkörét. Amint itt voltam — egyáltalán nem vette figyelembe a szakmai tanácsaimat. Sokáig nem értettem, csak éreztem: neki terhes a jelenlétem a szegedi balettben. Mindazonáltal, én mindenbe beavattam, igyekeztem valóban segíteni. Modern tréningeket csináltam, a táncosoknak tetszett. De Roland azt mondogatta, hogy nem erre van szükség, hanem klasszikus balett kell, mert azt szereti a közönség. Ügy gondolom, ez a felfogás az ő saját, eredeti koncepciójával is ellentétes. Én azért jöttem haza, mert azt hittem: a modern táncszínház a cél, méghozzá — mert nem lehet másként — műhelymunkával. Nincs a világon olyan együttes, amely életképessé válhatna műhelymunka nélkül, amit természetesen szakembernek kell irányítani. — Végül is: az volt az igazi tét, hogy ha Bokor Roland marad, Imre Zoltán megy? — Még egyszer mondom, a tét az együttes továbbélése volt. Nemcsak azért, mert tapasztalt szakember által irányított műhelymunka nélkül nem érhető el komoly fejlődés, és — ne tűnjön szerénytelenségnek — ezt a munkát én tudom elvégezni. Bokor Roland nem, mert bár sokféle tehetsége van, ez nem szakmája. Senki nem akarja elvitatni együttesszervezői érdemeit. De az bizonyos, hogy nem azért kellett balettegyüttes Szegeden, hogy önképzököri előadásokat produkáljon. A két sikeres kamaraest után Roland szinte kierőszakolta a Diótörőt, az kell a közönségnek felkiáltással. Rendben van, a Diótörő valóban népszerű mű, tódulnak rá mindenütt a világon. Szegeden is. Csakhogy mi becsapjuk a közönséget! Ezt a rózsaszín, cukros, igénytelen valamit én nem tudom vállalni, Roland ízlésvilágában pedig ez van a csúcson. Én — a 60-as évek gyermekeként — még mindig hiszek abban, hogy nem dolgunk leereszkedni az amúgy is változékony közönségigényhez, folyton kiszolgálni, állandóan idomulni, hanem az a dolgunk, hogy szakmai megalkuvások nélkül, valódi értékekkel tiszteljük meg a nézőket. Ha már Diótörőt adunk, akkor azt professzionista csinálja, a klasszikusokhoz méltó korrektséggel és tisztességgel. De ne csapjuk be a közönséget, se az együttes tagjait, akiknek nem ezt ígértük. A valódi kérdés tehát az volt: a szegedi balett azon az úton menjen, amit Bokor Roland ízlése jelöl ki? A színház művészeti vezetői erre szavaztak nem-mel, s ezért nem kapott Roland új szerződést. — Ha „együttműködik", vagyis — ha jól értem önt — a művészeti kérdésekben a művészre, Imre Zoltánra hagyja a döntéseket, akkor maradhatott volna? — Miért ne? Űjra mondom: se az eddigi munkáját, se más erényét, a szegedi balett eddigi működése során elért eredményekben az ő részét — senki sem vitatja el. Mindazonáltal biztos vagyok benne, hogy menedzselni sem úgy kell, ahogy ő próbálta. Időnként lehetetlen helyzetbe hozta a színház vezetőit; telefonon tárgyalt, aztán kész tények elé állított mindenkit, tekintet nélkül arra, hogy műsorterv van, három tagozat, költségvetés — miegyéb „lényegtelen" dolgok. A valódi menedzser tervszerűen dolgozik. — Korábban beszélgettek a konfliktusaikról? — Többször. Kértem, kérték a vendégszereplő neves balett-táncosok, a színházigazgató, mindenki, hogy vegye figyelembe, amit mondok, végtére 30 éves művészi tapasztalat van mögöttem ... Mindhiába. — Megmarad-e az eredeti koncepció? A nyitottság? Vagy tele lesz a műsor Imre- és Krámer-koreográfiákkal? — Ezt a feltételezést ismerem — és nem értem. Eddig is művészeti vezető voltam, mégsem én csináltam minden korepgráfiát. Jós nem vagyok, de az a szándékom, hogy megpróbáljam Krámer Györggyel közösen az eredeti elképzeléseket megvalósítani; az együttes továbbra is nyitott marad, vendégkoreográfusokkal dolgozunk, mert azt ígértük a táncosoknak, hogy más mesterekkel is találkozhatnak, és mert így találom helyesnek. Engem a hatalom nem érdekel; művészeti vezetést vállaltam, tehát szükség van az együttes élén valakire, aki koordinál, menedzsel és a többi... Ha ez a vezető nem lehet Bokor Roland, mert más a gyakorlata és az ízlése, mint amit a színház vezetői igényelnek — akkor ezt a posztot mással kell betölteni. Ha mi sem leszünk jók, Krámerrel, akkor, nekünk is el kell innen mennünk. Az a cél, hogy az együttes megerősödjön; és akkor igazgatók jöhetnekmehetnek, a szegedi balett életképes marad! A közönség érdeke talán az, hogy Szegeden jó színház legyen. Színvonalas opera-, prózai és balettelöadásokat szeretnénk. Következésképpen azok a színházi konfliktusok érdekelnek bennünket, amelyeknek hatása lehet az előadások színvonalára. Személyes megítélésem szerint nem ezek közé tartozik, hogy Bokor Rolandot „megfenyegette" valaki azzal, hogy ne merjen „a sajtóhoz fordulni" — miként ezt a Magyar Hírlap keddi számiban olvashatni. Bár szerintem sem szép dolog, s mostanában nem is okos ilyesmit mondani, ám ha mondták — akkor mi van? Nekem legalább nem tűnt úgy, hogy Bokor Roland ettől vagy mástót — veszélyhelyzetben érezné magát. Mint tegnap e hasábokon látszott: egész nyugodtan nyilatkozott. Igaz, szólt nekem, hogy „magánemberként". De hát, kinek van mostanában arra ideje, hogy a mások énjeit számlálgassa? Sulyok Erzsébet Alvadó véradás ISzólni kel1 Végleteikre, ellentmondásokra hajlamos nemzeti lelki karakterünkre oly jellemző példa: Világelsők vagyunk az öngyilkosságban és a véradásban. Míg az első személyiségünk leértékelésének végjátéka, addig az utótobi az egészség és jótett okozta megelégedettségből táplálkozó önértékelés mutatója. Eleddig a világon a legjobbak között tartottak számon bennünket, a véradók számát tekintve. A jelek szerint azonban mostanság nem adjuk öly könnyen a vérünket sem. Az apátia egyik, jeleként értelmezni ezt a tényt nem biztos, hogy túlzott dramatizálás, hiszen ez a fajta elfordulás is modellértékűnek tekintendő. Persze rándíthatunk egyet a vállunkon, ki foglalkozik e fordulós napokban a látszólag mellékvágánynak tekintendő úttal. Csakhogy nagy horderejű problémák — amik mostanság foglalkoztatják az emberéket — pillanatok alatt parányira zsugorodnak, ha ml magunk ker ül üink közvetl en életveszélybe, ha magunknak, vagy család taguniknak élete függ a másik ember adott vérétől. Így hát szólni kell — még . idejekorán, egy visszaesést kezdő folyamat elején — a csökkenő véradásról. Már az elmúlt évben észlelhető voilt, hogy mind kevesebben vállalkoznak e nemes cselekedetre. A véradás visszaesés átlagosan 40 százalékos. Vannak intézmények, ahol a korábban megszokott 200-250 véradó helyett 50^60-an jelentkeznek a véradónapan. Ez év januárjában 450-nel, februárban 100-al volt kevesebb a véradóik száma, a tavalyi év első két hónapjához képest. Ugyanakkor a vér iránti igény nő. Az egyre gyakoribb balesetek és a műtétek számának gyarapodása okán. Tavaly 250 szív, 150 nagyér, 200 tüdő, 80 nyelőcső, 50 májműtétet és 46 veseátültetést hajtottak végre. Az 1988-ban Szegeden levett 8200 liter vér zömét a nagy operációk emésztették fel. A többit a szintén nélkülözhetetlen vérkészítményekhez hez használták fel. Az elfordulásra nyilván minden visszavonuló véradónak saját oka es magyarázata van. A személyes ókok hátterében — nyilván tudat alatt — ott munkál a mindennapok bizonytalanságából fakadó szorongás, türelmetlenség és vagy apátia, közöny. No és még egy fontos eltántorító erő. A munkaidőalap védelmére hivatkozva egyetlen tollvonással ki lehet zárni az üzemiből a véradást, amitől persze korántsem bizonyos, hogy szervezettebb lesz a termelés és világszínvonalúvá minősül a termék. Mérlegre kellene tenni, mennyi hasznot hajt — a véradásra szánt idő alatt a vérét adó, és mennyi veszteséget okoz a munkából való távolmaradás. Gyanítom, hogy ha adott vérével egy másik ember életben maradását segíti,' mindennél nagyobb értéket ad e társadalomnak. A tartalék vér tehát mindennap kell. Ha az ellátás a hiány miatt nem folyamatos, akkor életveszélyes helyezetek lesznek menthetetlenné. K. K.