Délmagyarország, 1989. március (79. évfolyam, 51-76. szám)

1989-03-02 / 52. szám

113 1989. március 2., csütörtök w Ismeretlen ismerős Színes magyar film. Irta: Kardos István. Fényképezte: Szalai András. Zene: Fonográf együttes. Rendezte: Rózsa János. Főbb szereplők: Halász Judit, Szabó Dani, Eperjes Károly. A hedikoffer a városligeti tó mellé landol, s ugyaninnen is távozik. Ami meg köziben történik 'Rózsa Jánosnak, az oly emlékezetes Vasárnapi szülök alkotójának új filmjében: másfél órás Halász Judit-show, a jólismert dalokkal, rengeteg gyerekkel, egy-két jó ötlettel, sok kedves fiatal arccal — csak éppen ezt az egészet filmnek '(mi több: játékfilmnek!) nevezik. Nincs is az égvilágon semmi más baj ezzel a másfél órával. Hogy Kardos István nem írt történetet, hogy filmnek csupán a celluloidszalag használata, a felvevőgéppel rögzített jelenetekés hasonló technikai okok miatt aposztrofálható az Ismeretlen ismerős: az elsó helyen kiemelendő szomorú tények egyike. Hogy csupán a daloknak egy bizonyos körben kétségtelen kedveltségére és Halász Juditnak a gyerekek között széles körben tapasztalható népszerűségéré tettek föl Rózsa Jánosék ezúttal mindent: a következő baj. Azzal pedig már végképp nincs mit kezdenünk, hogy a szép szemű és nagy hajú kisfiú-főhős ugyan mi a fészkes fenénék földönkívüli, azaz más bolygóról (igaz, helikofferen) érkezett Hungárián E. T. — hacsak nem a hélikoffer halászjuditos szellemiségéből eredt az ötlet. Ha viszont —mégoly bájos — slágerszövegekhez igazítva, mintegy belőlük kinövesztve íródik filmforgatókönyv: csak fölöttébb ritkán vezet jóra, s mint eljárás, egyáltalán nem valami fényesnek minősíthető. Az Ismeretlen ismerős ekképpen roppant szererunesetien átmenetet képez az alig álcázott ,/sztárra készült darab" és egy dramaturgiai hiányosságoktól hemzsegő, az általános iskolák alsó tagozatosainak szóló gyermekfilmecske között, azzal a nem elhanyagolható, de annál lehangolóbb különbséggel, hogy utóbbi filmecskék javából a pedagógikus elem nemcsak hogy nem hiányzik, de kellő arányérzék jóvoltából á didaxis még hatásos keretekben is jelentkezik. Itt tanulság nemigen van, azon kívül, hogy szeressük Halász Juditot, mert szépen énekel, kedvesen mosolyog, és néha szomorkás a szeme. Holmi halovány utalások érzékelhetők ugyan barátságra, szeretetre, viszont nem tudni miért, a főhős kisfiú merengő és Halász Judit gyengéd tekintetén túl magyarázat fentiekre sem igen találtatik. Közben új hangszerelésben és kislányra írva elhangzik még a jó két évtizedes Amikor én még kissrác voltam, és a valamivel ifjabb Micimackó, no meg a Hélikoffer is. 'Amely megjelenésére nézve különben olyan, mint egy propelleres 'hajóláda, node isten neki. Sokkal ijesztőbb, hogy mennyi gyönyörű gyermeket látni, szomjas szemekkel, éhével nemesnek, eszmének —, s Bródy János szelleme lebeg vala a városligeti tó vize fölött, úgy is, mint szövegeivel 1989-ben is jövendő nemzedékeket orientálni akaró pedagógikum. Ez viszont mér túlontúl is ismerős. Domonkos László Kiállítási napló Importált remény GANDHI ORSZÁGÁBAN — hirdeti címében Sonkodi István kiállítása a Bartók Béla Művelődési Központ B galériájában. S az indiai szakmai tanulmányút során megfogant élményekre igazak a nagy indiai politikus és gondolkodó szavai: „Ha azt kérnék tőlem, hogy határozzam meg a hindu hitet, azt mondanám: az igazság keresése erőszakmentes eszközökkel." Ez az igazságkeresés jellemzi Sonkodi István immáron két évtizedes munkásságát, melyet orvosi hivatása mellett egyre következetesebben teljesít ki. India számunkra filmek képsoraiból, elegáns albumok lapjairól, könyvek üzeneteiből állhat Ö66ze. Es ez éppoly hamis mozaik a barna bőrű emberóceánról, a kasztokról, a szent tehenekről, a Tadzs Mahalról, egy világvallás bölcsőjéről, a jóga testet és szellemet fegyelmező edzésrendszeréről, Tagoréról, Gandhiról, Nehruról, a Gangeszről, amesés és egzotikus Kelet szerelmi művészetéről sajátos gyógymódjairól, a 15 nyelvet beszélő kontinensnyi országról, mint amikor bennünket csak a „paprikás, gulás, Pirosehka" országaként emlegetnek. A paneleket kizárólag 3 személyes élmények hitelesíthetik. Sonkodi István indiai hónapjai alatt nem csupán orvosi szakterületének újdonságaival ismerkedett, nem az egzotikumot figyelte, nem a képeslapéLményeket kereste — hanem az ember érdekelte. A kitaszított, az elesett, a megnyomorított, a test és a lélek kalodájában vergődő ember. Ahogy pályája kezdetén a dorozsmai cigánysoron készített vázlatokat, vagy kezdő orvosként a börtönök lakóinak tekintetében kereste a tiszta pillantást, úgy kutatta angliai tanulmányútján a 70-esévek elején a Hyde park csavargóinak, a Cambridge ..örök diákjainak" jellemet, iraki tanulmányútján az arab viJág ellentmondásosságát az emberek arcán. S Indiában is a Gangesz „halálladikosa", a sivatagok örök vándora, a meghalni igyekvő zarándokok, a vizet cipelő nyúlánk szépségek, a pedált taposó csont-bőr riksások, a piaci árusok, a bivalyt vezető férfiak — tehát az emberek érdeklik. Képei azonban nem tragikusak, expresszivitásuk és groteszk megközelítéseik nem az elrettentést, a kuriozitást erősítik, hanem a megértő együttérzést, a humánumot táplálják. S megcsillantják azt a felismerést, melyet Nehru így fogalmazott meg: „Indiában a civilizáció minden virágzó korszakát az életöröm és a természet iránti rajongás jellemzi, élvezetet szerez a létezés, feilödik a művészet... népünknek hosszú ideje elválaszthatatlan kísérője a szegénység és a végtelen r>uomor. S mégis nevetnek, énekelnek és táncolnak, s nem veszítik el a reményt." Erre az Indiából importált reményre manapság igen nagy szükségünk van itthon is, s ezt a reményt éltetheti minden igaz művészet, minden tisztességes alkotás. Sonkodi Istvánnak nem tanult mestersége a festés, a rajzolás. Nem is ildomos számon kérni tőle az anatómiai leckéket, a klasszikus perspektíva szabályait, a színdinamika törvényeit Szuverén, belső indulatokból születő, emberséges festői világot teremt, melynek csak saját törvényei vannak, s csakis önmagához mérhető. Az a belső hit és kényszer motiválja, melyet egv hindu bölcsesség így fogalmaz meg: „Ezen a világo11 a gyűlöletnek nyűlölet sohasem vetett véget: a gyűlölet csak a szeretettel szűnik meg." S még egy tanulságos mondás, mely eszünkbe ötlik a mosoly ós' döbbenet satui között Sonkodi képei előtt: „Aki a maga erejéből önmaga. ura tud lenni, olyan, mint a sarkcsillag. Egy heliiben áll nem mozdul, körülötte forog a világmindenséo." Tandi Lajos Balett-balhé? Itt a színházi szerződtetések szezonja megint, s amilyen a dolog természete: van, akivel igen, s van, akivel nem ... ( ... kötnek új szerződést a színházvezetők). Szerencsésebb országokban és színházaikban nem témája oly gyakran az újságoknak, hogy akivel nem — azzal miért nem; minálunk, a mi kis városunkban kiváltképp, mármár hagyományosan: ez bizony téma. Vagy valahogy azzá lesz... Mi okból? A vidékiesség éppúgy az okok között van, mint az ország művészeti életének anomáliái. „Az ügy szolgálatának" ügyesen föltüntetett kicsinyes egymást-fúrás-faragás éppúgy, mint a művészeket egyre inkább fenyegető egzisztenciális veszélyhelyzet. Miután szűkszavú hírben tudattuk, hogy megtörtént a csere a szegedi balettegyüttes-vezetői poszton, tehát Bokor Rolanddal nem, hanem Krámer Györggyel kötöttek szerződést — a színházbarátok bővebb tájékoztatása végett „autentikus szereplőket" kértünk beszélgetésre: Bokor Rolandot, aki augusztustól már rfem itt... S Imre Zoltán koreográfust, az együttes művészeti vezetőjét. Az előbbit most, az utóbbi beszélgetést holnapi számunkban közöljük) — Sértett ember Bokor Roland? — Igen, mérhetetlenül. Eleve etikátlannak tartom, hogy együttesvezetőként csak egy évre szóló szerződést kaptam. Egy újonnan szervezett balettegyüttes vezetőjének legalább három évre illene bizalmat szavazni, hiszen rendkívül időigényes a dolga. Lehetetlenség egy év alatt eldönteni, jó-e az, amit csinál, avagy rossz. — Akkor miért irta alá az egy évadra szóló szerződést? — Mindenki éves szerződéssel van itt. — Eszébe sem jutott, hogy számít valamit, ami a papíron áll? — Minthogy az együttes a megalakulása óta eltelt másfél évben sikert sikerre halmozott, ahogy mondani szokás, elismeri a szakma és a közönség, mindjárt a bemutatkozás után olyan sajtónk volt, hogy más színháznak 10 év alatt sincs ilyen visszhangja, a közönség most tódul a Diótörőre, jártunk a babiloni fesztiválon, előadásunk volt Pesten, szóval.. . Egy ideig nem jutott eszembe, hogy nekem menni kell innen. Annak ellenére, hogy már az idekerülésem sem volt mindennapos eset, hiszen nem voltam ismert színházi berkekben. Főállásban műszaki pályán dolgoztam. De 1970 óta balettkritikákat írtam, 1974től a táncművészek szövetségének tagjaként a tudományos tagozatban dolgoztam. — Hogyan került Szegedre? — Amikor elkészült a nagyszínház, írtam egy levelet az igazgatónak. Az volt benne, miért és hogyan kellene Szegeden fölújítani a baletthagyományokat. A levél végén fölajánlottam ehhez a segítségemet. Több beszélgetés után Nagy László megkérdezett, lenne-e kedvem megvalósítani, amit leírtam. Már akkor fölmerült, hogy művészeti vezető is kellene, és magam is ezen a véleményen voltam. — Ma már nem így gondolja? — őszintén szólva nem rajongtam az ötletért, hogy kinevezzék Imre Zoltánt. Félreértés ne legyen: nem személy szerint vele van bajom. Egyszerűen azt a koncepciót gondolom veszélyben, amely létrehozta az együttest, amelyért idejöttek művészek, amelyet mindenki, a színház vezetői és Imre Zoltán is elfogadott és támogatott. Ezt én találtam ki. Az a lényege, hogy a szegedi balett arculata más legyen, mint a többié az országban, nem egyszerűen a különbözés végett, hanem egyfajta hiány pótlása céljából. Legyen itt egy Nyugat és Kelet felé egyaránt nyitott, a modern és a klasszikus műveket egyaránt bemutató együttes, amelyet nem egyetlen művész egyénisége, ízlése határoz meg. Ezért állapodtunk meg abban, hogy vendégkoreográfusokkal dolgozunk. Amíg kell, vagyis amíg az új együttes tagjai a megfelelő tudásszintre nem jutnak, vendégszólistákat hívunk, hiszen a kiválóságokkal együtt szerepelni egyszersmind jó iskola az itteni táncosoknak. Mindazonáltal kitűnő balettmestert is sikerült szerződtetni, Elvira Karavajeva személyében. — Ha Imre Zoltán elfogadta a koncepciót, akkor miért kerülne az veszélybe azzal, hogy ót kinevezték művészeti vezetőnek? — Nem tartom ideálisnak, hogy aktiv koreográfus legyen a művészeti vezető olyan együttesben, amelyik a nyitottságra épült. Ha kell művészeti vezető, akkor legyen már nem aktív balett-táncos, vagy balettmester, olyan szakember, aki nem a saját műveit akarja érvényesíteni. Ne legyen igazam, de azt gondolom, a szegedi közönségnek rövid idő múlva nem tűi széles műsorválasztéka lesz... A Diótörőt bizonyosan nem választhatja, pedig lám, tetszik neki. — Pedig — enyhén szólva — szakmailag vitatható ... — Akkor is! Gondolja meg, mennyi ideig nélkülözték Szegeden a balettet! Nem lehet a legnehezebb műfajokkal becsalogatni az embereket a színházba! — Beszéljünk egyenesen: azt gondolja, hogy Szegeden Imre-balett lesz, mint alfogy Győrben Markó-balett van? Vagy Krámer-balett? Vagy: kioltják egymást? Mert két dudás — egy csárdában ... és az együttes még nem elég erős, hogy ezt kibírja? — Körülbelül ezt gondolom. — Még mindig nem válaszolt igazából a legelső kérdésemre. Miért Bokor Roland személyes sértettsége? — Hogy nem szerződtek velem, az azt jelenti, hogy nem végeztem jó munkát. Márpedig álszerénység lenne, ha engedném elvitatni: az együttest én szerveztem meg, mindent, de mindent, az adminisztrációtól a műsortervig én csináltam azóta, és az együttes sikeres volt. Sulyok Erzsébet w Uj interjúkötet AZ idei filmszemle egyik izgalmas dokumentumalkotásának, az Evilágból című filmnek a könyvváltozata is szerepel azok között a kötetek között, amelyeket a közeljövőben jelentet meg a Gondolat Kiadó. Kulics Ágnes—'rolgyesi Ágnes szerzőpárosnak a HNP díját elnyert filmjével azonos című initerjú kötetében apácák vallanak arról, hogy íróért választották rend béli éLetüket: a gyógyítást, a szegények rondozását, a tanítást. Az egyszerre lírai és drámai emlékezésekben megelevenedik egyszersmind a háború-, pusztításnak, a nyilas uralomnak, a szerzetes rendek szétverésének, a kitelepítéseknek és a meghurcoltatásoknak az időszaka is. Magyar kulturális szövetseg Ungváron megbartottta aWculó közgyűlését a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, amely céljául tűzte ki a magyar nemzeti>ség kultúrájának, nemzeti hagyományainak, anyanyelvének megőrzését, ápolását és továbbfejlesztését, valamint az ezekkel a célokkal kapcsolatos érdekvédelmet A közgyűlésen felszólalt az SZKP területi képviselője ess Pavlo Csucska, a Tarasz Scvcsenkóról elnevezett ukrán anyanyelvi társaság Kárpáton túli területi szervezettnek elnöke is. Az elnök szervezete nevében messze n jen 5 támogatásáról biztosította a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetséget A szövetség tagjának tekint világnézeti és nemzeti hovatartozástól függetlenül minden szovjet és külföldi állampolgárt, aki elismeri alapszabályzatát és részt vesz céljainak megvalósitában. A Kárpáti Igaz Szó című lap képviselőjének az alakuló közgyűlésen elhangzott állásfoglalása értelmében a területi tanácsi és pártlap közölni fogja a szövetség közgyűlésén jóváhagyott alapszabályt. A szövetség elnökéül nyílt szavazással egyhangúlag Fodó Sándort, az Ungvári Állami Egyetem tanárát választotta meg. Hol volt, hol nem volt volt egyszer egy kis ország, valahol messze, messze Közép-Európában. Ebben az országban élt egy nép. E népnek volt egy vezetője, egy társadalmi biztosítása, egy adórendszere és egy rendőrsége, mint majdnem minden országban a világon. És mint majdnem mindenütt a világon, ott is gyerekek, felnőttek és öregek éltek. De a különbség az, hogy mint sehol máshol a világon, a gyerekek uralkodtak a felnőtteken. Ügy hívták ezt az országot: Magyarország. Pedig nemcsak ott tartották az újszülött gyereket a nyolcadik világcsodának — mert mindenki tudja, hogy a szülők mindenütt bolondulnak az utódaikért. És mindenütt a világon százhét nyelven lehet hallani ezt a litániát: „Ugye, milyen édes", „tiszta apja!", „véletlenül van nálam néhány — Rabszolgák és királyok értsd: 300 — fénykép az én kis drágámról", „ha tudnád, milyen okos!", és más, ehhez hasonló csodák. És mindenütt a világon nagyon aggódnak a szülök, amikor beteg a gyermekük. De ebben a kis országban más volt a szokás. Csak tüsszentsen kettőt a trónörökös, és a „rabszolgák" alig mertek levegőt venni, sőt, éjszakákon át nem tudtak aludni. Megállt az élet, hogyha a picike panaszkodott: „Itt fáj!". Semmi sem volt elég szép a „szemünk fényének": a legjobban legyen fölöltözve, a legszebb táskával járjon iskolába, a legdrágább ajándékot kapja születésnapjára, és egye, amit csak akar — akár hamburger, vagy három kiló sütemény. Egyébként tombolt itt a szülők versenye, és hogy ha az édesanya más gyereket dicsért, azt csak kényszeredett mosollyal tette. Bezzeg más királyságban, például az úgynevezett francia V. Köztársaságban, nem így éltek. A gyerekek csak gyerekek voltak, még akkor is, ha kis felnőtteknek öltöztették őket. Hiszen generációkon át a gyermekeket csupán emésztőszervnek tartották, amíg nem tudtak beszélni. De mostanában új divat alakult ki: minden szülő azt akarta, hogy az ő csemetéje kiemelkedő legyen az átlaghoz képest — személyes presztízs kérdése, „aki tőlem jött, csak kiváló tud lenni". Pedig e más országban, az átlagos elődök önzők voltak, és elég gyakran történt úgy, hogy a szegény picinek zongorázni vagy teniszezni kellett csak azért, mert „amikor annyi idős voltam, mint te, szerettem volna zongorázni (vagy teniszezni), de a szüleim nem engedtek." És amikor néhány évet nőtt az örökös, megpróbálták egy tekintélyes nemzeti főiskolára irányítani egyetem helyett, ami nem olyan „menő" (az Í968-as diákforradalom óta). Magától értetődik, hogy egyik országban sem volt mindenki így vagy úgy, ez csak többségi magatartás. De nem kell azt hinni, hogy ha Franciaországban a gyerekek nem annyira királyok, az azt jelentené, hogy szeretetlenséggel bánnak velük, és ridegen nevelik őket. Másrészt, ez a magyar „engedékenység" a gyerekekkel szemben nem biztos, hogy rossz, mert azok a kis ördögfiókák nagyon szépek — bár nem lehet tudni, hogy mindig kedvesek-e. Cécile Guibé I *