Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-13 / 37. szám

337 1989. február 13., hétfő 7iszatáj — tiszta táj? flz egyenlőségjel abszurditása A szerecsenmosdatás számos szép megnyilvánulása dacára — s régi délmagyaros kollégáim biztatása ellenére is — föltettem magamban : nem szólok hozzá a Tiszatáj — tiszta táj? címmel, január 16-án kezdődött vitához. A Tiszatájügyben íródott levelünk 54 aláírással megjelent a lapban január 19-én; úgy véltem, nekünk ennél többet mondani fölösleges. Kértük — és várjuk! — a rehabilitáció megtörténtét. Nem állhatom azonban szó nélkül a Tiszatáj 1986 óta regnáló főszerkesztőjének „Miért kell eltávolítani minden Tiszatáj-föszerkesztöt?" című, a február 10-i lapszámban közzétett levelét. S nem is csak azért, mert önmagát igyekszik hótisztára mosni —, sokkal inkább azért, mert e közben nem rest odacsapni egy jóadag fekete festéket a régi szerkesztők, illetve a megyei pártértekezlethez címzett levél aláíróinak képébe. No persze, igen ravaszul. Ilyeténképpen: „Kétes megvilágítást kap az előző, rehabilitálandó szerkesztőség (egészen biztos, hogy nem ök biztatták fel az aláírókat a beadvány elkészítésére?)." Nos, erre, mint a levél egyik aláírója, röviden megfelelhetek: NEM! Nem ok biztatták...! s nem is volt szükség semmiféle biztatásra. Egyben azonban a méltatlan és sanda gyanúsítást is kénytelen vagyok visszautasítani — a magam és társaim nevében. Elmondhatnám akár azt is, hol, hogyan, milyen körű beszélgetésben vetődött föl a rehabilitáció követelése, legyen elég, azonban, hogy nyomatékosítom: ott, akkor nem volt j3len a leváltott szerkesztők egyike sem. Ennél több aligha tartozik a gyanúsitgatóra ... Azt talán mégse kell tanúsítanom, hogy nem a volt főszerkesztő, főszerkesztő-helyettes és főmunkatárs szervezte annak idején, '86-ban azt az országos fölháborodáit, amely leváltásuk nyomán támadt a magyar szellemi életben; hogy nem ők, hanem a legújabb szegedi boszorkányper ellen — s egyben az alkotói és szólásszabadság durva megsértése ellen — tiltakozó írók százai küldték akkor vétójukat a hatalomnak —, s, hogy a '86-os, viharos íróközgyűlés haragvó-számonkérő, a Tiszatájat visszakövetelő fölszólalásait sem ök szerkesztették. Hogy akkor hát — mit csináltak?... Szerkesztettek egy országos rangú és hírű, érdekes és értékes folyóiratot, egy izgalmas, népszerű, kitűnő Tiszatájat —, amely már akkor fölvállalta a társadalmi gondok kimondását, a tiltott szavakat és műveket, amikor bunkó járt érte —, amely már akkor fölvállalta az egyetemes magyarság sorskérdéseit, amikor Erdélyt még nevén nevezni is bún volt; nemzetközi kalandorság, rút nacionalizmus —, s amely fölött mindezek miatt szakadatlanul ott függött Damoklesz kardja ... Végül is, ezt a bűnösen reformszellemű orgánumot — többszöri nekiveselkedés után — a kultúrpolitika akkori vezérei 1986-ban betiltották, " felfüggesztették, szerkesztőit szélnek eresztették; csak éppen a helyüket nem hintették be sóval, hanem kreáltak egy másik szerkesztőséget. „A legutóbbi eset már egészen látványos volt — írja erről Kaposi — hiszen a fél szerkesztőséget elmozdították ..." — Hogy is van ez? — kérdezhetné valaki — eszerint a másik fele maradt, sót, ott íV mindmáig...? Muszáj kiigazítanom, nehogy a gyanútlan olvasó valamiféle fúziót képzeljen el. A régi szerkesztőségből a főszerkesztőt, s a két főállású szerkesztőt — vagyis: az igazi lapcsinálókat — elbocsátották^ Mocsár Gábor pedig szolidaritást vállalt velük. Az együttműködést csak két külső, tiszteletdíjas, rovatot nem irányító tag vállalta : Csatári Dániel és Tóth Béla. (Egyébként a József Attila-díjas író időközben — többekkel együtt — kivált az új alakulatból.) Ezek a tények. De — úgy kell nekik...! A jelen főszerkesztő akkor is úgy csoportosítja őket, ahogy neki „tetszösebb". Ez persze így durva csúsztatás, viszont általa, esetleg, sikerül azt a látszatot kelteni a széles közvéleményben, hogy a régi szerkesztőség fele velük vállvetve dolgozik mindmáig; — akkor pedig minek az a nagy hűhó a másik feléért, minek követeli az a „szűk értelmiségi csoport" a rehabilitálásukat ...? Az efféle álságos fordulatok elgondolkoztatják az embert. A címben kiugratott kérdés („Miért kell eltávolítani minden Tiszatáj-fuszerkesztőt?") fölött is érdemes eltűnődni. Tudott dolog ugyanis, hogy: Vörös László (főszerkesztő: 1975—1986) az egyetlen, akit valóban eltávolítottak. A címbeli kérdés tehát tulajdonképp föl sem tehető, az általánosítás hamis. Viszont, meg kell hagyni, jól hangzik; továbbá segít abba a mederbe terelni a gondolatokat, amelyben aztán minden és mindenei összemosható ... Pedig micsoda különbségek vannak, tisztelt olvasó! Tessék csak jól odafigyelni, tessék csak észrevenni ázt a sandaságot, amellyel a jelen főszerkesztő, régiek mártíromságait fölemlegetve, önmagát mint mártírjelöltet igyekszik önnel megsajnáltaim. Egyfelől... Másfelől pedig személyes üggyé, sőt: a volt szerkesztők ügyeskedésévé próbálja silányitani a Tiszatáj rehabilitálásának nem szegedi, nem is csak megyei, hanem országos fontosságú ügyét... Szükséges hát, hogy eloszlassunk itt egy esetleges félreértést: a Tiszatáj régi szerkesztőinek rehabilitálására nem nekik van szükségük. Nem Vörös Lászlónak, Annus Józsefnek, Olasz Sándornak. S nem is csak annak az írótársadalomnak, amely oly sokat szenvedett egy sérelmet sérelemre halmozó, betiltást betiltás után elrendelő posztzsdanovi kultúrapparátus önkényétől. Es nem is csak ennek az ezerszer megalázott magyar értelmiségnek van szüksége rá . . . Hanem az egész bizalmát vesztett társadalomnak, a megroggyant hitű nemzetnek van szüksége erre is, mint minden egyéb jóvátételre, hogy lássa valami jelét a megújulásnak, az igazságtevésnek —, annak, hogy váitozik valami ... íme tehát a kulcsszó: igazságtevés. Egy régi, fájó, sokakat megbotránkoztató igazságtalanság orvoslását kértük és kérjük, mi, „ötvennégyek", a megyei pártértekezlettől, illetve az uj vezetéstől. Rehabilitációt kértünk, s ebben természetszerűleg benne foglaltatik, hogy vissza kell helyezni őket tisztségükbe, amelyben lizenegynéhány évig dolgoztak becsülettel. S most előáll az alig „kéiesztendös" főszerkesztő, előáll, aki annak idején elfoglalta a kiebrudaltak helyét, —, most kérem szépen, ő előáll, és azt mondja: márpedig ez a rehabilitáció „antidemokratikus, adminisztratív intézkedés" lenne ... Tetszik érteni, nyájas olvasó ... ? Az igazságtevés — antidemokratikus. A jóvátétel — antidemokratikus . . Ezzel a gondolatmenettel élve — senkit az ötvenes évekbeli kitelepítettek közül a saját házába visszaengedni nem lehetett volna! Lakjon továbbra is a Hortobágyon, vagy a békési tanyákon az illető, mert antidemokratikus lenne a visszaköltözése a saját házába —, minthogy azt a kitelepítő korifeus közben már kiutalta valakinek...?! Azt hiszem, ennek a beállításnak az abszurditása minden ép, morális érzékű ember számára teljesen világos. Kár is rá több szót vesztegetni. Nézzük inkább a különbségeket a lapban található értékek vonatkozásában. A vitacikk persze ezt is szeretné úgy feltüntetni, mintha az új felállásban levezényelt két szűk esztendő hozadéka csak alig valamiben különbözött volna az előző tizenhat évfolyam termésétől. Márpedig azok az évfolyamok nem voltak akármilyenek, erre maga K. M. is tanú, hisz ö is elismerőleg nyilatkozott róluk koraboan: „a lap egy hosszabb ciklusának eredményeit árlekeló bizottság vezetőjeként — írja — éppen a Tiszatéj érdemeit igyekezett kiemelni." Ezek szerint — vetődik föl mindjárt a kérdés — utóbb jobb meggyőződése ellenére nyújtott kezet a Tiszatáj fölszámolóinak?... A lap értékeit számon tartva is kepes volt közösséget vállalni egy olyan kultúrpolitikával, amely azt akarta: legyen is Tiszatáj — meg ne is legyen ...?! S ion: egy Tiszatáj-póiló pót-Tisza táj. Kísértete a réginek. Az írók túlnyomó része elfordult tőle. Kivételek persze voltak, néhány szebben csengő név is akadt, de a nagy többség mégis csak szolidáris a leváltottakkal, íöbb mint két éve már! Márpedig az irodalmat — azt nem lehet leváltani... írók nélkül ivoáa.mi folyóiratot szer>'.esi .eni ? . (.. fölöttébb kínos művelet. Hogy mennyire, arról képet alkothat az olvasó a jelen főszerkesztő egy korábbi interjújából, mely éppen e hasábokon jelent meg, 1987. dec. 17-én, „Melyik napon a legnehezebb!?" címmel. S mit felelt erre bő egy éve az a főszerkesztő, aki mostani írásában „alapos, , körültekintő, objektív értekelést" reklamál? „— ... vagy, mondjuk a szerdáin. Ekkor vannak ugyanis a szerkesztőségi értekezletek ... De tényleg, a többi napon sem könnyű — mondja Kaposi Márton főszerkesztő. — A folyóirattal tavaly nyáron történtek következtében kialakult helyzet miatt ENERGIÁINK JAVA RÉSZE INKÁBB A FOLYAMATOS MEGJELENÉSHEZ SZÜKSÉGES ANYAGMENNYISÉG ELÉRÉSÉRE, MINTSEM AZ EGYES ÍRÁSOK KÖZÖTTI SZELEKTÁLÁSRA KENYTELEN IRÁNYULNI." (kiemelés tőlem, s M.). Vagyis: a mennyiségi „norma" teljesítése a csúcs ... Vajon, kell-e ennél ékesebb bizonyíték a szükségmegoldás csődjére? Kell-e még mondani, mekkora aránytévesztés a régi, igazi, életerős Tiszatájhoz mérni a művileg létrehozo:tat, a hatalomnak ezt a lombikbébijét ...? Végezetül már csak anynyit: ha Kaposi Márton most egy bizonyos „süllyesztőt" emleget, mely, úgymond, működik alatta, akkor ez nagyon, de nagyon jó megérzés. Csak kissé kései megérzés: ez a süllyesztő ugyanis nem tavaly októbertől vagy december 10-től működik, hanem pontosan attól a naptól kezdve, mikor a kinevezést elfogadva, elfoglalta a főszerkesztői széket egy szétvert szerkesztőségben ... És megállíthatatlanul működik, azon egyszerű oknál fogva, hogy írókat, költőkel, irodalomtörténészeket soha, a legnagyobb hatalomnak sem áll módjában egy laphoz kinevezni. Az ötvennégyek nevében: Simái Mihály József Attila-díjas író Fórum a nyilvánosság(hiány)ról A találkozó első felében összesen hat előadó mondta el gondolatait, a legkülanbözőbb műfajokban fogalmazva. Bátyi Zoltán a hatalom és sajtó viszonya köré csoportosította gondolatait, s beszélt a nálunk megszokott irányítás rendszeréről, érzékeltetve annak különbözőségeit is. Egy idézet beszédéből : „ — ... az alapkérdés: kié legyen egy pártlap? A válaszom erre egyértelmű: megítélésem szerint a pártbizottságok lapjaiból át kell alakulnunk a párttagság lapjává. Egy pártlaptól senki nem várhatja el, hogy politikájával ellentétes nézetek mellett kardoskodjon, de azt igen, hogy teret adjon a legkülönbözőbb nézetéknek, s hogy olvasóit tájékoztassa valamennyi föllelhető politikai irányról." Várkonyi Balázs, a szegedi rádió munkatársa állit ezu'tán a mikrofonhoz. Beszédében .többek közt Bihari Mihályt idézte („a sajtószabadság az emberi jogok legfontosabbika"), de szólt arról, a nyilvánosságot meghatározó tényről, miszerint mindenféle hivatali apparátusban magas a párttagság aránya. Megjegyezte ezzel összefüggésben: a párt operatív beavatkozása nemcsak a tájékoztatásban érhető tetten. Beszéde befejező részében nyilvánosan elhatárolta magát eszmeileg a rádió szerkesztőségétől, amely — mint mondta — „a munkásőrség szerepéről folytatott legnagyobb vita közepette a munkásőrség fokozott társadalmi megbecsülésének szükségességéről szól." A harmadik előadást Domonkos László tartotta — előadás helyett persze találóbb irodalmi megközelítést írni s idézni mondandójának néhány bekezdését: „Elképzelek egy országot, ahol az újságírónak nem kell tekintettel lennie bizonyos érzékenységekre...' Elképzelek egy országot, ahol az újságíró nem feltétlenül ellensége hazája érdekeinek, ha nemzettestvéreit kívánja szóba hozni ... Elképzelek egy országot, ahol a tiltások nem társulnak súlyos emberi hitványságökikai ... Elképzelek egy országot, ahol a vidéki sajtó nem szenved súlyos és örökletes funkciózavarban ..." Sulyok Erzsébet következett. A szegedi nyilvánosság témakörében arra tett javaslatot, hogy az új társadalmi formációkkal, s a várható átrendeződéssel összefüggésben a város teremtse meg a saját önálló arcú nyilvánosság-fórumrendszerét, amely nem az országos folyamatök vidékre csorgását, kopírozását. ismétlődését regisztrálja. Mindennek érdekében — hangsúlyozta — „nemcsak korszerű nyomdára, liberalizált papirgazdálkodásra, a posta monopóliumának megszüntetésével újraszervezendő, új terjesztési formákra és érdekeltségre van szükség. Vágyaimban és igényeimben ott van egy szegedi információs központ korszerű, mindenttudó, minEgy tavalyi találkozón vetődött föl a sajtó szerepével összefüggésben: a nyilvánosságról kellene tanácskozást tartani. (A nyilvánosságról, ami persze nemcsak a sajtót jelenti, hanem tágabb, az alkotmányban is lefektetett összefüggéseiben a gyülekezési, az egyesülési szabadságot is. S hogy milyen az a nyilvánosság, amely ma Magyarországon megtapasztalható? Egy szóval: ellentmondásos. Sót ennél több. Ott ugyanLs valami nagy baj lehet, ahol újságírók szövetkeznek arra, hogy javítsanak a nyilvánosság működésén. Mert ezt fedi a nemrég — a hatalom szokásos, már szinte ösztönszerű gáncsoskodó reflexei ellenére — megalakult Nyilvánosság Klub.) Nos, az ötletet elhatározás követte: szombaton a JATE auditórium maximumában lezajlott a találkozó. A téma — nyilvánosság — egy jelzőt kapott: szegedi. S ez egyszerre liövíti és szűkíti a kérdéskört. denféle lapot szolgáló archívummal, szigorúan tudományos alapokon megszervezett és ugyancsak mindenki lapját kiszolgáló közvélemény-kutató bázissal ..." Az előadások sorában Dlusztus Imre kapott szót. „Szerkesztőségi őrszolgálat" című dolgozatában a szerkesztőségek és laktanyák azonosságaira épített föl szellemes, gondolati párhuzamot. A laktanyákról, ahol az őr mindig befelé pásztáz a reflektorral, jobban tartva a belső ellenőrzéstől, mint a külső ellenségtől. Igy nem is látja, mi történik a laktanyán (szerkesztőségen) kívül . . . Aztán egyszercsak leállt a párhuzamok ismertetésével az előadó, s azt mondta, „lejárt a képes beszély ideje, azaz világossá vált, hogy a bolsevik frazeológiát kisajátító félreverbaíizálásnál semmivel sem kisebb hazugság — már a szabadság kezdő fokán — az allegorikus beszély. A képi megfogalmazás végre az irodalomé legyen!" — tette hozzá. Tanács István, a Népszabadság helyi tudósítója következett. Elmesélte, nemrégiben olvasta a Petőfi Kör- 1958-os nevezetes ülésének a Kapu által leközölt jegyzökönyvét, s ugyanakkor tanúja lehetett két hete a MUOSZ-kongresszus vitájának is. A vitaszellem kulturáltságát összevetve állapította meg, mily sokat züllött 30 év alatt a szakma. Ezután kijelentette: nem arra van szükség, hogy a közel azonosan gondolkodok összejöjjenek és megértsék egymást azok, ákik amúgy is egyetértenek — miközben ugyanolyan intoleránsaik másokkal, mint a párt intoleráns a maga ellenfeleivel. Van azonban egy igen nagy tömeg — mondta Tanács István —, amely nem jár sem MDFfórumra, sem másfajta gyűlésekre, s amelyet a tudás becsületének tönkretételével elbutítottak. „Nem az a kérdés tehát, hogy kié ilesz a pártiskola, hanem az, hogy a társadalom e nagy tudattalan tömegét ki világosítja föl. S ehhez kellenek az érvek, az együttműködési készség, tolerancia." A meghívottak előadásait követően hozzászólások hangzottak el. Pétervári Lajos arról beszélt, hogy a romániai problémák tükrében a saját helyzetünket is kritikusabban kell megítélni, s felhívta a sajtó figyelmét a kárpátaljai és szlovákiai magyarék helyzetére. „Ott is durva dolgok történnek" — tette hozzá. Raffay Ernő azt kérdezte: „Ha ilyen jó újságírók vannak, mint ez az előadásokból látszott, hogyhogy ilyen pocsék a sajtó?" Majd azt javasolta (mondván: „két lap van, ami ugyanazt a semmit irja"), hogy a Csongrád Megyei Hírlapot az MSZMP adja át az alternatívoknak, hisz „megvan bennük a szellemi potenciál — a Münnich Ferenc Társaságot kivéve —, hogy ezt a lapot gondozzák." Lovászi József — aki sokak meglepetésére, minta megyei pártbizottság munkatársa mutatkozott be — kifejtette: olyan nyilvánosságot szeretne, amelynek talapzata a gondolkodás, a szólás, a vélemény, a sajtó és a gyülekezés szabadsága. Ennek érdekében kell megnyerni az MSZMP sztálinistának látszó szárnyát is, elfogadtatva, hogy természetes lételeme a fejlődésnek a vélemények szabad áramlása. Ehhez hozzátette: ő belülről próbálja a változtatást akarók táborát erősíteni. Sarnyai Zoltán következett, aki egy szegedi keresztény bázisiközösség állásfoglalását olvasta fel a nyilvánossággal kapcsolatban. Magyarországon olyan nyilvánosságot tartunk méltónak és igazságosnak — mondta —, amelyben az egyházak és felekezetek taglétszámukkal arányos részt kapnak a tömegkommunikációs eszközökből — az Állami Egyházügyi Hivatal befolyásától függetlenül. Ezután kitért arra, a magyar közvélemény sok politikai és intézményes gaztettről szerezhetett tudomást az elmúlt időkben. „Ebből a sorból azonban még mindig hiányzik a magyarországi egyházüldözés elmúlt 40 évének részletes bemutatása." Sarnyai Zoltán kifejtette: erre annál is inkább szükség van, mert az egyházak ma sem szabadok, cSak az erőiszakos egyházüldözést fölváltotta az adminisztratív eszközökkel folyó egyházbénítás. A (szegedi) nyilvánosságról folytatott nagyszabású eszmecserén még sokan fölszólalták, s akiknek tudtak, válaszoltok a meghívottak. Am e hozzászólásokból sokszor az a hiány is érezhető volt, amit a demokratikus nyilvánosság nélkülözése tudatilag Okozott az utóbbi évtizedek során. Balogh Tamás Igen, magam is ott voltam az MDF szegedi sajtófórumán szombaton. Nem gondoltam, hogy a Magyar Rádió szegedi stúdiójának munkatársa, Balog József számára ettől válik jelentőssé a politikai matiné. Nem sejtettem, hogy ő engem fog tanulmányozni és vasárnap elhangzott gloszszáját arra építi: hányszor tekertem papírcsíkokból gurigát, és kivel, s mikor néztem össze. Személyemnek való érdeklődése tán meg is hatna, el is gyöngítene, ha meg nem kockáztatja közreadni, mit gondoltam én ott és akkor. .., mint főszerkesztő . .. ö ugyanis, mint glosszájából megtudtam, megfejtette, mi jár a fejemben. Csupa utálatos dolog! RóMit gondol a ' u ••• • lam lesirt, hogy a nyilvánosság és a sajtószabadság elszánt ellensége vagyok . .. egy örökké habozó, taktikázó, egy pártmunkásokkal összekacsintó, cinkosságban élő akárki... Hogy a Magyar Rádió szegedi stúdiójának munkatársa gondolatolvasásra adta a fejét, s ez az új műfaj is megjelent a sajtószabadság egén — szakmai ügy. Én nem mondom el, mit gondolok erről a kollégáról. A módszer alattomosságáról, mondhatom keményebben: aljasságáról azonban van véleményem. Nem tudok elképzelni olyan demokratikus és szabad sajtót, amelyben ez megfér. Vitatkozzon cikkemmel, megnyilvánulásaimmal, bírálja a lapot, amelyen ott a nevem, de hogy kitaláljon nekem gondolatokat, amelyeket majd utálatossá tehet?! Ettől eltekintve jól megvoltam ezen a fórumon. Munkatársaim, kollégáim — akik előadói voltak — talán abban a szerkesztőségi műhelyben, ahol én gondolkozom — járatosabbak, ök nem lesték a homlokomat, miközben mondták a magukét. ök tudják, mi jár a fejemben. Sz. Simon István