Délmagyarország, 1989. február (79. évfolyam, 27-50. szám)

1989-02-10 / 35. szám

1989. február 10., péntek 5 Igen kellemetlen, se nem tél, se nem ősz az időjárás. A hőmérő higanyszála válaszúton rekedt a 0 fok körül. A halaktól megfosztott tavak összefüggő jégbe dermedtek. A páráktól terhes nádbugák mélyen meghajolnak az ide vetődő madarász előtt. Az élet jele csak itt-ott mutatkozik. A nádszálakat barikás oinegecsapat kutatja át, táplálékot keresve. Csilingelő hangjukat kellemes hallgatni az egyhangú nádszegélyben. Az átereszek csörgedező vízfolyása jégmentes vízfoltot biztosít a helyéhez ki tudja, miért ragaszkodó jégmadárnak. A zsilipek alatt a által lerakott hordalök között élelem után kutat a máskor láthatatlan guvat. A jégen, úgy tűnik, sorsukban megnyugvó sirálycsapat; ül. A tó szélén jégbe fagyott haldögöt csákányozik két dolmányos varjú. Felreppenve varjúátokkal adják át a zsákmányt egy éhes rókának, aki körmeivel tovább vallatja a jeget. A még ősszel mélyített csatornában a víz nem fagyott meg, és benne tőkésrécecsapat keresgél hasig érő vízben. A csatornától nem messze, egymást tiszteletben tartva, négy rétisas áll a jégen. A récék időnként felszállMadarak nak, egy nagy kört írnak le, és az előző helyükre visszatérnek. A sasok csak várnák, hátha valamelyik réce nem tud a levegőbe emelkedni, és akkor rajtuk a sor, könynyíteni a réce sorsán. Valami van a levegőben, kimondhatatlan feszültség, izgalom. A madarász csa/ a récék egy irányba néző fejét látja. Talán még a lélegzet is eláll a vizén és egy szemvillanásra a récecsapat levegőbe dobja magát, szorosan repülve egymás mellett. Az egyik gácsér egy gondolattal később vette a startot, és a fordulatát úgy mondanánk, „nem az útviszonyoknak megfelelően repült". Valahonnan egy vándorsólyom vágódott meteorként a gácsérnak. Az összeütközést, hogy elkerülje, finoman, de az évezredek óta alkalmazott mozdulattal lerúgta áldozatát. A gácsér törött gerinccel, vagy nyakcsigolyával még jót csúszott a jégen, de mielőtt még megállt volna, a sólyom már birtokba is vette. A récecsapat meg egy kört írt le, és leereszkedett a vizre. Társuk sorsa beteljesedett, és ők napirendre tértek az ügy felett. A sólyom tépi zsákmányát, repül a toll szerteszét. A legközelebbi rétisas felrugaszkodik a jégről és egyetlen siklással a récét tépő sólyom felé suhan, s az szó nélkül átengedi áldozatát. A sólyom felvág a levegőbe, már csak egy kis pont a levegőégben, és végképpen eltűnik a szem elöl. A könnyen szerzett prédát tépi a sas, háta megett szarkák settenkednek egy-egy morzsáért A sas éhét verve párjának engedi át a lakoma befejezését. Ezek már párban vannak, és lehet, hogy a közelben megint lesz fészkük nemsokára. A vándorsólyom sajnos már nagyon ritka errefelé. Ügy 50-60 évvel ezelőtt még fészkelt a keramittéglagyár kéményén, és lehet az imént látott azoknak kései utódja. A barkások csilingelőse távolodik, majd egy láthatatlan karmester csendet int, és a nád tövébe zuhanó madarak felett elsuhan egy karvaly. Tulajdon képpen nem történt semmi, csak a természet egy pillanatát mutatta meg. A számlálás eredménye: 4 rétisas. 1 kanvaJy, 52 dankasirály, 24 barkás cinege. 2 jégmadár, 1 guvat, 2 tarkavarjú, 3 szarka. 1 vándorsólyom és 28—1 tőkésréce. Puskás Lajos Folytatólagosan A kongresszusi központban minden a megszokott: a melegbarna színek, az elegancia, a rémisztő árak a büfében. Mintha csak tegnap lett volna hogy befejeződött a legutóbbi nemzeti filmfesztivál. Pedig már éppen egy esztendeje, s máris itt a következő. Merthogy — lám — semminek sincs vége, minden folytatódik. Itt ezt öt nap alatt különösen jól látni. Tiszatáj — tiszta táj ? Nem alaptalanul foglalkoztat mostanában a fenti kérdés: a süllyesztőgép viszszaszámláló szerkezetét már beállították; október 31-én ér a nullához, akkor aztán a Tiszatáj jelenlegi szerkesztősége, természetesen főszerkesztőjével együtt, szép csendben eltűnik. Egyelőre minden jel erre utal. Tulajdonképpen nincs is ezen semmi csodálkoznivaló, hiszen a Tiszatáj főszerkesztői nem szoktak „érdemeik elismerése mellett" eltávozni; őket inkább eltávolítják. Ezt már csak azért is elég jól tudom, mert harminc éve vagyok szorosabb kapcsolatban a lappal (1959-ben jelent meg ott első recenzióm, és 1986-ban, éppen az inkriminált 6. számban az utolsó cikkem), így aztán láthattam — már amennyire az ilyesmit látni lehet —, hogyan volt kénytelen szinte mindegyik főszerkesztő így vagy úgy, de keserű szájízzel megválni a rábízott poszttól. Kivétel persze akadt, hiszen az egyik bőven rászolgált a menesztésre, a másik meg olyan rövid időre vállalta a megbízatást, hogy annyi idő alatt sem elkövetni, sem észrevenni nem lehet valamilyen főbenjáró bűnt. Volt még egy megbízott főszerkesztő is, de ö csak átmenetileg úszta meg a menesztést; később, mint főszerkesztő-helyettes mar ő is menni kényszerült (és igy nem változott a matematikai átlag). A többiek, akik hcsszabb ideig álltak a szerkesztőség élén, nem tudták elkerülni a „szerkesztéspolitikai" hibák buktatóit, előbb-utóbb közöltek olyan írást, amit „nem kellett volna", aminek végeredményeként vagy a lemondást választották „önként", vagy felmentették a megbízói. A legutóbbi eset már egészen látványos volt, hiszen a fél szerkesztőséget elmozdították, fél évig szünetelt a lap stb. Aztán jött egy alaposan átalakult szerkesztőség, élén a mostani főszerkesztővel. Nem az ó írása miatt indult támadás a lap ellen, nem az ő javaslatára kezdték leleplezni az elődök hibáit, sőt inkább ő volt az, aki 2 evvel korábban (a lap egy hosszabb ciklusának eredményeit értékelő bizottság vezetőjeként) éppen a Tiszatáj érdemeit igyekezett kiemelni. S talán az 6am mellékes: nem ő jelentkeMiért kell eltávolítani minden Tiszatáj-főszerkesztőt ? zett önként 1986 nyarán, hanem őt keresték meg az illetékes szervek képviselői, hogy segítse a válságos helyzetbe sodort lap újraindítását. Most mintha ő is kezdene (a vele dolgozó szerkesztőséggel és szerkesztőbizottsággal együtt) kényelmetlenné, fölöslegessé válni. A megyei értelmiség egy szűk csoportja (nem maguk az érintettek!) a régi szerkesztőség rehabilitálását és visszahelyezését kéri, erre aztán a megye kulturális és ideológiai életének vezetői máris gondosan gyűjtögetik a mostani szerkesztőség — tényleges vagy vélt — hibáit, hogy minél előbb meg lehessen szabadulni tőlük, indokoltnak tűnő módon. Alapos, körültekintő, objektív hangvételű értékelés sehol; mindössze néhány rövid, félreérthető, indulatoktól fűtött megjegyzés hangzik el, az is nagyrészt a kívülállók részéről. Joggal merül fel a kérdés: bármennyire a közvélemény egyik változatának ad is hangot közel 60 aláíró, az ő elgondolásaikhoz ikell-e igazítani azonnal a helyi kultúrpolitikát? Sérelmek és logikai ellentmondások egész sora származhat ebből a kívülről (és felülről?) irányított kultúrpolitizálásból. Kínos helyzetbe kerülnek a vezető szervek, hiszen nem önállóan döntenek (miért nem jutott eszükbe előbb, a „levél" előtt a rehabilitálás?). Kétes megvilágítást 'kap az előző, rehabilitálandó szerkesztőség (egészen biztos, hogy nem ők biztatták fel az aláírókat a beadvány elkészítésére?). Árnyék vetődik a lap jelenlegi szerkesztőségére (a hibákat kell előtérbe állítani, hogy nyugodt lélekkel meneszteni lehessen őket). A javasolt vagy legalábbis sugallt módszer sem a legtisztább. Mert noha mindenki tudja, hogy a közvetlen beavatkozás a legroszszabb módszer a kultúra irányításában, most éppen erre akarják rávenni a lap sorsát intéző megyei szerveket. Az aláírók szerint tehát az antidemokratikus, adminisztratív intézkedés sem olyan rossz, ha azt az ő elvárásaik megvalósításakor alkalmazzák. Szabályt erősítő kivételnek is fel lehetne ezt persze tüntetni, ha nem pusztán egy szűk kör érdekei állnának mögötte. A művészet és a kulturális élet vezetését antidemokratikus eszközökkel pedig még a legszélesebb tömegek sem lehetnének képesek ténylegesen demokratizálni. Évtizedeken át volt hibája a helyi kultúrpolitikának a merevség, az egyoldalúság. Jó lenne, ha ezt most nem a végletek közötti csapongás váltaná fel, amelynek jegyében hol az egyik, hol a tőle nagyon eltérő másik alkotói műhely kapna elismerést és működési engedélyt; ill. egy folyóiratnál ugyanaz a szerkesztői gárda egyik nap még elismert, a másik nap már félreállított, elsüllyesztett társaság lenne. Talán nem kell ezután a Tiszatáj-főszerkesztőknek sem megkeseredetten, rezignáltságra is alig képesen — muLatis mutandis — azzal az összegező megállapítással megválni a laptól: „szerkesztettem — és ebbe más is belehalt már". Kaposi Márton Meglehet, érezte ezt Jancsó Miklós is, mert a tavalyihoz kísértetiesen hasonló szavakkal nyitotta meg pénteken este az 1989-es XXI. magyar filmszemlét. Folyamatosságról, folytatólagosságról azután egészen a szerdai zárónapig senki sem beszélt. Arról viszont már annál inkább — például a vasárnapi, A mozgóképkultúra helyzete és lehetőségei című, roppant tanulságos, egész délelőtt tartó tanácskozáson —, hogy a televíziózás ma Magyarországon alapvető átalakításra szorul. „Sürgősen ki kell dolgozni a Magyar Televízió nemzeti stratégiáját" — mondotta Pálfy István, a tanácskozás egyik tételmondatát fogalmazván meg e kijelentéssel. És hogy miként kerül csizma az asztalra, a televíziózás a magyar filmművészet egyévi legreprezentánsabb találkájára — a válasz kézenfekvő, jó néhányan megfogalmazták: a filmnek a tévével' együtt kellene erősebbnek lennie, és ehhez hozzátehetjük: végre itt az ideje, hogy a hazai televíziózás legalább némiképp igyekezzen a legközvetlenebb rokon, azaz a magyar filmművészethez hasonló módon részt vállalni a népi-nemzeti szemlélet, gondolkodásmód és eszmekör érvényesítéséből. Így együtt lehetnének mindketten — még erősebbek. A film, a magyar film persze változatlanul, önmagában is erős. Ez a stabilitás, ez a teljesen pozitív előjelű állandóság és szilárd változatlanság abban az újfent csak némi megindultsággal konstatálható eszmei-világképi egységben volt tetten érhető, ami ugyanolyan szabadságharcos, elszánt tisztességgel hadakozó filmes alapállást jelentett most, mint mondjuk egy évvel ezelőtt (is). „A magyarság életképességének bizonyítékai e filmek" mondotta a zsűri szerda délelőtti nyilvános ülésén Horn Gyula, a zsűri elnöke, hozzátéve; ezeknek az alkotásoknak nagyrésze olyan óriási értéket képvisel, amely a jövőben egyszerűen nélkülözhetetlen lesz az ország vezetése számára. Konrád György — istenem, ez is lehetséges: Horn Gyula mellett, a zsűriben foglalt helyet — egyenesen „hősies tetteknek" nevezte a filmszemlén látott művek jelentős részét, megjegyezvén: az arcok, melyeket most itt, a cenzúra külső sáncainak berobbantása után a vásznon láthattunk, egyféle „szomorú, megvert győzelemről" tesznek jelentést. „Egy túlélni próbáló nép közös arcát mutatva." Családi hétvége Ismét családi hétvégét rendeznek a Juhász Gyula Művelődési Központban: ma, pénteken délután 3 órától a kecskeméti Katona József Színház művészeinek előadásában a Csizmás kandúr című mesejátékot mutatják be, délután 5 órától ugyanezt még egyszer megtekinthetik a gyerekek. Este 7-töl Atok és szerelem címmel Hollai Kálmánnak, a kecskeméti színház művészének önálló estjét rendezik meg. Holnap, szombaton délelőtt 10-től két program is vár a gyerekekre: Novákné Cseh Ibolya vezetésével álarcokat készíthetnek. Patai Klára vezetésével pedig agyagozhatnak. Délután 3tól farsangi mulatságot rendeznek nekik vidám játékokkal és vetélkedőkkel. Délután 5-tól a középiskolásoknak lesz farsangi bál, előtte Örkény István Változatok című művét Csúri Ákos és Szabó Csilla adja elő. Este 7 órai kezdettel a Kossuth Lajos sugárút 53. sz. alatti Dugonics moziban a felnőtteknek a Kék villám című amerikai filmet vetítik. Holnapután, azaz vasárnap délelőtt 10-től a gyerekeknek számítógépes játékokat és vidéőn mesefilmeket kínálnak, este 7-től a Dugonics moziban pedig ismét levetítik a Kék villámot. A családi hétvége mindhárom napján számítógépes adótanácsadással is a résztvevők rendelkezésére állnak. Hogy a fődíjat játékfilm — Bereményi Géza Eldorádó című műve — kapta (lapunk tegnapi számában közöltünk róla kritikát), érthető, s bizonyos fokig, ha csupán egyetlen alkotás erejéig is, az igényes mozifilm visszatérését reprezentáló jelenség. Az Eldorádó a játékfilmkategóriában méltán és megérdemelten, bár szinte érdemi vetélytársak nélkül, „tarolva" győzhetett: főhőséről, Monoriról azt mondja Konrád, ez az a figura, akit most akarna feltalálni a magyar gazdaság. Abszolút üzletember, vérbeli profi bizniszmen, valahol a maffia és a kereskedelem határán, afféle Teleki téri Keresztapaként is —. node lehet, lehetett vajon ezt másképp csinálni Európa e tájékán? Ez a Monori az elabortálódott hazai polgárosodás hőse, akit éppen a magyar történelem heroikus abszurditása „végez ki" — egy igen nagy történeti hűséggel készült, a dokumentarizmust a fikcióval mesterien elegyítő filmben. Az idei filmszemle abszolút győztese, az év alighanem legnagyobb magyar alkotása a dokumentumkategória nyertese: Gyarmathy Lívia és Böszörményi Géza Recsk 1950—1953 — egy titkos kényszermunkatábor története című háromrészes műve. Mértem: tíz percen át zúgott a vastaps az óriási Pátria-teremben a megrendítő alkotás befejezése után. Azt hiszem, ez az a film, amelyet, ha könyvben olvasunk — és ha mondjuk 15 évvel ezelőtt készül el, s kerül a nyilvánosság elé — európai nívón egyesíthette volna Szolzsenyicin immáron klasszikus Gulag-szigetcsoportját, Lengyel József, Déry Tibor és Koestler Artúr műveivel és a tavalyi Törvénysértés nélküliéi, a Gulyás testvérek fődíjas filmjével. Tábortörténet és vallomások, áldozatok és hóhérok egyszerre, párhuzamos szerkesztésben, félelmetes összhatást keltve. Szétbomlott, deformált, lezüllött arcok egyfelől — egytől egyig a volt hóhérokéi. És kiegyensúlyozott, szép, tiszta idős férfifejek, iskolázottan, méltóságteljes bölcsességgel beszélők a másikon — az egykori foglyok. Ma közgazdászok és földművesek, újságírók és üzletemberek. Általában; a Recsk 1950—1953 a sztálinizmus legmélyebb emberi vonatkozásainak, a humánumot érintő vetületeinek olyan elképesztően „intenzív totalitással" (hogy Lukácsot idézzük) rendelkező feldolgozása, ami nemcsak a hallatlanul magas színvonalú magyar, de bizonyára a közép-európai kultúrában is páratlan, a műfajban nehezen meghaladható remekművé teszi Gyarmathy Líviának és Böszörményi Gézának egyébként a tavaly megkezdett Történelmi portrék-sorozatban készített filmjét. A kisebb dijakat nyert filmekről majdnem ugyanenynyi jó mondható el: Sára Sándor és Csoóri Sándor Csonka Beregje egy hatalmas magyar történelmi fehér foltot dérit föl: a Magyarországnak megmaradt beregi részről a Szovjetunióba 1945ben „málenkij rabótra" hurcolt ezrek 93 (!) túlélőjének és a meggyilkoltak hozzátartozóinak elbeszéléséből egy rémületes, háború utáni,külön népi sorscsapás részletei bontakoznak ki előttünk, drámai erővel. Gulyásék idei Gondolatok a filmszemléről műve, az igéző szépségű Balladák filmje alighanem a legmélyebb gyökerekig hatol, ameddig csak magyar filmes Erdély kapcsán vizuálisan eddig elérni tudott: a Kallós Zoltán nyomába eredt kamera már a most vetített első részben is az erdélyi magyar nép történelmi és kulturális nagyságának félelmetes erejű és hatású foglalatát nyújtja. Az idei szemle bizonyos fokig a dobozból kiszabadult filmek fesztiválja is lett: Ember Judit Pócspetri, illetve Menedekjog, továbbá Jeles András Alombrigád című alkotását érdemes.külön is említeni. A Pócspetri olyan speciális történelmi különóra, amit egyszerűen, tényleg „tanítani kéne": a vallásellenes hisztéria miként nyilvánul meg egy egész falu ellen alkalmazott barbár terrorban, egy sajátságos koncepciós perben. A Menedékjognak a témája is önmagáért beszélt: Nagy Imrének és társainak a jugoszláv nagykövetségen töltött heteiről számol be. Az Alombrigád egyszerre „szarkasztikus hasonmása és persze ellenképe is a szocialista realizmus pozitív hőseinek", az egyik elemző szerint — eredeti és figyelemre méltó, bár ma már kissé divatjamúlt eszközökkel „túlmetaforizáló" látomás a magyar munkásság megnyomorítottságáról. Amire pedig már alig jut hely s idő: a szemle többi filmjének bemutatása. Csak éppen fölvillantva: Tényi István ragyogó dokumentumfilmje, a Felmentés nélkül Kristály Gyula ózdi nyugdíjas szakmunkás emlékezetes tavalyi politikai perét tárja föl, páratlan képességgel a röplapozás „mögötteseinek" láttatására; Timár Péter Mielőtt befejezi röptét a denevér című filmje a csonka családok nyomorúságát; Siklósi Szilveszter Tanmesék a szexről cimű alkotása a lakáshelyzet okozta anomáliákat mutatja föl — sajna az előbbi túl sematikusan, az utóbbi túl könynyedén és felszínesen. Szalay Györgyi és Dárday István A dokumentátor című kétrészes filmje is tiszta szándékok által vezérelt, bár meglehetősen zavarosan megfogalmazott alkotás, míg Mészáros Márta Piroska és a farkas. András Ferenc Dohai Péter azonos című regényéből készült, Vadon, továbbá Rózsa János Halász Judittal, kisfiával, Bródy Jánossal és hasonlókkal „egyberázott" müve, az Ismeretlen ismerős — egyaránt a melléfogások közé tartozik. (Főleg a fenti, jókora kontrasztot jelentő filmekhez képest.) És záradékul egyetlen érdekesség, mely szegedi vonatkozású is: Kizárt a párt címmel Szobolits Béla filmet készített a hazai „négyek bandájáról", azaz a pártból tavaly áprilisban kizárt Király Zoltánról, Bíró Zoltánról, Bihari Mihályról és Lengyel Lászlóról (versenyen kívül vetítették). E film kapcsán az egyik szakmai tanácskozáson Kéri László politológus mondta: talán le kéne vetíteni a küszöbönálló KB-ülés résztvevőinek, jó szándékú előzetes figyelmeztetésként... A kongresszusi központban, ahol tulajdonképpen minden a megszokott módon zajlott idén is, a tavalyi évhez képest az igazi folytatólagosságot persze a magyar film változatlan elszántsága jelentette. Kitartása abban a művészi szabadságharcban, amit hálistennek lankadatlan erővel és szívóssággal vív tovább. Igy vagyunk véle, sőt, véle vagyunk mi is — folytatólagosan, tovább. Domonkos László k